1. nap: péntek
Utálom, amikor egy blog a repülőúttal kezdődik. Ki a tökömet érdekel, hogy milyen légitársasággal ment, és mi volt a kaja a fedélzeten? Viszont ezt muszáj megosztanom, mert ilyet még nem pipáltam. A LOT Budapest – New York járatra vettem jegyet, és nem csak azért, mert átszállás nélkül tehettük meg az utat, hanem mert a legolcsóbb is volt. Az olcsóságnak viszont ára van (hogy ezzel a csodás képzavarral éljek). Bár egy nemzeti légitársaságot nem szoktak a fapadosok közé sorolni, azt hiszem, itt nyugodtan kivételt tehetünk. A Boing 767-300-ason ugyanis olyan keskenyek voltak az ülések, hogy a 7-es busz kényelme hozzá képest egy Rolls Roys Fantomé. Gondolnám, hogy egy ázsiai, belföldi piacra szánt modell volt, de úgy látszik, a lengyelek a portugáloktól vettek át egy megunt darabot, mert az összes film (5 db) portugálul volt feliratozva, és a bemutatkozó főcím is az ő nyelvükön ment. Az egy dolog, hogy legalább volt képernyő az arcom előtt, csakhogy szinte semmi nem működött rajta, ami azért kellemetlen, mert onnan lehetett volna vezérelni az olvasólámpát. És ezzel így járt az összes utastársunk is. Sokáig azt hittem, hogy még az ülések háttámláját sem lehet lehajtani, és csak azért kérdeztem meg egy stewardes-t, hogy szívassam vele, de kiderült, hogy van egy rejtett gomb az ülés alatt, ha valakinek sikerül megtalálnia, néhány fok hátradőlés lesz a jutalma.
Na, nem nyafogok tovább, mert ha mindezeket előre tudom, akkor is ezzel a járattal megyek, de jó tudni, hogy sok-sok repülőút után is érhetik meglepetések az utazót.
Négy órás késéssel sikerült landolnunk New Yorkban, a Kenedy elnökről elnevezett repülőtéren, ahol aztán mindjárt egy súlyos csempészéssel kezdtük az utunkat. A repülőn kapott szendvicsünket nem volt szívem kidobni, így azt elrejtettem a kézipoggyász aljában. Többször léptem már be az USA-ba, köztük ezen a repülőtéren is, de még soha nem firtatták ennyire, hoztam-e be valamilyen élelmiszert. Most bezzeg hárman is. És bár határozottan, pókerarccal mondtam nekik, hogy nem, kiszedtek a sorból, és az összes csomagunkat felrakatták egy átvilágító szalagra. Végül a rend éber őreinek elkerülte a figyelmét az országukra oly nagy veszélyt jelentő szalámis szendvicsünk.
A városba bejutásnak a leghatékonyabb, de főleg a leggazdaságosabb módját választottuk, a metrót. A reptéri terminálok között ingyen használható magasvasút a körútja végén kiviszi az utasokat a környékbeli autóparkolókhoz, majd a végállomás becsatlakozik az A jelű metróvonalhoz, ami egyenesen Manhattan-be repít. Idáig eljutni viszont pénzbe kerül. Az 5 dolláros viteldíjat a kijáratnál kell leróni úgy, hogy egy automatából kártyát váltunk. Kicsit zavaró, hogy pont úgy néz ki ez a kártya, mint a metrón használatosak, ámde ott nem működik. Viszont feltöltőkártya rendszerű, tehát ha jövünk ki a reptérre, ugyanerre fel tudjuk majd tölteni visszaúthoz szükséges fejenkénti 5 dollárt. Akár egy kártya is elég kettőnknek, mert ha átjutottam a kapun, vissza nyújtom az asszonynak és őt is beengedi. Ha meg nem, hát az sem tragédia.
Nem úgy a metrókártya. Ott nem lehet trükközni. Ezért aztán nagyon oda kell figyelni, hogy bénázunk keresztül a húzóbőröndünkkel a keskeny kapukon, mert ha egyet fordult a sorompó, akkor hosszú ideig nem enged át újra, hiába vásároltunk korlátlan felhasználhatóságú kártyát.
Több mint öt napig leszünk itt, úgyhogy megéri 32 dollárért az egy hétig használható kártya, annál is inkább, mert ezek nemcsak a metróra érvényesek, hanem az összes New York-i „BKV” járműre.
Annak ellenére, hogy az A metró nem áll meg minden állomáson sőt, volt olyan, hogy a föld alatt előztünk egy párhuzamosan haladó másik szerelvényt, eltartott majdnem egy órát, míg beértünk a 42. utcáig. A föld alól kibújva jött az elmaradhatatlan katarzis, a New York feeling. A monumentális felhőkarcolók látványa, a mindenfelé villódzó fényreklámok és az elmaradhatatlan zaj és tömeg. Isteni!
2. nap: szombat
A reggel a 39. emeleten ért minket. Mondjuk ez nem volt véletlen, kis plusz pénzért vásárolhatunk csodás panorámát a hotel felső szintjein. Azt hiszem, megérte. Bitang jól néz ki ez a város még télen is. Szerencsére tiszta volt az idő, így még a sziget déli részén álló tornyokat is jól lehetett látni. Elképesztő mennyi felhőkarcoló épül még mindig. Hat éve jártam itt utoljára, akkor az volt az érzésem, New Yorkra nyugodtan ki lehet tenni a megtelt táblát. Most már lövésem sincs, mikor lesz ennek az agresszív építkezésnek vége. Üres telek ugyan nincs, de hát meddig tart a vacak kis 5-10 emeletes épületeket lebontani?
A napot Carlo-nál kezdtük és az ő híres cukrászdájában. A nejem szerint nálunk is vetítették az itt forgatott valóságshow-t. Tény, hogy éjjel nappal tömeg áll sorba a csicsás, amerikai ízlést kielégítő süteményekért. Mi is megkóstoltunk egyet, nem volt rossz, de a Daubnert meg sem közelíti. Ráadásul akkora az átjárás a nem túl nagy üzletben, mint egy pályaudvaron. Komoly logisztikával működik a kiszolgálás. Már az ajtóban meginterjúvol valaki, hogy ha tudod mit akarsz, be sem kell állnod a sorba, már fizethetsz is nála és be kell mondanod a neved. Mi természetesen a rámutatós módszert választottuk, a franc sem tudja ennek a sok tortának a nevét angolul (még magyarul sem). Aztán a fizetés után nem sokkal bömböli a nevünket a hangszóró, és mehetünk átvenni a nyalánkságot a pult végénél.
Tele a pocak, közben kinyitnak az üzletek is, irány a New York kártyát átvenni! Még otthon megrendeltem a „New York Pass” kártyát, mert úgy olcsóbb. Amúgy folyamatosan akció van náluk. Lejár az egyik, azonnal indul a „csak most és csak neked” újabb akció, amit nem szalaszthatsz el. A lényeg, hogy ez a kártya valóban hasznos helyekre enged ingyenes belépést. Aki komolyan veszi a városnézést és nem akarja kihagyni a nagyobb múzeumokat és látványosságokat, annak nagyon megéri. Kezelése roppant egyszerű. Odamegyünk a jegypénztárhoz, mint mindenki és kérünk egy jegyet, csak nem pénzzel fizetünk, hanem átadjuk a New York Pass-t és már nyomtatja is a belépőnket. Megrendelt kártyánkat kérhetjük postán is, csak az lassú és plusz költséggel jár, vagy átvehetjük Manhattan-ben két helyen is. Mi a Madame Tussauds auláját választottuk, és ha már itt voltunk, gyorsan meg is néztük az aktuális viaszfigurákat és persze az örökzöldeket.
Innen csak egy köpés a város szívének is nevezett Times Square. A villódzó fények annyit finomultak az elmúlt években, hogy most már szinte mindegyik kivetítő full HD felbontású, tű éles. Emlékszem, utoljára volt egy reklámtábla, ahova néhány dollárért befizethettük magunkat, és pár másodpercig látható volt a képünk a téren áthaladó tömegnek. Most ez annyiban változott, hogy váratlan időpontokban egy térfigyelő kamera képét adja be az óriás monitor. Ha ezt kivárjuk, ott integethetünk a „világnak” ingyen.
A már említett New York kártyánk érvényes volt egy napi városnéző busz használatra, így ezt a módját választottuk, hogy eljussunk a világ egyik legnagyobb múzeumába, a Central Parkban felépült Metropolitan múzeumba. Nem mondom, hogy nem hűs kissé egy ilyen busz november közepén, főleg, hogy tegnap itt még esett a hó, de kellő mennyiségű ruhadarabbal ki lehet bírni.
Ne legyenek kétségeink afelől, hogy New Yorkban télen majd kevesebb turista lesz. A múzeum pénztáránál kígyózott a sor a 25 dolláros jegyekért. Belül aztán a sok teremben eloszlik a tömeg, csak a híres festmények és az értékesebb tárgyak előtt torlódnak fel sokan.
A sok művészettől megéheztünk kicsit, de mivel időt nem akartunk fecsérelni beülős helyekre, gyorsan bekaptunk egy hotdogot a múzeummal szembeni utcai árusnál. Nincs is ennél new yorkibb, igaz? Hát senki ne tegye! A legsilányabb „Tesco gazdaságos” virslit teszik bele egy kalácstészta jellegű buciba, és valami felhígított mustár vagy ketchupfélét nyom rá, ami aztán folyik mindenhol, ahol nem kéne. Az igazság az, hogy én kiírtam egy csomó menő kajálda címét, de Murphy törvénye, hogy az ember sosem ott lesz éhes, ahol a jó helyek vannak. Nem beszélve arról, hogy az igazán felkapott vendéglátóknál sorban kell állni nem keveset a harapnivalóért.
Nincs is jobb egy kis sétánál a hideg, lombját vesztett Central Parkban. Először megnéztük a múzeum mögötti Kleopátra tűje oszlopot, ami tényleg eredeti olyannyira, hogy ez a legrégebbi ember alkotta tárgy az egész amerikai kontinensen. Ehhez képest fura, hogy kint a szabadban hagyják a faragott mészkő obeliszket, kitéve az időjárás viszontagságainak. Az Aliz Csodaországban szoborkompozíció rézszobor bírja a gyűrődést, még a gyerekek is felmászhatnak rá. (Who the Fuck Is Alice?) Ha már a Smokie együttes örökbecsűjét szóba hoztam, gyönyörű átkötéssel megérkeztünk egy nem kevésbé híres zenész, John Lennon emlékhelyére, ami a park nyugati oldalán található, nem messze az ex Beatles tag lakásától, ami előtt egy barom lelőtte 38 évvel ezelőtt. A találóan Strawberry Fields-nek keresztelt zarándokhely nyáron a görkorcsolyások találkahelye, most csak néhány rajongó és egy Yoko Ono imitátor lézengett. A fiatal ázsiai nő betanult néhány akkordot és egy gitáron adta elő Lennon leghíresebb számait, némi aprópénzt remélve.
A park délkeleti csücskében található a város híres műjégpályája a Wollman Rink. Még otthon volt olyan tervem, hogy csúszkálunk egy kicsit (Milyen menő lenne, mi?) De hideg is volt, fáradtak is voltunk, és még várni is kellett volna, mert a pályát éppen karbantartották. A 19 dolláros belépőt még ki lehet bírni, de plusz 10 dolcsi a kori bérlés, és akkor még ott a probléma, hogy ki vigyáz a cipőnkre? Ha meg szekrényt is bérlünk, akkor már tízezer forintba került volna kettőnknek a móka.
Ehelyett a megfagyás egy másik módját választottuk. Újból felültünk egy hop on-hop off buszra, ami így sötétedéskor már nem annyira barátságos. Nem is bírtuk sokáig, kétségbeesetten menekültünk le a metró aluljáróba, hogy aztán kisilabizáljuk a hazafelé utat. Töltöttem le egy New York metró appot, sőt még ingyenes wi-fi is van a legtöbb megállóban, de végül úgy döntöttem, túl rövid az élet ahhoz, hogy én most egy telefonos alkalmazással bíbelődjek, amikor itt lapul a zsebemben az analóg megoldás. A hajtogatható metrótérképet még a reptéri járat állomásán szereztük be. Javaslom mindenkinek, hogy mielőtt megtervezné az útját, tanulmányozza a térképet! Nem mindegyik szerelvény áll meg mindenhol, ráadásul olyan is van, hogy ugyanazon számú járatnak két különböző helyen van végállomása. Ezek legtöbbször fel vannak tüntetve a szerelvény oldalán lévő világító táblán, de van, hogy csak a sofőr mondja be minden állomáson. (Azért amikor egy bronxi feka belehadarja az összes infót a mikrofonba, nehéz kihámozni, hogy akkor ez most jó nekünk vagy inkább várjuk meg a következőt.)
3.nap: vasárnap
Az egyetem egyébként kívülről nem nagy látványosság ezen a kihalt vasárnapi napon, viszont a közelben található a világ negyedik legnagyobb kereszténytemploma, a St. John katedrális. Ez egy neoromán és neogótikus stílusban épült templom. Ez a létesítmény már több mint száz éves, tehát Amerikában szinte matuzsálem, ezért is használja a szakirodalom ezeket a stílus megjelöléseket. Máig nem értem, hogy ha milliméterre ugyanez az épület, ugyanabból az anyagokból tegnap készült volna el, akkor miért nem neogótikus, hanem „historizáló”. A lényeg, hogy isten házába itt is csak pénzért léphetünk be. Szerencsére a jegyet már bent az előtérben árulják, így ha csak egy pillantást akarunk vetni az 1892-ben épült templomra, azt megtehetjük innen is.
A katedrális melletti kerttel szemben van egy magyar pékség is, ami inkább cukrászda, ahogy a kirakatát néztem. Franciakrémes kockák sorakoztak egy tálcán, hogy teljes legyen multikulti.
Sietnünk kellett vissza gospelt hallgatni, ezért a Morningside Parkon átvágva lerövidítettük az utat. Érdekes, hogy milyen szintkülönbségek vannak Manhattan domborzatán, ki gondolná? A templomhoz érve ért volna a meglepetés, ha nem láttam volna korábban olyan Youtube videót, ami a turista tömegek látogatását taglalja az ilyen ceremóniákon. Akárcsak a videóban, itt is kígyózott már a sor, bebocsájtásra várva. A helyiek persze soron kívül bemehettek, de a fehér ember várjon a sorára és örüljön, hogy nem kérnek pénzt. Ja de, mégis. A sorban állóknak egy-egy borítékot nyomnak a kezükbe adomány felirattal. Ebbe tehetjük a dollárjainkat, ki mennyit gondol, aztán amikor végre beengednek, a bejáratnál lévő ládába ejthetik be azt. Mi Lincoln elnök képével béleltük ki a borítékunkat, de az előttünk álló francia kiscsajok egyike sem gondolt arra, hogy talán támogatni kellene a helyet, ahol fűtenek rájuk, takarítanak utánuk, WC-t biztosítanak, és nem utolsó sorban zenészek, énekesek, technikai- és biztonsági személyzet gondoskodik róla, hogy kellemesen tölthessék ezt a másfél-két órát. Ez a franciarémes.
Azért ez a new yorki metró elég nyomasztó tud ám lenni. Az hogy melegek smaciznak időnként az üléseken, még hagyján. Az hogy koldusok járják végig hangoskodva a kocsikat, elég gyakori. De ami a visszafelé úton történt, az ijesztő volt. Még a harlemi részen felszállt egy jól láthatóan bedrogozott néger csóka a kocsiba, amiben mindössze néhányan voltunk. Fejhangon üvöltözött olyanokat, hogy „Fuck you!” „I’ll kill you!” és hasonlókat. Nem konkrétan valakinek, csak úgy maga elé, miközben a ruházatát rángatta. A közelében ülő tesó, egykedvű arccal átment a kocsi másik végébe, így mi kerültünk hozzá legközelebb. Rohadt lassan jött a következő megálló. Végül sikerült leszállnunk, ám a hisztériázó feka szintén leszállt, és a peronon folytatta a performance-t. Rémült tekintetünket látva egy idős néni kedvesen ránk mosolygott és valamiféle bocsánatkérés ült ki arcára. Ja kérem, ezt szokni kell, ez New York, itt mindennapos az ilyesmi. Na jó, és ilyenkor hol van Wesley Snipes és Woody Harrelson a Pénzvonatból, aki megvéd minket? Kíváncsi lennék, ha egyszer megnyomnám az állomásokon lévő vészhívó gombot, hány perc alatt érne oda a yard.
A 81. utca sarkán a Central Parkra néz az American Museum of Natural History. Ez az a hely, ahol az Éjszaka a múzeumban filmet forgatták. Nekem nem annyira tetszett a film, de múzeum a valóságban még annyira sem. Valamikor szépen megcsinálták a termeket, de most minden olyan kopott és poros. A félhomály jótékony takarásában kitömött állatok sokasága várja a látogatókat az épületben, és most had legyek egy kicsit nagyképű! (Meg kell erőltetnem magam.) Aki már látta élőben futkorászni ezeket az állatokat pár méterre a dzsipjétől, annak nem annyira szórakoztató ugyanezeket a szerencsétlen párákat kitömve, üvegfal mögött bámulni egy hangoskodó gyerekekkel teli teremben.
A dínócsontok nagy része nem eredeti, és valahogy nem is mutat olyan félelmetesnek, mint a filmben. Ez persze nem riasztja vissza az amerikaiakat, hogy minden irányból lefotózzák magukat vele.
Az a rossz ebben a téli utazásban, hogy marha korán sötétedik, és már elegünk volt a múzeumokból. Bocsánat. Nekem elegem lett a sok csoszogásból, ácsorgásból, ezért a tervezetthez képest programmódosítással álltam elő, amit az én kis alkalmazkodó feleségem támogatott. Ez pedig a Circle-Line társaság hajójárata volt, ami szintén benne van a kártyával ingyen látogatható attrakciók között, és komfortos körülmények mellett (van ülés) körbejárja Dél-Manhattant, megközelítve a kivilágított Szabadság-szobrot és Brooklyn-hidat is. A 83-as móló eléréséhez muszáj volt buszt igénybe vennünk, mert én már nem voltam hajlandó másfél kilométert gyalogolni a sötét és hideg „külvárosi” utcákon. Legalább ezt is kipróbáltuk. Felszállni az első ajtónál lehet és a sofőr mellett lévő dobozba kell bedugnunk a metrókártyát. A gép kirántja a kezünkből, lerántja a viteldíjat, és már el is vehetjük. Akármilyen gyorsan is zajlik le a folyamat, egy kicsit mégiscsak lassítja a menetidőt, míg minden megállóban minden utas végig csinálja ezt a procedúrát. Na, csak azért mondom, mert a Tarlós éppen fontolgatja, hogy hasonló rendszert vezetne be Pesten is. (A pénzt mindenesetre már elköltötték.) Kicsit ódivatú, de hasznos szerkezet a buszablak mellett kifeszített zsinór, ami a leszállási szándékunk jelzésére való. Ha meghúzzuk, egy hang bemondja, hogy leszálláshoz használjuk a hátsó ajtót. Ezt konkrétan mindenki figyelmen kívül hagyta rajtunk kívül. A buszok többsége egyébként hibrid, és többnyire az elektromos hajtást használják. A megállók nagy részében pedig van ingyen wi-fi, hogy ne unatkozzunk, amíg megérkezik a jármű.
A sétahajózás jó levezetése volt a napnak, én például elaludtam a jól befűtött utastérben. Eközben házi fotósom remek képeket lőtt.
4. nap: hétfő
„A város, ami sosem alszik.” Kivéve a metrót. Ott mindenki alszik, aki nem a telefonját buzerálja. Első olyan utunk, hogy munkanap és csúcsidő. Alig tudtuk magunkat bepréselni az R jelű járatra. Nagydarab pali munkásruhában elterpeszkedik az ülésen úgy, hogy másik kettőt sem lehet használni mellette, majd beveri a szunyát. Mentségére legyen mondva, hogy soványkákra méretezték az üléseket, és olyan hülyén vannak beforgatva a padok, hogy eleve nem férhetne el mindenki lába, ha elfoglalnák az összeset. A Battery Parknál szálltunk le, ami Manhattan legdélibb csücske, és innen indulnak a hajójáratok Liberty Island-re.
