Kartagena, Kolumbia

 Kolumbia, Dél-Amerika második legnagyobb országa azzal büszkélkedhet, hogy a kontinens déli részén nekik van egyedül számottevő partszakaszuk mindkét óceánnál. Az Atlanti-óceán felé eső rész legnagyobb városa az 1,2 milliós Cartagena, ahol egy fél napot sikerült csak eltöltenünk, ami csupán egy kóstolóra volt elég. Nem kokót szippantottunk, ahogy azt sokan gondolnák, miután egy olyan országról beszélünk, ami a világ kokain termelésének 70-80 százalékát biztosítja. Még csak nem is kávét ízlelgettünk, merthogy ők a föld harmadik legnagyobb exportőrei, hanem hogy milyen is a tömegturizmus itt egy átlagos januári hétköznap.

Ez volt a hajótársaság első ingyenes kirándulása utunk során, kíváncsian vártam, hogy birkóznak meg a feladattal. A logisztika remekül működött, a harminc fős buszok ott sorakoztak a mólón, tíz percenként indult egy csoport a néhány kilométerre fekvő, történelmi városnegyedbe. Pechünkre, a mi idegenvezető bácsink spanglish dialektusban beszélt annyira, hogy több spanyol szót értettem meg belőle, mint angolt, pedig nem beszélek spanyolul. (A „hastala vista, baby” nem ér, az egy osztrák szólásmondás.) Először a Getsemani városrészbe vittek bennünket, ami itt nem egy kert, és nyomokban sem hasonlít izraeli névrokonára. Színes, földszintes házak, szűk utcák és rengeteg árus uralja a képet. Elöl ment Javier a piros zászlójával, és mi követtük őt, mint a birkák. Ő handabandázott valamit a körülötte állóknak, de a csoport zöme semmit nem hallott a mondókájából. A nap egyre magasabbról sütötte a kobakunkat, a hőmérséklet már tíz órakor elérte a harminc fokot. Vezetőnkön látni lehetett, hogy akkor találta ki, melyik utcát válasszuk a sok hangulatos sikátor közül. Közben összekeveredtünk más csoportokkal, kezdett tumultuózussá fajulni a helyzet. Voltam én már társasutazáson, de ez valami egészen más. Amikor több mint kétezer ember szabadul rá egy adott városrészre, ahhoz már komoly türelem kell. Ezzel pedig fogytán állok, úgyhogy már az első kilométeren kivert a harctéri ideg.

Buszra fel, hogy aztán pár sarokkal odébb leszálljunk a San Felipe de Barajas erődnél. Az 1639-ben épült erődítmény a legnagyobb építmény a kontinensen, amit a középkori spanyolok építettek igaz, több mint száz évig készült. Az erőd előtti téren árusok hada rohanja le a turistákat. Legtöbbjük sárga pólót visel egy sorszámmal a hátán, gondolom, ezek fizetnek adót, a többiek meg ügyeskednek, amíg a rend éber őre le nem csap rájuk. Minden második szalmakalapot próbál ránk sózni szuper akciós áron, a maradék meg a szokásos szuveníreket és bizsukat. A legnagyobb biznisz mégsem ez, hanem a fotózkodás tarka ruhába öltözött, testes nénikkel, akinek lehetőleg egy banánkosár is legyen a fején, vagy mondjuk vezessen egy szamarat. Egy dollárt a hülyének is megér.

Felmenni nincs idő, rohanunk tovább a városfallal körülvett régi negyedbe. Ekkor jött a nagy hátba döfés: egy múzeumnak nevezett ékszerbolt meglátogatása. Azt hittem, csak Ázsiában szokás, hogy a nevezetességek bejárása egy helyi „kézműves üzem” meglátogatásával végződik, ahol a lényeg, hogy külföldi vásároljon valami teljesen haszontalan porfogót otthonra. Itt a csali a Kolumbiában valaha feltárt legnagyobb, kétezer karátos smaragd volt, amit egy hátsó helyiségben mutogatnak, előtte és utána el kell menned az ékszerpultok előtt, amik úgy vonzzák a nőnemű egyedeket, mint mackót a málna leárazás. Itt tudtam meg, hogy a világ smaragd termelésének 60 százalékát ez az ország adja.

Azonnal elhagytuk a csoportot, és megbeszéltünk Javierrel egy időpontot, hogy mikorra menjünk vissza. Ebben a röpke félórában meglátogattunk néhány ikonikus helyszínt, amit a Cartagena filmből ismerünk. A városfal bástyáját, ahol Christopher Lambert bambult a messzeségbe, és a piacteret, ahol Sophie Marceau-t tologatta egy kerekesszékkel. Még egy Hard Rock Café kitűző becserkészésére is maradt időnk.

A sok csoszogás a belvárosban kitöltötte a körútra szánt időt, ezért a Boka Grande, modern városrész bejárására már nem maradt lehetőség, azt csak a távolból tudtuk lefotózni. A busz visszavitt a kikötőbe, és kirakott a bejáratnál. Már azon is csodálkoztam, hogy minden útlevél- és vámvizsgálat nélkül betehettük a lábunkat Kolumbiába, de hogy kifele sem kell a polisznak más csak a hajókártyánk (szobakulcs), azon felettébb meglepődtem. Ha mondjuk, vásároltam volna néhány kiló bogotai herkát a helyi kartelltől, simán felvihettem volna a hajóra, mert az MSC emberei már csak azt nézik, nehogy felcsempésszek egy palack bambit.

Fotók később

◄Előző kikötő: Curaçao Következő kikötő: Puerto Limon►

Utóirat: a kóstoló végül ízlett, így elhatároztuk, hogy hamarosan visszatérünk Kolumbiába, hogy felfedezzük az egész országot, de már egyénileg, a saját tempónkban.