Bejárni Tolnát, Baranyát

Valójában négy megyét is érintettünk a hosszú hétvégén. Sorvezetőnek megint Rockenbauer Pál nevével fémjelzett Dél-dunántúli Kéktúra útvonala szolgált, de ezúttal is a haladósabb megoldást választottuk, és gyakran letértünk a kék jelzésről, hogy a környék más nevezetességeit is meglátogassuk.

Zalakarosról indult a gyalogtúra. A pecsételő hely egy kilátó lábánál van, ami a település nyugati végében magasodik, és megközelítését a város gondosan titkolja. Autóval felmenni elég kalandos, mert bár vezet fel aszfaltozott út, de olyan szűk és kanyargós, hogy ha jön lefelé egy kolléga, igencsak bajban vagyunk. Bringával meglehetősen meredek, tehát marad a séta, de nem hinném, hogy wellness-re érkező vendégek egy öt kilométeres oda-vissza utat szívesen bevállalnának két fürdőzés között. Ha mégis megteszik, nem lesz maradandó élményben részük. Igazából nem is értem, miért épült itt kilátó, hiszen a félkör panoráma leginkább a környező hobbi telkekre nyílik, azon túl pedig főleg szántóföldeket láthatunk. Bele sem merek gondolni, mennyi pénzbe kerülhetett a fatorony, ha bodrogkeresztúri 40 centiméteres kilátóért 40 milliót fizettek az európai adófizetők.

Innen egy 9 kilométeres szakasz vezet fel a Postás kulcsos házhoz, ami a nagy múltú turistaszakosztály, még ma is működő kalyibája az Öröm-hegyen. Jó látni ilyen, a semmi közepén álló turistaszállást, ami nem lett az enyészetté, de azért nem annyira, hogy itt is aludjuk.

Az időnk szerencsére csodálatos volt, és mondanom sem kell, hogy így október végén milyen színekben pompázik az erdő, de azért jól esett beülni az autóba, leérve a hegyről.

Innen nincs messze (kocsival) Ormánd-puszta, a Somssich család egyik kastélya, gondoltuk vetünk rá egy pillantást, mert bemenni nem lehet, magán tulajdonban van. 

Somssich-ék legnagyobb kastélyához, csak másnap érkeztünk meg Somogysárdra, amit ugyanúgy nem lehet megnézni, viszont ez nincs magántulajdonban, szóval le van pukkadva, mint állat. 

Most nem térnék ki arra, hogy miként kerülnek ki vagy be hazánk kastélyai az úgynevezett Nemzeti Kastélyprogramba, pedig az is megérne egy misét, de a grófi család történetét olvasgatva egyvalami kiverte a biztosítékot, amit muszáj szóvá tennem.

Történt ugyanis, hogy Somssich Pál a XIX. század végén nem kis anyagi támogatással és adománygyűjtés után előteremtette a pénzt a ma is álló gimnázium építésére, cserében a nagy múltú tanintézmény felvette a nevét. Ez így korrekt nem? Ha már építek a városnak egy országos szinten is korszerű gimit, legalább a nevemet felvehetné, főleg ha köztiszteletnek örvendő író és országgyűlési képviselő vagyok, ráadásul már meg is haltam. Csakhogy 48-ban jöttek a komcsik, akik nemcsak gyárakat és földeket vettek el jogos tulajdonosuktól, hanem még az emlékektől és a tisztelettől is megfosztották régi nagyjainkat. Felsőbb utasításra Táncsics Mihályra keresztelték át a gimnáziumot, akinek köze nem volt Kaposvárhoz, de lehet, hogy mégy Somogy-megyében sem járt.

Na de ugorjunk vissza az utunkhoz, aminek egyik fontos állomása Szenna község volt, ahol a skanzent szerettük volna megnézni. Mindjárt a bejáratnál felidegesített egy „önkéntes rendőr”, hogy miért ott állok meg ahol, bár kiépített parkoló még nincs kész, és minden autó az út menti árokparton dekkol, de biztos idegesítette, hogy én állok legközelebb a bejárathoz. Egy újabb lapát a tűzre akkor ért, amikor a jegyárus kisasszony közölte, hogy a templomba nem mehetünk be, mert éppen mise kezdődött. Amúgy meg +300 forint a belépés még a 900 forintos jegyáron felül. Na most, itt a fő durranás maga a „népi barokk” stílusú templom, ami 1785 óta áll ezen a dombon, az összes többi szalmafedeles házat csak a 70-es években telepítettek ide, direkte néprajzi múzeum jelleggel.

- És ha bemutatom a keresztlevelemet? Vagy mondjuk, elmondok egy miatyánkot és egy hiszekegyet, akkor bemehetek a misére? Vagy tán a pápa rendelkezett így, hogy a szennai templomban csak szennaiak mehetnek be misére?

Amúgy sem esik nehezemre lefikázni dolgokat, így meg aztán, hogy felhúztak, mindenbe bele fogok kötni. Hogy nem így lett, köszönhető annak a kedves hölgynek, aki az első tájháznál odalépett mellénk, és rögtönzött idegenvezetés tartott, mit kell tudnunk a kiállított házakról. Mire végignéztük az összes parasztházat és udvarát, vége lett a misének, úgyhogy konfliktus nélkül bejutottunk isten házába is. Belépéskor derült ki számunkra, hogy református templomról beszélünk, így aztán a „népi barokk” stílusjegy mindössze a mennyezet és a padok kipingálásán mutatkozott meg. 

Összességében jó program volt, és itt tudtam meg feleségemtől mit is jelent pontosan, hogy „áll, mint Katiban a gyerek”.

A 66-os úton (route sixty six) folytattuk az utunkat, ami nagyon kellemes meglepetést jelentett nekem. Csodás dombok és völgyek váltogatták egymást, az utat kisebb-nagyobb horgásztavak szegélyezték. (Én jártam az USÁ-t átívelő nagy-testvérnél is, ott a meglepetésem inkább kellemetlen volt. Az út nagy része monoton és unalmas.)

Éppen csak, hogy sikerült elérnünk az utolsó csoportot az Abaligeti barlangnál, ami 14 órakor indult, hogy megnézzünk néhány cseppkövet és jó néhány denevért. Hogy miért zárnak be hétvégén ilyen korán, az rejtély. Minden esetre családok tucatjai méltatlankodtak a bejárat előtt, amikor három óra körül kijöttünk a kb. 900 méteres séta után.

Innen az Orfűi tóhoz vezetett az utunk, ahol utoljára több mint harminc éve jártam. Hát mit mondjak? A fejlődést nézve nem tűnik annyinak.

Még mielőtt elfoglaltuk volna pécsi szállásunkat, tettünk egy könnyűnek ígérkező kirándulást a Mecsekben, amiből aztán leizzadós, térdfájós komoly túra lett. Este egyikünket sem kellett altatni.

Pécs hétvégén reggel úgy nézett ki, mintha ciánoztak volna. Igaz, az égbolt nem ragyogott úgy, mint az elmúlt napokban, és a hőmérséklet is lejjebb esett néhány fokot, de legalább nem esik az eső. Végig mentünk a kötelező útvonalon: Király utca, Széchenyi tér, Szent István tér, de fél tízkor jó, ha két tucat emberrel találkoztunk. Gázi Kaszim pasa dzsámija (ami most katolikus templom) természetesen fizetős, amin már nem is csodálkozom. Na de hogy majdnem annyiba kerül a jegy, mint az isztambuli Hagia Szophia óriás mecsetbe és pontosan 1800,- forinttal többe, mint a Kék mecsetbe, az nagyon durva. Ez már kimeríti nálam a pofátlanság fogalmát. 

A bazilikához érve aztán egy újdonságra lettem figyelmes. Legalábbis utolsó látogatásomkor nem voltak még feltárva az ókeresztény sírkamrák. Na, hát most fel vannak, és potom 1900,-ért meg is nézhetjük őket. Megmondom, hogy pontosan mit is. Mészkő építmény, mészkő falak téglával javítgatva és sok-sok acéljárda, meg üvegfödém. Ennyi. Na jó, ha lemegyünk a legmélyebb kamrákig, van néhány régi freskó töredék, de ennyi. Szépen megcsinálták, nem az a gondom, hanem hogy elképesztően túl van árazva. Ha ez nem lenne még elég, a jegypénztárnál felajánlja a kis csaj, hogy nála meg tudjuk venni a felújított Zsolnay negyedbe is a belépőt. Erre mögöttünk az egyik vendég nem kis felháborodottsággal közli, hogy most jönnek onnan, és az öt látnivalóból csak egy van nyitva. A lány úgy tett, mintha ez meglepné, de én már semmin sem lepődök meg. Kár érte, mert kedvenc városaim egyike Pécs.

Következő állomásunk Siklós. Ellentétben sok műemlék épülettel, itt komoly változások álltak be utolsó látogatásomhoz képest. Igaz, az még egy osztálykiránduláson volt, most pedig már túl vagyok a harmincéves érettségi találkozón is. A középkori vár története igen érdekes, próbáltam felkészülni belőle, bár sok az ellentmondás. Kedvencem, mikor a Wikipedia szerkesztője a cikk elején még azt írja, hogy „a vár első említése 1294-ből maradt fenn”, majd két bekezdéssel lejjebb „legelőször egy 1190-es oklevélben szerepel” mondattal cáfolja saját magát. Nemrégiben jártunk végig számos cseh és bajor várat, ennek tudatában állítom, hogy a siklósiaknak nincs okuk a szégyenkezésre. Akár két órát is el lehet tölteni a kiállított tárgyak és berendezett szobák nézegetésével, de nekünk asztalfoglalásunk okán sietnünk kellett tovább egy ünnepi ebédre, amit a Villány-Siklós Borút mentén kívántunk elkölteni.

