Seychelle három legnagyobb szigetét már bebarangoltuk néhány éve, úgyhogy ma engedtünk magunknak egy nap szabit. Tudom, eléggé képzavaros ilyet mondani egy négy és félhónapos nyaralás közepén, ezért néhány szóban kifejteném, mire is gondoltam. Január óta bolyongunk a meleg égöv vizein. Megjártuk a Karib-tengert, időztünk Kaliforniában és Hawaii-on sőt, még Ausztrália és Délkelet-Ázsia trópusi partjain is, de egy tízperces csobbanást leszámítva, egyszer sem pancsoltunk a tengerben. Folyton a városokat és vidéki tájakat róttuk, hogy minél több élménnyel gazdagabban érkezzünk haza. Vágytunk már egy kis homokos tengerpartra, türkizkék vízre, és a semmittevés érzésére. (Tudom, tudom… Anyukám jól van, köszönöm.)
Nyolckor kötöttünk ki Mahe teherhajókra berendezkedett mólójánál, és már akkor is harminc fok felett járt a hőmérséklet. Kilencig elintéztem az összes otthoni lemaradást: számlák, elektronikus bevallások, idióta hivatalok levelei az ügyfélkapun, meg a szokásos, majd elhagytuk az élhető klímát jelentő hajónkat. A taxiállomásig vezető egy-kétszáz méteren leolvadt az agyam, ezért nem sokat alkudoztam a személyszállító kisiparossal, elfogadtam a tizenötdolláros ajánlatát. Előtte azért még pontosítottam, hogy „fifteen”, nehogy nekem a végén bevesse azt a trükköt, hogy ő valójában fifty-t mondott. Miután kizártuk a félreértéseket, beültünk az autójába, amiben taxiórának még csak nyomát sem láttuk. Ezek ott tartanak most, mint mi 1982-ben, de nálunk legalább kötelező volt feltüntetni a műszerfalon, hogy hány forint egy kilométer. Abban hasonlított még a verdája az én akkori Ladámra, hogy éppen annyi légkondicionálás működött benne. Letekert ablakon át élveztük a tájat, az alig tíz perces úton, amikor megálltunk a Beau Vallon Beach-en. A partmenti erdősáv teljesen megváltozott az elmúlt tíz évben, kis pavilonokat építettek a fák közé, ahol strandcikkeket áruló üzletek és vendéglátó egységek mellett még egy nyilvános vécé is helyet kapott. A taxis kezébe nyomtam a tizenöt dollárt, de ő csak nézett rám, mint borjú a wienersnitzel feliratra. Pontosan tudtam mi következik, ezért megelőztem és közöltem vele, hogy a trükk, amivel próbálkozik annyira klisés, hogy már csak ezért sem fizetek többet. Aztán segítségül hívta a portásfülkéből a haverját, aki meggyőzött arról, hogy a tizenöt dolcsi kevés egy öt kilométeres távra. Nem annyira közgazdasági ismeretivel a piacgazdaságban szokásos szabad árképzésről, sokkal inkább a negyvencentis karbőségével vett le a lábamról. Végül adtam a taxisnak harminc dollárt azzal, hogy nincs nálam több pénz, de ha gondolja, hívhatunk rendőrt. Elfogadta, mint kompromisszumos megoldást.
Szerencsére volt még nálam néhány zöldhasú, és mindjárt ki is béreltem két műanyag nyugágyat, hogy végre átadhassuk magunkat a pihenésnek. Tudományosan fogalmazva: rekreációs tevékenységet folytassunk a hétköznapi környezetünkből kiszakadva.
Nagyjából ennyi. Most nem hergelném az olvasókat azzal, hogy egész nap a huszonhét fokos vízben lebegve figyeltük, hogy cikáznak a kishalak a fehérhomokos mederben, vagy hogy unaloműzésből elsétáltunk az öböl végén található gránitsziklákhoz egy jó fotóért, mert ennek nincs hírértéke, és még soká lesz otthon nyár, hogy mindezt egy balatoni lángossal, vagy ropogósra sült hekkel überelni lehessen.
Mondanom sem kell, hogy a strandolók zömét a Magnificáról kiszállt utasok tették ki, így nem jelentett gondot egy párt találni, akivel megoszthattuk a visszaút költségeit. Főleg, hogy ez a taxis nem tartozott a hiénák közé, és még légkondi is volt a kocsijában.
◄Előző kikötő: Penang Következő kikötő: Mauritius►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése