Második japán partraszállásunk Okinava szigetén volt. Szerencsére nem olyan durván ment, mint az amerikai csapatoknak ’45-ben, és a főváros, Naha is egészen másképp néz ki, mint a II. Világháború után. Ahogy kiléptünk a szárazföldre, meleg fogadtatásban részesültünk. A buszunk szinte a hajó lépcsőjénél várt minket, más kérdés, hogy előtte még átvezettek a szép új termináljukon, ha már felépítették. A határőrök megelégedtek az útlevelünk fénymásolatával, rajta az előző napi beléptető pecséttel. Itt már a partra vitt kaját sem ellenőrizték, csak néhány bácsi strázsált a kordon mentén, magasba tartva egy táblát áthúzott hamburgerrel és gyümölcstállal, amik a legveszélyesebb fenyegetést jelentenek a szigetországnak.
Juhéj! Örömködtem magamban, amikor meghallottam, hogy az itteni idegenvezető néni (aki lehet, hogy egy tízessel fiatalabb nálam) BBC híradóba illő kiejtéssel tolta az angolt. (Lehet, soknak tűnik, hogy folyton a gájdok érthetőségével foglalkozom, de hidd el, egy jó idegenvezető még egy unalmas helyet is fel tud dobni a stílusával és felkészültségével, míg egy olyan, akit nem értesz meg, tönkre teheti a hangulatot, még egy egészen látványos helyen is.)
Első utunk hová máshová vezetett volna, mint egy jó kis múzeumba. Először azt hittem az épületről, hogy ez már a hírhedt világháborús bunker, de nem, csak a tervezőknek ragadhatott be, hogy Okinaván erről kell szólni minden emlékhelynek. Újabb régi eszközök, újabb csodásan megmunkált tárgyak, amiktől majdnem állva elaludtam, de hogy a japánok mennyivel előttünk járnak, azt jól példázza, hogy a középkorban már vezeték nélküli fülhallgatókat használtak. Amíg Kata akkurátusan fotózgatta a kiállítást, én félóra alatt átfutottam a tárlatot, és kimentem az utcára, hogy egy kis japán életérzést szívjak magamba.
Tudom, hogy sok japánfanatikus haragját váltanám ki, ha azt mondanám, ezekkel nincs rendben valami, ezért inkább úgy fogalmazok, hogy a japánok furák. Még itt Okinava szigetein is, ami a kínai befolyás alatt álló Rjúkjúi Királyság részét képezte egészen 1879-ig. Saját nyelvük, saját írásjeleik is vannak, de ezeket ma már kevesen beszélik. Az elmúlt másfél évszázad alatt eljapánosodott a kultúra. Az utcákon miniszoknyás „mangalányok” grasszálnak, a szuvenírüzletekben belföldiek vásárolják a pikacsus és hello kitty-s pólókat. A kutyákon idétlen ruhák feszülnek, és minden rózsaszín és csicsás. Ami nem változott, mióta utoljára itt jártam, az a sok italautomata az utcákon, ami nem csak hideg üdítőt kínál, de még meleg levest is. Illetve az a taxis piacon tomboló divat, hogy az autóknak minél öregebbnek kell lenniük. Pöpec állapotban lévő, harminc-negyven éves Datsunok, Toyoták szállítják az utasokat, alig látni fiatal évjáratú taxit. A másik, az a sok kocka formájú kisautó, amelyek sehol nem honosodtak meg a világ más tájain.
A múzeum után tovább folytathattam a szemlélődést, mert kaptunk másfél órát, hogy a helyi Váci utcán sétálgatva beszerezhessük a legszükségesseb dolgokat, úgymint lila színű süti, szív formájú napszemüveg, esetleg kígyóágyon érlelt szaké. A legtöbb üzletről meg sem tudtam állapítani, mi a profilja. A bejáratnál csomagolt sütemények vagy bonbonok, ki tudja, minden esetre furábbnál furább színűek és formájúak. Beljebb rossz szellemeket elijesztő állatok faragva, fröccsöntve, esetleg plüssből, amelyek egy oroszlán és egy sárkány szerelméből született szörnyre emlékeztetnek. Majd egyszer csak olyan ruhák, amelyekről nehezen megállapítható, hogy kisgyerekre szánták-e vagy kutyára.
Viszont, ami kellemesen meglepett, hogy az éttermek árai mennyit szerényültek az elmúlt húsz év alatt, amióta itt jártam. Nagyjából a magyar áraknak megfelelőek, de úgy általában is kijelenthető, hogy már nem megfizethetetlen Japán. Legalábbis ez az okinavai rész biztosan.
Bár Naha viszonylag nagy város (1,3 M), jól észrevehető volt, hogy az MSC kétezerötszáz utasa megérkezett. Legalább a fele ott nyomult a bevásárlóutcában, más turistát nem is nagyon láttam. Kínait pedig egyáltalán nem. Később tudtam meg az idegenvezetőtől, hogy a megromlott politikai viszony miatt Szí Csí Ping megtiltotta a kínaiaknak, hogy ideutazzanak. Na, én pont az ilyenek miatt hánytam, amikor egy diktatórikus rendszerben kellett élnem, és a párt mondta meg, hogy hova mehetek és hova nem. Soha többet egypártrendszert!
Délután ellátogattunk Naha elővárosába, Tomigusukuba, ahol 1944-ben a japán haditengerészet mérnöki hadtestének tagjai 450 méternyi földalatti alagutat ástak ki, amely titkos főhadiszállásaként szolgált, végül a saját sírhelyük lett. Clint Eastwood rendezésében készült két megrázó film, ami okinava elfoglalásáról szólt. Az egyik amerikai szemszögből mutatta be a borzalmakat, a második pedig japán nézőpontból szemléltette azt a csatát, amikor szigetet védő katonák élelem és lőszer hiánya miatt kénytelenek lettek volna megadni magukat. De ne felejtsük el, a japán ember másképp gondolkodik. A parancsnok, akinek síremléke a bunker feletti dombtetőn található, harakirit követett el, míg a legénység, a maradék kézigránáttal felrobbantotta magát. A holttestek még nyolc évig ott feküdtek érintetlenül, és csak az amerikai megszállás után kezdték megtisztítani az alagutakat, hogy aztán 1970-ben megnyithassák a nagyközönség számára. Sajnos nincs sok néznivaló a kivájt termekben, mert szinte semmilyen használati tárgyat nem szállítottak vissza egy morze távírón kívül. Csak a gránátrepeszek ütötte lyukaknál szorul el a szíve a figyelmes látogatónak.
Nem tudom, hogy egy mai japán ember képes lenne harakirire, vagy mondjuk kamikáze repülésre, minden esetre, sokan féltik ezt a kultúrát, mert egyre mélyebb gyökereket fúr a nyugati életmód a felkelő nap országának talajába. Magam részéről támogatom a hagyományok őrzését, a sokszínűséget, de nem dőlnék a szamurájkardomba, ha évtizedek múlva, már csak múzeumokban találkoznánk kimonós gésákkal, tatami szőnyeggel vagy Sanyo magnóval. A világ halad előre, a történelem kultúrákat söpör el, és újakat hoz létre, ha tetszik, ha nem. Ki aggódik ma már az avar vagy nyenyec rokonaink kulturális öröksége miatt? Ezek nagyrésze beépült a magyarság kultúrájába. Abba a kultúrába, amit most annyira féltünk, hogy még politikai kampányokat is lehet rá építeni.
◄Előző kikötő: Ishigaki Következő kikötő: Tokió ►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése