Fikatours: május 2026

Az előző bejegyzésemben kifakadtam a hosszú, óceáni szakaszra, de valójában azért elég gyorsan eltelik egy-egy napunk. Felmegyünk a tizenharmadikra reggelizni, ahol nyolcig eldumcsizunk. Utána egy jó félórát gyalogolni szoktunk a hetedik emeleti, külső folyosón. A délelőtt további részében írni szoktam (blogot, cikket, novellát), majd délben lemegyünk ebédelni az ötödik emeleten lévő, „ültetett” étterembe. Itt a konyha és a pincérek nem kapkodják el a munkát, azzal is eltelik egy óra. Délután olvasni szoktunk. Ha az időjárás megengedi, akkor egy nyugágyban a legfelső szinten, ha nem, akkor a kis szobánk csendjében. Ilyenkor néha előfordul, hogy annyira elmélyedek a regényben, hogy csukott szemmel emésztem a történetet egy-két órán át. Este hatkor már megint enni kell, ha oda akarunk érni hétre a színházi előadásra. Ha nem tompultam el a musicalen vagy a táncos produkción, akkor este még megnézünk egy filmet a laptopon, és huss… Vége a napnak. Borzasztó, nem?
Öt ilyen nap után végre megérkeztünk Európába. Mintha csak hazaérnék. Nem azért mondom, mert Olaszországot annyira szeretjük, és sok időt töltöttünk már Itália különböző tájain, hanem mert az elmúlt huszonkét évben megszoktam, hogy Európához tartozunk. Komolyan vettem, hogy érek annyit, mint az osztrák szomszéd, a német nagytestvér, vagy a francia saláta. Bár az elmúlt másfél évtizedben rettegtem, hogy kikerülünk ebből az elit klubból, április közepe óta megint úgy érzem, megérkeztünk. Helló Európa, helló Civitavecchia!

A nagy hajóforgalmú települést Róma kapujaként is szokták emlegetni. Nem véletlen, hogy a szervezett utazások szinte mindegyike az örök városba irányult. Csakhogy mi nemrég jártunk az olasz fővárosban, öt teljes napig róttuk az utcákat, és bár sosem tudnám megunni, ezúttal úgy gondoltam, Civitavecchia is megér egy városnéző sétát.
Az időszámításunk utáni második században alapított település óvárosa nem nagy, gyalog is könnyen becserkészhető. A Porta Livorno városkapunál kezdtük a kulturális emlékek mustráját. Az ezerhatszázas évek elején épített, masszív városfalon 1761-ben nyitottak egy kaput, hogy könnyebben meg tudják közelíteni a kikötőt. A Második világháborúban ugyan lebombázták, de később szépen helyreállították a mészkő építményt.
Innen száz méterre, szintén a régi városfalba applikálva találtuk meg a Fontana del Vanvitelli falikutat, ami az 1740-es építésekor a város vízellátásának egyik fontos eleme volt. Ma már nem az – gondolom – mert nem folyik víz a faun szájából.

Elsétáltunk a közeli Forte Michelangelo erődig, ami talán a legkomolyabb építészeti emlék a városban. Nevét a híres festőről kapta, aki állítólag az egyik tornyát tervezte még a XVI. században. Olyan jól sikerült, hogy még ma is áll, sőt most is védelmi célokat szolgál. Az olasz hadsereg tisztjeit védheti a napsütéstől és a kíváncsi szemektől, merthogy nem látogatható.
A mögötte lévő téren óriáskerék csábít a magasba kicsiket és nagyokat, tisztára, mint egy korai Bud Spencer filmben. Itt amúgy egy szobrot kerestünk, az amerikai Unconditional Surrender (Feltétel nélküli megadás) helyi változatát, ahol egy világháborús matróz ölel át és csókol meg egy fehér ruhába öltözött, fiatal nőt, de nem találtuk meg. Most vagy mi voltunk bénák, vagy elvitték restaurálni, nem tudom, de kár érte.

A Corso Centocelle kifejezetten csalódást okozott. Ilyen gyenge sétálóutcát még nem láttam Olaszországban. Gyorsan befaltunk egy gelatót, és már mentünk is tovább. A Nemzeti Régészeti Múzeum előtt felgyorsítottam a lépteimet, nehogy Katának eszébe jusson, hogy bemenjünk etruszk és római szobrokat csodálni.
Miután a város fő templomát, a Cattedrale di San Francesco d’Assisit zárva találtuk, elmerültünk a történelmi, középkori negyed (borgo medievale) szívében. Az útikönyvünk szerint a Piazza Leandra egy bájos kis tér, de valójában egy lepukkadt széles útszakasz romos házakkal. Kár volt a kerülőért. Úgy általában kijelenthetem, nem nagy durranás ez a város, ha nem itt köt ki az ember, nem érdemes külön ideutazni. Azért jól esett a derengő tavaszi napsütésben ez az ötkilométeres kör. Visszatértünk a terminálra, ahol négy óráshajó is horgonyzott éppen (nem véletlenül mondják, hogy a Földközi-tenger legnagyobb cruisehajó-kikötője), és felkészültünk a genovai városnézésre.

