Egy thai-idegen utazó élményei

Thaiföld remek hely, tudja ezt sok-sok magyar, aki süttette már a hasát az Andaman-tenger bársonyos fövenyein, vagy „Rolex” óra után kutatott Bangkok sikátoraiban. Ezt nekünk is látnunk kell! – gondoltam, amikor tavaly ősszel megvásároltam a repülőjegyeket a Délkelet-Ázsiai országba.
  Jó ötletnek tűnt, hogy ehhez kint élő magyarok segítségét vegyem igénybe, mert csodás emlékként él bennem, amikor Barbara kalauzolt minket Ománban, vagy Zsuzsa vezetett körbe Srí Lanka látványosságain. Ezért Károlyhoz fordultam, aki Bangkok nagy tudora, de honlapja szerint egész Thaiföldre szervez magyar nyelvű idegenvezetést.  Az út előtt már fél évvel felvettem vele a kapcsolatot azzal, hogy minket minden megoldás érdekel, akár csoporthoz is szívesen csatlakozunk, de kifizetjük a privát túrát is, ha szükséges. Az üzeneteimre csak egy hét múlva, vagy egyáltalán nem válaszolt (miközben facebook-oldalán folyamatosan posztol), de annyit megtudtam tőle, hogy még nincs bejegyzése a naptárában a jelzett időpontban. Jó, hát nyilván korán kezdtem szervezni a programot – gondoltam –, de amikor egy hónappal az út előtt ismét jeleztem, hogy melyik, a weboldalán hirdetett útra vagyok kíváncsi, lerázott azzal, hogy neki már van arra a napra egy másik útja... Nem tragédia, csak gondoltam, megírom tanulságként, hogy nem minden „vállalkozóra” lehet számítani a turizmus iparágban sem.
  Voltam én már Bangkokban húsz évvel ezelőtt, és vezettem már jobbkormányos autót Indokína sokkal eldugottabb bugyraiban is, úgyhogy nekivágtam, és az utolsó előtti pillanatban megterveztem magunknak az útvonalat, ami érinti Észak-Thaiföld dzsungeleit épp úgy, mint a bangkoki látnivalókat, vagy a dél-thaiföldi szigetvilágot.

Bangkok

Bécsből indultunk, hogy közvetlen járattal juthassunk el a thai fővárosba. Tízórás repülőút után, a délelőtti órákban érkeztünk meg a Suvarnabhumi repülőtérre, ahol egy röpke félórás sorban állás után át is jutottunk az útlevél-ellenőrzésen. A reptér legalsó szintjén megtaláltuk a pénzváltó irodákat, ahol árkartellben váltják az eurót. Aznap mindegyik 35,40-et adott érte, de még mindig jobb volt itt váltani, mert a városban 35,20 volt a legjobb ajánlat.
  Ugyanezen a szinten, a városba vezető magasvasútra is megváltottuk a belépőt egy primitíven egyszerű automatából. Pozitív értelemben az egyszerű kezelhetőségre gondoltam, de az, hogy csak készpénzt fogad el a gép, már megkérdőjelezi a rendszer korszerűségét. Akárcsak a zsetonos megoldás, amit a bejáratnál csak odaérintettünk a sorompó érzékelőjéhez, majd a kilépéskor már elnyeli az automata, hogy aztán egy újabb szerelvényre átszállva megismételhessük a procedúrát. Komplikálja még a történetet, hogy több metrótársaság is üzemeltet járatokat a városban, melyek jegyei nem kompatibilisek egymással, ráadásul vonaljegy helyett szakaszjegyet kell váltani, szóval rendesen meg kell tervezni, hol akarunk fel- és leszállni. Amúgy minden klasszul ki van táblázva, így fél óra alatt elértünk a városközpontba, ahol elfoglaltuk a szállásunkat.

  Imádom ebben az országban, hogy itt a vendégnek van respektje. Az európai turista előtt meg talán még mélyebbre hajolnak köszöntéskor, de lehet, hogy ez már az őszülő szakállamnak szól. A másik pedig, hogy a szolgáltató szektorban mindenre van külön ember. A kapunál már az őr szólt, hogy ne húzzuk tovább a bőröndöket, és intett a boynak, hogy pattanjon. A recepción hárman sürögtek körülöttünk úgy, hogy csak egy olcsóbb butikhotel volt.
  Bangkokba két dologért jönnek a turisták (na jó három, de most a szexturizmussal nem foglalkoznék), vásárolni és szentélyeket illetve aranyozott Buddha szobrokat fotózni. Az előbbit gyorsan le szerettem volna tudni, ezért bemelegítés gyanánt, az első nap elvittem az asszonyt a város legmenőbb plázáiba, ahol mindent drágának tartott. Aztán az MBK centerbe, amit a hamis márkák Mekkájaként tartanak számon, ott meg legagyizta a Louis Vuitton táskákat és Gucci öveket (nem kis megnyugvásomra).

  A nap fénypontja a vacsoránk volt, amit részletesebben is kifejtenék. Feltűnt, hogy az egyik étterem előtt a vendégek műanyag stokikon ücsörögve várták, hogy bebocsátást nyerjenek. Bekukkantottunk az ablakon, és mindjárt tudtuk, ezt nekünk is ki kell próbálni. Az ajtónállótól kértünk egy sorszámot, és fél óra múlva már kísértek is az asztalunkhoz, melynek közepén egy speciális grillező készség és egy nagy teljesítményű szagelszívó várt minket. Akár egy applikáción keresztül is kiválaszthatjuk, hogy mit szeretnénk megsütni, de mi a konzervatív metódusnál maradtunk, és egy étlapra bökdösve mutattuk a pincérnek, mire vágyunk leginkább. Néhány percen belül megjelent az asztalunknál egy robot zsúrkocsi a nyers hússal, rákokkal és tintahal darabkákkal. Megosztottuk a munkát, és amíg az egyikünk falatozott, a másik forgatta a húsokat. Degeszre zabáltuk magunkat ínyencségekkel, amit helyi sörrel öblögettünk le, és az egyórás mulatság után, otthagytunk összesen hétezer forintot.

  Ennél persze olcsóbban is kijöhettünk volna egy-egy kétes tisztaságú kifőzdében, de láttam argentin szték éttermet is, ahol a menükártyán ötvenezres fogások szerepeltek. Azt kell, hogy mondjam, Thaiföld már nem annyira olcsó, mint egy-két évtizede, de még mindig kedvezőbb árakkal lehet találkozni, mint idehaza. Ami egyébként kész csoda, ha azt vesszük, hogy a baht nagyjából ugyanannyit ér az euróhoz képest, mint tíz éve, míg a forint... De ezt inkább hagyjuk!

  Este kilenc tájban értünk el az utolsó programponthoz, a Soi Cowboy utcához, ahol hiányos öltözetű lánykák és bikinis fiúkák invitálták befelé a kíváncsi turistákat, hogy megnézzék a helyi asztalitenisz szakosztály női csapatának látványos mutatványait. Állítólag…

A fertőt kiheverve, másnap inkább a kulturális élvezetek buja sokaságába ugrottunk fejest. Elsőként a Wat Traimit szentélyt kerestük fel, ami a világ legnagyobb aranyszobrával büszkélkedhet. A hétszáz éves Buddha-szobor értékét (a maga 3,77 méteres magasságával és 5,5 tonnás súlyával) közel tízmilliárd forint értékűre becsülik. Az alkotást évszázadokon át egy gipszréteg borította, és csak 1955-ben, amikor mai helyére szállították, derült ki, hogy az álcaréteg alatt valójában egy 18 karátos, tömör aranyszobor rejtőzik.

  Három metrómegállóval lejjebb találtuk meg a Museum Siam épületét, amit az útikönyvünk a kihagyhatatlan látnivalók címkével emelt ki. Nos, szerintem simán kihagyható. A kiállított tárgyak leginkább a Budapest Retro Élményközpontot juttatták eszembe, csakhogy egy integető női Buddha bennem lényegesen kevesebb emléket ébreszt fel. Egyetlen előnye, hogy csak 100,- bahtot (12-vel kell szorozni) kérnek el a látványért, és közel van a What Phra Chetuphonhoz, ami viszont tényleg kötelező látnivaló.
  A Wat Phonak is becézett épületegyüttes kialakítását Bangkok első királya kezdte el még 1782-ben, majd az őt követő királyok megtoldották egy-két szentéllyel természetesen a saját ízlésüknek megfelelően, így alakulhatott ki a mai eklektikus stílusa, ami unikumnak számít.

  Egyik legismertebb látványossága a 46 méter hosszú és 15 méter magas fekvő Buddha-szobor, ami csak a harmadik legnagyobb az országban, mégis ide zarándokolnak el a legtöbben, hogy aztán egymást taposva találjanak egy fotópontot, ahonnan az egész alkotás befogható.
  A tíz hektáros terület északi felén található a szomszédos Királyi Palota, és hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a túloldalán építették ki a bejáratot, hogy a lesben álló tuktukosoknak is legyen egy kis bevételi forrásuk. Itt fizettük ki Thaiföld talán legmagasabb belépőjegyárát (fejenként 500,- baht), hogy újabb szentélyeket fotózzunk és egy olyan palotát, amit már csak vendégek fogadására használ a király olykor. Merthogy X. Ráma nem ott lakik. Rossznyelvek szerint még csak nem is a hazájában múlatja az időt, hanem németországi birtokán. A méregdrága belépő viszont nem jogosít fal arra, hogy a Wat Phra Kaew-ben a Smaragd Buddhát fotózzuk, (erre külön rendőr figyel) talán azért, nehogy kiderüljön, hogy a mindössze hetven centis szobrot valójában jáde kőből faragták. Insta-huszárok persze kijátsszák a rendszert, és az ablakon keresztül fotóztatják magukat az évszaknak megfelelően felöltöztetett ikonikus alkotással.

  Ezzel együtt, el kell, hogy ismerjem, számos dekoratív építmény, szobor és falfestmény tarkítja a látnivalók sokaságát, úgyhogy nem sikerült a tervezett egy óra alatt bejárni a parkot. Így aztán sietős léptekkel haladtunk a kikötő felé, hogy a feszített ütemtervet tartani tudjuk. A Bangkokot átszelő Chaophraja folyón úgy közlekednek vízibusszal a helyiek (és persze a hátizsákos turisták), mint nálunk a népek egy körúti villamoson. Fillérekért átjuthatunk egy másik kikötőbe, az egyetlen gondot az jelenti, hogy nehéz megtalálni a jegyárust, mert folyamatosan letámadnak a sétahajókázást kínáló ügynökök, még az állomás épületében is. Ráadásul a hivatalos jegyárus is csak egy kis asztalka mögött ült, semmi fülke, vagy valami megkülönböztető jel.

  Ha még nem lenne elég a szentélyekből, a túlparton is találhatunk belőle bőven. A Wat Arun különlegessége az, hogy a díszítése tengeri kagylókból és porcelándarabokból áll, és nem mellesleg, 67 méteres magasságával Thaiföld legmagasabb temploma. Ebben a XVIII. században épült toronyban állt eredetileg a korábban említett "Smaragd Buddha" szobor. Még egy érdekességet olvastam a helyről, hogy 2005-ben itt avattak fel először szerzetesnek egy nyugati férfit. Nekem úgy tűnt, hogy mostanában imádkozás helyett leginkább fotózkodni járnak ide "díszthaiban" fiatal párok és szingli lánykák.

  Tekintettel arra, hogy az egész napos kutyagolás után majd' kiguvadt a szemem az éhségtől, betértünk egy autentikus helyi étkezdébe, miután az összes kulturáltnak tetsző éttermet megszállták a turista hordák. Benyomtam egy csirkés pad thai fogást, amiből itt kispórolták a mogyorót és a babcsírát, így csak egy szójaszósszal ízesített, egyszerű sült tészta maradt, szórványos csirkedarabkákkal a közepén. Mindenért kárpótolt viszont a jéghideg Chang sör, amiből itt 6 dl a nagyobbik méret.

  Másnap reggel kilátogattunk a Don Muang reptérre, ahonnan leginkább a fapados járatok indulnak a négy égtáj felé. Utunkat egy Észak-Thaiföldi kirándulással és egy tengerparti D vitamin kúrával folytattuk, amit majd külön blogbejegyzésben fogok részletezni. A reptérről csak annyit, hogy ez volt Bangkok első nemzetközi repülőtere, de a gyorsvasutat csak most építették ki, így tavaly óta már szervesen kapcsolódik a metró/magasvasút hálózathoz. A sötét-piros jelzéssel ellátott vasút Ázsia legnagyobb pályaudvaráról (Bang Sue) indul, de remekül ki van minden táblázva, csak követnünk kell a Dark Red Line feliratot. A jegyváltás, hasonlóan a város többi magasvasútjához, automatákból történik, de ha nincs százasnál kisebb bankjegyünk, akkor jegypénztárban is fizethetünk. Mondjuk, a kártyánkat itt sem fogadták el. (A helyiek a bankjuk applikációjával tudnak fizetni egy QR kód beolvasásával.)

  Amikor visszaérkeztünk erre a repülőtérre, vettem csak észre, hogy a két kifutópálya között egy golfpályát alakítottak ki, ami valljuk be, több mint fura. Mi van, ha egy nagy erejű, ámde kevésbé pontos ütés folytán a kemény műanyag golyó eltalálja egy éppen felszálló gép szélvédőjét?

  Elfoglaltuk új szálláshelyünket, amihez ezúttal a Silom negyedet választottuk. Itt található a hírhedt éjszakai piac és piroslámpás körzet, a Patpong is. Ezt, az akkor még külvárosi a területet a múlt század közepén egy kínai kereskedő vásárolta meg azzal, hogy piacot alakítson ki. A város terjeszkedése folytán központi elhelyezkedésűvé vált, ezért kedvelt lett a külföldi turisták körében is. Emlékeszem, a kétezres évek elején itt lehetett beszerezni legolcsóbban a more original svájci órákat és francia luxustáskákat. Akkoriban nem tudtam végigmenni az utcán úgy, hogy ne lépjen oda hozzám egy kerítő, aki leporellóból kínálgatta a filigrán thai szépségeket ideiglenes, vagy végleges (ez csak ár kérdése) használatra. Most is van néhány súlyos nudi-bár és a piaci pultokból is megmaradt néhány, de kuncsaft már alig lézengett a környéken. Siralmas volt látni az átalakulást, ami globálisan is tapasztalható, hogy a vásárlók többsége a csillogó plázákat részesíti előnyben.

  Tök véletlenül, de úgy jött ki a lépés, hogy erre a napra esett a kínai holdújév, ami legalább akkora buli itt, mint nálunk a szilveszter este. Bocsánat, ez rossz hasonlat. Mint nálunk egy szilveszteri utcabál az augusztusi tűzijátékba oltva. Ezért elvettettük az otthon megálmodott programot, hogy hajós, esti városnézésre megyünk, helyette inkább ellátogattunk a három megállónyira lévő kínai negyedbe, hogy részvételünkkel emeljük az ünnep fényét.

  Lehet, hogy én vagyok túl érzékeny a tömegre, de amit ott tapasztaltunk az túl megy minden európai elképzelésen. Konkrétan, lépni nem lehetett az utcákon, a ténfergő, nézelődő, vásároló, étkező, sorban álló, siserehadtól. Hiába volt a legtöbb emberen maszk, most már értem, miért Ázsiából indul ki a legtöbb járvány. Nem kell ide összeesküvés elmélet titkos laboratóriumokról, elég, ha bekukkantunk egy-két konyhába, milyen állapotok uralkodnak ott, és hogy hány ember tobzódik zsúfolt utcákon, tömött metrókon, vagy éppen motoros taxira várva.

  Thaiföldi nyaralásunk utolsó napjára teljes értékű programot lehetett szervezni, miután a repülőnk csak éjfél után indult haza. Szerettünk volna kipipálni olyan turista látványosságokat, mint úszópiac és vonatsínre épült piac, amelyek távol esnek Bangkoktól, ezért a legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy egy helyi utazásszervezőnél befizetjük magunkat egy ilyen túrára. A Tripadvisoron több ilyen cég is hirdeti a szolgáltatását, ezért nem volt nehéz dolgunk, kikerestük a legjobb értékelésekkel rendelkező vállalkozást, és a honlapjukon keresztül foglaltunk egy privát túrát.

  Korán reggel, pontosan a megbeszélt időre előállt egy kisbusz kényelmes bőrfotelekkel és egy kedves fiatal asszonnyal, aki felettébb érdeklődő típus volt. (Többet kérdezett, mint mesélt, ami egy idegenvezetőtől kissé szokatlan.) Elhagyva a várost, először egy sólepárló telepen álltunk meg, ahol éppen nagyban folyt a betakarítás. Ha jól értelmeztem a szavait, egy medencéből egy évben kétszer lehet kitermelni a sót. Nem tudom, ez mennyi melóval jár, de a só világpiaci árát nézve, nem tűnik a legjövedelmezőbb vállalkozásnak.

  Jobb híján, bizonytalan eredetű, barna kulimásszal leöntött, grillezett banánt reggeliztünk, míg meg nem érkezett a vonatunk, ami egy látványossággá fejlődött élelmiszerpiacra vitt el minket. A két kocsiból álló szerelvényt leginkább a turisták miatt tarthatják fenn, csupán négy járat indul naponta. A Talad Rom Hub Market viszont valódi piac, állítólag már hajnali háromkor kinyit, hogy a viszonteladók is be tudják szerezni a portékát. Néhány megálló után megérkeztünk a helyre, ahol látogatók tömegei várták az érkező járművet, hogy filmen örökítsék meg a tetősátrat bontó és portékáikat mentő kereskedőket.

Kókuszültetvény is szerepelt a programleírásban, de az elég gagyi mutatvány. Mindössze annyi történt, hogy leparkoltunk egy kalyibánál, ahol a kókuszból kitermelt cukor ősi módszerét demonstrálja egy kétfős csapat, miközben árusok sokasága próbálja eladni a kókuszzsírt, olajat és különböző kenceficéket. Kicsit bizarr hely ahol ketrecbe zárt állatokkal próbálják fenntartani az unatkozó férjek érdeklődését, amíg az asszony a szuvenírboltban böngészik.

  Mióta Thaiföldre turisták járnak, állandó látványosságnak számítanak az "úszópiacok". Most sincs ez másképp, bár valódi kereskedelmi jelentőségük jócskán megcsappant. A fő bevételi forrást a csónaktulajdonosok teszik zsebre, mert vásárlót alig látni. Az Amphawa Floating Marketen is megcsappantak a kereskedők, a Mae Klong-folyón alig látni ladikot. Néhány kitartó néni küzd még a csónakon készült riverfooddal, mert a kajára mindig van vevő. Ezek az ázsiai népek folyton esznek. (Lehet, hogy mi is, csak nem annyira látványosan, mert az utca helyett behúzódunk a négy fal közé.)

  A nap hátralevő részében az Icon Siam bevásárlóközpontban csöveztünk, ami pont olyan pláza, mint a világon bárhol, csak itt megtalálhatóak a legdrágább luxusmárkák képviselői is. Ami elgondolkodtató, hogy árulhatják az éjszakai piacokon a LV és G hamisítványokat huszad áron, amikor ennyire jelen vannak a nagy márkák képviselői Bangkokban?

Észak-Thaiföld itt

Tengerparti nyaralásról itt

Még több fotó itt