2020. február 19., szerda

Bahrein

Bahreinbe Kuvaitból repültünk át, arról a reptérről, ahol két nappal korábban eltűnt az egyik bőröndünk a Pegazus Air jóvoltából. A becsekkolás előtt még tettem egy utolsó kísérletet, hátha valamilyen csoda folytán előkerült a csomag és meglátogattam az elveszett holmik pultját, ahol a legnagyobb megdöbbenésemre közölték, itt van a kofferünk, mindjárt hozzák. Na ez a mindjárt beletelt fél órába, három rendőri iratellenőrzésbe és egy csomagátvilágításba. A reptér legeldugottabb bugyraiba kellett követnem a pakisztáni segéderőt, de végül ott állt a maga valójában, és tényleg a mi bőröndünk volt, alleluja!


A Jazeera Air fapados kuvaiti légitársaságnak külön terminálja van a főépülettől néhány száz méterre. Mindössze öten várakoztunk az előtérben a Jazeera Air 103-as, Bahreinbe tartó járatára. Ízlelgessük kicsit ezt a szót: Jazeera! Ez is csak egy arab szó a sok közül, mégis a nyugati ember számára kellemetlenül cseng. Volt időm ezen elmélkedni, mert a gépünk, bár indulásra készen állt, mégis egy óra késésben volt. Az egyik földi utaskísérőtől megtudtuk, hogy egy csatlakozó járatra várnak. Hamarosan meg is érkeztek az utastársak, egy egész ninja sereg. A talpig feketébe burkolódzott nők kezében ugyanaz a vászonszatyor volt, feltehetően az utazási iroda promóciós ajándéka. Elképzelhető, hogy valami vallási találkozón vettek részt, mert a kísérőjük, egy imám fazonú, szakállas öregember volt, kisebb lepedővel a fején. Mindenki felszállt a gépre és elfoglalta a helyét, amikor a steward odajött hozzám, hogy nem cserélnék-e helyet a feleségemmel, és ülnék be én az ablak mellé, mert az egyik lefátyolozott, fekete angyalka nem hajlandó mellém ülni, márpedig odaszól a jegye. És ez még csak a kezdet. Ahogy a repülőgép a kifutópálya felé kezdett gurulni, az imám felkiáltott, hogy Allah akbar, mire a ninják halk mormolással belekezdtek egy rövid imába. Én tisztelek minden vallást, de ha valamit nem akarok hallani egy repülőn, akkor az az, hogy Allah mennyire hatalmas.


Bahreini repülőtéren a vízum intézése pofon egyszerű. Beállsz az útlevél ellenőrzés sorba, és ott a yardnak adsz 15 dollárt, de fizethetsz kártyával is. Eszedbe ne jusson e-vízumért folyamodni otthonról, mert úgy járhatsz, mint én. Gondoltam biztos, ami biztos, én elintézem a vízumot még a repülőjegy vásárlása előtt a bahreini vízumosztály weboldalán. Pik-pak kitöltöttem az űrlapot, csatoltam a beszkennelt iratok másolatait, és kicsengettem az igényelt 26000 forintot, ami ugye lényegesen több, mint amit a helyszínen kérnek. Ráadásul utána vettem észre, hogy a vízum kiállítása után 30 napon belül be kell lépnem az országba. Az egy dolog, hogy buktam a huszonhatezret, de ráadásul meg sem kaptam a vízumot, csak egy válaszlevelet, hogy valami nem stimmel, és vegyem fel velük e-mailen a kapcsolatot. Írtam nekik, nem is válaszoltak…
Bár most időben odaértük a bőröndöket szállító szalaghoz, a csomagpara itt is belénk hatolt, amikor már szinte mindenki távozott a poggyászával. Végül az utolsók közt megérkeztek a mi cuccaink is.
Az itteni autókölcsönző (Sixt) sokkal lazább volt, semmit nem akadékoskodtak, és az eredeti 15 ezer forintos áron már vihettük is a szinte új Kia Optimát. Pénzt nem váltottunk, mert azt hallottuk, itt mindenhol lehet kártyával fizetni, és ha minden kötél szakad, a dollárt is elfogadják.
Szállodánkkal szemközt terpeszkedett Bahrein büszkesége, az 1984-ben épült Al-Faith Mecset, ami akkoriban sok tekintetben számított rekordernek. Övéké volt a világ legnagyobb kézi szövésű perzsaszőnyege, és a legnagyobb kristálycsillárja, amit amúgy Swarovskyéktól rendeltek, mert az ő üvegük biztos sokkal szebben csillog. A mecsetben hál'allahnak látogatókat is beengednek igaz, a nőknek fel kell venniük a gúnyát, amit viszont adnak a bejáratnál. Ide is csak kísérővel léphetünk be, de szerencsénkre kifogtuk egy rendkívül szellemes bácsit, aki miután felsorolta, hogy a márvány Olaszországból, a tikfa Indiából érkezett, és helyi mesteremberek faragták, bevezetett minket az iszlám rejtelmeibe. Nagyon nem is tudott volna miről regélni, mert az épület, bár szép, semmi különleges nincs benne, hacsak az nem, hogy a firenzei dóm kupolájához hasonló tetőszerkezet itt üvegszálas műgyantából készült, amivel szintén világelső volt a maga nemében. Még azt is elmagyarázta, hogy az ima rituáléknál alkalmazott testhelyzeteknek milyen jelentése van. Igazi élmény volt hallgatni, bár az ütemtervünkhöz képest egyórás csúszásba kerültünk. A kijáratnál egy ötdollárost akartam a kezébe csúsztatni, de nem fogadta el. Ilyen is van arab földön? Ki gondolta volna.


A 650 km2 területű Bahrein már elég nagy ahhoz, hogy autót béreljünk és bejárjuk a nevezetes helyeit, de ha jól sáfárkodunk az idővel, egy nap is elég. Elsőként mindjárt lezúztunk a szigetország déli csücskébe, ahol lefotóztuk az élet fáját. Ez a 10 méter magas fa (prosopis cineraria) állítólag 400 éves, ami azért nagy szó, mert a környékén az egyetlen élő növény. Hogy mennyire nagy turista látványosság, jellemzi, hogy kisebb sátortábor alakult ki a közelében, benne vurstliival, kifőzdékkel és árusokkal. Tisztára mint egy búcsúban, csak itt minden arabos. Már lefelé jövet is láttunk egy csomó ponyvával vagy valamilyen nád félével körbekerített területet, amin szürke sátrak álltak. Az egész olyan volt, mint egy menekülttábor. Aztán ahogy bepillantottam a paravánok mögé, rájöttem, hogy ezek amolyan hétvégi telkek lehetnek. Fű helyett öreg szőnyegek borítják a talajt, a sarokban ott áll a házilag barkácsolt barbecue sütő és kiszuperált kanapék testesítik meg a nyugágyakat.


A sziget nyugati oldalán haladtunk vissza a főváros, Manama felé, hogy legalább kívülről megnézzük a Forma 1 pályát, ami az emír legújabb játszótere, de az igazi cél az Aali Burial Mounds, több ezer éves sírhalmok megtekintése volt. Nos, ezek egy lakónegyed közepén lévő, leginkább sittkupacokra emlékeztető dombok, nem igazán fotogének. További néhány kilométer után a Dilmun Royal Burial Mound már egy kicsit nagyobb bucka, és egy 4000 éves, feltárt sírkamra maradék köveit találjuk itt. Őr védi, de jegyet nem kérnek. Jól is néznénk ki – gondoltam – pedig akkor még nem tudtam, hogy a következő műemlék még ennél is szánalmasabb. Alig találtuk meg a Barbár Templomnak keresztelt romot, végül egy szögesdróttal körülvett focipályán átvágva leltünk rá néhány földön heverő szikladarabra és egy táblára, hogy itt állt az időszámításunk előtt 2-3 ezer évvel épült templom, amit Enkinek, a bölcsesség és az ivóvíz istenének szenteltek.
Bahreint egy 25 km hosszú híd köti össze a szárazfölddel, egészen pontosan Szaúd-Arábiával. A King Fahd híd 1986-ban készült el, és napi ötvenezer utas halad át rajta. Be szerettem volna menni a közepéig, ahol egy mesterséges szigeten építették ki a határátkelőt, de a híd elején lévő fizetőkaput látva letettem az ötletről.


A nap végére maradt a fő attrakció, a Qal'at al-Bahrein és a ráépült Portugál Erőd, ami UNESCO világörökség. Gyanítom, hogy csak az itt talált 4300 éves leletek, és az itt élő Dilmun nevű bronzkori civilizáció miatt került védelem alá, mert az erőd nem nagy durranás. GPS-ünk a kertek alatt vezetett el egy hátsó bejárathoz, ahol az őr kegyesen beengedett minket, már csak a dombtetőről vettük észre, hogy a város felőli oldalon puccos bejárat van visitor centerrel és gondolom némi belépővel. Bár azt is el tudom képzelni, hogy ezért sem kérnek pénzt, mert olyan kevés a látogató, hogy nem érné meg a jegyszedők munkabére.
Van még egy világörökség helyszín, Muharraq városrész, ami előtt teljes értetlenséggel állok. Védelem alatt áll 17 régi épület, ami becs' szóra mondom, vályogviskók, és egy vályogmecset a zsúfolt, és lepattant óváros utcái között. Ide tartozik még néhány osztriga telep, ami ugye a víz alatt van, és egy erőd, amit viszont a katonaság teljesen körülépített. Nem hogy megközelíteni, látni sem lehet a szárazföld felől.


Bármennyire is lehúztam most a nevezetességeket, összességében kellemesen csalódtam Bahreinben. Semmit nem észleltem a síita többségű, de szunnita vezetés alatt álló miniállam belső feszültségéből. És bár az emír nemrég koronáztatta magát királlyá, és teljhatalma van minden felett, még a térségben itt haladnak leginkább a reformok, hogy mást ne mondjak, a nőknek van szavazati joguk. Még parlament is van, igaz a képviselőknek csak a fele kerülhet be szavazás útján.
A lakosság hagyománytisztelő, és sokan hordanak burkát, de a fiatalok között egyre többen engedik meg maguknak a lazább öltözetet. A külföldinek nem kell félnie, hogy megszólják, ha rövid ujjú pólót vesz fel, más kérdés, ki, hogy érzi magát, ha kilóg a sorból. Én például még mindig elegáns ingben és nadrágban megyek el a színházba, mert egyszerűen jobban érzem magam, ha nem vagyok alul öltözött, pedig az emberek többsége ma már nem ad az ilyesmire. Gondoljunk csak arra, mennyire hülyén nézne ki a körúton egy hálóingben sétáló ember, ami itt a bevett férfiviselet! Na, hát pont ilyen hülyén néz ki a rövidnadrágban flangáló külföldi errefelé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése