Nyugaton a helyzet változatlan

Hétvégén kirándulást tettünk az ország nyugati felébe, érintve még a legnyugatibb pontot is. A túra nagy részét autóval tettük meg, de volt benne gyaloglás is bőven. Támpontul a Rockenbauer Pál-féle Dél-Dunántúli Kéktúra útvonalát választottuk, bízva abban, hogy a híres természetfilmes, világjáró csak tudja, hogy merre érdemes csatangolni a környéken.
Még oda sem értünk az Alpokaljára, amikor máris be kellett húznom a féket, mert Egerváron haladtunk át, ami nem ugyanaz, mint az egri vár. Az itteni várkastély sík területen áll, és alapvető különbség a hevesi névrokonhoz képest, hogy ezt harc nélkül adták át a töröknek, akinek első dolga volt, hogy felgyújtsa azt. (Talán erről be is lehetne nyújtani egy számlát az éppen ma hazánkba látogató Erdogan „úrnak”.) Abban viszont hasonlít, hogy itt is rendeznek kulturális eseményeket már több mint negyven éve. Sajnos korán volt még, nem vártuk meg a nyitást, pedig a belépő csak 10 tallér.

Pár faluval odébb van Sorokpolány, ahol megálltunk egy percre. Eredetileg a középkori Nagyboldogasszony-templom volt az úti cél, de éppen mise volt, úgyhogy csak a restaurált homlokzati falfestményt örökítettük meg. Innen pár lépés a Szapáry-kastély, ami ma magántulajdonban van és nem látogatható. A környékbeliek úgy tudják, hogy egy „gazdag pesti vette meg a holland barátnőjének”, ami azért vicces, mert a neten talált információ szerint egy magyar nevű, de dán állampolgár a tulaj. Akárhogy is, szépen rendbe vágta kastélyt és a kert egyenesen pazar, bár kissé eklektikus. Jó fotótéma még a faluban lévő Szapáry-mauzóleum, ami 1880-ban épült neoreneszánsz stílusban. Kissé elhanyagolt, az állam nem kezd vele semmit. Egyszer már meghirdette eladásra, és a Szapáry-kastély tulajdonosa megvásárolta, hogy felújítva a falunak adja át, de a szabályosan lezajlott árverés után az állami vagyonkezelő indoklás nélkül visszalépett az eladástól.
Egy óra csúszással ugyan, de sikerült elérnünk túránk kiindulópontját a vas-megyei Velem községet, ahol még pár éve látogatható volt a XVI. századi vízimalom. Sajnos ma már zárva van és, felveri a gaz, de érdemes volt idáig elmenni, mert gesztenye szezon van, és a faluban kis asztalról árulják a szelídgesztenyét. Sőt, sikerült találnunk egy bácsit, aki megsütve, megpucolva és még melegen árulja a csemegét. Meg is volt a reggelink.

Az osztrák határ menti úton haladtunk délre, majd Pornóapátinál elkanyarodtunk Ondód felé. (Bocs, ezt nem bírtam kihagyni.) Valójában Ják volt az úti cél és persze a jáki templom, amit mindannyiunk fejébe vertek, hogy hazánk legszebb román stílusú épülete. Valóban az, de ami nekem legjobban tetszett benne, az közelebb állt a gótikához, de most nem kezdenék bele stíluselemzésbe. Amit viszont mindenképp ki szeretnék írni magamból, az az, hogy kishazánkban is egyre jobban terjed, hogy a templomokba belépésért fizetni kell, akár itt Jákon. Most nem a 300 forintról van szó, mert annál többet is megér a látvány, de had adjam oda magamtól! Mi van azzal, hogy isten háza nyitva áll mindenki előtt? Kufárkodunk a sok kegytárggyal, az rendben van? Vagy itt is valamiféle unortodox bibliaértelmezésről beszélünk?