Fotók később

◄Előző kikötő: Mindelo Következő kikötő: Genova►

2026. május 8., péntek

Zöldfoki-szigetek

A földkörüli hajóutaknak vannak megszállottjai, ez nyilvánvalóvá vált számomra ezen az utazáson. Idős emberek százai viselik büszkén az arany, gyémánt és ki tudja meddig fokozható klubkártyájukat a nyakukban, és szemmel láthatóan elégedettek a tíz négyzetméteres lakrésszel és az erősen beszűkült élettérrel, ami a hajósélettel jár. Milliókat hajlandóak áldozni azért, hogy hónapokig zsúfolt, mini strandon töltsék a nappalokat, és lagymatag bárokban az estéket. Az elmúlt egy héten, az óceánt átszelve, arra jöttem rá, hogy én, ha fizetnének érte sem jönnék még egyszer el egy ilyen jellegű utazásra. Hiába teszi ki a lelkét egy egész csapat, hogy szórakoztassanak, néhány hét után minden egyhangúvá válik. Hiába számoltam ki otthon, hogy anyagilag is jobban megéri az utazásnak ez a formája, ha harminc országot és számtalan várost szeretnék meglátogatni, amikor a napok felét elvesztegetem a nyílt tengeren. Nem, ehhez túl rövid az élet.

Ennél elszigeteltebb már csak a Zöldfoki Köztársaságban lehet az élet. Az ötszáz kilométerre nyugat-afrikai partjaitól (Szenegál) és négyezerrel Európától fekvő, kilenc lakott szigetből álló, félmilliós lakosú állam nem csak hogy félreeső helyen fekszik, de mostoha természeti adottságai miatt sem alkalmas arra, hogy fejlődjön a gazdasága, ezért Afrika legszegényebb országai között szokták emlegetni. Ez mondjuk nem tűnt fel, amikor São Vicente-szigetnek fővárosát, Mindelot közelítettük meg. A drámai sziklás hegyek tövében meghúzódó kikötővárosban katonás rendben sorakoztak az emeletes házak, az utcák és parkok rendezettnek tűntek.

Remek, városnéző időben léptünk a partra. Huszonöt fok enyhe széllel, szavunk nem lehetett. A parton transzferbuszok várták az egyhetes hajózás után szárazföldre vágyó utasokat. A fuvar néhány percig tartott csupán, mert a hetvenezres város központi része a kikötő köré épült. Szűk utcák, színes lakóházak, és gyarmati stílusú épületek jellemzik a belvárost – mondanám, ha ez nem lenne képzavar, ugyanis Cabo Verde (Zöldfoki-szigetek) sosem volt gyarmatosítás. Amikor az első, portugál felfedezők erre jártak a XV. század közepén, a szigetek lakatlanok voltak. Leginkább a tengeri kereskedelem miatt vetették itt meg a lábukat, ugyanis a szigetek kb. félúton fekszenek Brazília és az anyaország, Portugália között. Itt lehetett feltölteni a hajókat ivóvízzel, friss élelemmel. Megjelentek az első telepesek is, akik rabszolgákkal műveltették meg azt a kevés termőföldet, amit itt találtak. A XVI. században a spanyolok lenyúlták a helyet, de nem nagyon törődtek vele, ezért kalandorok és kalózok átjáróházává vált. Gyakorlatilag káosz uralkodott egészen a XX. századig, amikor Salazar, portugál diktátor újból annektálta a Zöldfoki-szigeteket. Mivel a portugálok nem toltak pénzt a terület fejlesztésébe, és a diktit is megbuktatta a ’74-es szegfűs forradalom, 1975-ben kikiáltották a független Zöldfoki Köztársaságot. Addigra a lakosság nagy részét már a rabszolgák leszármazottjai tették ki. (71% mulatt, 28 % afrikai, 1 % európai).

A portugál hatás máig érezhető ebben az országban. Nem csak a hivatalos nyelv miatt, de a csempedíszítéseken át, egészen a zenei kultúráig áthatja a mindennapjaikat. A mélabús, portugál fado helyi változatának legismertebb képviselője Cesária Évora. Az énekesnő érzelmes, melankolikus dalait, (morna) kétszer is megcsodálhatta a Sziget-fesztivál hallgatósága Magyarországon a kétezres évek elején. A morna királynőjének házfalán érdekes portrét alkotott egy helyi művész, csupán egy kőműves-kalapács segítségével.

Innen néhány sarokra találtuk meg a halpiacot, ahol meglepően nagy volt a sürgés ahhoz képest, hogy már elmúlt kilenc óra. Talán a tenger felől fújó szél miatt, de nem éreztem olyan halszagot, ami indokolt lett volna, de azért azt sem állíthatom, hogy kedvet kaptam egy kis falatozásra. Megnéztünk egy zöldségpiacot is a közelben, és ahol piac van, ott azonnal megjelennek a bóvliárusok is. Helyi specialitás, hogy a használt ruhát nem vállfáról árulják, hanem cefréshordókból, vagy csak egyszerűen a földre kiöntve. Azért találni itt igényesebb portákát is, főleg turistáknak szánt kézműves termékeket.

Látványos műemléket nem igazán látni errefelé, de azért felkerestünk egy 1862-ben épült templomot. A Pró-catedral Nossa Senhora da Luz büszkén viseli a székesegyház nevet, de méretei alapján mifelénk ezt csak kápolnának hívnánk. A mellette álló városháza sem egy műremek, de takaros. A közelében lévő vásárcsarnokon csak azért vágtunk át, mert útba esett, de már alig vártam, hogy leülhessek valahol egy jó kis sör társaságában. Végül a Le Metalo nevű, zenés étterembe ültünk be, ahol ugyan nem metált zúzott a helyi banda, de ritmusos muzsikájukkal volt, akit táncra tudtak perdíteni.

Visszasétáltunk a kikötőbe, hogy a délután hátralévő részében rácuppanjunk az ingyen wifire, mert ezután újabb öt napig leszünk szabadnapos matrózok.

Fotók

◄Előző kikötő: Walvis Bay Következő kikötő: Civitavecchia►

2026. május 5., kedd

Walvis Bay

Ha Namíbiáról részletesen szeretnél olvasni, ajánlom a néhány évvel ezelőtti overland túránkat, amikor sátorban táborozva bejártuk a hazánknál kilencszer nagyobb országot. A mai napunk jó kiegészítése annak az utazásnak, mert akkoriban a Walvis Bay látványosságai kimaradtak. Már, ha vannak egyáltalán ilyenek…

A tervezettnél korábban kötöttünk ki egy jól láthatóan nem személyhajók fogadására berendezkedett kikötőben. A mólón fekete munkások várták, hogy rögzíthessék a hajót, majd egyenruhások léptek a fedélzetre. Hamar kiderült, mit akarnak: Namíbiába vízum kell a belépéshez, és mivel nem volt erre alkalmas fogadóállomásuk, a hajó lobbyjában végezték el a pecsételős munkát. Elmúlt már kilenc óra, amikor kikeveredtünk a partra. Konténerszállító kamionok között sétáltunk át a tengerparti sétányra, ahol érdekes árusok várták a szuvenírre éhes utasokat. Himba nők himbálták a… Hogy is mondjam? Mez nélkül árulták a portékáikat, hogyha valaki csak fényképezni akarná őket, akkor is tarthassák a markukat. Beültünk egy partmenti csehóba, hogy egy-kis éltető wifihez jussunk a hét nap digitális detox előtt. Délre foglaltam egy terepjárós túrát a dűnék közé, úgyhogy bőven volt még időnk, de sajnos olyan silány volt az étteremben a net, hogy nem tudtam feltölteni a fotókat a blogra.

A móló bejáratához pontosan érkezett a Toyota Land Cruiser és egy fehér fószer szállt ki belőle. Hans vagyok – mutatkozott be erős afrikaans akcentussal. Kisvártatva megérkezett a társa egy Toyota pick up kisteherautóval, mert kiderült, hogy négy pár is náluk foglalta le a kirándulását a hajónkról. Ő is egy hatvanas, helybéli fickó western kalapban, és talpig kekibe öltözve, csak lábbelije különböztette meg őt egy cowboytól, ugyanis nem volt neki. Nem tudom, miért voltam meglepődve azon, hogy sápadtarcúak vezetik a túrát (és a húszmilliós autót), hiszen Namíbia 1990-ig még a Dél-Afrikai Köztársaság része volt, ahol tombolt az apartheid, és fehérek uralták a vállalkozásokat. Ezek a bácsik még abban a rendszerben szocializálódtak, tehát nem csoda, ha ki vannak akadva például azon, hogy a partmenti villákat sorra vásárolják fel a kínaiak, akik hozzák magukkal a „pereputtyot”, így ma már ott tartanak, hogy több az ázsiai bevándorló a hárommilliós országban, mint az európai származású, magukat félig-meddig őslakosnak tartó, de szintén bevándorló. Elgondolkoztam azon, ha egy idegengyűlölő, harmadik generációs, republikánus szavazó jenki (gringo) az észak-amerikai kontinenst a sajátjának érzi, akkor ezek a búrok, akiknek az őse nagy eséllyel a XVII. században költözött ide egy jobb élet reményében, miért is ne érezhetnék magukénak Namíbiát? Nyilván, ha megkérdeznék egy busmant is erről, meg lenne a saját véleménye…