A Szabadság-szobor megtekintése mondhatni kötelező program a New Yorkba látogató külföldi számára. Pedig csak egy nagy rézbige, jócskán oxidálódva. Azt mindenki tudja, hogy fáklyát tartó női alakot a franciák adományozták a függetlenségi nyilatkozat aláírásának centenáriumára, de azt már kevesen, hogy sokáig egy raktárban hevert, mert nem volt pénz a talapzat megépítésére. Majd egy magyar fickó, bizonyos Pulitzer József hirdetést tett közzé, hogy aki felajánl némi kis támogatást, annak a nevét megjelenteti az újságjában. Bejött az emberi hiúságra építő ötlete és hamarosan felállíthatták a talapzattal együtt 93 méter magas szobrot.
A szigetre tartó turistahajóhoz pont olyan sor állt, mint néhány éve nyáron, pedig most majd’ befagyott az alfelem. Az átvilágítós procedúrával együtt közel egy órát kellett sorban állni, míg felszállhattunk a több száz fő befogadására alkalmas hajóra. Itt aztán elszavalják a kötelező biztonsági felhívást, mit tegyünk, ha süllyednénk. Az biztos, hogy a mentőmellényekhez senki nem férne hozzá, mert konkrétan a mennyezethez voltak szögelve. A hajónkat végig követte a rendőrség kis korvettje, de gondolom csak azért, hogy szarrá lője azt, akit terroristának néz, nem azért, hogy mentőmellényeket osztogasson a fuldoklóknak. Na jó, kicsit eltértem a tárgytól. A hajójegy árában benne van a belépő is, vagy fordítva. Nincs időkorlát, bármeddig szédeleghetünk a szigeten és akárhonnan lefényképezhetjük magunkat a rézbigével, de felmenni a koronájába most nem lehetett. (Nem gondolnám egyébként, hogy onnan sokkal többet látnánk.) Ha meguntuk, újra hajóra szállhatunk és a következő állomás Ellis Island, ami hosszú évtizedeken át fogadóállomása volt az újvilágba érkezőknek, akiket ma nemes egyszerűséggel csak migránsoknak hívnánk. Mivel nekünk nem jött akkortájt egyetlen ősünk sem az USA-ba, ki sem szálltunk, pedig kikereshettük volna a nevét a múzeum nyilvántartásából.
Gyakorlatilag elment a délelőtt, és még nem csináltunk semmit. Ettől a gondolattól úgy megéheztem, hogy azonnal be kellett ülnünk egy Japán étterembe. Na jó, ez nem pontosan így volt, már előző este asztalt kellett foglalni a honlapjukon keresztül, állítólag akkora a forgalom. Nem csoda, hisz eleve az iroda negyedben van, ahol délkörül minden hely zsúfolásig megtelik a munkahelyről kitóduló ebédelni vágyókkal. Ráadásul az IchiUmi étterem 19 dollár alatt kínálja svédasztalát, ahol a szusitól a homárig mindenféle nyalánkság megtalálható. Bent aztán kiderült, nincs is telt ház, és a 18,95 dollárra még rájön az adó, plusz az ital, és nem baj, ha adunk borravalót is, szóval kettőnknek két sörrel és a már említett egyebekkel 65,- dolcsit sikerült ott hagynunk. De a kaja tényleg jó volt, és az ember nem minden nap ihat japán sört.
Újabb kötelező elem az Empire State Building. Az ikonikus felhőkarcoló, ami a maga 381 méterével már rég nem a legmagasabb épület a városban, de a több mint nyolcvan évvel ezelőtt épült torony egészen 1972-ig világelsőnek számított. A lift előtt itt is átvilágítás. Az italokkal nem foglalkoznak, de a szúró-vágó eszközöket ugyanúgy elveszik, mint a repülőtéren. (Csak itt vissza is adják később.) Az első lift másodpercek alatt felrepít a 86. emeletre, ahol közben a tetőre vetített jelenetben azt látjuk, hogy korabeli munkások éppen állványozzák az aknát, ahogy mi haladunk felfelé. Tériszonyosok jobb, ha nem nézik. Aztán egy következő lifttel elérhetjük a 102. emeletet, ahol aztán elénk tárul a hamisíthatatlan new yorki panoráma Centrál Parkkal, Chrysler buildinggel és a távolban ott a város legmagasabb új tornya is, a One World Trade Center. Érdekes, ebből a perspektívából nem is az tűnik olyan óriásinak. Nem úgy a Park Avenue 432 alatti torony, ami úgy néz ki, mint egy ronda nagy kémény, amit körbevettek lakásokkal. Ez még az Empire State Buildingnél is magasabb a 425 méteres magasságával, amivel jelenleg a világ legmagasabb lakóépülete címmel büszkélkedhet. Nem tudom, mennyi lehet ott egy Central Parkra néző kecó most, mindenesetre a telek jó drága volt. 440 millió dollárt adtak érte 2006-ban a rajtalévő 495 szobás szállodával együtt, amit természetesen le kellett bontani, és az sem két fillér. Utána néztem, 2016-ban a legolcsóbb lakást vacak 18 millió dollárért adták el.
Közben már megint ránk esteledett és még egy múzeumban sem voltunk, ezért kinéztem egyet. Úgy hívják, hogy Museum of Sex. Mondanám, hogy arról szól, amire gondolunk, de hát nem. Láttad már Amszterdamban a szex múzeumot? Na, ez nem olyan. Egy béna szex shop-on keresztül lehet bejutni, pontosabban kijutni egy lépcsőházba, ahol aztán felcaplattunk egy meredek lépcsőn, hogy sejtelmes festményeket nézhessünk, amihez nagy képzelőerő kellett, hogy felfedezzünk rajta bármi szexit. Aztán egy újabb lépcsőház mindenféle ajtókkal, ami máshova vezet, végül egy teremben lyukadtunk ki, ahol a filmgyártás hőskorából származó pornó filmecskéket vetítenek az odalátogatóknak. Volt még egy helyiség mindenféle felfújható nővel és férfival aztán egy újabb ajtó, ahol fogalmam sincs, mi lehet, merthogy le akartak húzni öt dollárral, ha látni szeretném. Egy szó mint száz, szánalmasan gagyi az egész. Még ingyen sem érte meg, nemhogy még fizessünk érte 20,- dollárt. Sajnos fényképezni nem engedtek, így nem tudom dokumentummal alátámasztani állításaimat, viszont a metró aluljáróban találtam egy témába vágó műalkotást, azt megörökítettem elölről, hátulról.
Még egy kis incidens jutott ki ma estére, a szomszéd szálloda „kigyulladt”. Már éppen készültünk lefeküdni, amikor szűnni nem akaró szirénázást hallottunk a közelből. Kinéztem az ablakon és mit tesz isten, pont a hotelünk előtt állt egy tűzoltóautó villódzó fényekkel. Nadrág vissza, kabát fel és irány lefele terepszemlére, mekkora a baj. Szerencsére semmi komoly, csak két házzal odébb egy szálloda riasztotta a katasztrófa elhárítást valami apróság miatt. Mondanám, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de én bizony még füstöt sem láttam. Minden esetre elgondolkoztam, milyen lehet éjjel egy sziréna hangjára ébredni, és amikor azt sem tudod hol vagy, felkapni magadra valami ruhát és leszaladni a 39 emeletet, merthogy ugye a lift ilyenkor nem működik.
