Egy thai-idegen utazó élményei

Thaiföld remek hely, tudja ezt sok-sok magyar, aki süttette már a hasát az Andaman-tenger bársonyos fövenyein, vagy „Rolex” óra után kutatott Bangkok sikátoraiban. Ezt nekünk is látnunk kell! – gondoltam, amikor tavaly ősszel megvásároltam a repülőjegyeket a Délkelet-Ázsiai országba.
  Jó ötletnek tűnt, hogy ehhez kint élő magyarok segítségét vegyem igénybe, mert csodás emlékként él bennem, amikor Barbara kalauzolt minket Ománban, vagy Zsuzsa vezetett körbe Srí Lanka látványosságain. Ezért Károlyhoz fordultam, aki Bangkok nagy tudora, de honlapja szerint egész Thaiföldre szervez magyar nyelvű idegenvezetést.  Az út előtt már fél évvel felvettem vele a kapcsolatot azzal, hogy minket minden megoldás érdekel, akár csoporthoz is szívesen csatlakozunk, de kifizetjük a privát túrát is, ha szükséges. Az üzeneteimre csak egy hét múlva, vagy egyáltalán nem válaszolt (miközben facebook-oldalán folyamatosan posztol), de annyit megtudtam tőle, hogy még nincs bejegyzése a naptárában a jelzett időpontban. Jó, hát nyilván korán kezdtem szervezni a programot – gondoltam –, de amikor egy hónappal az út előtt ismét jeleztem, hogy melyik, a weboldalán hirdetett útra vagyok kíváncsi, lerázott azzal, hogy neki már van arra a napra egy másik útja... Nem tragédia, csak gondoltam, megírom tanulságként, hogy nem minden „vállalkozóra” lehet számítani a turizmus iparágban sem.
  Voltam én már Bangkokban húsz évvel ezelőtt, és vezettem már jobbkormányos autót Indokína sokkal eldugottabb bugyraiban is, úgyhogy nekivágtam, és az utolsó előtti pillanatban megterveztem magunknak az útvonalat, ami érinti Észak-Thaiföld dzsungeleit épp úgy, mint a bangkoki látnivalókat, vagy a dél-thaiföldi szigetvilágot.

Bangkok

Bécsből indultunk, hogy közvetlen járattal juthassunk el a thai fővárosba. Tízórás repülőút után, a délelőtti órákban érkeztünk meg a Suvarnabhumi repülőtérre, ahol egy röpke félórás sorban állás után át is jutottunk az útlevél-ellenőrzésen. A reptér legalsó szintjén megtaláltuk a pénzváltó irodákat, ahol árkartellben váltják az eurót. Aznap mindegyik 35,40-et adott érte, de még mindig jobb volt itt váltani, mert a városban 35,20 volt a legjobb ajánlat.
  Ugyanezen a szinten, a városba vezető magasvasútra is megváltottuk a belépőt egy primitíven egyszerű automatából. Pozitív értelemben az egyszerű kezelhetőségre gondoltam, de az, hogy csak készpénzt fogad el a gép, már megkérdőjelezi a rendszer korszerűségét. Akárcsak a zsetonos megoldás, amit a bejáratnál csak odaérintettünk a sorompó érzékelőjéhez, majd a kilépéskor már elnyeli az automata, hogy aztán egy újabb szerelvényre átszállva megismételhessük a procedúrát. Komplikálja még a történetet, hogy több metrótársaság is üzemeltet járatokat a városban, melyek jegyei nem kompatibilisek egymással, ráadásul vonaljegy helyett szakaszjegyet kell váltani, szóval rendesen meg kell tervezni, hol akarunk fel- és leszállni. Amúgy minden klasszul ki van táblázva, így fél óra alatt elértünk a városközpontba, ahol elfoglaltuk a szállásunkat.

  Imádom ebben az országban, hogy itt a vendégnek van respektje. Az európai turista előtt meg talán még mélyebbre hajolnak köszöntéskor, de lehet, hogy ez már az őszülő szakállamnak szól. A másik pedig, hogy a szolgáltató szektorban mindenre van külön ember. A kapunál már az őr szólt, hogy ne húzzuk tovább a bőröndöket, és intett a boynak, hogy pattanjon. A recepción hárman sürögtek körülöttünk úgy, hogy csak egy olcsóbb butikhotel volt.
  Bangkokba két dologért jönnek a turisták (na jó három, de most a szexturizmussal nem foglalkoznék), vásárolni és szentélyeket illetve aranyozott Buddha szobrokat fotózni. Az előbbit gyorsan le szerettem volna tudni, ezért bemelegítés gyanánt, az első nap elvittem az asszonyt a város legmenőbb plázáiba, ahol mindent drágának tartott. Aztán az MBK centerbe, amit a hamis márkák Mekkájaként tartanak számon, ott meg legagyizta a Louis Vuitton táskákat és Gucci öveket (nem kis megnyugvásomra).

  A nap fénypontja a vacsoránk volt, amit részletesebben is kifejtenék. Feltűnt, hogy az egyik étterem előtt a vendégek műanyag stokikon ücsörögve várták, hogy bebocsátást nyerjenek. Bekukkantottunk az ablakon, és mindjárt tudtuk, ezt nekünk is ki kell próbálni. Az ajtónállótól kértünk egy sorszámot, és fél óra múlva már kísértek is az asztalunkhoz, melynek közepén egy speciális grillező készség és egy nagy teljesítményű szagelszívó várt minket. Akár egy applikáción keresztül is kiválaszthatjuk, hogy mit szeretnénk megsütni, de mi a konzervatív metódusnál maradtunk, és egy étlapra bökdösve mutattuk a pincérnek, mire vágyunk leginkább. Néhány percen belül megjelent az asztalunknál egy robot zsúrkocsi a nyers hússal, rákokkal és tintahal darabkákkal. Megosztottuk a munkát, és amíg az egyikünk falatozott, a másik forgatta a húsokat. Degeszre zabáltuk magunkat ínyencségekkel, amit helyi sörrel öblögettünk le, és az egyórás mulatság után, otthagytunk összesen hétezer forintot.

  Ennél persze olcsóbban is kijöhettünk volna egy-egy kétes tisztaságú kifőzdében, de láttam argentin szték éttermet is, ahol a menükártyán ötvenezres fogások szerepeltek. Azt kell, hogy mondjam, Thaiföld már nem annyira olcsó, mint egy-két évtizede, de még mindig kedvezőbb árakkal lehet találkozni, mint idehaza. Ami egyébként kész csoda, ha azt vesszük, hogy a baht nagyjából ugyanannyit ér az euróhoz képest, mint tíz éve, míg a forint... De ezt inkább hagyjuk!

  Este kilenc tájban értünk el az utolsó programponthoz, a Soi Cowboy utcához, ahol hiányos öltözetű lánykák és bikinis fiúkák invitálták befelé a kíváncsi turistákat, hogy megnézzék a helyi asztalitenisz szakosztály női csapatának látványos mutatványait. Állítólag…

A fertőt kiheverve, másnap inkább a kulturális élvezetek buja sokaságába ugrottunk fejest. Elsőként a Wat Traimit szentélyt kerestük fel, ami a világ legnagyobb aranyszobrával büszkélkedhet. A hétszáz éves Buddha-szobor értékét (a maga 3,77 méteres magasságával és 5,5 tonnás súlyával) közel tízmilliárd forint értékűre becsülik. Az alkotást évszázadokon át egy gipszréteg borította, és csak 1955-ben, amikor mai helyére szállították, derült ki, hogy az álcaréteg alatt valójában egy 18 karátos, tömör aranyszobor rejtőzik.

  Három metrómegállóval lejjebb találtuk meg a Museum Siam épületét, amit az útikönyvünk a kihagyhatatlan látnivalók címkével emelt ki. Nos, szerintem simán kihagyható. A kiállított tárgyak leginkább a Budapest Retro Élményközpontot juttatták eszembe, csakhogy egy integető női Buddha bennem lényegesen kevesebb emléket ébreszt fel. Egyetlen előnye, hogy csak 100,- bahtot (12-vel kell szorozni) kérnek el a látványért, és közel van a What Phra Chetuphonhoz, ami viszont tényleg kötelező látnivaló.
  A Wat Phonak is becézett épületegyüttes kialakítását Bangkok első királya kezdte el még 1782-ben, majd az őt követő királyok megtoldották egy-két szentéllyel természetesen a saját ízlésüknek megfelelően, így alakulhatott ki a mai eklektikus stílusa, ami unikumnak számít.

  Egyik legismertebb látványossága a 46 méter hosszú és 15 méter magas fekvő Buddha-szobor, ami csak a harmadik legnagyobb az országban, mégis ide zarándokolnak el a legtöbben, hogy aztán egymást taposva találjanak egy fotópontot, ahonnan az egész alkotás befogható.
  A tíz hektáros terület északi felén található a szomszédos Királyi Palota, és hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a túloldalán építették ki a bejáratot, hogy a lesben álló tuktukosoknak is legyen egy kis bevételi forrásuk. Itt fizettük ki Thaiföld talán legmagasabb belépőjegyárát (fejenként 500,- baht), hogy újabb szentélyeket fotózzunk és egy olyan palotát, amit már csak vendégek fogadására használ a király olykor. Merthogy X. Ráma nem ott lakik. Rossznyelvek szerint még csak nem is a hazájában múlatja az időt, hanem németországi birtokán. A méregdrága belépő viszont nem jogosít fal arra, hogy a Wat Phra Kaew-ben a Smaragd Buddhát fotózzuk, (erre külön rendőr figyel) talán azért, nehogy kiderüljön, hogy a mindössze hetven centis szobrot valójában jáde kőből faragták. Insta-huszárok persze kijátsszák a rendszert, és az ablakon keresztül fotóztatják magukat az évszaknak megfelelően felöltöztetett ikonikus alkotással.

  Ezzel együtt, el kell, hogy ismerjem, számos dekoratív építmény, szobor és falfestmény tarkítja a látnivalók sokaságát, úgyhogy nem sikerült a tervezett egy óra alatt bejárni a parkot. Így aztán sietős léptekkel haladtunk a kikötő felé, hogy a feszített ütemtervet tartani tudjuk. A Bangkokot átszelő Chaophraja folyón úgy közlekednek vízibusszal a helyiek (és persze a hátizsákos turisták), mint nálunk a népek egy körúti villamoson. Fillérekért átjuthatunk egy másik kikötőbe, az egyetlen gondot az jelenti, hogy nehéz megtalálni a jegyárust, mert folyamatosan letámadnak a sétahajókázást kínáló ügynökök, még az állomás épületében is. Ráadásul a hivatalos jegyárus is csak egy kis asztalka mögött ült, semmi fülke, vagy valami megkülönböztető jel.

  Ha még nem lenne elég a szentélyekből, a túlparton is találhatunk belőle bőven. A Wat Arun különlegessége az, hogy a díszítése tengeri kagylókból és porcelándarabokból áll, és nem mellesleg, 67 méteres magasságával Thaiföld legmagasabb temploma. Ebben a XVIII. században épült toronyban állt eredetileg a korábban említett "Smaragd Buddha" szobor. Még egy érdekességet olvastam a helyről, hogy 2005-ben itt avattak fel először szerzetesnek egy nyugati férfit. Nekem úgy tűnt, hogy mostanában imádkozás helyett leginkább fotózkodni járnak ide "díszthaiban" fiatal párok és szingli lánykák.

  Tekintettel arra, hogy az egész napos kutyagolás után majd' kiguvadt a szemem az éhségtől, betértünk egy autentikus helyi étkezdébe, miután az összes kulturáltnak tetsző éttermet megszállták a turista hordák. Benyomtam egy csirkés pad thai fogást, amiből itt kispórolták a mogyorót és a babcsírát, így csak egy szójaszósszal ízesített, egyszerű sült tészta maradt, szórványos csirkedarabkákkal a közepén. Mindenért kárpótolt viszont a jéghideg Chang sör, amiből itt 6 dl a nagyobbik méret.

  Másnap reggel kilátogattunk a Don Muang reptérre, ahonnan leginkább a fapados járatok indulnak a négy égtáj felé. Utunkat egy Észak-Thaiföldi kirándulással és egy tengerparti D vitamin kúrával folytattuk, amit majd külön blogbejegyzésben fogok részletezni. A reptérről csak annyit, hogy ez volt Bangkok első nemzetközi repülőtere, de a gyorsvasutat csak most építették ki, így tavaly óta már szervesen kapcsolódik a metró/magasvasút hálózathoz. A sötét-piros jelzéssel ellátott vasút Ázsia legnagyobb pályaudvaráról (Bang Sue) indul, de remekül ki van minden táblázva, csak követnünk kell a Dark Red Line feliratot. A jegyváltás, hasonlóan a város többi magasvasútjához, automatákból történik, de ha nincs százasnál kisebb bankjegyünk, akkor jegypénztárban is fizethetünk. Mondjuk, a kártyánkat itt sem fogadták el. (A helyiek a bankjuk applikációjával tudnak fizetni egy QR kód beolvasásával.)

  Amikor visszaérkeztünk erre a repülőtérre, vettem csak észre, hogy a két kifutópálya között egy golfpályát alakítottak ki, ami valljuk be, több mint fura. Mi van, ha egy nagy erejű, ámde kevésbé pontos ütés folytán a kemény műanyag golyó eltalálja egy éppen felszálló gép szélvédőjét?

  Elfoglaltuk új szálláshelyünket, amihez ezúttal a Silom negyedet választottuk. Itt található a hírhedt éjszakai piac és piroslámpás körzet, a Patpong is. Ezt, az akkor még külvárosi a területet a múlt század közepén egy kínai kereskedő vásárolta meg azzal, hogy piacot alakítson ki. A város terjeszkedése folytán központi elhelyezkedésűvé vált, ezért kedvelt lett a külföldi turisták körében is. Emlékeszem, a kétezres évek elején itt lehetett beszerezni legolcsóbban a more original svájci órákat és francia luxustáskákat. Akkoriban nem tudtam végigmenni az utcán úgy, hogy ne lépjen oda hozzám egy kerítő, aki leporellóból kínálgatta a filigrán thai szépségeket ideiglenes, vagy végleges (ez csak ár kérdése) használatra. Most is van néhány súlyos nudi-bár és a piaci pultokból is megmaradt néhány, de kuncsaft már alig lézengett a környéken. Siralmas volt látni az átalakulást, ami globálisan is tapasztalható, hogy a vásárlók többsége a csillogó plázákat részesíti előnyben.

  Tök véletlenül, de úgy jött ki a lépés, hogy erre a napra esett a kínai holdújév, ami legalább akkora buli itt, mint nálunk a szilveszter este. Bocsánat, ez rossz hasonlat. Mint nálunk egy szilveszteri utcabál az augusztusi tűzijátékba oltva. Ezért elvettettük az otthon megálmodott programot, hogy hajós, esti városnézésre megyünk, helyette inkább ellátogattunk a három megállónyira lévő kínai negyedbe, hogy részvételünkkel emeljük az ünnep fényét.

  Lehet, hogy én vagyok túl érzékeny a tömegre, de amit ott tapasztaltunk az túl megy minden európai elképzelésen. Konkrétan, lépni nem lehetett az utcákon, a ténfergő, nézelődő, vásároló, étkező, sorban álló, siserehadtól. Hiába volt a legtöbb emberen maszk, most már értem, miért Ázsiából indul ki a legtöbb járvány. Nem kell ide összeesküvés elmélet titkos laboratóriumokról, elég, ha bekukkantunk egy-két konyhába, milyen állapotok uralkodnak ott, és hogy hány ember tobzódik zsúfolt utcákon, tömött metrókon, vagy éppen motoros taxira várva.

  Thaiföldi nyaralásunk utolsó napjára teljes értékű programot lehetett szervezni, miután a repülőnk csak éjfél után indult haza. Szerettünk volna kipipálni olyan turista látványosságokat, mint úszópiac és vonatsínre épült piac, amelyek távol esnek Bangkoktól, ezért a legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy egy helyi utazásszervezőnél befizetjük magunkat egy ilyen túrára. A Tripadvisoron több ilyen cég is hirdeti a szolgáltatását, ezért nem volt nehéz dolgunk, kikerestük a legjobb értékelésekkel rendelkező vállalkozást, és a honlapjukon keresztül foglaltunk egy privát túrát.

  Korán reggel, pontosan a megbeszélt időre előállt egy kisbusz kényelmes bőrfotelekkel és egy kedves fiatal asszonnyal, aki felettébb érdeklődő típus volt. (Többet kérdezett, mint mesélt, ami egy idegenvezetőtől kissé szokatlan.) Elhagyva a várost, először egy sólepárló telepen álltunk meg, ahol éppen nagyban folyt a betakarítás. Ha jól értelmeztem a szavait, egy medencéből egy évben kétszer lehet kitermelni a sót. Nem tudom, ez mennyi melóval jár, de a só világpiaci árát nézve, nem tűnik a legjövedelmezőbb vállalkozásnak.

  Jobb híján, bizonytalan eredetű, barna kulimásszal leöntött, grillezett banánt reggeliztünk, míg meg nem érkezett a vonatunk, ami egy látványossággá fejlődött élelmiszerpiacra vitt el minket. A két kocsiból álló szerelvényt leginkább a turisták miatt tarthatják fenn, csupán négy járat indul naponta. A Talad Rom Hub Market viszont valódi piac, állítólag már hajnali háromkor kinyit, hogy a viszonteladók is be tudják szerezni a portékát. Néhány megálló után megérkeztünk a helyre, ahol látogatók tömegei várták az érkező járművet, hogy filmen örökítsék meg a tetősátrat bontó és portékáikat mentő kereskedőket.

Kókuszültetvény is szerepelt a programleírásban, de az elég gagyi mutatvány. Mindössze annyi történt, hogy leparkoltunk egy kalyibánál, ahol a kókuszból kitermelt cukor ősi módszerét demonstrálja egy kétfős csapat, miközben árusok sokasága próbálja eladni a kókuszzsírt, olajat és különböző kenceficéket. Kicsit bizarr hely ahol ketrecbe zárt állatokkal próbálják fenntartani az unatkozó férjek érdeklődését, amíg az asszony a szuvenírboltban böngészik.

  Mióta Thaiföldre turisták járnak, állandó látványosságnak számítanak az "úszópiacok". Most sincs ez másképp, bár valódi kereskedelmi jelentőségük jócskán megcsappant. A fő bevételi forrást a csónaktulajdonosok teszik zsebre, mert vásárlót alig látni. Az Amphawa Floating Marketen is megcsappantak a kereskedők, a Mae Klong-folyón alig látni ladikot. Néhány kitartó néni küzd még a csónakon készült riverfooddal, mert a kajára mindig van vevő. Ezek az ázsiai népek folyton esznek. (Lehet, hogy mi is, csak nem annyira látványosan, mert az utca helyett behúzódunk a négy fal közé.)

  A nap hátralevő részében az Icon Siam bevásárlóközpontban csöveztünk, ami pont olyan pláza, mint a világon bárhol, csak itt megtalálhatóak a legdrágább luxusmárkák képviselői is. Ami elgondolkodtató, hogy árulhatják az éjszakai piacokon a LV és G hamisítványokat huszad áron, amikor ennyire jelen vannak a nagy márkák képviselői Bangkokban?

Észak-Thaiföld itt

Tengerparti nyaralásról itt

Még több fotó itt

Észak-Thaiföld

Aranyháromszög, észak-thaiföldi dzsungelek, egzotikus törzsek eldugott falvai, elefántfarmok és még sorolhatnám... Milyen izgalmasan hangzanak ezek, az utazási irodák által gyakran használt kifejezések. Nem csoda, hogy bennem is felkeltették az érdeklődést, ezért úgy döntöttem, a nyaralásunk négy napját ennek a területnek szentelem. Hanem, ahogy elkezdtem feltenni a térképemre a szóba jöhető pontokat, rá kellett jöjjek, hogy itt hatalmasak a távolságok, aminek legyűrését nem könnyíti meg a számtalan, kacskaringós szerpentin. Így hát a barangolást leszűkítettem Chiang Mai és környékére.
  Még otthon megvettem a repülőjegyeket a NokAir belföldi járatára, ahol csak három árkategória létezik. Zsebre dugott kézzel mész, poggyász nélkül, vagy kicsivel drágábban felvihetsz egy kézipoggyászt. Ha még bőröndöt is fel akarsz adni, meg kell venned a fullextrás ajánlatukat, elsőbbségi beszállással, átcsekkolható járattal és még egy sor olyan szolgáltatással, amire totál nincs szükségünk. Hanem a Don Muang reptéren kiderült, hogy jár hozzá egy afféle business lounge light terem is ingyen kajával és kávéval. Ez kissé röhejes egy másfél órás repülőúthoz, de ha már van, kihasználtuk.

Chiang Mai

  Az autókölcsönzős már kikészített kulccsal várt és a teljes procedúra nem tartott tíz percnél tovább, amikor kikanyarodtunk a repülőtér parkolójából.
  – Balra kisív, jobbra nagyív – mantráztam magamban az igét, minden kereszteződésnél, merthogy elég rég nem vezettem már fordított közlekedésű országban. A déli, enyhe forgalomnak és a navigációs eszközünknek köszönhetően hamar megérkeztünk a szálláshelyre, ami az óváros szélére épült, így onnan gyalog be tudtuk cserkészni az első látnivalókat.

  Chian Mai egy Debrecen méretű város a hegyek lábánál. Négyzet alakú belvárosát valaha magas falak és várárok szegélyezte, amiből mára csak a folyócska maradt meg és néhány romos várkapu maradvány. A 2,5 km2 területen annyi a templom, hogy csak győzze összeszámolni az ember. Ezek közül a két leghíresebbet kerestük fel. Elsőként a Wat Chedi Luanghoz sétáltunk, ami a XIV-XV. században épült, és a Bangkoknál már emlegetett Smaragd Buddha otthona is volt. Az egyik szentély alatt helyezték el a nagy becsben tartott várososzlopukat, amely egyben szent ereklyének is számít. Csakhogy itt már nem elég a cipőket levenni, a nőket egyenesen kitiltották az épületből. Ennek miértjére egy magyarázótáblát helyeztek ki, amelynek lényege, hogy a nők menstruálnak, ami megszentségteleníti a hely szellemét. Azt nem részletezi a rendelet, hogy a váltózókor után miért nem mehetnek be a nők, de ne is rugózzunk ezen, mert én most megmutatom a gyengébbik nemnek, miről maradnak le. Ráadásul nem is ez a legnagyobb durranás a szakrális központban, hanem egy 54 m átmérőjű, valaha 82 m magas, piramisszerű templom, ami engem méreteiben az aztékok és maják hasonló építményeire emlékeztetett. De van itt fekvő Buddha, nagyon kígyós Buddha és számtalan érdekesség. A telep végében a szerzetesek szállásai és egy iskola állta az utunkat, ezért vissza kellett kutyagolni a bejáratig, hogy kijussunk az utcára, ami a következő műemlékhez vezetett.

   Az 1345-ben emelt Wat Phra Singh-ben található egy fontos Buddha-szobor, amely a templom nevét adja. Ennek a szobornak az eredete ismeretlen, de állítólag 1367-ből, Indiából származik és Ceylonon keresztül szállították Ayutthayába, majd ide, Chiang Mai-ba. Ott jártunkkor éppen szerzetesek imádkoztak, és meg kell, hogy mondjam, elég hülyén nézett ki, hogy Buddha mellett ott feszít a király és a királyné képe, mintha az ima kicsit nekik szólna. Amúgy az egész országban tombol a személyi kultusz, lépten-nyomon a király vagy neje őnagysága néz re lánk óriásplakátokról. A régi királyt szerette a nép, ott még el tudtam fogadni, hogy nem zavarja a thaiokat, de itt élőktől hallottam, hogy a fia, X. Rama már nem örvend akkora köztiszteletnek, hedonista életmódjának és harácsolásának köszönhetően. (Ő a legnagyobb magánvagyonnal rendelkező uralkodó a világon.) Ráadásul a politikába is beleártja magát, kihasználva, hogy mint legfőbb közjogi méltóság, ő a hadsereg főparancsnoka. (Az országot az utóbbi évtizedekben leginkább tábornokok irányítják.) Nálunk ez a fajta személyi kultusz az ötvenes évek óta elképzelhetetlen. (Bár, van az a mosópor...)

  Másnap autóba ültünk és elindultunk a burmai határ felé, hogy felkeressünk egy olyan cseppkőbarlangot, amiben még csónakázni is lehet. Nem az, amelyikbe 2018-ban bennrekedt tizenkét gyerek a tanárával, de az infrastruktúra nagyjából hasonló lehet. A Tham Nam Lod egy 1666 méter hosszú barlangrendszer cseppkövekkel, amin a Nam Lang folyó folyik át. A barlangban nagyszámú denevér populáció él, a közeli erdőben pedig gyakran gibbonok jelennek meg. Az elmúlt évben a helyi közösség felszámolta a korábbi, áldatlan állapotokat, hogy a tutajosok egymással versenyezve támadják le az arra tévedt turistát különböző árajánlatokkal, szóval mi már rendezett körülmények között, fix áron vásárolhattuk meg a két főre 600,- bahtos belépőt. Ezért a pénzért kaptunk egy privát idegenvezetőt, aki ismerte a legszükségesebb angol szavakat is. Elmagyarázta, hogy nem rég feltártak egy zugot, ahonnan húszezer éves emberi csontok kerültek elő, és barlangrajzokat is felfedeztek. A fiú hozott magával egy gázlámpát, mert a barlangban nincs világítás, és végig előttünk haladva, mutatva az utat. Három különböző járatot néztünk végig, majd tutajra szálltunk, és tettünk egy kört a fő vájatban. Nagyjából egy órás program, de minden percét élveztük.

  Az éjszakát Pai városában töltöttük, ami a leírások szerint, hippik kedvenc tanyázó helye volt a közelmúltig, amolyan „hegyi-Goa”. Ezen elgondolkoztam. Voltak még hippik a közelmúltban? Egyáltalán, ki számít hippinek? Klasszikus értelemben az a lázadó fiatal, aki elítéli a háborút, de még a fogyasztói társadalmat is. Hosszú hajú, tarka pólót és kopott farmert visel, és valami elvont zenét hallgat. Azt hiszem, ez már a múlt. A XXI. század hippije hátizsákkal járja a világot, gyakran meditál, néha elszív egy jointot. Talán vegán (a csajok biztosan), de csak annyira lázadó, hogy folyamatosan meg akarja menteni a földet, ezért a petpalackot a szelektívbe dobja, de a mobiljáról és az olcsó repülőjegyről nem hajlandó lemondani. Ha elfogadjuk ezt a változatot hippinek, akkor még most is jócskán találunk Pai utcáin efféle utazókat.

  Az egyik legmenőbb dolog lehet, egy karen törzs falujában megszállni, teszem azt a Pai-folyó partján, és elmélkedni, hogy sodorja magát pusztulásba az emberiség. Na, de kik is ezek a karenek? Egy nagyjából hatszázezres lélekszámú etnikum Thaiföld északi határvidékén és Mianmarban. Leginkább úgy tudom beazonosítani, hogy az a népcsoport, ahol a hölgyek addig pakolják a nyakukba a rézkarikákat, mígnem zsiráfokat megszégyenítő hosszúságú lesz. Nem akarok élcelődni ezeken a szegény sorsú asszonyokon és lányokon, de az biztos, hogy akik Pai szélén telepedtek le, és belépődíj megváltása ellenében engedik fotóztatni magukat, már nyilván nem annyira boldogtalanok, mint a hegyekben élő rokonaik. Késő délután érkeztünk meg a néhány fa kunyhóból álló falujukba. Rajtunk kívül egy látogató sem járt ott, de a jegyszedő néni éber volt, és bevasalta rajtunk a 100 bahtos belépőt. Szükségtelen volt, mert amúgy is azt terveztük, hogy majd itt vásároljuk meg a szuveníreket, ezzel is támogatva őket.

  Másnap reggel felszaladtunk a közeli hegyen álló Buddha-szoborhoz, hogy a napfelkeltében és a völgyben ülő párafelhőben gyönyörködjünk, de ez utóbbi elmaradt, be kellett érnünk a fehérre meszelt Buddha látványával (Wat Phra That Mae Yen) és egy teljesen átlagos panorámával.

  Innen ellátogattunk egy közeli elefántfarmhoz, de nem állt szándékunkban sem meglovagolni az ormányos jószágot, sem együtt fürdeni vele a bizonytalan tisztaságú, sárgásszürke folyóban. Tulajdonképpen csak azért hoztam szóba, hogy rámutassak, mennyit változott a világ. Néhány thai elefánttartó már annyira állatbarát lett, hogy megszüntette a lehetőséget, hogy a turiszt elefánthátról járja be a környéket, mert az megalázó. (Az, hogy a mai napig vasláncon tartják őket kikötözve, az nem.) Az új szolgáltatás, hogy segíthetsz megetetni, majd lecsutakolni jumbót, és ezért csak 1.400,- bahtot kérnek el tőled. (Nehezen állom meg, hogy ne illesszek ide néhány sírva röhögő emojit.)

  A városka határában áll egy történelmi jelentőségű híd, a Pai Memorial Bridge. A II. Világháborúban a megszálló japán hadsereg foglyokkal építette a folyó fölé ezt a hidat, hogy nehéz harcjárművel is meg tudják közelíteni Burmát. Aztán ’44-ben, amikor a szövetségesek kerültek fölénybe, visszavonulás közben szépen felgyújtották a hídjukat. A ma már használaton kívüli, újraépített hidat amerikai segítséggel emelték.

  Átkelve a túlpartra, néhány kilométer után találtunk egy kitáblázott parkolót néhány árussal. A feliratok szerint innen néhányszáz méterre láthatjuk a Pai Canyont. Valójában ez egy inverz-kanyon. Egy keskeny hegynyereg tetején sétálhatunk, de leginkább nadrágféken araszolhatunk az életünkért küzdve. A parkolótól kábé öt perces séta az első kilátópont, ahol leginkább naplementekor gyűlik össze a fotózni vágyó sokadalom.

  A főút mentén betértünk egy hangulatos büfébe, amelyet az eper tematika köré terveztek. (A helyi, mérsékelt klíma alkalmas a szamóca termesztésre, amit Thaiföldön egzotikumként kezelnek.) Egy epertea és egy bambi leküzdése után, elhagytuk az országutat, és egy keskeny csapáson, dombok közt kanyarogva megtaláltuk a Ku So bambusz hidat. A helyi buddhista szerzetesek főnöke megunta, hogy emberei folyton sáros lábbal érkeznek a templomba, ezért kilobbizta a falunál, hogy a rizsföldek fölé egy bambuszból tákolt hidat építsenek. Mára ez turistalátványossággá vált és belépőt is szednek, de kevés emberrel találkoztunk, így megmaradt a hely autentikus szelleme.
  Miután kimaxoltuk Pait, elindultunk vissza Chiang Mai felé. Már egészen megszoktam a jobbkormányos autót, csak ritkán ablaktörlőzök index helyett, de a thai vezetési kultúrát még nem sikerült teljesen befogadnom. A szerpentineken ritkán nyílik lehetőség előzésre, ezért különösen bosszantó, hogy még a negyvennel vánszorgó tragacsok is folyamatosan levágják az ívet. De az végképp kiakasztott, hogy a szórványosan előforduló kapaszkodósávnál sem hajlandóak lehúzódni, és amikor balról elhúztam az egyik veterán korú pickup mellett, még rám is dudált. Ezt leszámítva, abszolút kulturáltan vezetnek, nincs erőszakos bevágás, közveszélyes száguldás, vagy féktelen dudálgatás és az autóparkjuk sem szégyellni való.

  A Huai Nam Dang Nemzeti Parkról ódákat zengett az útikönyvünk, ezért lekanyarodtunk a főútról és a bejáratnál kipengettük a nem kevés (300,- baht/fő) belépődíjat. Én még ennyit nem fizettem egyetlen panorámafotóért, és akkor még nem beszéltem a kocsinkban okozott kárról, amit az egyik útszéli terelőbója okozott. Elém vetődött a rohadék. Szerencsére teljes körű biztosítást kötöttem, de azért a biztonság kedvéért, úgy parkoltam be a kölcsönzőshöz, hogy ne nagyon lássa a karcolásnyomot. Állítólag ide is hajnalban érdemes jönni, amikor még nem oszlott fel a köd a völgyben, de én azt mondom, az sem érte volna meg a hétezer forintot.

  Találtunk egy vízesést is nem messze, és mivel az időnkbe belefért, felsétáltunk a parkolóból. A Mok Fa vízeséshez is jegyet kellett váltanunk, ami a parkolási díjjal együtt már több ezer forintra rúgott, de hát ez van: fizessen a külföldi! Merthogy a thaiok a legtöbb helyre ingyen mehetnek be. Akárcsak a következő napi programpontunknál.

  Chinag Mai-i tartózkodásunk utolsó napjára hagytam a Wat Phra That Doi Suthep templomot, ami a buddhistáknak majdnem olyan zarándokhely, mint a keresztényeknek a Szent Jakab út, csak ők nem gyalogolnak (ahogy mi sem), hanem autóval vagy motoron közelítik meg a Doi Suthep hegyen álló, XIV. században épült kolostort. Kétszer kétsávos műút vezet fel a városból, és mi más, mint egy piac jelzi, hogy megérkeztünk. Ezután egy laza lépcsősor következik, és máris átadhatjuk magunkat az áhítatnak, vagy csak fotózkodhatunk. Látnivaló van itt bőven, kár, hogy így a tizedik nap után már minden sztúpát, szentélyt és szobrot ugyanolyannak látok.

Bangkok és környéke itt

Tengerparti nyaralásról itt

Adaman-tenger gyöngyszemei

Első thaiföldi nyaralás tervezésekor gyakran felmerül a kérdés, hogy Pattaja vagy Phuket legyen? Samui vagy egy kisebb sziget a legjobb? A válasz, amit keresel, úgy hangzik:

Krabi

  Krabi egy tartomány és annak nem túl attraktív fővárosának neve az Andaman-tengernél. Viszont hozzá tartoznak olyan ikonikussá vált szigetek, mint Phi Phi vagy Hong, amiről később részletesen is írok. Számtalan látványos partszakasszal rendelkezik, ahová külön hajókirándulásokat szerveznek például Phuketről. Ráadásul még őfelsége, X. Rama is ide emeltette szerény nyaralóját. Hosszas mérlegelés után, mi az Ao Nang Beach-et választottuk, ami nem a legszebb mind közül, viszont a legalkalmasabb arra, hogy környékbeli kirándulásokra induljunk.

  Ha már kirándulás, akkor mindjárt szeretném bemutatni Csabit, aki Krabin él és kisebb kirándulások szervezésével foglalkozik. Még az utazás előtt felvettem vele a kapcsolatot, de csak annyi konkrétumot sikerült lebeszélem, hogy küld elénk egy kocsit a reptérre, aki elvisz a szállodáig.

  – Minden mást majd megdumálunk, ha itt lesztek – mondta, aminek nem örültem, mert jobb szeretek úgy elindulni otthonról, hogy már mindent fixre megszerveztem. (Még így is folyton közbejönnek komplikációk.)

  Az autó, amit küldött, egy mikrobusz volt luxus belső kialakítással és egy megnyerő arcú sráccal, aki névtáblával várt minket a kijáratnál. Negyven perc alatt értük el a tengerparti hotelt, ahol azonnal átadtuk magunkat a földi örömöknek. Este aztán besétáltunk a „városba” körülnézni és vacsorázni. Ao Nang egy közel három kilométeres tengerparti útból és egy rá merőleges főútból áll, amin üzletek, éttermek, masszázsszalonok és szórakozóhelyek váltják egymást. A nyüzsgés már visszatért a Covid előtti szintre, de még a tűréshatáromon belül volt. A felkapottabb éttermekhez nyolc és kilenc óra között kisebb sorokban várakoztak a turisták, de a legolcsóbb kifőzdénél sem volt könnyű helyet találni. A középút viszont éppen megfelelt nekünk, és végül egy egyiptomi étterembe ültünk be, aminek a személyzete indiai volt és az ételválasztékuk lefedte az egész világot. Nagyjából nyolcezer forintot hagyhattunk ott, miután teli hassal visszaindultunk a szállodába.

