San Diego, USA

Mit keres egy meglett férfiember az állatkertben unoka nélkül? Mit keres egyáltalán egy olyan utazó az állatkertben, aki a vadak többségét már látta természetes környezetükben? (Mivel távol áll tőlem a szerénység, hozzáteszem: többször is, és egészen közelről.) Megmondom: úgy, hogy San Diegoban van, és még nem látta a világhírű San Diego Zoo-t a Balboa parkban. Az utolsó itt tett látogatásomkor kimaradt ez a látványosság, ezért sem bántam, hogy az Egyesült Államokban az első kikötési pontunk a kaliforniai San Diego városában volt. Bepótolhattam ezt a hiányosságot, és körülnézhettem a világ egyik legnagyobb ilyen intézményében, ahol közel 800 állat- és növényfaj mintegy 4000 példánya tekinthető meg, köztük veszélyeztetett egyedek is. Az egyik ilyen az óriás panda, amit csak a kínai állam engedélyével tarthatnak kiváltságos állatkertek.

Reggel hétkor futott be az óceánjárónk a kikötőbe, közvetlenül a haditengerészeti bázissal szemben. A másfél millió lakosú San Diegoban van ugyanis az amerikai hadiflotta egyik legnagyobb tengerészgyalogos-kiképző telepe. Itt állomásozik két repülőgép-hordozó, több romboló, cirkáló, illetve Los Angeles nevű tengeralattjáró. Az első ország, ahol nem lehet kiszédülni egy vonalkódos ajtókulccsal. Mi több, minden embernek el kellett hagynia a hajót útlevélellenőrzés miatt, majd az idegenrendészet emberei átkutatták a fedélzetet, nem rejtőzködik-e ott valaki a harmadik világból, aki egy jobb életet szeretne magának. A kétezerötszáz utas, és több mint ezer fős személyzet átvizsgálása nem kis logisztikai feladat. Három nappal az érkezésünk előtt már sorszámért kellett sorba állnunk, ha korán akartuk elhagyni a hajót. A különböző számú csoportokat blokkonként indították a színházteremből a fogadócsarnokba, ahol marcona hivatalnokok tettek fel teljesen értelmetlen kérdéseket. Tőlem például azt, hány napig leszünk az Államokban, miközben már több száz utastársamat átengedte, tehát jobban kellett ismernie a menetrendünket, mint nekem. Kész csoda, hogy mindössze egyórás procedúra után a „szabad világ” földjére léphettünk.

A közelben lévő pályaudvaron találtunk egy automatát, ahol megvehettük a feltöltős buszkártyánkat, és már el is indulhattunk az itinerünkben bejelölt buszmegálló felé. Kisebb problémát okozott, hogy egy építkezés miatt az a buszmegálló ideiglenesen megszűnt, de egy sarokkal lejjebb megtaláltuk a pótmegállót, és már jött is a 215-ös járat, hogy elrepítsen minket a már említett, negyven hektáros parkba.

A jegypénztár előtt kígyózott a sor, de felfedeztünk jegykiadó automatákat is, ahol kevesen várakoztak. Megváltottuk a 78 dolláros belépőjegyet, és egy percen belül bent sétálhattunk a parkban. Gyönyörűen kialakított kerteken át kanyargott az ösvény, ahol láthattunk… mit is? Őőő, szóval az első néhány elkerített részen, a szépen kiépített élőhelyeken kívül semmit. Állatoknak nyoma sincs. Sebaj, haladtunk tovább, ahogy a bejáratnál lévő térkép javasolta, amikor megpillantottunk egy embercsoportot bőszen fényképezni. Kiderült, néhány koala majszolta a nekik kirakott eukaliptusz leveleket. Cukiság kimaxolva, induljunk tovább az elefántok irányába! Páviánok és szurikáták jelentették a legnagyobb látványosságot, amikor a jumbók lakhelyéhez értünk, ahol egyetlen ormányost sem lehetett látni. Már kezdtem kiakadni, amikor a következő kanyarban mégiscsak előkerült egy példány, majd egy újabb karámban még egy. Hanem az orrszarvúnak és a vízilovaknak nem volt kedve aznap a nagy nyilvánosság elé lépni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy már megint a marketing áldozata lettem. Hangzatos píár: legnagyobb, legrégibb, leg- leg- leg. Lószart. Egy tök közönséges állatkert. Kis elfogultsággal azt is állíthatom, nem jobb, mint a Fővárosi Állatkert a Városligetben, csak többet kell benne gyalogolni, hogy egy nyamvadt állatot megfigyelhessen a látogató. Javaslatomra, változtattunk a sorrenden, mert egy völgy felett átívelő hídról látszódott, hogy kevesen állnak sorban a pandákhoz. Főszezonban úgy kell időpontot foglalni a fő látványossághoz, most elég volt egy viszonylag rövid sort végig állni, hogy lássuk a pandáikat, amelyekre annyira büszkék, hogy minden plakáton felhasználják az állatkert népszerűsítésére. Amiért látogatók tízezrei özönlenek ide a világ minden tájáról. Amiért jogos a 78 dolláros belépődíj. Igen, jól sejted kedves olvasó, a lusta dögök nem méltóztattak előjönni. Igazából nem is rájuk haragudtam, hanem az állatkert tervezőjére, aki úgy építtette meg az élőhelyüket, hogy olyan területeket hagyott a domboldalon, amelyek egyetlen pontról sem láthatóak. Oké, ha kell privátszféra a maciknak is, akkor legalább dobtak volna egy halom bambuszt olyan helyre, amit mindenki lát, de nem…

Nem tudom, milyen képet vághattam, de az egyik őr sajnálkozva mentegetőzött, hogy a hím most nem látható, de talán egy óra múlva nézzünk vissza. Bár ezt a napot erre szántam, inkább a park többi részét kerestük fel, és különben se nézzenek madárnak. Abból van itt épp elég. Többórás barangolás után úgy döntöttünk, elengedjük ezt az egészet, egy újabb álomképpel kevesebb. Visszabuszoztunk a kikötőbe, hogy kezdődő torokgyulladásomat kúrálgathassam.

Fotók később

◄Előző kikötő: Cabo San Lucas Következő kikötő: Los Angeles ►