Magyarszecsődön találhatjuk a jobb kort is megélt Batthyány kastélyt. Az 1893-ban barokk stílusban épült kastély majdnem húsz éve olasz tulajdonos kezében van, de olyannyira nem foglalkozik vele, hogy a természet lassan kezdi átvenni a hatalmat az épület fölött. Szerencsére ebben a faluban nincsenek hajléktalanok, így bemerészkedhettünk megnézni, hogy fest belülről. Érdekes. A naiv művész, akinek festményei „díszítik” a falakat, odáig merészkedett, hogy Botticelli: Vénusz születése képét is felpingálta az egyik ajtó fölé. Mi láttuk az eredetit az Uffiziben, hát, mint mondjak? Még gyakoroljon kicsit!
Mert kastélyból sosem elég, meglátogattuk a Sibrik-kastélyt Szarvaskenden, még ha nem is tudjuk ezt sem megnézni, mert a helyi önkori foglalta el irodáival. Ahogy kívülről néztem az elkorhadt ablakokat, a málladozó vakolatot, nem sok jövőt jósolok ennek a nagy múltú kastélynak sem. Amúgy meg röhejes, hogy ámuldozunk a XIX. századi épületek láttán, ha azt valami híres nemesi család építette, miközben mondjuk a VIII. kerület (ejtsd: nyócker) tele van ugyanebben az időben emelt, klasszicista stílusú házzal. Zárójel bezárva.

Sajnos ezekkel a vasi kastélyokkal nincs szerencsénk. Iváncon például „szakosított intézet” (értsd: diliház) foglalta el a helyet, de legalább szépen karbantartják, legalábbis, ahogy azt a kerítésen keresztül meg tudtuk figyelni. Akárcsak Csákánydoroszlón a Batthyány-kastélyt.
Na de van ellenpélda is, mert Rátóton például csodálatos állapotban fogad a Szél Kálmán-kastély, amit Hauszmann Alajos tervei alapján épített a volt miniszterelnökünk apja. Jelenleg kereskedelmi szálláshely, akár 17 ezer forintért is ki tudunk venni egy szobát egy napra.
Mi nem így tettünk, hanem elindultunk Magyarország legnyugatibb pontjához, az osztrák-szlovén-magyar határon álló Hármashatárkő emlékműhöz. Kellő mértékben fáradtak voltunk ahhoz, hogy ne Felsőszölnök felől közelítsük meg egy 4 kilométeres erdei úton át, ezért inkább a szlovén oldalt választottuk. Ha már Unió, használjuk ki! Félve közelítettük meg a határátkelőt, nehogy migráns hordák támadjanak ránk (hiszen a média nagy része ezzel riogat), de egy teremtett lelket nem láttunk. Még egy nyomorult határvadászt sem, ha csak az utolsó kiskocsma előtt ücsörgő fegyveres egyént nem számítjuk annak.

Szlovéniába átlépve egy teljesen más világ fogadott. Itt mintha még a fű is zöldebb lenne. Az biztos, hogy a házaik sokkal inkább hasonlítanak az osztrákokéra, no és, hogy minden tanyához aszfaltút vezet. Ez persze most annyira nem jött jól, mert zsákutca táblákat viszont nem raknak ki, így a dimbes-dombos tájon átvágva gyakran futottunk be véletlenül egy magán portára. Végül sikerült megtalálnunk a „Tromejnik” feliratot, ami a hármas-határt jelezte. A parkolóból egy 700 méteres tanösvény vezet fel az emlékműhöz, ahol nem csak latinul és szlovénul, de még angolul sőt, magyarul is olvashatjuk a különböző fafajták neveit. Fent aztán egy ünneplő férfisereggel találkoztunk, akik az egyikük ötvenedik születésnapjára emlékeztek meg egy bográcsnyi gulyásleves és néhány üveg itóka társaságában. (Már nem voltak szomjasak.)
Futás le a hegyről, mert lassan sötétedik és mi még nem láttuk az Őrség legszebb helyeit!
Velemér Árpád-kori templomával hamar végeztünk, mert az már bezárt mire odaértünk. Ezzel az Árpád-kori megjelöléssel eddig is gondom volt, mert az sugallja, mintha Árpád nagyfejedelem, vagyis az államalapítás idejéből származna az adott építmény, miközben ez az időszak 1301-ig, az Árpád-ház férfiágának kihalásáig tartott. Na most ehhez képest, erről a templomról, amit én inkább neveznék kápolnának, 1360-ban tesz említést először egy oklevél. Ez persze mit sem von lenne abból az értékből, hogy freskóit  Aquila János festette a XIV században, aki ha lehet hinni a Wikipédiának, nagy sztár volt a maga korában.