A Nagyharsányi Szoborpark közelében lévő Souska borászat éttermében kóstoltuk meg, milyen egy véres hurkával töltött fürjcomb. Jó. Na de nem ez a lényeg. A sommelier srác két bort is ajánlott a két fogáshoz, de egyik sem volt villányi. Szóvá is tettem neki, hogy nem azért jöttünk ide, hogy tokai bort igyunk. (Nem mintha nekem nem lenne tök mindegy, csak ártson.) Erre ő, hogy itt nagyon kevés földjük van, ezért hozzák a szőlőt a tokai birtokukról. Később aztán bizalmas forrásból megtudtam (helyi panzió gondnok nénije), hogy az amerikai tulajdonú Souska vezetője elkövette azt a hibát, hogy villányiként jelölt meg olyan palackokat, amikben nem idevalósi szőlőlét töltöttek. Hogy hogy nem, valamiképp megtudta ezt a hatóság, és csúnyán megbüntették őket. 

Egy kisebb panzióban szálltunk meg a Bock pincészet közelében, hogyha hazafelé tartunk az esti borkóstolásból, könnyebben megtaláljuk az ágyat.

A kóstolót egy pincelátogatás előzte meg, ahol többed magunkkal végigjárhattuk a nem régiben (uniós támogatással) épült pinceszárnyakat, köztük egy száz méter hosszú alagutat, ami telis-tele volt egyenként 130 ezret érő tölgyfa hordóval. A falba süllyesztve pedig bor trezorokat csodálhattunk meg, amit akár ki is lehet bérelni. Az éves bérleti díj egy hasonló méretű borhűtőszekrény ára, na de hát olyanja lehet bárkinek. Ha már komolyan toljuk a sznobot, mégis csak nagyobb durranás Bock Józsi bácsitól bérelni egy lyukat a falban 150 ezerért, ott aztán rakódhat a palackunkra mindenféle penész. A százméteres alagút végén egy bortemplomnak keresztelt, kupolás helyiség van, aminek megépítése a föld alatt 14 méterrel, igazi bravúr. A terem önmagában is egy látványosság, de az akusztikája egészen egyedi. Ha a kupola alatt szemben állunk egymástól egy adott távolságra (kb. 3 m) akkor a szemben álló, halkan beszélő társunkat úgy halljuk, mintha egy mikrofon felerősítette volna a hangját. Nagyon vicces.
A kóstoló tíz különféle, helyben termesztett szőlőből készült bor, amihez kaptunk egy saját sommelier-t. Alig bírtam megállni röhögés nélkül azt a sok maszlagot, amit összehordott egy egyszerű borról. Szerintem a marketingesek csúcsán egy borász állhat, aki annyi hasonlattal és költői képpel tudja ecsetelni az erjesztett szőlőlevét, hogy a végén már alig várod, hogy birtokba vehess egy palackot potom tízezerért. Merthogy a kóstoló legdrágább bora ennyibe kerülne, ha egy palackkal haza szeretnénk vinni belőle.

Villány amúgy gyönyörű. A főút menti pincesor virágkorát éli. Egymást érik a hangulatos borozók és a menő éttermek. Érdekes, hogy a következő faluban, Villánykövesden már koránt sincs annyi látogató, pedig a pincesora, ha lehet, még látványosabb.
Utolsó napunk ismét a Kéktúra bejárásáról szólt, amivel kapcsolatban csak egy észrevételem lenne: Az emberek rászoktak a túrázásra. Már korábban is észrevettem, hogy sokkal több kirándulóval találkozom az erdőkben, mint 10-20 éve, de ezek általában felkapott helyek voltak. Most viszont Baranya és Tolna lankái között gyalogoltunk, mondhatni semmi különös, mégis, az őszi jó időt kihasználva a népek tömegesen vonulnak ki hétvégén a szabadba. Ami dicséretes ugyan, de volt, hogy a kisújbányai Ferde-vízeséshez azért nem tértünk ki, mert kisiskolások zajos hada lepte el az erdőt.

Utolsó állomásunk a Tolna megyei Grábóc község volt, ahol kevesen tudják, de egy igazi szerb templom és kolostor üzemel. A falu végében, egy eldugott völgyben található az 1738-ban épült ortodox templom, amit még korábban, a törökök elől ide menekült szerb szerzetesek templomának alapjaira emeltek. Szerencsénkre nyitva találtuk a kaput és közelebb mentünk, hogy készítsünk néhány fotót, amikor előkerült egy fiatal szerzetes és egy szerzetes nő, akik tényleg szerbül beszéltek egymással. Amikor megkérdeztem, hogy esetleg bemehetnénk-e a templomba, karmozdulatokkal tessékeltek be, amiből azt szűrtem le, hogy magyarul alig beszélnek. Bent aztán újabb meglepetés ért. A gazdagon díszített barokk templom falai és mennyezete telis tele van régi freskóval, és az aranyozott ikonosztáz igazi kuriózumnak számít a sok katolikus és református templombelső után.
Kezünkbe nyomtak egy laminált tájékoztató lapot, amin olvasható a kolostor viszontagságos története. 1994-ben a szerb egyház visszakapta az épületegyüttest, és reméljük innentől már háborítatlanul imádkozhatnak az idők végezetéig.

Ezzel a giccses képpel zárom az élménybeszámolót, és minden túrázót buzdítok arra, hogy nyugodtan tervezzen kirándulásokat ebbe a dél-dunántúli régióba, nem fog csalódni a táj szépségében.