A Japánról keringő sztereotípiák csak tovább erősödtek bennem, amikor beúsztunk Tokió vadiúj kikötőjébe. Modern cruise terminál, hajlongó, maszkos személyzettel. Itt a határőr nem morcos tekintettel méreget, hanem mosolyogva köszöni meg, hogy ellátogattunk az országába, majd útba irányít, hol parkolnak a turistabuszok. Természetesen libasorban, szépen felszámozva, ott sorakoztak az épület előtt, ahogy kell. Az más kérdés, hogy az időjárás nem volt ennyire előzékeny a két napra érkező vendégekhez. Tizenkét fok és szitáló eső fogadott minket, amikor elindultunk a Sensō-ji templomhoz. A 645-ben alapított buddhista templomkomplexum főcsarnokát, pagodáját és a nagy kaput alig lehetett megközelíteni a sok esernyős turistától. Itt található a sintoista vallás legfőbb szentélye, állítólag ez a világ leglátogatottabb vallási helyszíne, évente több mint 30 millió látogatóval. Mondjuk, ha a tágabb értelemben vett Tokió mind a 13 millió lakosa évente csak háromszor tenné itt tiszteletét, már akkor is kijönne a matek, de elég lenne a rekord eléréséhez, ha a 120 milliós Japán egynegyede utazna ide. Csakhogy a japánok többsége nem vallásos, ezért kellett nekünk feljavítanunk a statisztikát. Pedig, amit itt látunk, nem is többszáz éves, mert 1945. március 10-én az amerikaiak lebombázták az eredeti épületeket. Viszont virágzott a cseresznyefa… Vagy legalábbis valamilyen fa, aminek rózsaszín szirmai nem igazán harmonizáltak a sinto-pirossal.
Amúgy, mi ez az őrület a cseresznyevirágzással? Mintha máshol nem lenne cseresznyefa, csak Japánban. Nálunk is tolni kéne a festészetben és a népművészetben mondjuk az akácfavirágzást addig, amig tódulni nem kezd a világ az Alföldre, hogy tátsa a száját a fehérbe borult erdőkön. (Real Madrid drukkereknek lehetne külön lila akác is.) Onnantól könnyebb lesz eladnunk az eredeti akácmézet is, nem beszélve az akácfából faragott hűtőmágnesről.
A rendelkezésünkre álló egy órába még belefért, hogy bolyongjunk a környező mellékutcákban is, és magunkba szívjunk valamit a régi Tokióból. A világháború után épült házakat lassan mindenhol leváltják a toronyépületek. Nem hivalkodóak, mint Dubaiban, nem monumentális, mint Manhattanben, egyszerű, szerény formák, elegánsan visszafogott burkolatokkal. Minden tiszta, rendezett és „sarkos”. Sehol egy szeméthalom (pedig Japánban nincs köztéri szemétgyűjtő), egy építkezésből ottmaradt sóderdomb, vagy egy napokra ottfelejtett sittes konténer. Ideálisnak mondanám, ha nem lennének az utcák szürkék és személytelenek. A reggeli csúcs levonulta után a járdák kiürülnek, mindenki dolgozik. Aki meg nem, az szégyenkezve elbújik a lakásában, hogy feltegye magának a kérdést: mennyire vagyok hasznos tagja a társadalomnak?
A királyi palotába húsz éve sem lehetett bemenni, így volt ez most is, ezért be kellett érnünk néhány kívülről készült fotóval, majd a program zárásaként az ígéretes hangzású, Hamarikyu gardens felé vettük az irányt. A sok toronyház között egy japán kert üde folt lehet a metropolisz dzsungelében – gondoltam – de nagyot koppantunk. Először is Japánban nem minden kert japán kert. Másodszor pedig Tokióban a március ugyanolyan hűvös, mint nálunk. Az „üde folt” leginkább a barna különböző árnyalatait tükrözte. A leírás szerint egy tengervizes tó ékesíti a park közepét, aminek vízszintje a dagály-apály szerint változik. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy apálykor kiürül a tómeder. Nem tudom, ezek nem hallottak még a zsilipről? Na, de ez semmi... A park közepére érve elámultam, amikor egy repceparcella sárgállott, a kiszáradt rét közepén, mint botanikai különlegesség. És mindezért még pénzt is kérnek.
Másnap a japánok szent hegyéhez, a Fujihoz készültünk. Egyszer már jártam ott, még a hegyi szerpentinen is felmentem ameddig lehetett, de semmit nem láttam a felhőktől. Ezután nem csoda, ha tartottam tőle, hogy megint kidobott pénz lesz a Fujitúra. Márpedig itt adtunk a luxizásnak keményen. Miután semmiképp nem akartuk lekésni a hajóindulást, privát túrát foglaltam, hogy a napi menetrendünket magunk alakíthassuk.
Világos volt reggel hétkor, a találkozás időpontjában, de a legmegnyugtatóbb, hogy felhőtlen égbolttal kedveskedett névnapomra a felkelő nap országa. Az autónk néhány perces késéssel fordult be a terminál kijárata elé. Komoly oka lehetett, mert a japánoknál nem divat az ilyesmi. Kipattant belőle a sofőr, aki a legnagyobb meglepetésünkre, egy hosszú-szőkehajú lány volt. Bemutatkozott, hogy Deborah-nak hívják, és kérdésemre kiderült, hogy eredetileg brazil a lelkem, csak egy japán sráchoz ment feleségül. Két éve él az országban, de már elboldogul a nyelvvel, csak az írás terén kell még sokat fejlődnie. Meg a pontosság terén is – gondoltam –, de olyan kedvesen mosolygott, hogy eltekintettem a savazástól.
Sikerült a legnagyobb dugóban elindulnunk. Hiába a sok fizetős autópálya a magasban, és a városrészek alatt átfutó alagútrengeteg, két óráig tartott, amíg kiverekedtük magunkat a fővárosból, és további egy óra kellett ahhoz, hogy elérjünk az áhított hegy lábánál fekvő Oishi parkba. Sajnos a márciusi hidegek miatt még itt sem rügyeztek a fák, hogy a cseresznyevirágzásról ne is beszéljek. Ezért az instagrampozitív fotókhoz a tavalyi nád elszáradt bozótja adta a keretet.
Átkocsikáztunk a Kawaguchiko-tóhoz, mert a Fujit nem elég egy helyről fotózni ám, ha már ilyen szép időt fogtunk ki. A Chureito pagodát ki kellett hagynunk, mert képtelen volt parkolóhelyet találni a környéken, ráadásul az időnk egyre fogyott. (Olyan nagyon nem is bántam, hogy nem kellett a tömegben felmásznom négyszáz lépcsőfokot egy pagodás Fuji fotóért.) Deborah javaslatára egy közli libegőzésre cseréltük volna a programot, de ott is kígyózott a sor a pénztárakhoz. Az utasokat terelő személyzet egyik tagja, egy robotarcú japán lány felhomályosított minket, hogy ha van is jegyünk, legalább egy órát kell várni, amíg fel tudunk szállni a dróton függő székbe. Ezt is ejtettük, majd otthon felülünk a zugligetire, ha nagyon libegni akarunk.
Végül már csak Oshino Hakkai falu híres, kristálytiszta forrásaira maradt időnk, amelyet kulturális örökségi helyszínnek tartanak. Idézek a programleírásból: „Egy hely, amely ötvözi a természeti szépséget és a spiritualitást. Ideális azok számára, akik szeretnének kapcsolatba lépni Japán lényegével.” Azt hiszem, megértettem Japán lényegét: építs egy kisebb bazárt néhány földből felbugyogó vízlelőhely köré, írjál róla szuperlatívuszokban az útikönyvekbe, és özönlik majd a nép. A tömeg pedig jó. A sokaságban nem maradsz egyedül, itt egy közösség tagjának érezheted magad. Hogy milyen közösségé? Hát a minden szart megkóstoló, folyton fényképezős Tik-tok nemzedéké.
Egy órával korábban hazaértünk a tervezettnél, köszönhetően annak, hogy a japánok 10-12 órát is dolgoznak, ezért a délutáni csúcs későbbre tolódik. Mindegy, a lényeg, hogy nem késtük le a hajónkat, és összességében csodás napot zártunk.
Fotók később
◄Előző kikötő: Naha Következő kikötő: Nagaszaki ►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése