Puntarenas, Costa Rica

 Pura Vida! Köszöntött az idegenvezetőnk, amikor felszálltunk a hatalmas buszra, hogy egy újabb kiránduláson tanulmányozhassam a tömegturizmus anatómiáját. Szószerinti fordításban tiszta életet jelent, de a köszöntésen kívül használják minden másra is. Amikor azt kérdezzük mizu, majd, amikor válaszolunk erre, a pusztán udvariasságból feltett kérdésre, akkor is mondhatjuk. De van más costaricum, amivel megkülönböztetik magukat a szomszédos országok spanyol ajkú lakosaitól. Ilyen a piko (nőknél pika) szó, amit a Costa Ricai illetőségű egyén helyett használnak, hiszen az túl hosszú lenne.

A 34 ezres Puntarenas fekvése különleges: utcái és házai egy alig pár száz méter széles és 5 km hosszú, tengerbe nyúló, keskeny, homokos földnyelven sorakoznak. Erről kaphatta a nevét is: a "punta arena" homokos kiszögelést jelent.

A XIX. század végéig itt volt Costa Rica egyetlen kijárata a tengerhez, mivel a limóni vasút megépítése előtt a karibi parthoz nem lehetett kijutni a dzsungelek és mocsarak miatt. Puerto Limón fejlesztésével Puntarenas a második helyre szorult. A homokos földnyelv városában koloniális építészeti emlékeket nem találunk, de még modern magasházat sem, amelynek tetejéről végig tekinthetnénk a városon. A turistákat leginkább a közeli Tárcoles-folyó torkolatához viszik, ahol krokodilok hemzsegnek a vízben. Beneveztünk egy ilyen kirándulásra, hátha a fizetős túra érdekesebb, mint a limóni ingyenes. Lelövöm a poént, nem az.

A buszok egészen kijöttek a keskeny mólóra, alig kellett néhány lépést tennünk, és már ott ücsöröghettünk a sok néni bácsi közt, akiknek csak addig fáj minden mozdulat, amíg nem a legjobb ülőhelyre vadásznak. Olyankor megtáltosodnak, és egy rögbijátékos buzgalmával törnek előre, hogy aztán ismét belassuljanak a kiszemelt szék előtt, feltartva ezzel a többieket. A helyi vezető vicceskedik, hogy spanyolul kezdi a mondókáját, mintha rossz buszra szálltunk volna fel, de a poén később bénává válik, amikor kiderül, hogyha angolul beszél, azt sem nagyon érteni. Az úton hosszasan ecseteli milyen jó minőségű a Costa Ricai kávé, de nem képesek eleget termelni belőle, úgyhogy azt leginkább csak Európában tudunk inni, ők itt brazil és kolumbiai kávét fogyasztanak. Egy órányi zötykölődés után megérkeztünk egy mangrove erdővel szegélyezett folyópartra, ahol egy hevenyészett stéghez kikötött hatvan személyes csónakba tereltek bennünket. A tákolmány elindult, és mindjárt az első métereken meg is állt, mert egy krokodil háta domborodott a sáros folyóparton. Az előttünk ülő úr, izgatottan rántotta maga elé ágyúcső méretű fényképezőgépét, de feleslegesnek bizonyult a teleobjektív, mert a csónak közelebb oldalog a hüllőhöz, hogy mindenki ámuldozhasson a látványától. A következő métereken hamar kiderül, hogy a környék teli van kisebb, nagyobb krokodillal, nem kell senkinek aggódni, hogy fotó nélkül megy haza. Nagyjából ennyi. Mielőtt még elértük volna a tengeri kijáratot, visszafordultunk, de már csak madarakról tudott áradozni a vezetőnk, és ornitológiai kiselőadást tartott olyan szárnyasokról, amiket a Kisbalatonon is százával látni. Az utasok rezignáltságán látszott, hogy aki még életében nem látott krokodilt természetes környezetében sütkérezni a parton, ez a mutatvány annak is kevés. Ezt nevezik tipikus turistacsapdának, és én szépen besétáltam. Eszembe jutott, hogyan állok bosszút ezért. Ha egy Costa Ricai csoport érkezik hozzánk, megszervezek nekik egy szafarit a magyar tengernél. Beültetem őket néhány vízibiciklibe, majd a part mentén haladva ecsetelem nekik, hogy az ott egy hattyú, azok pedig vadkacsák. Látják azt az egzotikus hüllőt ott tekeregni a köveken? Na, az egy igazi sikló. De van ám sok hal is a tóban, csak nem látni őket. Keszeg, ponty stb. Hekk sajnos már nincs, mert azt mind kiették a nyaralók.

Az egyetlen valódi élményt az jelentette, hogy a visszaúton láttunk egy hét-nyolctagú arapapagáj-rajt felreppeni az útmenti fáról. Természetesen nem figyelmeztettek előre a szemétládák, ezért nem tudom fotóval bizonyítani.

Hogy ne unatkozzunk, jelentkeztünk egy délutáni programra is. Nem vártam tőle sokat, és jól tettem. Új busz, új idegenvezető (őt legalább lehetett érteni), és egy beigért kulturális program. A közeli Esparza városkában szálltunk ki még három nagy busznyi utas társaságában. Megnéztük a templomot, majd a főtéren kihelyezett székeknél gyülekeztünk. Hamarosan a helyi általános iskola tánckara mutatott be néhány tradicionális Costa Ricai öltözetet és… mondanám, hogy tánclépést, de a cuki gyerekek kényszeredett mosolyán látszott, hogy csak a potyaötös miatt jelentkeztek a feladatra, nehogy meghúzzák őket spanyolból. Ráadásul, mi már a sokadik csoport lehettünk, teli volt velünk a pörgekalapjuk.

A program azzal zárult, hogy most is elmentünk a krokodilos folyóhoz, mert egy mega szuvenírshopban kellett megkóstolnunk a kávéjukat és a helyben készült csokoládéjukat.

Már besötétedett, amikor visszaindultunk a hajóhoz. Kihasználtam, hogy minden szavát értem az idegenvezető hölgynek, és jegyzeteltem néhány érdekességet, amit most megosztanék közszolgálatilag.

Ha már a sötétedésnél tartottam, ide illik, hogy ebben az országban nincsenek évszakok. Az időjárás mindig hasonló, az egyenlítő közelsége miatt még a napok is egyforma hosszúak. Leginkább csak azzal tagolják fel az évet, hogy mikorra esik a kávészüret. A kávé amúgy a legnagyobb biznisz az országban. A banán csak a harmadik, megelőzi őt a mikrocsip-gyártás. Ugyanis az Intel cég – kihasználva a különleges adókedvezményeket – ide helyezte át a termelését, (Trumpli bácsi nagy bánatára). Ez után jön a turizmus, majd az autókereskedelem. Itt meg kell, hogy jegyezzem, a saját autóparkjuk nem túl fiatal. A kamionok pedig kifejezetten muzeális darabok. Mintha az összes régi, csőrös Mack és hasonló amerikai nyergesvontató itt végezné be a pályafutását. Pedig a gazdaság szekere jól megy, a minimálbér jelenleg 700 $, tehát több mint nálunk. Az oktatás ingyenes, még a négy állami egyetemen is, de az egészségügyi ellátásokért fizetni kell. Csakhogy a kötelező egészségbiztosítás mindössze 60 $, tehát még a 9%-ot sem éri el. Magas színvonalú az orvosképzés, ennek köszönhetően a legfőbb bevételi források közé tartozik még az egészségturizmus. Ha egy észak-amerikai nő nagyobb dudákra, vagy kacsacsőrre vágyik, itt fele annyiért átszabják, mint az USA-ban vagy Kanadában. Ezen kívül még áramot is exportálnak. A rengeteg vízierőmű áramtermelésének csak a felét használják fel, a többit eladják.

Bár gazdagságnak még a nyoma sem látszik a Gazdag Parton (Costa Rica), az emberek jól érzik magukat itt. A Happy Planet Index szerint 2019-ben a világ legboldogabb országa volt. Ehhez talán köze lehet annak, hogy itt sosem basáskodott diktátor, a demokrácia a függetlenné válás óta jól működik. Négyévente tartanak elnökválasztást, a következőt éppen egy hét múlva. Mindkét idegenvezetőnk szóba hozta ezt, és látszott rajtuk, hogy ők változást szeretnének, és az ellenzék női jelöltjét látnák szívesebben az elnöki székben. Ő lenne az ország történetében a második női elnök, de ehhez a második fordulóban a szavazatok minimum 45 százalékát meg kell, hogy szerezze.