5. nap: kedd
Egy hús nagykeren kívül semmit sem találtunk. Óriási átvágás, és már nem egyszer futok bele ilyesmibe Amerikában. Ezeknek akkora arcuk van, ha fényezni kell a vállalkozásukat, hogy fel sem fér a széles monitoromra. Aztán amikor odamegyek, kiderül, hogy egy ócska kóceráj az egész, vagy jobb esetben is csak átlagos hely. Nem értem ezt az üzletpolitikát, mert egyszer be lehet bárkit csapni, de hogy én ilyen helyre nem megyek többet vissza, az biztos. Míg, ha szerényebben adja elő magát valaki, már akkor is kellemesen csalódok, ha csak egy fokkal jobb az átlagnál. Azt szívesen ajánlom az ismerőseimnek is.
A ház érdekessége még, hogy a második emeletén 1980-ig áthaladt a High Line magasvasút. A vasút leállítása után enyészetnek indult a pálya, de 2006-ban úgy döntött a városvezetés, hogy nem bontják el a szerkezetet, hanem inkább parkosítják a magasban futó sín párat. Megkezdődött a felújítás, és már 2014-ben ötmillió látogatója volt a parknak. (Ezt mondjuk, nem tudom, hogy számolták meg, mert belépő nincs.) Óriási ötlet, hogy meghagyták a síneket, és olyan napágyakat helyeztek el rajtuk, amelyek kerekeken odébb guríthatóak, így szabadon csoportosíthatjuk őket, attól függően hányan vagyunk. Na persze novemberben ez nem annyira érdekes, a mai csípős reggelen mindössze két kocogóval találkoztunk.
A High Line park déli végében áll a Whitney Museum, ami főképp kortárs és a közelmúlt művészeti alkotásait állítja ki. Az épület érdekessége még, hogy egy világhírű magyar építész, Breuer Marcell tervezte. Sajnos túl korán érkeztünk, a nyitásig még több mint egy óra volt, így ezt a programpontot (nagy sajnálatomra) átugrottuk.
De nem úsztam meg a modern művészetet, mert az én Drágám ragaszkodott hozzá, hogy látogassunk el a Guggenheim múzeumba. A galéria épülete lenyűgöző. Ezerszer láttam már filmekben, mégis eltátottam a számat, milyen zseniális építész lehetett Frank Lloyd Wright, aki megalkotta ezt az átrium megoldást a spirális folyosóval. Még ma is futurisztikus hatást kelt a Central Park melletti épület, képzeljük el, mekkora durranás lehetett az 1959-es átadásakor!
Hanem a műalkotások!?! Nehéz indulat nélkül fogalmaznom a modern művészet eme megnyilvánulásairól. Természetesen elfogadom, hogy egy festménynek nem feltétlenül kell ábrázolnia valamit. Arra is fejet hajtok, hogy ha a művész össze-vissza pacsmagolja a vásznat, majd kirakja ezer dollárért. Na de amiket itt láttam, kiverte a biztosítékot. Ne mondja nekem senki, hogy egy famentes írólapra zsírkrétával rajzolt kör az művészet! Nem, ez maximum polgárpukkasztás. Én már a rejtett kamerát kezdtem keresni, hogy biztos valaki, valahol nézi a sok sznobot, ahogy elalélnak a látványtól. Az öreg Guggenheim nagy mágus lehetett. Kiválasztott néhány, magát modern művésznek nevező alakot, majd kitette a képeit a híres galériájába. Ezzel máris felárazta, az amúgy értéktelen, eladhatatlan „alkotásokat”. Nem véletlenül lett milliomos és az sem véletlen, hogy az általa létrehozott alapítvány ugyanezt a metodikát folytatja. Na persze a szöveg az, hogy „felkarolják” a kortárs tehetségeket. Hagyjuk!
Inkább jöjjön egy kis karácsonyi hangulat! Irány a Rockefeller Center! Már áll a híres karácsonyfa a műjégpálya mellett, de még fel van állványozva, csak most díszítik. Mindenhol tömeg, az emberek jönnek-mennek, vásárolnak, vagy csak bekapnak valamit ebédre. Ahogy mondani szokták, egy tűt nem lehet elejteni. Nem csoda, ha a biztonságukért aggódó rendőrök potenciális terrorista célpontot látnak bennük. Hogy ne történhessen meg a 2016-os nizzai esemény, a neuralgikus pontokra betontuskókat helyeznek el, hogy ne lehessen járművel a tömegbe hajtani. Némelyiket a helyi áruház rézlemezzel burkolta be, hogy ne legyen olyan ronda és feltűnő, mert ahogy nézem, ezeket nemcsak a karácsonyi forgatag idejére tették ki. Mondjuk, nem ez a legrondább, ami az utcaképet csúfítja. Tendenciává kezd válni Manhattan toronyházai előtt az állványzat. Már korábbi útjaim során is feltűnt, milyen sok helyen állványozzák fel a házak előtti szakaszt a járda teljes szélességében. Ez a klasszik csőváz, ronda bilincsekkel, a teteje bedeszkázva, de nincs építkezés, és nem is volt a közelmúltban. Csak azt tudom elképzelni, hogy így védik a gyalogokat, nehogy a fejükre essen valami. Mondjuk egy 28. emeletről kidobott apró tárgy, ami a földig gyorsulva halálos lyukat tud fúrni egy ember koponyájába. Ezután pedig törvényszerűen jön a per, és a brutális kártérítési összeg. Olcsóbb bejelenteni az önkorinak, hogy felújítást tervezünk, és kérni egy területfoglalási engedélyt. Persze, ha egynek eszébe jut, azonnal másolja a többi, és mára már a felhőkarcolók nagy része alatt ilyen állványok alatt közlekedhetünk.
Top of the Rock-nak nevezték el a komplexum legmagasabb épületének tetején lévő „obszervatóriumot”, amit én inkább szerényebben csak kilátónak neveznék. Annál is inkább, mert a 70 emeletes torony, a maga 259 méteres magasságával, ma már csak a sokadik new yorki felhőkarcolók versenyében. Ettől persze még szép a látvány odafenn, jó kilátás nyílik a most épülő újabb rekordaspiráns házakra.
Délutánra még belefért egy rövid séta az Interpid repülőgép anyahajón, ami ma múzeumként működik a 86-os mólónál. A világháborút is megjárt hajó fedélzetén sok régi harci repülőgép és helikopter mellett, helyett kapott egy űrrepülőgép is. A mólón pedig egy Concord utasszállítót és a vízben egy tengeralattjárót nézhetünk meg. A hajó gyomrában képet kaphatunk a legénység és tisztek életéről, hol aludtak, hogy étkeztek, és milyen feladatokat láttak el.
