Ha Namíbiáról részletesen szeretnél olvasni, ajánlom a néhány évvel ezelőtti overland túránkat, amikor sátorban táborozva bejártuk a hazánknál kilencszer nagyobb országot. A mai napunk jó kiegészítése annak az utazásnak, mert akkoriban a Walvis Bay látványosságai kimaradtak. Már, ha vannak egyáltalán ilyenek…
A tervezettnél korábban kötöttünk ki egy jól láthatóan nem személyhajók fogadására berendezkedett kikötőben. A mólón fekete munkások várták, hogy rögzíthessék a hajót, majd egyenruhások léptek a fedélzetre. Hamar kiderült, mit akarnak: Namíbiába vízum kell a belépéshez, és mivel nem volt erre alkalmas fogadóállomásuk, a hajó lobbyjában végezték el a pecsételős munkát. Elmúlt már kilenc óra, amikor kikeveredtünk a partra. Konténerszállító kamionok között sétáltunk át a tengerparti sétányra, ahol érdekes árusok várták a szuvenírre éhes utasokat. Himba nők himbálták a… Hogy is mondjam? Mez nélkül árulták a portékáikat, hogyha valaki csak fényképezni akarná őket, akkor is tarthassák a markukat. Beültünk egy partmenti csehóba, hogy egy-kis éltető wifihez jussunk a hét nap digitális detox előtt. Délre foglaltam egy terepjárós túrát a dűnék közé, úgyhogy bőven volt még időnk, de sajnos olyan silány volt az étteremben a net, hogy nem tudtam feltölteni a fotókat a blogra.
A móló bejáratához pontosan érkezett a Toyota Land Cruiser és egy fehér fószer szállt ki belőle. Hans vagyok – mutatkozott be erős afrikaans akcentussal. Kisvártatva megérkezett a társa egy Toyota pick up kisteherautóval, mert kiderült, hogy négy pár is náluk foglalta le a kirándulását a hajónkról. Ő is egy hatvanas, helybéli fickó western kalapban, és talpig kekibe öltözve, csak lábbelije különböztette meg őt egy cowboytól, ugyanis nem volt neki. Nem tudom, miért voltam meglepődve azon, hogy sápadtarcúak vezetik a túrát (és a húszmilliós autót), hiszen Namíbia 1990-ig még a Dél-Afrikai Köztársaság része volt, ahol tombolt az apartheid, és fehérek uralták a vállalkozásokat. Ezek a bácsik még abban a rendszerben szocializálódtak, tehát nem csoda, ha ki vannak akadva például azon, hogy a partmenti villákat sorra vásárolják fel a kínaiak, akik hozzák magukkal a „pereputtyot”, így ma már ott tartanak, hogy több az ázsiai bevándorló a hárommilliós országban, mint az európai származású, magukat félig-meddig őslakosnak tartó, de szintén bevándorló. Elgondolkoztam azon, ha egy idegengyűlölő, harmadik generációs, republikánus szavazó jenki (gringo) az észak-amerikai kontinenst a sajátjának érzi, akkor ezek a búrok, akiknek az őse nagy eséllyel a XVII. században költözött ide egy jobb élet reményében, miért is ne érezhetnék magukénak Namíbiát? Nyilván, ha megkérdeznék egy busmant is erről, meg lenne a saját véleménye…
Walvis Bay egy porfészek. És ezt nemcsak azért mondom, mert hamar kiértünk a településről, hanem mert itt találkoznak a Namib-sivatag dűnéi az Atlanti-óceánnal és az áprilisi szél gondoskodott róla, hogy mindent beborítson finom homokréteggel. Az idegenforgalom és a kereskedelmi kikötő után a legnagyobb iparág itt a sólepárlás. Először egy ilyen lepároló medence mellett álltunk meg fotószünetre, aminek különlegessége, hogy a víz piroslik a benne élő algáktól, amitől egyébként az itt tanyázó flamingók is nyerik a cuki, rózsaszín tollaikat. Úgy látszik, a mi flamingóink még nem szürcsöltek eleget a vízből, mert elég haloványnak tűntek, ezért aztán nem is bántuk annyira, hogy csak nagyon messziről láthattuk őket.
Folytattuk utunkat a nagy homokdűnék felé, amikor a semmi közepén (út nincs, mindenki megy amerre lát) feltűnt egy sorompó és a tövében unatkozó bennszülött strázsa. Hans elpanaszolta, hogy a kormány nemrég vonta be a környéket a nemzeti parkok körébe, minek következtében fizetni kell annak, aki itt áthalad. Ergo: a turistának többe kerül megnézni a Szendvics-öblöt, mint korábban. Bár ilyet már láttam Mauritániában, azért mindig lenyűgöző látvány ahogy a homoksivatag folyton formálódó dűnéi, szó szerint beleömlenek a tengerbe. Itt annyival volt izgalmasabb a helyzet, hogy kifelé nyomulóban volt a dagály, ezért csak egy keskeny homokpad állt rendelkezésünkre, hogy a hullámoktól menekülve átslisszanjunk egy-egy szakaszon. Hans nem ma kezdte a szakmát, rutinos technikával gyorsított és lassított, ahol kellett, hogy elkerülje a süppedő iszap vendégszeretetét. Amikor túl voltunk a nehezén, a két autó megállt egy méretes dűne lábánál, és szabadidős tevékenység gyanánt felmászhattunk az egyik domb tetejére. Már elfelejtettem, mekkora szívás futóhomokban hegyet mászni. Minden egyes lépésnél visszacsúszik az ember lába, és háromemeletnyi magasság eléréséhez tízemeletnyi lépcsőzést kell elszenvedni. Levegő után kapkodva az sem vígasztalt, hogy amúgy nem volt hőség. Amikor végre felértünk, 18-20 fokos, napsütötte környezetben figyelhettük egyszerre a homok és az óceán hullámzását.
Közeledtünk végső úticélunk felé, amikor a sofőr gondolt egyet, és egy lankásabb részen nekivágott a dűnéknek. Bőgő motorral, egyre meredekebb buckákon mászott fel a terepjáró, mígnem elértünk egy magaslatot, ami valóban egy tízemeletes háznak felelt meg.
– Nézzenek körbe, élvezzék a Sandwich Harbour panorámáját – szólt Hans, amikor mindenki kikászálódott az autóból – és ha végeztek, lent találkozunk – mutatott a tengerpart irányába, majd mielőtt még felocsúdtam volna, haverjával együtt eltűnt, mint Kossuth az államkasszával. (Kossuth személye igény szerint helyettesíthető).
Nem volt mit tenni, cipő le és irány a lejtő! Mire leértünk a két idegenvezető terülj-terülj asztalkával és jégbehűtött pezsgővel várt minket. Korrekt.
Hazafelé vezető úton már nem lehetett a tengerparti csapást használni, túl veszélyes lett volna, ezért a legnagyobb dűnéken keresztül vágtunk át. Kiderült, jó sokan választják az adrenalinszint emelésének ezt a formáját. A legmagasabb dombon, olyan tülekedés volt, mint a nagykörúton délutáni csúcsforgalomban. Brutális lejtők, és leküzdhetetlennek tűnő kaptatókon „hullámvasútazva” végül kiverekedtük a dűnelabirintusból. A táj kicsit megváltozott, néhány bozótos és nádfolt színesítette a fövenyt. Meg is jelentek az első állatok: néhány springbokot (helyi kecske) sikerült lencsevégre kapnunk, amit ráadásnak tekintettem az amúgy is jól sikerült nap végén.
Fotók
◄Előző kikötő: Cape Town Következő kikötő: Zöldfoki-szigetek►