Érdekesség még, hogy Costa Ricában nincs katonaság. Nemcsak sorkatonaság, hanem semmilyen. Ráadásul jó pár éve a vadászatot is betiltották, ezért hivatalosan csak a rendőrnek lehet fegyvere. Lehet, hogy ezért, de itt a legjobb a közbiztonság a régióban.

Megmosolyogtató volt az összehasonlítást, de tetszett, amikor Luciela azt mondta, hogy Costa Rica pont akkora, mint Svájc, és annyian is lakják. Ráadásul itt is keverednek a nemzetiségek, mint az alpesi országban, egyedül a hó hiányzik.

Fotók

◄Előző kikötő: Panama-csatorna Következő kikötő: Puerto Vallarta ►

Limón

Costa Rica kellemes benyomást tett rám, amikor itt jártam 2014-ben. Akkor a nyugati partvidéket és az ország közepét jártam be, kíváncsian vártam, hogy néz ki a Karib-tengeri rész. Vagy legalábbis a legnagyobb itteni kikötőváros, Limón, ami az ország külkereskedélmének 80-90 százalékát bonyolítja. Lesújtó a véleményem. Ahhoz képest, mennyit hallani az ország viszonylagos fejlettségéről a régióban, ez a 72 ezres város kifejezetten szakadt. A sétahajók, szerencsére másik kikötőben horgonyoznak, mint ahol a kávét és banánokat pakolják óriási konténerszállítókba, így kívül esik a drogcsempészek útvonalán is, ennek ellenére a hely egyáltalán nem mondható biztonságosnak, pedig erős a rendőri jelenlét az utcákon. A kikötőt csak a szuvenírárusok csarnokán keresztül lehet elhagyni, mentségükre legyen mondva, ingyen wifit is találtunk. Az utcára egy forgó vasrudas ajtón át jutunk, ahol csak a hajókártyánkra kíváncsi a rend éber őre. Rögtön szemben megtaláltuk a Parque Balvanero Vargas-t, ami a leírásokkal ellentétben nem annyira dekoratív, de az igaz, hogy élnek lajhárok a magas pálmafák között. Rosszarcú suhancok tapadnak a külföldire, hogy odavezessék az állatokhoz a bamba európait, nyilván baksis reményében, de addigra már kiszúrtuk, hol fényképeznek nagy csomóban az emberek. Kolumbusz Kristóf mellszobra arra a pontra néz, ahol negyedik, utolsó útján kikötött a felfedező.  A parkból kiindulva egy széles promenád hasítja ketté a belvárost. Az üzletek nagy része zárva, de amelyik nyitva van, abban sincs kedvünk benézni. Unatkozó fiatalok bámultak minket nem túl bizalomgerjesztő ábrázattal, ezért volt, hogy inkább átsétáltunk a túloldalra. Egy utcával feljebb találtunk egy hipermarketet, ahová beugrottunk beszerezni néhány nélkülözhetetlen dolgot, úgymint: retek, paprika és bazsalikom levél. Ilyenek nincsenek a hajón, és már nagyon untuk a reggeli kínálatot. Mivel paradicsom szinte mindig van, Kata kitalálta, hogy bruscettát szecskázik belőle egy kis olívaolajjal és otthonról hozott balzsamecettel. Az árakat vizsgálva megállapítottam, hogy bizony nem olcsók, viszont tök drága itt minden. Majdnem a másfélszerese az otthoninak, amit nem értek. Ennyire szar lenne a forint, hogy már a Colonhoz képest is leértékelik? A kártyánk viszont remekül működött eddig (kop-kop), így a Revolutnak köszönhetően legalább a bankokat nem hizlaltuk átváltáskor.

Igazából egy látnivalót írtam fel magamnak, a Sagrado Corazón de Jesús-hoz címzett katedrálist. Ez egy földrengésben megrongálódott, százéves templom helyére emelt betonszörny 2010-ből, udvarán egy Pizza Hut árusítóbódéval. A neves mexikói építész munkája tervasztalon lehet, hogy jól nézett ki, de az eltelt évtized bebizonyította, nyers betont nem hagyunk meg homlokzatnak a tengerparton, mert óhatatlanul penész és algafoltok jelennek meg rajta igen hamar. Belépve, egy fokkal jobb a helyzet, már annak, aki nem idegenkedik az újra gondolt építészeti megoldásoktól, egy szakrális épület kapcsán. Antik ólomüveg ablakok, ötvözve a beton puritánságával. A betlehemi jelenet úgy próbálták feldobni itt a trópusokon, hogy hulló hópelyheket vetítettek a falra, mit sem törődve azzal, hogy a Szentföldön elég ritkán lehet látni havat.

Limón vonzerejét nem is a városi látnivalók adják. Itt a fő attrakció a Tortuguero Nemzeti Park. Egy buszos tömegkiránduláson vettünk részt, hogy láthassuk Tortuguero gazdag állatvilágát. 57 féle kétéltű, 111 hüllő, 60 emlős és több mint 300 madárfaj él itt az év nagy részében. Mivel ez egy ingyenes kirándulás volt, a hajó utasainak nagy része természetesen részt kívánt venni rajta. Még szerencse, hogy a kikötőben nem állt másik óceánjáró, így is csak 44 nagy buszra fért fel az emberáradat. A húszperces utazás alatt egy helyi idegenvezető srác elmesélte nekünk, hogy innen (mármint Limónból) indult világhódító útjára a Chiquita banana, és hogy a Costa Ricai kávé bár a világ legfinomabbja, ne nagyon keressük itt, mert az első osztályú termés mind exportra megy. 

A nemzeti parkot számtalan folyó szabdalja, a helyiek a Tortuguero-csatornán alakítottak ki egy bázist, ahol egyszerre tudnak nagy tömegeket vízibuszokba tömködni, hogy aztán onnan kiindulva megmutassanak néhányat, az ott garázdálkodó élőlények közül. Szervezetten zajlik az egész, látszik, hogy nem először csinálják. Ajándék ásványvíz és banán várja a látogatót, majd táblákkal hadonászó emberkék mutatják, hányas számú csónakban van a helyünk. A hatvan fős buszból mindenki befért. A zavaros vízben egy bébi kajmán feje bukkan fel. A kapitány fékez, a rossz oldalon ülő emberek a másik oldalra nyomulnak egy jó fotó reményében, minek következtében a hajó megbillent a környék krokodiljainak nem kis örömére. Rendre utasítás következett, ezután a vízibusz minden egyes állatnál 180 fokos fordulattal biztosította az esélyegyenlőséget a fotózáshoz. Csakhogy ezek a dögök nem jó fotómodellnek bizonyultak. Nem átallottak elbújni fák lombja közt, a sűrű aljnövényzetben, vagy éppen a zavaros víz alatt. El capitano már éghetett, hogy csak néhány madarat és egy iguánát tudott felmutatni, ezért egy ponton kikötött a sáros partra, kimászott, majd kisvártatva egy nyílméreg-békával tért vissza. Idegenvezetőnk megnyugtatott, hogy ez nem a halálos fajta, és különben is, ilyen kicsi korukban még csak allergiás reakciókat tud kiváltani az érintésük. A páni félelem csak akkor kezdett alábbhagyni az utasokban, amikor meglátták, hogy a pár milliméteres breki nincs ugrálós kedvében. Már úgy tűnt, nem fogjuk látni a park ikonikus állatát, amikor a főnök felkiáltott, és vadul a part felé kormányozott. És valóban, a fák lombjai között ott mászkált egy lajhár. Legalábbis ezt mondták a szakértők, mert én csak egy lassan mozgó szőrcsomót láttam eltűnni az óriási levelek árnyékában. A hírre az összes csatornán bolyongó csónak odatódult, akiknek persze helyet kellett adnunk, szóval nem volt második esély a lajhárfotózásra. Ezután már csak szuvenírbolt maradt hátra, és egy kávékostoló, termoszból fakadó, langyos, híg kávéval.

Amit el tudok mondani erről a programról, hogy jól szervezett, egyszer sem kellett várakoznunk sokáig, de ezzel fel is soroltam minden erényét.

Néhány nap múlva kikötünk a Csendes-óceán partján található Puntarenas-ban is, erről majd egy külön cikkben számolok be.

Fotók

◄Előző kikötő: Kartagena Következő kikötő: Panama-csatorna►