Este hétkor érkeztünk a nap, de lehet, hogy az egész utazás csúcspontjához, a Medison Squere Garden-hez. Állítom ezt annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy kosárlabda fan. Viszont jegyünk volt egy NBA mérkőzésre, ami azért nem piskóta. Újból csak a filmekre hivatkozom, amikor szenzációs recepciósok adják, veszik a kincsnek számító jegyet a Knicks meccsre. Jóbarátok vesztegetik meg egymást egy első sorba szóló belépővel. Nem tudom, hogy a New York Knicks gyengélkedő idei teljesítménye miatt van-e, minden esetre két héttel az indulás előtt sikerült jegyet vennem az interneten. Igaz, csak a kakasülőre, de ez is épp elég drága volt, nem a magyar sportrajongók pénztárcájához szabják az áraikat. A belvárosban álló hatalmas csarnok négy sarkán vannak bejáratok, a miénkkel a 31. utca felől lehetett csak bemenni. Volt egy kis átvilágítás, de a Fradi pályán komolyabb az ellenőrzés. Elvileg nem lehet bevinni folyadékot, de a fél liter vizünket beengedték azzal, hogy meg kell innunk még a lelátókra érkezés előtt. Biztos, hogy nem fogok vizet inni egy meccsen. Mi vagyok én, ló? Ahogy elfoglaltuk a helyünket, máris beszereztem a hangulat és életérzés fokozásához szükséges csapolt Budweisert és egy kis popcornt. (Szotyi nem volt.) Ekkor olyan történt, amitől majdnem leesett az arcom. Igazolványt kértek tőlem, biztos, hogy elmúltam-e 21 éves. Mondtam, hogy nem hoztam igazolványt, de van egy fotó az unokámról, az elég? Végül nagy kegyesen megengedték, hogy okmányok nélkül kifizessem a 20 (!) dollárt két sörért, műanyag pohárban.
A meccs előtt mindenféle produkcióval szórakoztatják a korán érkezőket, de a kezdésig hátralévő perceket és másodperceket szigorúan jelzi egy visszaszámláló. A pompon lányok után, nagy csinnadrattával futnak be a hazai játékosok egyenként, majd egy rövid bemelegítés után, másodpercre pontosan elindult a küzdelem. A szünetekben ajándék pólókat dobálnak a közönség sorai felé, és hogy a feljebb ülőknek is legyen esélye, egy erre a célra fejlesztett „ágyúval” lőttek ki több tucat Knicks pólót. Eközben szól a zene, táncolnak a lányok, és éppen valaki megkéri a párja kezét. Ez Amerika. Itt nem unatkozhat egy percig sem a közönség, mert legközelebb nem fogja kifizetni a horror árat a belépőért. A meccs egyébként izgalmas volt, az utolsó percig nyílt volt a küzdelem, de végül a Portland vitte haza három pontot.
6.nap: szerda
Innen nincs messze a Public Library, a világ egyik legszebb könyvtára. A több mint százéves épület ingyen látogatható, a legtöbb terembe be is kukkantottunk. Volt néhány egyetemista, aki már bújta a könyveket, vagy inkább a laptopja monitorát, de bámészkodó turisták egyértelműen többségben voltunk. Az épület mögötti parkban egy műjégpálya és körben karácsonyi árusok bódéi tobzódtak. Némelyik már kinyitott, köztük egy használt könyveket árusító cég is. Hát nem tudom, mennyire jó ajándék egy ütött, kopott ponyvaregény, mert az árakból ítélve, értékes antikvár példányokat nem tartottak.
Több neves épület van még az utcában, például a 319 m magas Chrysler Building, ami 1930-as átadásakor még egy évig sem birtokolhatta a világ legmagasabb épülete címet, mert a pár utcával odébb épült Empire State Building lenyomta. A lobby részbe be tudunk menni, de itt nincs látogatható kilátó.
Egy másik felhőkarcoló a Daily News Building. Persze már rég nem a névadó cég működik benne, de ahogy az New Yorkban lenni szokott, az egykori bérlő neve ráragadt az épületre. Az előcsarnokban, amely a Superman filmekből lehet ismerős, a világ legnagyobb beltéri földgömbjét láthatjuk. Jó régi lehet, mert még Jugoszlávia és NDK van rajta.
Az utca végében láthatjuk az ENSZ székházat. Kikerestük a magyar zászlót, gyors fotó és végre jöhet a nap fénypontja!
Macy’s! Egy évtizede még azt sem tudtam eszik vagy isszák, ma már tisztában vagyok vele, hogy a világ legnagyobb áruházáról beszélünk. A vállalatnak 130 ezer alkalmazottja van, és éves árbevétele meghaladja a 200 milliárd dollárt. Gondoljuk bele! Még túlárazott költségvetéssel is majdnem 300 Népstadiont tudnánk belőle építeni. A vállalat zászlóshajója a 34. utca, Broadway sarkán álló bót, ami irodákkal és raktárhelyiségekkel együtt meghaladja az 1 millió négyzetmétert. Bevetettük magunkat a táskák és cipők orgiájába. Csakhogy ezt rajtunk kívül még a fél város megtette, ugyanis elő Black Friday akciót hirdettek meg. El lehet képzelni milyen tömeg volt, amikor egy Gucci táskát 75%-kal leáraznak. Igaz, hogy tök ronda, de Gucci! Nem mennék bele a márkák felsorolásába, (pedig még a gyurcsányék cuccait is árulják) amit ki szeretnék emelni, az az árfeltüntetés. Már eddig is tele volt a hócipőm, hogy az üzletek nagy része a nettó árakat tünteti fel az árucikkein, míg vannak, akik a bruttót. Itt még annyival bonyolódik a helyzet, hogy sosem tudod, a feltüntetett ár már az akciós, vagy még abból levonhatod a százalékokat. Merthogy ez sem egységes. Nyilván nem véletlen, de azon kívül, hogy összezavarja a vevőket, nem hinném, hogy túl sok embert át lehetne vágni ezzel, viszont annál többen vagyunk, akik kiakadunk az ilyen trükközésen. Már ott állok a pénztárnál, kezemben a gondosan összekapart centekkel, hogy megszabaduljak tőlük, aztán benyögnek egy teljesen más árat, mint amit kiszámoltam. Ráadásul még az eladó sem tudja megmondani előre, mennyi lesz pontosan a kiszemelt termék, mert nem tudja fejben kiszámolni a bruttó árat. Abba már bele sem megyek, hogy az USA-ban ahány állam, annyiféle ÁFA kulcs van érvényben. Az egyik kedvencem egy műbőr táska volt, (ami ettől még nem volt olcsó) rajta egy tájékoztató címkével „Vegan Leather”. Óriási! Emiatt a plasztik cucc miatt, egyetlen élőlénynek sem kellett kioltani az életét.