Walvis Bay egy porfészek. És ezt nemcsak azért mondom, mert hamar kiértünk a településről, hanem mert itt találkoznak a Namib-sivatag dűnéi az Atlanti-óceánnal és az áprilisi szél gondoskodott róla, hogy mindent beborítson finom homokréteggel. Az idegenforgalom és a kereskedelmi kikötő után a legnagyobb iparág itt a sólepárlás. Először egy ilyen lepároló medence mellett álltunk meg fotószünetre, aminek különlegessége, hogy a víz piroslik a benne élő algáktól, amitől egyébként az itt tanyázó flamingók is nyerik a cuki, rózsaszín tollaikat. Úgy látszik, a mi flamingóink még nem szürcsöltek eleget a vízből, mert elég haloványnak tűntek, ezért aztán nem is bántuk annyira, hogy csak nagyon messziről láthattuk őket.
Folytattuk utunkat a nagy homokdűnék felé, amikor a semmi közepén (út nincs, mindenki megy amerre lát) feltűnt egy sorompó és a tövében unatkozó bennszülött strázsa. Hans elpanaszolta, hogy a kormány nemrég vonta be a környéket a nemzeti parkok körébe, minek következtében fizetni kell annak, aki itt áthalad. Ergo: a turistának többe kerül megnézni a Szendvics-öblöt, mint korábban. Bár ilyet már láttam Mauritániában, azért mindig lenyűgöző látvány ahogy a homoksivatag folyton formálódó dűnéi, szó szerint beleömlenek a tengerbe. Itt annyival volt izgalmasabb a helyzet, hogy kifelé nyomulóban volt a dagály, ezért csak egy keskeny homokpad állt rendelkezésünkre, hogy a hullámoktól menekülve átslisszanjunk egy-egy szakaszon. Hans nem ma kezdte a szakmát, rutinos technikával gyorsított és lassított, ahol kellett, hogy elkerülje a süppedő iszap vendégszeretetét. Amikor túl voltunk a nehezén, a két autó megállt egy méretes dűne lábánál, és szabadidős tevékenység gyanánt felmászhattunk az egyik domb tetejére. Már elfelejtettem, mekkora szívás futóhomokban hegyet mászni. Minden egyes lépésnél visszacsúszik az ember lába, és háromemeletnyi magasság eléréséhez tízemeletnyi lépcsőzést kell elszenvedni. Levegő után kapkodva az sem vígasztalt, hogy amúgy nem volt hőség. Amikor végre felértünk, 18-20 fokos, napsütötte környezetben figyelhettük egyszerre a homok és az óceán hullámzását.

Közeledtünk végső úticélunk felé, amikor a sofőr gondolt egyet, és egy lankásabb részen nekivágott a dűnéknek. Bőgő motorral, egyre meredekebb buckákon mászott fel a terepjáró, mígnem elértünk egy magaslatot, ami valóban egy tízemeletes háznak felelt meg.
– Nézzenek körbe, élvezzék a Sandwich Harbour panorámáját – szólt Hans, amikor mindenki kikászálódott az autóból – és ha végeztek, lent találkozunk – mutatott a tengerpart irányába, majd mielőtt még felocsúdtam volna, haverjával együtt eltűnt, mint Kossuth az államkasszával. (Kossuth személye igény szerint helyettesíthető).
Nem volt mit tenni, cipő le és irány a lejtő! Mire leértünk a két idegenvezető terülj-terülj asztalkával és jégbehűtött pezsgővel várt minket. Korrekt.
Hazafelé vezető úton már nem lehetett a tengerparti csapást használni, túl veszélyes lett volna, ezért a legnagyobb dűnéken keresztül vágtunk át. Kiderült, jó sokan választják az adrenalinszint emelésének ezt a formáját. A legmagasabb dombon, olyan tülekedés volt, mint a nagykörúton délutáni csúcsforgalomban. Brutális lejtők, és leküzdhetetlennek tűnő kaptatókon „hullámvasútazva” végül kiverekedtük a dűnelabirintusból. A táj kicsit megváltozott, néhány bozótos és nádfolt színesítette a fövenyt. Meg is jelentek az első állatok: néhány springbokot (helyi kecske) sikerült lencsevégre kapnunk, amit ráadásnak tekintettem az amúgy is jól sikerült nap végén.

Fotók

◄Előző kikötő: Cape Town Következő kikötő: Zöldfoki-szigetek►