  Miután az első este Csabival nem sikerült találkozni, kezembe vettem az irányítást, és beültettem az asszonyt egy long tail boatba, hogy meglátogassuk a szomszédos Railay Beach-et. A csónakok már libasorban várták a reggeli utasokat, akiknek a 100,- bahtos jegyet a két főút találkozásának sarkán lévő bódéban lehetett megvenni. Hamarosan felbőgött a ladik végére barkácsolt teherautó-motor, és a járgány nagy robajjal nekivágott a hullámoknak. Nagyjából tíz perc kellett, hogy megkerüljük azt a hegyet, ami miatt nem lehet közúton megközelíteni ezt a partszakaszt. Itt már jóval kevesebb az ember és a parti homok is porhanyósabb, de az igazán nagy durranáshoz innen még gyalogolni kell egy kicsit. Üzletek és bárok között vezet egy ösvény a földnyelv túloldalára, ahol mangrove és fürdésre nem annyira alkalmas part fogadott. Ha viszont elfordulunk jobbra és a járdát követve elsétálunk a sziklákig, olyan látványban lesz részünk, mint kevés helyen a világon.

  Elképesztő sziklaboltozat alatt fut a járda, hogy aztán kibukkanjon egy újabb öbölben. Aznap a Phranang Beach képeslapra való sziklaszirtjei és homokos partja szolgált díszletül a strandoláshoz. 

  Másnap leginkább a strandon olvasgattunk, vagy áztattuk magunkat a 30 fokos tengervízben. Csupán egy közeli, eldugott öblöt kerestünk fel, amihez át kellett verekedni magunkat egy kisebb hegyen és egy majomkolónián. Leereszkedve a sziklák túloldalán, a rend éber őre fogadta a látogatókat, és egy naplóba kellett bevezetni a nevünket illetve az érkezés (majd távozás) időpontját. Mindössze egy hotel fért el az elzárt öbölben, de mielőtt azt gondolnánk, hogy ez a nyugalom szigete, ki kell, hogy ábrándítsam az érdeklődőket. A partszakasz előtt félpercenként elrobogó motorcsónakok amúgy sem kis hangját a sziklák még jobban visszaverik, így olyan a hely, mintha egy méhkas közepében ültünk volna.

  Csabi még mindig elfoglalt, de legalább sikerült egy programot lebeszélni másnapra.

Négy-sziget túra

Ao Nangon számos cég és közvetítő kínálja a különböző kirándulásokat bódékból és weboldalakon is. Az egyik legnépszerűbb túra neve a „Négy sziget”, de van, aki öt, sőt hat szigetet emleget, hátha azzal elcsábíthatja az érdeklődőt. Valójában mindegyik útnak a lényege Poda, és az őt körülvevő mini szigetek, ami a mi strandunktól kisebb távolság, mint Balatonszemesről az északi part. Ettől persze még érdemes átnézni, mert pazar látvány fogadja az odaérkezőt.

  Reggel, a megbeszélt időben megjelent Csabi embere a szállodakapu előtt egy személyszállításra átalakított pickuppal, ami a legkedveltebb taxiféleség errefelé. A kikötő felé menet, még két házaspár szállt fel a platóra, mind a négyen magyarok, úgyhogy azonnal megkezdtük az addig megtapasztalt ismeretanyag cseréjét. Hamar megérkeztünk a csónakunkhoz, ahol már várt a túravezetőnk és két markos legény, akik szemmel láthatóan, rutinosan kezelték a térségre oly jellegzetes járgányt. Nagyjából fél óráig hasítottuk a habokat, amikor kikötöttünk Poda-sziget egy turisták által kevésbé látogatott helyén. Már csak azért is, mert egy lakatlan sziget látványa akkor az igazi, ha nincs tele emberrel. Egy órás pancsolás után átugrottunk a szomszédos területekre, megkerülve Kai-szigetet, amire a Chicken Island nevet ragasztotta az utókor, lévén, hogy egy pulykafejre emlékeztető szikla magasodik a déli oldalon. Vele szemben egy teknős formájú szikladomb (Ko Khom) emelkedik ki a tengerbőr, ehhez nem fér kétség. Miután ezeket a fontos tájékozódási pontokat dokumentáltuk, következhetett a nap fénypontja, Ko Thap és az őt körülvevő lagúnák. Apály idején száraz lábbal kelhetünk át a fehér homokos földnyelven egyik dombról a másikra. Utoljára a Maldiv-szigeteken láttam ilyet, sajnos itt csak sokad magunkkal együtt gyönyörködhettünk a tájban.

  Ebédünket (csomagolt, rizses egytálétel) némi enyhet adó trópusi fák árnyékában fogyasztottuk el, majd sznorkelezni indultunk. (Ez az elegáns neve annak, ha egy búvár-szemüvegen át vizslatjuk a tengerfeneket.) Az egyik kísérőfiú előre úszott felkutatni a legszínesebb halakat, hogy nekünk már ne kelljen annyi ideig visszatartani a lélegzetet. A délutánt Poda strandján töltöttük, ami akár ki is maradhatott volna, de így telt ki egy nap. Ezért Csabinak csupán 1300,- bahtot fizettünk fejenként, ami megegyezik a legkedvezőbb parton kapott árajánlattal, viszont itt jó fej útitársakra és saját kezűleg szeletelt gyümölcsre is leltünk.

Phi Phi

  Következő nap az egyik legnagyobb helyi céggel utaztunk, és azt kell, hogy mondjam, kellemesen csalódtam bennük, mert a GoogleMapen több negatív értékelést is olvastam róluk korábban. Elég volt előző este befizetni a 2500,- bahtos részvételi díjat a hozzánk legközelebb eső irodánál, és onnantól átadhattuk magunkat a szervezőknek. Reggel, atom pontosan érkeztek meg értünk a recepcióra, majd a tegnapihoz hasonló kisteherautóval kiszállítottak minket a tengerparti gyülekezőhelyükre. Ott egyenpólóba öltözött hosztesz lányok terelgették a vendégeket attól függően, ki milyen útra fizetett be, közben kávéval és gyümölccsel kínáltak. Nem kellett sokáig várni, hogy minden résztvevőt odaszállítsanak a különböző szálláshelyekről, és egy, angolul jól beszélő srác vezetésével, lesétáltunk a tengerpartra, ahol már várt minket egy nagy teljesítményű motorcsónak. Railay Beachen még beszálltak néhányan, így meg is telt a hajónk, körülbelül húszan lehettünk.

  Phi Phi (ejtsd: pipi) szigetekre már azóta vágyom, amióta egy ’90-es évekbeli, utazási magazinból megtudtam, milyen csodálatos szeglete a világnak. Ezután jött A Part című film, aminek köszönhetően rátalált a tömegturizmus, majd a Covid-lezárások. El lehet képzelni, milyen tömegek rohamozták meg a helyet, mióta újra megnyílt a nagyközönség előtt. Sebaj – gondoltam – ezt akkor is látnunk kell.

  A hajónk először egy hasadék előtt állt meg a szigetcsoport első szikláinál, amelynek jelentősége a rengeteg fecskefészekben rejlik. Szabályozott körülmények között próbálják fészekrakásra ösztökélni a villásfarkúakat, mert a kínai piac aranyárban vásárolja fel az általuk ínyencségnek tartott eledelt... Igen, még mindig a fészekről van szó, nem a madárról. Fene a gusztusukat.

  Következő állomásunk talán leghíresebb tagja a szigeteknek, Phi Phi Leh, annak is az északi oldalán bemélyedő öböl, ahol már tobzódtak a korábban, vagy a közelebbről indult csónakok. Remek alkalom nyílt egy újabb sznorkelezésre, mert a tenger itt koralloktól hemzseg. Kiosztották a búvármaszkokat és a mentőmellényeket, aztán ugrás! Utazott velünk három olasz hölgy, amolyan háziasszony típusúak (öreglány nem vén néni), akik nyilván valamelyik tengerparti városból jöhettek, mert lenéző mosollyal utasították vissza a mellényt, ami fenntarthatta volna őket a felszínen. Ennek az lett a következménye, hogy az egyikük két perc után visszaszállt a hajóra, mert megsérült a lába egy korál szirttel történt affér közben. A négy főből álló személyzet egészségügyi vészhelyzetért felelős tagja rögtön tudta, mit kell tennie, és dohányt (!) rakott a vérző sebre. (Gondolom, nem az elsősegély dobozból vette elő.)

  Türelmetlenül vártam, hogy végre továbbálljunk, és a sziget igazi látványosságához érjünk. A Maya Bay megközelítését már betiltották a tenger felől, a sziget szemközti partján építettek ki egy kikötőt. A lebegő mólón elektromos ordibátorral tereli a népet egy fickó, mint marhákat a vágóhídra. A szárazföldön aztán egy keskeny fahíd szolgál közlekedésre, ezzel is védik a környező növényeket. Rövid gyaloglás után egy tábla jelzi, hogy megérkeztünk, és hogy mit nem szabad csinálnunk az ittlétünk alatt. Valószínű, csak a szelfi megengedett, mert a tömeg ott zsúfolódik a parton, mint fókák a jégtábla szélén, és különböző szögből fotózza magát, vagy a párját. (Mondjuk, mi is.) Bármennyire is illúzióromboló a turistaáradat, sikerült néhány meghitt másodpercet átélnünk (könny azért nem volt), és már indulhattunk is vissza a találkozópontra. Félórás sorban állás után búcsút intettünk Phi Phi Leh-nek és a jóval nagyobb Phi Phi Donon kötöttünk ki. Itt már szállodák is vannak, és éttermek, melynek egyikében, büféasztalról elfogyaszthattuk az útárban benne lévő ebédünket.

  A visszaúton még megálltunk „Bamboo-szigeten”, ahol nincs bambusz, és „Monkey- szigeten”, ahol volt majom, csak nehéz volt eldönteni, hogy a fényképezőgép melyik oldalán. Végül is azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg ezt az utat, egész nap friss levegőn lehettünk, és a tömegturizmus egy teljesen új dimenzióját tapasztalhattuk meg. 

Az árban itt is, ahogy Csabinál, benne volt a nem olcsó nemzeti parki belépődíj, és a korlátlan üdítőfogyasztás.

Hong-sziget

  Ha egy szigetet láttál itt, az összeset láttad. Végül is miről szól? Kiáll a vízből egy domb, amit fák lepnek el. Tartozik hozzá homokos part türkizkék tengervízzel meg néhány szikla, ennyi. Mi mást nyújthat Hong, az eddig látottakhoz képest?

  Ez nagyjából olyan, mintha láttuk volna Botticellitől a Vénusz születését, és már nem is lennénk kíváncsiak a többi festményére. Vagy próbáld meg azt mondani egy AC/DC rajongónak, hogy hallottad már Back in Blacket, az összes többi szám ugyanolyan: tolják a kettő-négyet és rekedt hangon énekel a sapkás muksó.

  – Hong-szigetet látni kell, ha már idáig elzarándokoltam – mondtam magamnak és Csabinak, akinek először nem nagyon akaródzott odavinni bennünket, de aztán sikerült szerveznie további utastársakat, így mindannyiunknak megérte az útiköltség.

  Ugyanazzal a long tail boattal indultunk útnak, amivel a Négy-sziget túrára is mentünk, csak ezúttal dugig volt tömve honfitársakkal. (Szerencsére a söradag mennyisége is nőtt a hűtőládában.) A kikötő melletti hegyet megkerülve, elcsónakáztunk a király nyaralója előtt, amit egy komplett gyalogos század véd, pedig őfelsége alig tartózkodik itt. Csabi mesélt a szigeteket korábban belakó „tengeri cigányokról”, és mutatott egy-két üreget is, ahol évszázadokon át laktak. Utána olvastam: ezek a vízi nomádok akár tíz percig is kibírják egy levegővétellel a víz alatt és a gyerekeik úgy látnak a tenger mélyén, mint egy delfin.

  Amikor elértük Krabi északi határán lévő szigetcsoportot, előbb kisebb szigeteken kötöttünk ki, ahol a vízben tespedtünk, vagy körbejártuk a területet. Az igen hangulatos  Laolading-szigeten pedig elfogyasztottuk a már jól ismert ebédet. Ezeken az apró szigeteken jóval elviselhetőbb a látogatók száma, így a motorcsónakok sem torlaszolják el teljesen a kilátást.

  A fő látványosságot, Hongot, rutinosan, délutánra hagyta Csabi, amikorra a turista hordák nagy része már levonult. Megmásztuk a néhány éve átadott kilátót, ami a 109 m magas hegycsúcsra visz fel egy vaslépcsőn, majd az itt termelt, nem kevés verítéket, a strandon öblítettük le külsőleg és belsőleg egyaránt.

  Most kellene valami összefoglaló félét biggyesztenem a történet végére, de kérem, tekintsen el ettől az olvasó, mert ebben az országban többnyire olyan élménnyel találkozik az ember, amit látni kell, nem pedig olvasni róla.

Még több Thaiföld itt.