Ennek az áruházláncnak van még egy hagyománya, mégpedig hogy hálaadás napja előtt nagyszabású parádét tartanak a Central Park mellett. Ez leginkább abból áll, hogy óriási, színes ballon figurákat fújnak fel héliummal, és járnak be velük egy útvonalat, amit már jóval korábban kiürített a rendőrség. Ez biztos jó móka, még a TV is sokat foglalkozott vele. Természetes hát, hogyha már úgyis itt vagyunk és van még időnk, kilátogassunk el a 81. utcához. Kár volt. A felfújt bábuk ott feküdtek lekötözve a földön, nehogy elfújja őket a szél, és balesetet okozzon, mint néhány éve. Az ünnepi hangulatból csak a rendőri készültség, útlezárás, és a tömeg maradt nekünk. Ráadásul, amikor vissza akartunk menni a metróhoz, nem engedett a fakabát, merthogy még a gyalogos forgalmat is egyirányúsították. Sétáljunk fel még egy megállót, ott lehet csak felszállni! A következő sarkon egy újabb zsaru állta az utunkat, hogy ezen a kereszteződésen nem mehetünk át. Nem ragozom, a lényeg, hogy itt sem mindenki John McClain, sokkal inkább a Rendőrakadémia jutott róluk eszembe.
Viszont ha már erre vetődtünk, megnéztünk egy híres boltot, amit még 1934-ben alapított egy ukrán bevándorló. Mi más tette volna híressé a Zabar's delikátesz üzletet, mint egy film, A Szerelem Hálójában, Tom Hanks-szel és Meg Ryan-nel. Jó lett volna itt valamit kajálni, de a büfé rész, kicsi, zsúfolt és sötét volt. Benéztünk a közért részbe is, úgy nézett ki, mint egy jobb fajta falusi vegyesbolt, élelmiszerrel és mindenféle kacattal az emeleten.
Végül aztán feltűnt egy spanyol étterem hívogató táblája a távolban. Nem is sokat lacafacáztam, odamentünk, és különösebb előtanulmány nélkül betódultunk a vendéglőbe. Akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor láttam, hogy a teljes személyzet kínai. Ezután már nem lepődtem meg, hogy az étlapon tapas helyett tavaszi tekercs szerepelt. Sebaj, legalább ettünk egy jót, olcsón, a hispán gasztronómia rejtelmeibe meg majd máshol merülünk el.
Jól telt a nap, tele pocak, a bevásárló szatyor, mehetünk vissza a bázisra pihenni, holnap új utazás vár ránk.
7. nap: csütörtök (Hálaadás)
Magánügy, gondolhatnád, és tényleg. Csak okulás végett írom le, ha a repülőjáratod törlését vagy késését két héttel korábban bejelenti a légitársaság, nem jár kártérítés. Akkor sem, ha te éppen már kint vagy, és emiatt nem tudsz hazamenni. Ők pedig jól tudják ezt, ezért pont 14 nappal előtte kaptam meg az értesítést. Mi ebből a tanulság? Fapados az egész repülős világ. Ne áltassuk magunkat, csak a profit számít, semmi más. Attól, hogy adnak valami fos műkaját, már nem számítanának fapadosnak? Dehogynem. Másnap megtapasztalhattuk, hogy megy ez Deltáéknál.
Ugyanis itt beiktattunk egy karib-tengeri körutat, amiről a következő bejegyzésekben számolok be.
8. nap: vasárnap (Tíz nappal később.)
Napsütésből vissza a télbe. Újból itt vagyunk, de most Manhattan déli részén foglaltam szállást. Ismét a jó öreg metrót választottuk közlekedésre, de a low cost megoldásnak megvan az a hátránya, hogy az ember a föld alól kilépve, 3 fokos hidegben, szemerkélő esőben szembesül azzal, hogy a GPS készüléke nem működik a toronyházak árnyékában. Tovább nehezítette a navigálást, hogy a szálloda egy Wall street-i címet adott meg magáról, (bizonyára azért, mert az jobban cseng) viszont a bejárata egy keresztutcából nyílik, ráadásul egy irodaház néhány emelete csupán a hotel. Mikor aztán sikerült bevonszolni a bőröndjeinket, kezdődött az újabb procedúra. Nem fogadja be a bankkártyánkat a rendszer. Jól van, itt egy másik! Ez sem jó. Fura, mert mindegyiken van pénz, ráadásul ez hitelkártya, de akkor próbáld meg ezt a harmadikat. Ez szerencsére működött. Mondhatnánk happy and, minek írom le egyáltalán? Hát azért, mert végül a kettesszámú hitelkártyáról vonták le az összeget, ami állítólag nem működött. Miközben a hármasszámún közel két hétig blokkolták a kétnapi szállás teljes díját, ráadásul az elsőként próbálgatott kártyát meg a kibocsájtó fagyasztotta le, mert azt hitte, valaki vissza akar élni vele. És ha már itt tartunk, had osszak meg egy belsős infót: a booking.com-nak megadott kártyaadatainkat a hotelfoglaló oldal gond nélkül továbbítja a szállásnak úgy, hogy az ott dolgozó alkalmazott kénye kedve szerint vonogathatja le róla a pénzt. Számtalanszor megesett már, hogy ingyen lemondható szállás, ami csak fél év múlva vált volna aktuálissá, a foglaláskor azonnal levont egy nap költséget biztos, ami biztos alapon, hátha akkor nem variálok később.
Ennyi háttérinfó után rátérnék a vasárnapi programunkra, ami a közeli tőzsdeépület meglátogatásával kezdődött. A közhiedelemmel ellentétben ez nem is a Wall street-en van, hanem a Bond-on, de ettől még had osszak meg egy infót, miért hívják a pénzügyi negyed jelképének számító „Fal” utcát annak, ami. Történ ugyanis, hogy 1653-ban egy bizonyos Peter Stuyvesant nevű holland kormányzó (akiről a cigit is elnevezték) építtetett egy falat New Amsterdam északi határán, hogy megvédje a telepeseket a betolakodó angoloktól. Ez ugyan nem sikerült neki, de az utca máig viseli a nevét az itt húzódó falnak.
Az utca nyugati végében áll a Szentháromság-templom (Trinity Church), ami privát rendezvény miatt zárva volt, de a sírkertben megnézhettük Robert Fulton, a gőzhajó feltalálójának sírját.
Innen a Ground Zero-hoz sétáltunk, ami a 2001-ben leomlott ikertorony helyén lévő emlékmű. Az épületek alapterületével megegyező két hatalmas fémmedencéről beszélünk, melynek falán vízfüggöny hull a mélybe, mellvédjébe pedig az összes áldozat nevét belevésték. Igazán megrázó műalkotás, és a pityergő látogatókat nézvén, könnyen meghatódik az ember. Mögötte ott a szabadság új jelképe, New York legmagasabb épülete, a One World Trade Center. Az 546 méter magas toronyból most nem sok látszott, akkora volt a köd, így kihagytuk a kilátóját is, ami potom 41 dollárba került volna fejenként. Nem tudom, velem van a baj, hogy egy kilátóért (még ha századik emeleten van is) sokallok tíz rugót?