Mondanom sem kell, hogy a Pityeszeri Skanzen is zárva volt már, mire odaértünk az Őrség egyik leglátogatottabb részéhez, de ez nem volt akkora baj, mert így legalább egyedül kóricálhattunk az épületek között és az ablakokon belesve a berendezés nagy részét is jól láttuk. Átmentünk a szomszédos szerre, (dombtetőre épült házcsoport) ahol a Batha Porta kínálja házi készítésű tökmagolaját. Látszik, hogy itt a tulaj az eladó, mert miközben kavargatja a pirított tökmagőrleményt, nem rest nekünk aznap este hétkor, huszonhatodszorra is elmesélni, mi a különbség a hidegen sajtolt és a számtalan más eljárással készült tökmagolaj között, és azt is, hogyan készül a szupermarketekben kapható gyenge utánzat. A szomszéd helyiségben pedig még sikerült vennünk Batháné saját kézzel nyújtott tökös-mákos réteséből is. Amit most nem eszünk meg, mert Szalafő egyik menő éttermét készültünk tesztelni. A Pajta Bisztró fiatal, ámde sok menő konyhát megjárt szakácsa igazi kulináris élményt ígér a betérőknek. Nem szeretnék gasztroblogger szerepében tetszelegni, de pár szóban összefoglalnám a tapasztalatainkat. A régi pajtát ötletes építészeti megoldásokkal növelték meg, és egy panorámás éttermet alakítottak ki. Az étlap nem hosszú, de legalább könnyebb választani. A felszolgálók profin végzik a dolgukat. Helyben sütött kenyér különlegességgel és egy kis körözöttel kedveskednek, amíg várunk a kajánkra, ami hamar meg is érkezik, és hát tényleg egyfajta képzőművészeti alkotás. Csak hát mindig ugyanaz a probléma: fél fogamra sem elég. Fizetés előtt még kapunk valami csoda finom, hajdinában megforgatott trüffelgolyót is, szóval szavam nem lehetne, de bizony előkerült még az este folyamán Batháné rétese is, amit egy tízezres számla után nem lenne elvárható.

Este nyolc után érkeztünk meg szállásunkra a Vadkörte Fogadóba, ami Kondorfa Alvégen van. (Komolyan ez a címe.) A hangulatos rönkfa étterem és panzió tök sötét, sehol egy lélek, de a parkolója tele volt, úgyhogy bíztam benne, hogy előbb vagy utóbb bejutunk valahogy. A tulajt ugyan nem sikerült telefonon sem utolérnem, az egyik vendég útbaigazításával megtaláltuk a szobánkat. Szállásokról nem szoktam nagyon írni, csak ha valami különlegeset tapasztalok. Az itteni berendezés több százezret érő faragott ágyból, és igazi antik, faragott szekrényből áll, ehhez képest valami olyan gagyi ágyneművel vártak, hogy az valami elképesztő. Ha már fogadónak hívja magát, és az infrastruktúra is megvan hozzá, igazán adhatnának valami reggelit a vendégeknek. Ehhez képest a tulaj még másnap fél kilenckor sem került elő, de legalább fel tudtam őt hívni, amikor is sűrűn elnézést kért és azt mondta a szoba árát csak dugjam be a párna alá.

Másnap még jó pár helyre eljutottunk, de azokról írni nem érdemes, azokat a tájakat látni kell. Viszont összegzésül had mondjam el őszinte és kíméletlen véleményemet! (Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy van-e értelme, hiszen sok elfogult embert megbánthatok vele, miközben szimpatizánst nehéz találni fikázással, de aztán szerényen eszembe jut az arc-poétikám, miszerint szigorúan szubjektíven fogok írni mindenről.)
Az igazság az, hogy nekem az Őrség csalódás volt. Nem mintha nem lenne szép a táj, de túl van hájpolva. Ugyanilyen csodás lankákat találunk Zalában és Somogyban is, hogy a Balaton-felvidékről már ne is beszéljünk. A falvak, csak a turisták által látogatott helyeken összeszedettek, de egy dombbal arrébb már lepukkadt településeket is találunk, ahol a házak fele elhagyatott. Na és Őriszentpéter „az Őrség fővárosa” egy 1100 fős falu. Nem is értem, hogy kaphatott városi rangot egy olyan település, ahol vasárnap reggel nem tudok egy reggelit venni magunknak. Második hazám Balatonszemes jutott eszembe, ami egy 1800 fő lelket számláló község, amiben még télen is van nyitva két kocsma, ahol meg tudok inni egy kávét reggel a Coop-ban vásárolt kiflim mellé.