Óriási szerencséje van a város legöregebb templomának, a György-kori St. Paul Chapel-nek, hogy nem sérült meg komolyabban, amikor a terrortámadásban ledőltek a tőle alig 150 méterre álló tornyok, nekünk viszont nincs valami szerencsénk a templomokkal ma, mert mise idején elhajtják a turistákat a biztonsági őrök. Megjegyzem: nagyon helyesen.
Dél tájban értünk a kínai negyedhez, hogy beszerezzük a legolcsóbban itt kapható szuveníreket. (Ami egyébként nem igaz, mert másnap a Brooklyn-hídon fele annyiért árulták a mágnest.) Ennyi bóvlit! Komolyan mondom, a Négy Tigris piac ehhez képest egy Harrods. Az utcán egyébként már nem is annyira kínaiak, mind inkább négerek árulják a hamis parfümöket és Ray Ban szemüvegeket. Valószínű, hogy itt is gyakoriak az ellenőrzések, mert a „Louis Vuitton” táskákat nem rakják ki a kirakatba. Húzott szemű nénik szólítanak le lépten, nyomon, mutogatva a lenejlonozott kis prospektusaikat, milyen modelleket kaphatunk meg hihetetlenül olcsó áron, ha követjük őket valamelyik sikátorba.
Viszont ha szeretjük az ázsiai kaját, akkor Kánaán a környék, telis tele van megfizethető étteremmel. Mi végül egy vietnamit választottunk, de hogy megnyugodjanak a kínai tesók, egy szomszédos cukrászdában benyomtam egy pandatortát.
Az olasz negyedből már csak néhány étterem maradt mutatóba, az amerikai taljánok más környékre menekültek a sárga veszedelem terjeszkedése miatt. Viszont itt láttunk klasszik karácsonyfaárust, szinte már otthon éreztük magunkat.
A szállásunk felé sétálva, felfedeztünk egy meglepően szép, ám annál kevésbé híres templomot a St. Francis Xavier Church-öt. A hideg téli sötétben szinte hívogatott a kapuból kiszűrődő meleg fény. Ráadásul nemcsak minket hívogatott ily módon a templom, hanem mint azt egy nagy molinón hirdették, a menekülteket is kész befogadni a katolikus intézmény. Pedig Trump elnök mindent elkövet, hogy démonizálja az emigránsokat, úgy látszik, itt az egyház még nem felejtette el, mik a keresztényi értékek.
9. nap: hétfő
A LOT légitársaság kavarásának köszönhetően kaptunk egy extra fél napot, amit igyekeztünk értelmesen kihasználni lehetőleg úgy, hogy már ne verjük magunkat költségbe. A tegnapi ramaty időjárás miatt nem sétáltunk ki a Brooklyn-hídra, ami szinte kötelező zarándokhelynek számít turista körökben. Ma viszont kellemes 12 fokos időben néha még a nap is kidugta az orrát, misem volt természetesebb, hogy ezt a programpontot abszolváljuk. A hidat gyalogosan csak a városháza előtti park felől lehet megközelíteni. Délelőtt tízkor már szép kis tömeg sereglett össze, hogy sétáljon egyet a hídon. A promenád a híd közepén halad, jobbra, balra autóforgalom, de ez nem jelent gondot, mert a fotótéma a híd maga. Gyakorlatilag ezért jön ide mindenki. A híd amerikai zászlóval vagy anélkül. A híd és én. A híd, én és a barátom. Elnézést, csinálna rólunk egy fotót? Itt kell megnyomni. Szelfi jobbról, szelfi balról, gyakorlatilag nem lehet haladni a sok fotóművésztől. Az amúgy nem túl széles járda fele bicikliút lenne, de kit érdekel? Egy jó kép mindent megér. A bringás futárok meg idegbajt kapnak. Volt olyan, aki olyan dudát szerelt fel csengő helyett, ami akkorát szólt, mint egy hajókürt. Gondolom ő gyakran jár erre.
A másik kötelező elem a réz bika a Broadway elején. Ilyet még nem láttam, a kínaiak sorban állnak, hogy megcsinálhassák a kötelező fotójukat a tőzsde szimbólumának számító négylábúval. Aztán van egy másik sor a szobor túlvégén, aki a bika hátsó végét választja élete fotótémájának. Szegény jószág heréje már fényesre van suvikszolva a sok taperolástól.
A feltámadt szél és éhség ellen bemenekültünk egy Mekibe. Mivel ebédidőben jártunk, a környék irodáiból kitóduló dolgozókkal kevert turistahad szép kis forgalmat generált a hamburgeres cégnek. Ezt egyébként csak azért vettem bele a leírásba, mert sosem értettem, hogy a filmekben a csóró anyuka miért a McDonald’s-ba viszi a gyerekét megkajáltatni, miért nem vesz valamit a közértben és csinálja meg estére? A válasz egyszerű: Két Happy Meal menüt vettünk 6,- dollárért. Ha ezt összehasonlítjuk, hogy tegnap egy csemege boltban vásároltunk némi hideg kajának valót, amit aztán vacsira és reggelire be is toltunk, és ezért 26,- dolcsit hagytunk ott, hamar összeáll a képlet.
Még mindig volt egy kis időnk, és ha már ott voltunk a Battery parknál, gondoltam nézzük meg, hogy ingáznak komppal a külvárosiak. Sokan tudják, hogy a Szabadság-szobor megtekintésének fapados verziója, ha felszállunk egy Staten Islandra tartó kompra, ami ingyenes, (!) és átvitetjük magunkat a túlpartra. Nem azt mondom, hogy közel megy az emlékműhöz, de ennyi pénzért (0,-) mit akarunk? Nekünk már megvolt a Rézbige a múlt héten, úgyhogy most hátra dőlve tudtuk élvezni, ahogy a sok béna külföldi tolong a hajó ablakánál, hogy a maszatos üvegen át, minél több képet tudjon kattintani, miközben a helyiek lakonikus nyugalommal olvasgatják újságjukat, vagy inkább böködik a telefonjaikat. A hatalmas tömeget néhány perc alatt fel tudják engedni, mert két szinten, egyszerre lehet betódulni a komp belsejébe. Az út 25 percig tart, és muszáj kiszállni a végén. Itt aztán kettéválik a sokaság. Akinek semmi dolga nincs New York ezen kerületében, az azonnal visszafordul a beszállás oldalra, hogy egy újabb 25 perces ingyenes hajókázással visszajusson Manhattan déli csücskére.
A reptérre természetesen a már jól bevált metrót választottuk, nem számolva azzal, hogy hétköznap délután dugig tömve lesz. Két bőrönddel és hátunkon a zsákkal nem egyszerű felszállni, de valahogy betoltuk magunkat. A külvárosba tartó emberhalmaz nem olyan ám, mint amit a Szex és New York-ból megismerhettünk. Itt látszik csak igazán, hogy honnan a mondás, ez a város a „nemzetek olvasztótégelye”
Én meg azt mondom, New York nem annyira olvasztó, mint inkább egy hatalmas daráló, ahol csiszolódnak a különböző kultúrák, de összeolvadni sosem fognak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése