Kanári-szigetek

Magam részéről lezártam a Covid-korszakot. Leginkább azért, mert a 2019-ben vásárolt repülőjegyemet, a többszörös járattörlések után, végre lelakhattam. Más kérdés, hogy az akkor befizetett összeg a Zöld-foki-szigetek helyett (5500 km) most már csak a Kanári-szigetekig (3800 km) volt elég a TAP, portugál légitársaságnál. Sebaj – gondoltam – úgyis már több mint húsz éve nem jártam arra.
  A költségeket tovább növelte, hogy a portugálok már nem indítanak Budapestre járatot, így Bécsből kellett startolnunk, és a 11 órás lisszaboni átszállás miatt egy-egy éjszakát is el kellett töltenünk a városban kényszerből. Ráadásul ezek a déli népek nem kapkodják el a reggeli felkelést (az első metró fél hétkor indul csak útnak), ezért még taxiköltség is növelte a terheket. Na, de sebaj! Fő, hogy élünk és nyaralunk!

Tenerife

A Kanári-szigeteken jó opció az autóbérlés, főleg, ha az ember nem csak a medenceparton óhajtja aszaltatni magát két héten át. Az első napra jutó költség mindjárt megtérült azzal, hogy kiváltottuk a taxit, ami a repülőtérről vitt volna a szállodáig nagyjából ugyanennyiért, de további napokon is kellőképp megdolgoztattuk a gépjárművet. Ha más nem, elugrottunk a legközelebbi Aldiba, hogy feleannyiért vásároljunk, mint a part menti mini-ábécében. Hosszas keresgélés után a Cicar tűnt a legjobb kölcsönzős cégnek, és nem csak azért, mert olcsóbb a nemzetközi láncoknál, hanem mert minden fontos „csomóponton” van irodájuk. Tehát, meg tudtam csinálni azt, hogy a reptéren felvett autót a kikötőben adtam le, majd áthajókázva Gran Canariára, egy újabb verdát vehettem át közvetlenül a kompról leszállva. Na, de ne rohanjunk ennyire előre.

  Köztudott, hogy Tenerifének, mint az itteni szigetcsoport legnagyobbikának a hotelei főleg a déli részre tömörültek a kedvezőbb klíma miatt. (Konkrétan tizedannyi csapadék esik, mint az északi részen.) Mi Costa Adejetől északra, egy kevésbé zsúfolt, ámde jóval kedvezőbb árú, partszakaszon találtunk egy szerény, visszafogott szálláshelyet, ahol átvészelhettük az első hetet.
  Az első napra csupán egy háromórás gyalogtúrát szerveztem bemelegítésnek, amin aztán úgy bemelegedtünk, hogy a későbbiekben csak autóval mentünk mindenhová.

  A Barranco del Infierno szurdok meglátogatása nem olyan egyszerű művelet, mint azt elsőre gondolnánk. A környezetvédelemre hivatkozva, korlátozzák a napi belépők számát, mintha mondjuk a Machu Picchun lennénk. Online kell időpontot foglalni, és előre kifizetni a 11,- eurós belépődíjat. Mindjárt az indulásnál ránk hozták a frászt azzal, hogy mindenkinek védősisakot kellett felvennie, és aláírni egy hosszú ívet, amiben elismerjük, hogy mindenért mi vagyunk a felelősek. (Néhány éve történt itt egy halálos baleset, és nem csodálkoznék azon, ha túraút karbantartóitól jókora összeget pereltek volna ki kártérítés címén.)

  A völgy oldalában futó ösvény azonban annyira jól kiépített, hogy a nagyim is végigcsoszogna rajta a járókeretével. A sisakra csupán a remek facebook-fotó miatt van szükség. Ahogy haladtunk beljebb a szurdok felé, a napsütötte kopár tájat felváltotta a buja, zöld növényzet, és megjelent egy patakocska is, aminek a kiindulópontjához, egy vízeséshez igyekeztünk. A drága belépőjegynek köszönhetően nincs nagy tumultus a célnál, cserébe viszont nem is kapunk Viktória-zuhatag élményt.

  Másnap egy könnyű reggeli után újabb útra indultunk el, melynek első állomásán a Los Gigantes monumentális sziklafalit bámultuk tátott szájjal. A majdnem függőleges kőfalak mintegy 800 méterre emelkednek ki az óceánból.
  Nem kisebb látványosság a Masca nevű hegyi falu, melynek lakossága csupán 90 fő, de az odalátogató turistákkal együtt több ezren tolonganak, hogy fotózhassák a közeli sziklaszirtet, melynek az óceán kék vize nyújtja a kontrasztot. Vállalkozó kedvűek egy kiépített ösvényen lesétálhatnak a partokig, de akinek vissza is kell jönnie a 4,5 kilométeres kaptatón, (mert mondjuk bérautóval jött), annak nem ajánlom.

  Csodás kilátópontokat érintve, a déli órákban érkeztünk meg Puerto de la Cruzba, ahol a sziget egyik fő attrakciója a Loro Park található. Bár ezt az állatkertet „papagáj parknak” keresztelte el az alapító német tulajdonos még 1972-ben, de a négyezer darab, 150 különböző fajhoz tartozó papagáj itt senkit nem érdekel. A gorillák, oroszlánok és számos állatfaj mellett a fő látványosságot a pingvinek, fókák, delfinek, gyilkos bálnák és egyéb vízi élőlények jelentik, az állatvédők nagy örömére. A show műsor előtt, egy animációs filmmel bizonygatják, hogy a befogott állatokat elhagyták a szüleik, és ha ők nem mentik meg szegényeket, már rég elpusztultak volna. (Ehhez képest, életfogytiglani medencefogság jutott nekik osztályrészül, hogy mi, emberek jót mulathassunk azon, hogyan dobálják magukat a beidomított állatok és fröcskölnek le mindenkit az első sorokban.)

  Tenerife fő látványossága mégsem egy pincébe zsúfolt, mesterséges vízalatti világ, hanem egy vulkanikus hegycsúcs, ami egész Spanyolország legmagasabb pontja. Turisták milliói kíváncsiak a Teide 3718 méter magas csúcsára, ezért itt is korlátozni kellett a látogatók számát, amit úgy értek el, hogy a teléferico (értsd: lanovka) díját arcpirítóan magas, 38,- euróban határozták meg, ráadásul erre is csak online lehet helyet foglalni (még akkor is, ha ezt többen a helyszínen teszik meg telefonjukról). Fent a hegyen aztán tehetünk egy rövid sétát, hogy a kopár köveket és a látóhatárt fotózzuk, de a csúcsra csak külön kísérővel, újabb bankjegyek leszurkolása ellenében mehetünk fel. Tériszonyosoknak ez utóbbi útvonalat nem javaslom, mert igencsak meredek az utolsó szakasz. Mint ahogy azt sem ajánlom, hogy valaki csak felfelé váltson jegyet a kötélvasútra, mert a parkolóig visszavezető út több mint nyolc kilométer, csúszós salakon.

  Másnap a sziget keleti és északi látványosságait igyekeztünk végigjárni. Nem nagy dolgokra kell gondolni, csak a szokásos: templomok, kilátók, természet és épített környezet. Elsőként a Candelariai Miasszonyunk-bazilika előtt parkoltunk le, ami azon kívül, hogy nem túl régi (1959), még csak nem is szép. Viszont, ha már parkolás, nem tudom szó nélkül hagyni, mennyit változott a közlekedés az elmúlt két évtizedben. Az autók száma megsokszorozódott, mióta utoljára Tenerifén jártam, miközben a rengeteg beépítés miatt, a parkolóhelyek száma egyre csak fogy. Komoly kihívást jelentett minden nap, hogy a szállodánk ötszáz méteres körzetében sikerüljön helyet találni az autónknak, és igaz ez minden településre. A fővárosban, Santa Cruzban egy fokkal jobb a helyzet, mert viszonylag közel a belvároshoz (1-2 km) egy hatalmas, ingyenes parkoló áll az autósok rendelkezésére, ahonnan a puhányabb fiatalok elektromos rollerekkel suhanhatnak tovább.

  A városi strand mellett találtuk meg az 1641-ben épült „erődöt”, ami leginkább egy masszív istállóra emlékeztetett. A közelében álló, és a hangzatos Castillo de San Juan Bautista nevet viselő vár sem sokkal nagyobb, mint egy ugrálóvár majáliskor. A „Fekete vár” kontrasztjaként emelték a vízparton hivalkodó, ultramodern Auditorio de Tenerife művészeti komplexumot, ami engem kicsit a Sydney-i Operaházra emlékeztetett, de csak nagyon kicsit. Mondjuk, nem is lehet összehasonlítani, egy Debrecen nagyságú várost egy hússzor akkora metropolisszal... Hacsak nem tolerancia szempontból. Merthogy ott jártunkkor éppen egy leszbikonferenciára készültek. Akárcsak Ausztráliára, a Kanári-szigetekre is igaz, hogy sokkal elfogadóbbak a mássággal kapcsolatban, mint a világ egyéb tájain (és akkor nem is olyan távoli helyekre célzok).

  Átsétáltunk az Afrika piacra (Cooperativa Mercado Nuestra Señora De África), mert az útikönyv szerint érdekes hely. Pont olyan, mint az összes piac: halárusok, zöldségesek és nyüzsgés. Állítólag hétvégenként kirakodóvásárral egészül ki, most csak néhány szuvenírárus kínálta a portékáit a szomszédos utcában.
  Valójában ennél sokkal több látnivalóról nem tudok beszámolni, de hát nem is Santa Cruz miatt mennek a nyaralni vágyók Tenerifére. A kanyargós, meredek városi utcákon felkapaszkodtunk egy kisebb barlanghoz (Cueva Roja), ami inkább csak egy üreg, semmi különös, nyugodtan kihagyható.

  Nem úgy a La Laguna nevű település, ami megtévesztő neve ellenére egy ötszáz méter magas, fennsíkra épült. A gyarmati stílusú, XV. századi óváros még az UNESCO illetékeseinek is tetszett, és felvették a világörökségek listájára. Az autót letámasztani itt sem könnyű, még a fizetős parkoló előtt is fél órát kellett sorban állni. Két történelmi jelentőségű épületet emelnék ki a sok középkori ház közül, az 1631-re felépült Casa de los Capitanes Generales-t, ami ma városházként funkcionál, és a Casa Salazart, ami a XVI. század óta püspöki palota, kivéve, amikor éppen leég, mint utoljára 2006-ban. Természetesen van egy katedrálisuk (Catedral de S.Cristobal de La Laguna) is 1511-ből, ami a 2014-es felújítás után került be a legek közé azzal, hogy az egyetlen székesegyház a világban, amely betonból és polipropilén szálakból (kupola) épült.

  A nap hátralévő részét a Macizo de Anaga hegységben töltöttük volna, egy jó ki sétával a babérlombú erdőkben, de eleredt az eső, és a látótávolság is kritikus szint alá csökkent, ezért nagy fájdalmunkra, a túra helyett vissza kellett térnünk a sziget déli oldalára, ahol a szálláshelyen húztuk meg magunkat egy ernyő alatt.

  Egy hét ott tartózkodás bőven elég volt, hogy megismerjük Tenerife főbb látványosságait és még egy kis D-vitamint is szívjunk magunkba. (Pont annyit, amitől otthon, a decemberi szürkeségben robotoló kolléganők már megpukkadnak.) Ezért áttettük a székhelyünket a szomszédos szigetre.

Gran Canaria

  Santa Cruzban két komptársaság verseng az utasok kegyeiért, hogy átvigye őket egy másik szigetre, vagy akár a kontinensre. Mi Olsenékat választottuk, ők 97 euróért utaztattak át kettőnket Gran Canaria északnyugati felén fekvő Agaete kikötőjébe, ami egy laza másfél órás hajókázást jelent. A jegyet már előre megvettük online, de nem muszáj ezzel bajlódni, mert pont annyiba kerül, ha a pénztárnál vesszük meg a jegyet, és finoman fogalmazok, ha azt mondom, nem volt telt ház. Agaetében átvettük az újabb bérautót, amivel körbeautózva a Komárom-Esztergom megyénél is kisebb szigetet (1532 km²) rögtön új szálláshelyünkhöz hajtottunk. A Kanárin mindenhol ingyenes és jól kiépített autópálya hálózat segítségével egy órán belül bárhová el lehet érni még úgy is, hogy betartjuk a sebességkorlátozásokat. Ezt amúgy érdemes is, mert elég sűrűn helyeztek el automata trafipaxokat az utak mentén.

  Szállodánk ablakából a Maspalomas-hoz tartozó Playa del Inglés-nél kezdődő homokdűnékre és egy pénisz alakú medencére nyílt kilátás, amiért egy csomó pénzt fizettünk, pedig alig tartózkodtunk a szálláson. (Otthon még romantikus ötletnek tűnt.) Hogy miért hívják „Angol strandnak” ezt a partszakaszt, hamar rájöttünk, amikor a közelben lévő, lepukkadt étterem- és szórakoztatókomplexumba leugrottunk körülnézni. A ködös Albionból idemenekülő nyugdíjasok, olcsó sangriával a kezükben múlatják itt a hétköznapjaikat, és a tengerpart is emlékeztetett az angol beach-ekre, már amennyiben, hogy a víz hideg, és az állandó szél a fülünkbe fújja homokot. Azért azt el kell, hogy ismerjem, a klíma sokkal kellemesebb, mint Nagy-Britanniában, de talán, mint bárhol máshol a világon. A hőmérséklet egész évben 20 és 30 fok között mozog, a szellő folyamatosan tavaszérzést sugall, és a napsütötte órák számában sem lehet panaszunk, legalábbis itt a déli oldalon. Nem véletlenül alakultak itt ki a Szaharát idéző homokbuckák, és az sem véletlen, hogy ide épültek a a legnagyobb szállodák és lakóparkok. (Talán kicsit több is a kelleténél.)

  Vasárnap, a strandokhoz közeli üzleteket kivéve, zárva tartanak a boltok, viszont ekkor rendezik meg Terorban a szokásos kirakodóvásárt. A kis hegyi falu zarándokhelynek számít, de a XVII. századi utcácskák ódon hangulata miatt is özönlenek ide a turisták, ezért, aki későn érkezik (tíz után), az még a fizetős parkolóban sem talál helyet. Teror másik nevezetessége a szigetet ásványvízzel ellátó forrás, amit 1916-tól palackoznak is. Minden vasárnap a templomtéren és környékén rendezik meg a vásárt (Mercadillo de Teror), ami nekem csalódást okozott azután, hogy több ömlengő bejegyzést is olvastam róla a neten. Néhány sajt- és mézárus mellett egy-két haszontalan kézműves termékeket árusító standból áll a helyi búcsú. Még a kürtőskalács sem maradhatott el, csak a cukornádból frissen préselt rumos italt áruló fiatalok utaltak arra, hogy Afrika partjaitól mindössze százötven kilométerre vagyunk.

  Innen egészen közel van egy másik kisváros Firgas, ami szintén vízforrásairól híres. És, hogy milyen kevés elég az unatkozó turisták idecsábításához? Elég, ha a patakot átvezeted a sétálóutcán, és egy kis vízlépcsővel dobod fel. De még jobb, ha festett csempékkel díszíted a közeli kerítéseket, mert az feldobja a fotót, és egy kis térplasztikán ábrázolod a környék szigeteit.

  A kanári szigetcsoport legmagasabb templomtornyával büszkélkedő San Juan Bautista templom már Arucas fő szimbóluma. A fekete lávakőből épült gótikus katedrális tornyai hatvan méteres magasságukkal emelkednek ki a körülötte burjánzó fehér lakóházak közül. Számomra csupán azért maradt emlékezetes, mert nem sikerült bemennünk. Vasárnap... Egy katolikus templomba...
  Létezik a városkában egy rum lepárló üzem, ami azt terjeszti magáról, hogy Európa legrégebbi ilyen intézménye. Mondjuk, ha az európai cukornád termelés volumenére gondolok, nem lehetett sok versenytársa. Az üzem vezetett túrán látogatható, de sajnos vasárnap zárva volt.

  Las Palmas nem csak a Kanári-szigetek legnagyobb városa, de még spanyolországi összevetésben is az előkelő kilencedik helyet foglalja el a maga négyszázezer lakosával. Ettől persze még nem hemzseg a látnivalótól, de a Santa Ana székesegyház mindenképp említést érdemel. A gótikus-neoklasszicista katedrális építése a XV. században kezdődött, de több, mint 300 év kellett hozzá, hogy elkészüljön. A fából készült erkélyekkel ellátott kerengője egyike azon keveseknek, amelyek fennmaradtak ebben a stílusban.

  A Vegueta, óvárosi negyed másik fő látványossága a Casa de Colón, mely épületegyüttesnek legrégebbi része a Plaza de San Antonio Abad és az Azbos nevű kápolna, ahol Kolumbusz Kristóf imádkozott, mielőtt folytatta volna útját Amerikába. Ezt sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom, mert nagy örömömre sikerült Katát meggyőznöm arról, hogyha kihagyjuk a múzeumot, még strandolhatunk egyet délután.

  A helyi piacra (Mercado De Vegueta) csak néhány percet áldoztunk, mert egy kereskedőt leszámítva, az épület zárva volt. Kár, mert állítólag Európa tíz legszebb piaca közé választották valakik, valamikor. Sétáltunk egyet a Triana negyedben, de ott is csak a butikok és áruházak csukott ajtajai vártak, ezért visszaindultunk a maspalomas-i napsütésbe.

  Útba ejtettünk még egy látványos magaslatot, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a Caldera de Bandama beomlott vulkáni csúcsra. Gran Canaria északi és keleti része kipipálva.

  Másnap a déli és a nyugat régiót barangoltuk be, ami többnyire kilátópontjaival és épített látványosságaival hívja fel magára a figyelmet.

  Mindjárt itt van elsőként az Anfi del Mar nevű település, ami egy isten háta mögött falu volt a kilencvenes évekig, aztán jött egy norvég üzletember, és felvásárolta a Verga szurdok végén lévő telkeket, hogy egy luxus paradicsomot hozzon létre a tengerparton. Hogy mennyire komolyan gondolta a dolgot, képes volt a Bahamákról tizenegyezer tonna fehér homokot hozatni az öbölbe, csakhogy karibi hangulatot idézzen. De ez még semmi! A part közelében egy szív alakú szigetet is létesített az éttermének. Igaz, nem olyan látványos híd vezet át, mint a felcsúti kis szigetre, de hát mit várhatunk egy csóringer norvégtól, nem igaz?

  A másik mesterséges (de attól még látványos) nyaralóhelyet a Mogán völgyének végén építették fel. Puerto de Mogán egy jachtkikötő, ami köré egy „görög” falucskát varázsoltak. Láttunk hasonlót Balatonfüreden, ott nem aratott osztatlan sikert. Itt viszont passzol az óceán kékjéhez a fehér házfal és a mindent benövő bougainvillea harsány színei. Egy cseppet illúzióromboló a takarítószemélyzet látható jelenléte, mert ilyet Rodoszon ritkán tapasztalni, de ettől nem zavartatva, egy kellemes órát töltöttünk itt el egymás és egy fagylaltkehely társaságában.

  A hírhedt GC-200 hegyi úton felmentünk ameddig lehetett, nehogy lemaradjuk egy kilátóról vagy kuriózumról sem. Útközben lefotóztuk a „szivárvány sziklákat” és egy táblát, amivel a motorosokat ijesztgetik, hány kollégájuk halt meg a közelmúltban az itteni szerpentinen döntögetés közben. A délután további részében a lazulást választottuk, és lesétálunk a szállodánk előtti partra, ne csak klóros víz érje a testünket. Már éppen készültünk belevetni magunkat a sós habokba, amikor egy öregúr cammogott ki a vízből álló cerkával. Olvastam, hogy a környéken gyakran látni nudistákat, de ez a fickó annyira tájidegen volt a parton gyalogló fürdőruhás emberek közt, hogy elgondolkoztam, vajon lecsukhatná-e őt a rendőr, hiszen kiskorúak is tartózkodtak a strandon. Főleg, ha azt vesszük, hogy már azért éveket lehet kapni, ha valakinek pedofil képeket találnak a számítógépén. (Na jó, nem mindenki.)

  Ha már a fallosznál tartunk, rátérnék a következő napi túránkra, ami a sziget egyik jelképének is számító Roque Nublohoz vezetett. Szerencsére, jó korán indultunk, mert az utolsó helyet kaparintottuk meg a sziklákhoz vezető ösvény elején, és még a túraútvonalon sem volt tolongás. (Nem úgy visszafelé.) Könnyű gyaloglással elérhető a csúcs, ahonnan páratlan látvány tárult elénk.
  Nyugodtan mondhatom, hogy nyaralásunk fénypontja volt ez a kirándulás, és ahogy a mondás tartja, a csúcson kell abbahagyni.

Még több fotó.

Feltűnés nélkül kövess!

Végeztem a booking.com oldallal

Na, most lett elegem! Ott pusztuljon a booking.com, ahol van, én többet nem foglalok náluk.

Kevés olyan ügyfele lehet a fent említett weboldalnak, aki szinte indulás óta ügyfelük, és nem csak évi egy-két szállás erejéig duzzasztja a bankszámlájukat. Én ezek közé sorolom magam, de hiába a Géniusz szint, a folyamatosan sorban álló foglalások, ha még a legalapvetőbb üzleti normákat sem tartják be. Konkrétan, szerződést szegnek tudván, az ügyfél úgysem fog perelni néhány euróért.

Tudtad?
A booking.com-on keresztül foglalt szállásod 15%-kal kerül többe a jutalékuk miatt.

Korábban is volt már gondom velük, amikor a szállásra megérkezve, konkrétan nem várt senki és a portással bizonygattam, hogy elérhetetlen volt a tulaj, de a pénzemnek búcsút mondhattam. Az ügyfélszolgálaton csak annyit közöltek: a szállásadó másképp nyilatkozott... Ennyi. Amikor pedig leértékelni akartam azt a szállást, törölték a véleményemet.

Ezután már kizárólag hotelek foglalására használtam a rendszerüket, és ott is csak olyan szállodát választottam, ahol 24 órás recepció üzemel. Csakhogy most újabb meglepetéssel rukkoltak elő: az áprilisban 50 euróért lefoglalt szobámat két héttel az utazás előtt egyszerűen törölték. Ráadásul olyan értesítést kaptam, mintha én intéztem volna a törlést. Azonnal reklamáltam, mire közölte egy Barbara fedőnevű ügyintéző, hogy bocsi, de túlfoglalás miatt törölt a szálloda, ők csak annyit tudnak tenni, hogy felajánlanak helyette egy másikat. (Ez egy nagyságrenddel rosszabb hotel volt 87 euróért.) Mondom neki: milyen „túlfoglalás”, amikor most is lehet foglalni ugyanolyan szobát ugyanabba a hotelbe, ugyanarra az időpontra csak már 100 eurót kérnek érte. Kértem, hogy intézzék el a partnerüknél, hogy ne trükközzön, mert ez szerződésszegésnek számít. Erre már Erzsébet válaszolt, aki csak annyit írt, hogy márpedig ők helyesen jártak el, nagyon sajnálja.
Szétvet az ideg az ilyen ügyfélszolgálattól, ezért teljesen felesleges embereket fizetniük, mert az ügyfél-elégedettséget inkább rombolja, mint helyrehozza.
Mit tehet ilyenkor a kiszolgáltatott utazó? Maximum annyit, hogy kikerüli a foglaló oldalakat. Innentől egyszerű keresőnek fogom használni bookingot is, és amikor megtaláltam a megfelelő szállást, írok nekik közvetlenül.
Már meg is tettem...

Oslo

   Nyáron indított városi séták sorozatom újabb gyöngyszeme Norvégia fővárosa, amit egy üzleti út miatt kellett felkeresnem. Nem volt sürgős a dolog, ezért még a nyár elején a legolcsóbb, őszi időpontra foglaltam jegyet a Wizzairnél, és mivel csak kétnaponta jár arra gépük, a kényszerpihenőt egy városnézéssel tettem érdekesebbé.

  A magenta színű légitársaság viszont csak csalinak állította be az októberi kilencezer forintos jegyárat, valójában eszük ágában sem volt elindítani a gépet, hanem egy hónappal előtte egyszerűen törölték, amiről küldtek egy sms-t. Igen ám, de a korábbi járataira már csak hatszor annyiért lehetett jegyet váltani, későbbi meg nem is volt. A lefoglalt szállást sem engedték ugyanannyiért átfoglalni, csak majdnem dupla áron. Szóval, jól megszívattak, de végül rendben eljutottam a Gardermoen nemzetközi repülőtérre, ami ötven kilométerre fekszik Oslo központjától.
  A jó hír, hogy ennek a távolságnak a leküzdése mindössze huszonöt percet vesz igénybe a jól szervezett, helyi vonatközlekedésnek köszönhetően. Létezik egy öt perccel gyorsabb lehetőség is, mert a Flytoget gyorsvasút még azon az egy állomáson sem áll meg, ahol a „személy”, de ez nekem nem ért meg négyszeres árat.

  A központi pályaudvaron rövid zápor, 16 fok hőmérséklet és egy jégtáblába fúródott autó fogadott. A szállásom innen csupán két sarokra helyezkedett el, de más előnyét nem tudnám kiemelni. Pedig gyanakodhattam volna az Oslobox elnevezésnél... Talán közelebb jártak volna az igazsághoz, ha a Shoesbox nevet választják. A szoba, vagy inkább fülke teljes mérete nem haladta meg a 9 négyzetmétert, és abban már a fürdő is benne foglaltatik. Már amennyire fürdőnek lehet nevezni azt a zuhanyfülkét, amibe egy emberes méretű férfi csak úgy tudja betuszkolni magát, hogy a kiálló részeit leszorítja, nehogy az üvegajtó lemetélje.
  Nem sokat húztam az időt, ledobtam az ágyra a táskám (szekrény nincs), és kihasználva az előbújó napsugarakat, nyakamba vettem a várost.

  Elsőként abszolváltam a város új büszkeségét, az Operaházat, amit gyakran a Sidney Operával hasonlítanak össze, pedig csak annyi a közös bennük, hogy mindkét helyen visítoznak kimaszkírozott nők, és érthetetlen szöveggel dalolásznak öregedő urak. Kétségtelenül látványos a 2008-ban, az Oslo-fjord partjára felhúzott épülettömb, de ferde egyeneseket rajzolni egy papírlapra azért nem akkora mutatvány, mint mondjuk a Magyar Zene Háza tervrajza.
  Közvetlenül az opera mögött találtam rá a Munch múzeum formabontó, új otthonára. Gondolkoztam egy és fél másodpercig, hogy kihasználjam-e a szerda esti ingyenes belépési lehetőséget, de a tömeg láttán elment a kedvem, hogy eredetiben nézzem meg A sikolyt vagy más modern, norvég művészeti alkotást.

  Ennél sokkal bizarrabb látványban lehetett részem, az öböl túlpartján, ahol elvetemült északiak fürdőztek a 16 fokos tengerben. Mentségükre legyen mondva, hogy előtte a rakpartra telepített úszó szaunában puhára főzték a testüket.
  Még mindig nem ment le a nap, ezért úgy döntöttem, előre veszek egy másnapra tervezett programpontot, és a Karl Johans gatén (itteni Váci utca) felsétáltam a katedrálisig (Domkirke). Miután azt zárva találtam, elindultam egy hang irányába, ami reményeim szerint, egy buli helyszínre vezet. Hát, ahogy vesszük... A parlament (Stortinget) előtti térre lyukadtam ki, ahol éppen tüntetés zajlott. Már, ha tüntetésnek lehet nevezni azt, ha egy nő – az oslóiak teljes közömbössége mellett – folyamatosan beszél egy ordibátorba néhány, őt megtisztelő ismerősének és több száz rendőrnek, akik a kordonokon kívülről figyeltek éberen.

  Gondoltam, beküldök egy hambit vacsora gyanánt, de fejvesztve menekültem ki a Mekiből, amikor megláttam, hogy 2500,- Ft a legolcsóbb burger. A közértekben sem rózsásabb a helyzet. Ahogy megfigyeltem a legalapvetőbb élelmiszerek árát (pl. sör), három-, négyszerese az itthoninak. De például a legolcsóbb másfél literes ásványvizet mindenhol ezer forint felett árulják. Utoljára húsz évvel ezelőtt jártam Norvégiában, akkor sem volt egy olcsó hely, de a mostani árak átlépik a pofátlansági limitemet, úgyhogy beértem a szállodában egy automata kávéval.
  Másnap reggel – miután hamar elintéztem jövetelem eredeti célját – ébredező napsütésben vágtam neki a városnak, hogy újabb látványosságokat fedezzek fel vikingföldön. Első mozzanatként, kezemben a navigációval, majdnem leléptem egy villanyautó elé, olyan csöndesen suhant. De a legnagyobb veszélyt nem annyira az autók, mint inkább a rollerek jelentik. A nálunk is ismert kölcsönözhető rollinak itt komoly keletje van. Robognak úttesten, járdán, villamossíneken keresztül, egyedül a bicikliutat kerülik el nagy ívben. Ahogy megfigyeltem, sokkal kevesebb a bringás, és az itteni bubit szinte senki nem használja.

  Tiszta, rendezett utcákon át jutottam el az Akershus Festningnek csúfolt várig. A bejárat előtt ugyan két katona állta az utamat, de mint megtudtam tőlük, jó helyen járok, és tökéletes angolsággal útbaigazítottak. Egy parkon átvágva jutottam el a várfalig, ahol aztán táblák figyelmeztettek, merre szabad mennem, merthogy a XIV. századi erődítmény nagy része ma is laktanya. Az erődön belüli, XVII. században épített reneszánsz kastély csak nyáron látogatható, így csak megkerültem az épületet, majd néhány fotót kattintva, egy másik útvonalon elhagytam a helyszínt.

  Lesétáltam a kikötőbe, és jól megnéztem magamnak a Városházát (Rådhus), ami uralja a városképet. Az 1931-től húsz éven át épült monstrum, ma már nem mondható igazán szépnek, viszont csúnyának annál inkább. Engem egy hőerőműre emlékeztetett a Lábatlani Cementgyárban. Pedig nem akármilyen hely ez. Nagyterme olyan illusztris eseménynek ad otthont évről évre, mint a Nobel-díj átadás.
  Ha már az öreg vegyésznél tartunk (aki egyébként svéd), lencsevégre kaptam a Nobel-díj múzeumot is, aminek korábban a létezéséről sem tudtam. Még mindig a kikötőben poroszkáltam a környékbeli szigetekre induló hajójáratok és jachtok között, amikor elfogott az éhség. Beugrottam egy Coopba, hogy vegyek valami reggelinek valót. Itt Coop Megának hívják, gondolom a termékek árai miatt. Végül beszerezem egy buktát és egy konyhakész kapucsínót vacak ezerötszázért, és egy éhenkórász sirály társaságában, jóízűen elfogyasztottam egy közeli padon.

 Apropó pad: Beírok egy piros pontot a helyi önkormányzatnak a rengeteg kihelyezett köztéri ülőalkalmatosság okán. És hogy ne csak fikázzak mindent, el kell mondjam, hogy az egykori hajógyár helyén épült Aker Brygge negyed igencsak látványos fejlődésen ment át az elmúlt húsz évben. A norvég építészek szabadra engedhették a fantáziájukat, és extravagáns lakótömböket alakítottak ki a pénzesebb réteg számára. Abból pedig van itt jócskán. Norvégia egy főre jutó jövedelme hatszorosa a miénknek, de az emberi fejlettségi indexe (HDI), amibe sok egyéb mellett az információs fejlettség, az emberi jogok érvényesülése és a jövedelmi egyenlőség kiegyensúlyozottsága tartozik, világelső. Oslóban a személygépkocsik 80 százaléka már elektromos meghajtású, és ahogy néztem, majdnem minden tizedik Tesla, amiről tudjuk, hogy valamivel többért mérik, mint a Suzukit. Na, de hát itt egy takarítómunkás is megkeresi a nyolcezer forintot óránként, és az átlagkereset nettó másfél millió forint egy hónapra.

  Hogy a király, V. Harald mennyit visz haza havonta, azt nem tudom, de a kecóját csak takarítatni egy vagyon lehet. A Det kongelige slott felújítására persze az államtól kért pénzt, de legalább azzal hálálja meg, hogy ott is lakik, nem úgy, mint elődei. A XIX. század első felében épült palota csak nyáron látogatható, amiért nem bánkódtam, mert 145,- koronát spóroltam meg minden lelkiismeret-furdalás nélkül. (Most negyvennel kell szorozni.)
  A parkon átvágva, eljutottam a Nemzeti Színház és az Egyetem impozáns épületeihez, amikor még mindig csak dél volt. Lerogytam egy újabb padra, és azon elmélkedtem, miért kell a norvégoknak ennyire túltolni a píszíséget. Az, hogy nem vagyok rasszista, és toleránsan viszonyulok a mássághoz, elég, ha én tudom, nem szükséges folyamatosan hangoztatni, mert pont akkor válok gyanússá. Szerintem... Vagy látott valaki olyan bigott gondolkodású embert, aki megváltoztatta a véleményét néhány zászló vagy plakát hatására?

  A parlament elől már elszállították a tegnapi kordonokat, új aktivisták jelentek meg, de ez már nem lépte át a rendőrség ingerküszöbét. A délután hátralévő részében céltalanul kóboroltam a város kijjebb eső pontjain, és megelégedve konstatáltam, hogy itt sem mindenki ül fenékig tejfölben.
  Most pedig hazamegyek és elkezdem szervezni a téli utazásunkat melegebb éghajlatra, hogy csökkentsek a rezsiszámlán.

Még több fotó itt.

El Camino, ahogy mi szeretjük

  Minden ott kezdődött, hogy elolvastam egy könyvet, amelyet Vándor Tamás követett el, és a cselekmény a Caminón zajlik. Az olvasmányos regény kedvet csinált hozzá, hogy megismerjem ezt a vidéket.

  Elnézést kérek mindenkitől, akik a szakrális élményt, az elmélyülés varázsát, a megtisztulást, vagy valamiféle önismeretet keresne ebben a blogbejegyzésben, itt ilyenről szó sem lesz. Ennek ellenére, ha az Út (El Camino) megtételére készülsz, ne hagyd ki ezt az olvasmányt, mert kendőzetlenül fogok írni a zarándok útvonalon tapasztaltakról, és az út menti helységek látványosságairól egyaránt.
  Minden tiszteletem a tiéd, kedves zarándok, de kérlek, bocsásd meg nekem, hogy nem szívatom magam végig a nyolcszáz kilométeren, ahhoz túl rövid az élet. A távot szokatlan módon, személygépjárművel fogjuk abszolválni, mea culpa! Csak ott követtük a pontos útvonalat, ahol pormentesített (aszfalt, beton, esetleg zúzott kő) szakaszon haladnak a hátizsákosok. Az útvonal jókora része egyébként ilyen, már most mondom. A monoton bandukolással eltöltött idő helyett, inkább a környék településeit és természeti szépségeit járjuk körbe. Illetve felkeresem azokat a pontokat, ahol A Camino titkai című regény főhőse különböző kalandokba keveredett.

  Az acsarkodóknak üzenem, mi nem vagyunk zarándokok, így nem hajtunk oklevélre, és nem fogjuk elfoglalni az emeletes ágyakat az ingyen szálláson, de még az alberguék olcsó szobáit sem kell félteni előlünk. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok a helyszínre, ahova odacsődül a fél világ kirándulni egy jót, mert azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy ez még mindig a vallásról és Szent Jakab XXI. századi utódairól szól. Elolvastam több tucat úti beszámolót, és azt a következtetést vontam le, hogy a legtöbben csak kipróbálják magukat, hogy bírják a terhelést. Van ugyan, aki a lelki terheitől próbál megszabadulni, de ahhoz elég lenne az első pszichológusig elsétálni, vagy paphoz, ha már mindenképp a vallási vonalat preferáljuk. Nem kérem. Ez pusztán csak brahi. (Legmélyebb tiszteletem a kivételnek.)

  A hosszúra sikerült, magyarázkodó bevezetésem után, mindjárt szeretném megosztani ezt a térképet, amibe elég sok munkaórát feccöltem, mert nem nagyon találtam hasonlót az interneten. Lila vonallal rajzoltam be a gyalogutat, bár a helyszínen azt tapasztaltam, hogy gyakran több alternatívát is kínálnak az útmutató táblák. Túrázó ikonnal jelöltem azokat a településeket, amiket több kiadvány is ajánl éjszakázásra, és lila pontokkal azokat a falvakat, ahol szintén van esélye fedél alatt aludni a zarándokoknak.  A fényképezőgép ikonok pedig a megnézésre ajánlott látványosságok helyét mutatja. Ezek többségéről írni fogok néhány gondolatot, ami hasznos lehet.
  Egy veronai és egy monacói városnézést követően, három nap alatt értünk le a dél-francia St-Jean-Pied-de-Port városkába, a legnépszerűbb zarándok útvonal, a Camino Francés kiinduló pontjára. Az időjárás nem volt kegyes ezen a reggelen, szitáló esővel várta az útnak indulókat a Pireneusok északi oldalán. Ez az apróság mit sem szegte azoknak a kedvét, akik betértek a zarándok információs irodába, hogy átvegyék a zarándoklevelüket (Credencial). Végigsétáltunk az óváros ikonikus főutcáján, betértünk a templomba és kiléptünk a városfal ódon kapuján, hogy nekivágjunk a nyolcszáz kilométeres távnak. Előbb persze visszakutyagoltunk a parkolóban hagyott autónkért.

  Az első szakaszt együtt tettük meg a túrázókkal, hiszen a Camino majdnem a hegygerincig tanyák között, aszfaltúton vezet. Ez lenne az egyik legszebb szakasz, de sajnos nyálkás ködszitálás homályba borította a tájat. Így aztán lefordultunk a völgybe, hogy főúton közelítsük meg Roncesvallest.
  A 981 m magasságban fekvő település valójában csak egy kolostorkomplexumból és néhány szálláshelyből áll, különlegességét az adja, hogy itt esett el a híres Roland-ének hőse. Roland, a bretagne-i frank őrgróf 778-ban vesztette életét a baszkok ellen vívott csatában. Erről aztán 1100-ban készült egy hősi eposz, ami a franciáknak olyasmi, mint nekünk a Zalán futása, vagy a Szigeti Veszedelem. Fő látványossága a XIII. század elején, gótikus stílusban épült Iglesia de Santa María templom. Odaérkezésünkkor egy amerikai nyugdíjasokból álló társaság özönlött be a szemközt álló luxushotelből.

  Elindulva az Úton rögtön belebotlottunk abba a táblába, ahol minden zarándok elkészíti a maga kötelező fotóját még frissen, önbizalommal átitatva.
  Pamplonába érkezve az első történelmi pont, amin áthalad, aki gyalog bandukolt idáig, a XII. századi Puente de la Magdalena kőhíd. Mi viszont – kihasználva, hogy kocsival vagyunk – megkerültük a várost, és a közeli Aqueduct Noain felé vettük az irányt. Ez az 1790-ben épült vízvezeték-híd szállította a Zubisa forrásaitól a vizet a városba, és még mai is az eredeti állapotában áll Ventura Rodriguez, királyi építész munkája.
  Ciudadela de Pamplona sokkal inkább egy városi parkként funkcionál, mint várként, főleg, hogy a XVII. századi építése óta igencsak megemelkedett körülötte a város alapszintje. Turisztikai értéke nagyjából a nullával egyenlő, viszont a mélygarázsnál szép pénzt kellett otthagynunk.
  Ezután elfoglaltuk belvárosi szálláshelyünket, és gyalog indultunk el a környék felfedezésére. Elsőként a közeli Plaza de Toros-t kerestük fel, ami azon kívül, hogy a világ harmadik legnagyobb bikaviadal arénája, arról híres még, hogy ide érkeznek az utcára kihajtott bikák San Fermin ünnepén, miután megkergették a sok úttörőnek öltözött spanyolt, és megtiportak néhányat közülük. A stadion látogatható, be is fizettünk egy sétára. Először egy látványos félkör-panorámás filmet vetítettek le, ami igyekszik átadni a bikafuttatás hangulatát, aztán bóklászhattunk a küzdőtéren, miközben egy audioguide készüléken meghallgathattuk az intézmény történetét. Utána bemehettünk a bikák garázsába és egy torreádoroknak kialakított kápolnába is. Végül egy szerény kiállításon keresztülhaladva fejeztük be a vizitet. A stadiontól nem messze találtuk meg Rafael Huerta Bilbao szobrászművész alkotását, aki a bikafuttatás egy pillanatát faragta ki.

  A sétálóutcán jobbra fordulva haladtunk el a Palacio de Navarra előtt, ami régió történelmi identitásának legjelentősebb szimbóluma. Innen az éttermekkel szegélyezett főtérre (Piazza Castillo) lyukadtunk ki, amelyek közül a leghíresebb a XIX században épült Café Iruña, ahol Hemingway is többször megfordult, majd a városháza (Plaza Consistorial) felé vettük az irányt, amit két hatalmas Herkules, és oroszlánok aranyozott figuráival díszítettek.
  Hangulatos, óvárosi utcákon bolyongva elsétáltunk egy magyar tulajdonos által üzemeltetett Caminoteka előtt, ahol a zarándokok beszerezhetik a legszükségesebb felszerelési tárgyakat, köztük a vízhólyag kezelésére szánt krémeket és tapaszokat, amire ezen a ponton már nagy szükség lehet. Végül megérkeztünk az ősi római székesegyház romjaira 1397-1530 között épült Pamplona-székesegyházhoz. A látottakhoz képest, kicsit indokolatlannak tartom a 4,- eurós belépőt, na de hagyjuk! Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.

  Másnap egy távolságban rövid, ám néznivalókban jócskán bővelkedő napnak vágtunk neki. Rövid vezetés után felértünk arra a 770 m magas Mirador alto del perdon dombtetőre, ahol Vicente Galbete mára híressé vált alkotása áll, egy vaslemezből kivágott szoborcsoport, ami a zarándokoknak állít emléket. "Ahol a szél útja keresztezi a csillagok útját" hirdeti az emlékmű nem ok nélkül, ugyanis a dombtetőn folyamatos, erős szél fúj. (Timinek és Szilvinek ezúton üzenem, hogy még kint van a hímzett szalag, amit egy oszlopra kötöztek.)
  Ezen a ponton elváltunk a Camino ösvényétől és Obanos községnél tértünk vissza, hogy megnézzünk egy nem olyan régi templomot. Az 1912-ben épült Iglesia de San Juan Bautista 2007-ben neogótikus stílusú restaurálásban részesült, de nem hinném, hogy ettől sokkal szebb lenne. A közeli Punte de la Reinában viszont egy kis ékszerdobozra bukkantunk. Az Iglesia de Santiago román stílusú bejárata után igencsak meglepett barokk oltár, amin annyi arany van, hogy Türkmenisztán lakosságának fogpótlását is fedezné. A városból egy 110 m hosszú, XI. századi, szamárhátas kőhíd vezet ki, egy másik kőhíd irányába, amit viszont még a rómaiak építettek ezer évvel korábban. Bár a Puente y calzada romana en Cirauqui csak nyolc méter hosszú, és egyesek szerint a ma látható kövek csak részben eredetiek, mégis egy látványos pontja a Caminónak.

  Ennél már csak Estella-Lizarra középköri belvárosa látványosabb. Sajnos nem sikerült bejutnunk a folyó déli partján álló Iglesia del Santo Sepulcro templomba és az Iglesia de San Pedro de la Rúa templomnál sem volt szerencsénk, amit már 1024-es írások is említenek. Minden ajtót zárva találtuk. Nem úgy az Iglesia San Miguel esetében. Az Ega folyó északi oldalán fekvő óváros közepén magasodó templomban érdekes esemény játszódott le a közelmúltban. Sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló faszobor restaurálását egy helyi kontárra bízták, akinek sikerült egy körhinta figurájává lebutítani az eredetileg hispán-flamand gótikus stílusban készült műalkotást. A szobrot persze azonnal eltávolították, mert a település vezetése nem szeretné, ha a rosszul sikerült restaurálási kísérletről válnának híressé. Azért én még így is találtam bent hasonló látnivalót. Ebben a templomban is alkalmazzák azt a máshol is látott rezsicsökkentési megoldást, hogy a félhomályba burkolózó tereket, csak akkor tudjuk lefotózni, ha előbb egy automatába pénzt dobunk. Ekkor néhány percre reflektorok világítják meg a templombelsőt.

  A várostól nem messze egy újabb ismert helyet kerestünk fel, ami igazi kuriózumnak számít a zarándokúton. Ez pedig a Fuente del Vino en las Bodegas de Irache. Valaha a szerzetesek borral kínálták a zarándokokat ezen a helyen, hogy enyhítsék az úton szerzett sérüléseikből eredő fájdalmaikat. A kilencvenes évek végén aztán egy helyi bortermelő egy díszes falikutat épített ki, amiből a vándorok (vagy az odapofátlankodó autósok) maguknak tölthetnek a híres Rioja borból. Vagy éppen vizet, ízlés dolga. A szerzetesek monostora (Monastery of Santa Maria de Irache) egyébként ma is áll, de már nem lakják. Állítólag vezetett túrákon látogatható az épület, de mivel szűkén voltunk az idővel, tovább folytattuk utunkat Los Arcos felé.
  Parroquia de Santa María egy gazdagon díszített, műemléképület és templom, amelyet a XII. és XVIII. század között építettek és újítottak fel. Legfőbb látványossága a XVII. századi főoltár és az 1760-ban készült orgona. És mivel templomból sosem elég, Viana központjában is a Parroquia de la Asunción de Santa María-ra fókuszáltunk leginkább. Már csak azért is, mert itt van eltemetve Cesare Borgia herceg, bíboros, VI. Sándor pápa fia. Aki nézte az HBO-n a Borgiák sorozatot, annak ismerősen csenghet ez a név. (Nem beszélve azokról akik alapból rendelkeznek effajta műveltséggel.)

  Mielőtt elértük volna a szálláshelyünket, ismét letértünk a főútról és zarándokokat diszkréten kerülgetve meglátogattuk Dona Felisa házát. A néni arról volt híres, hogy egész életében fügét osztogatott a háza előtti kis asztalnál a zarándokoknak és bőszen pecsételt a hitelesítő füzetükbe, miközben ő maga még sosem járt Santiagóban. Életének utolsó éveiben jutott el először oda, úgy, hogy zarándokok egy csoportja vitte el és felajánlották neki a compostellát (elismerő oklevelet) is. Ezzel mondtak neki köszönetet több évtizedes, önzetlen munkájáért.

  Logroñoban a belvárosban foglaltunk szállást, ami sok szempontból jó ötletnek tűnt, de akkor még nem tudtuk, milyen bulizós népek élnek La Riojaban. Egy közönséges szerdai éjjel hajnalig dorbézoltak az ablakunk alatt, ami nem kevés zajjal járt, de lehet, hogy már a hétvégi  Fiestas de San Bernabé ünnepre melegítettek. Szent Barnabás apostol – a város védőszentje – a szomorkodók és az aggodalmaskodók védőszentje is. Nos, ezeket a tulajdonságokat még nyomaiban sem fedeztem fel a helyieken. A belváros szűk utcái estefelé megtelnek emberrel, akik egy sör vagy egy jóféle Riojai vörösbor mellett önfeledten beszélgetnek. Különösen a Calle Laurel igen kedvelt utca a maga tapasbárjaival és kiskocsmáival. Elefántok ösvényének is nevezik (La Senda de los Elefantes), ami onnan ered, hogy a spanyolok az ormány szóval (is) jelölik az ittas állapotot. Mi is belekóstoltunk néhány helybe, amit az útikönyvek is javasolnak. Ilyen volt a Blanco y Negro, a környék legrégebbi bárja, vagy a Bar Angel, ahol a rákkal díszített pirított gombafej a specialitás. Tulajdonképpen nincs is más kajájuk, de még így is annyira megy a hely, hogy este hét után folyamatos a sorban állás. Az El Muro Bárban ehetünk kecskesajtos-sonkás-málnalekváros pirítóst, vagy rombuszhalat.
  Logroñónak van egy katedrálisa is. A Santa María de la Redonda székesegyház, mint oly sok másik, ez is egy ókori templom alapjaira épült 1435-ben. Különlegessége, hogy az oltár mögötti folyosón egy Michelangelónak tulajdonított festmény van, ami Krisztus keresztre feszítését ábrázolja. Igaz, a golyóálló üveg mögé rejtett kép csak akkor élvezhető, ha bedobunk egy eurót, és akkor egy lámpa világítja meg.

  Következő napra is jutott látnivaló bőven. Mindjárt az elején felkerestük Marcelino Lobato Castrillót, aki egy zarándok guru és Guinness rekorder. 1972-ben kezdte az egész életén át tartó zarándoklatot, és úgy rákattant, hogy már maga sem tudja, hány kilométernél tart. Minden esetre, a félévszázados vándorlása közben összegyűjtött pecsétes lapok egymásba fűzve elérik a 14 métert. Érdekes történetiről később könyvet is írt és most, hogy már megfáradt, egy tákolt bódéban ül és szorgalmasan pecsétel az arra járóknak Logroñótól nem messze egy tó partján.
  Ezen a szakaszon gyakran kereszteztük a gyalogösvényt, akárcsak a Hospital de San Juan de Acre 1185-ben alapított zarándokkórház romjainál vagy a Monasterio de Santa María la Real Nájera városában. Talán mondanom sem kell, hogy itt is nagy ünnepségre készültek, ki tudja milyen ürüggyel (egy szimpla csütörtöki napon). A lényeg, hogy a templomhoz vezető utat rendőrök zárták le és csak az éberségük kijátszásával sikerült bejutnunk a XI. században épült monostorban található gótikus templomba. A gazdagon faragott kórusszékek mellett még az a kuriózuma a helynek, hogy 1142-ben arab fordítók itt készíttették el az első európai nyelvű Korán fordítást. A kolostor fölé emelkedő hegyfalban barlanglakások vannak, hirdeti az útikönyv, de ezeket én inkább nevezném odúknak. Ha megkerüljük az egész monostort, még egy kis múzeumuk is van pár euróért.

  A Caminón úgy követik egymást a kisvárosi, középkori templomok, mint nálunk a futballstadionok. A húsz kilométerre fekvő Calzada városkában is van egy, a Cathedral de Santo Domingo, melynek eredete egészen 1158-ra nyúlik vissza. A templomban állítólag egy kakast és egy tyúkot tartanak (mi nem találtuk), ugyanis a legenda szerint egy német család a XIV. században, zarándokútjuk során megpihent egy itteni fogadóban. A fogadós lánya megpróbálta elcsábítani a fiút, aki lepattintotta. A csaj ezért bosszúból egy értékes kelyhet csempészett a srác csomagjai közé, amit aztán megtaláltak a „tolvajnál”, ezért másnap a legényt felakasztották. A szülei – mit lehet tenni – továbbmentek Santiago felé, mert első a zarándoklat. De, amikor visszafele jöttek, látták, hogy fiuk még mindig ott lóg a bitófán és él. A bíróhoz siettek, aki ahelyett, hogy személyesen meggyőződött volna az esetről, közölte, hogy csak akkor hiszi el a sztorit, ha a tányérján lévő sült tyúk és kakas életre kel. Ez természetesen meg is történt, így a fiú megmenekült. A helyiek úgy tartják, Szent Jakab járhatott közben a Mindenhatónál.
  Belorado következett, ahol nem a helyi templom a legérdekesebb látvány. A Calle Hipólito López Bernal szűk sétálóutcából Hollywood Boulevardot csináltak a helyiek. Spanyol hírességek kéz- és lábnyomai mellett, megtaláltuk Emilio Estevez és  Martin Sheen tappancsát is, akik nevéhez fűződik a zarándokútról készült leghíresebb film, a Vándorút (The Way).

  Itt sikerült lencsevégre kapni egy már korábban is tapasztalt, speciálisan az útvonalhoz kapcsolódó szolgáltatást, a poggyász előreküldést. A kőkemény zarándokok még indulás előtt minimalizálják a hátizsákjuk súlyát, és az első napok után további tárgyakat dobnak ki belőle, hogy könnyítsenek terheiken. A puhányabbja nem mond le a megszokott eszközeiről, inkább fizet egy erre szakosodott fuvarosnak, aki előreviszi a holmija nagy részét a következő szálláshelyre, míg ő könnyedén, egy kis pakkal a hátán falhatja a kilométereket. (A leglustább fajta légkondis autóból figyeli mindezt, de ezt most ne firtassuk.)
  Kissé eltértünk a jelölt úttól, amikor felkerestük az Atapuerca régészeti lelőhelyet, mert Vándor Tamás könyve link felkeltette az érdeklődésemet az ásatások iránt. Ott olvastam, hogy az itteni hegység az egyik legjelentősebb európai régészeti lelőhely: itt találták meg a legősibb európai emberelőd-maradványokat. Először 1890-ben akadtak ezen a helyen ősember csontokra a Gran Dolina barlangban. A másik jelentős helyszín a hegység területén Sima de los Huesos, azaz a „Csontok kútja”, ahonnan szintén már egy évszázada kerülnek elő különböző, őskorból származó csontok ezrei. A legkorábbi leleteket mintegy 800 ezer évesre becsülik a régészek, tehát még bőven a Neander-völgyi ember előtti időkből.

  A közelben nyílt egy múzeum még 2010-ben, ami egyedülállónak számít az egész világon, ezért joggal gondolhatták, hogy Spanyolország leglátogatottabb múzeumainak egyikévé válik. Nem így történt. A sok millió euróból felépített csarnok szinte üresen tátong a látogatók előtt. A recepciós kislánytól megtudtuk, hogy a régészeti leleteket átszállították a Burgos-i múzeumba, ott talán többen fogják megnézni.
  Burgos innen már csak egy köpés. Letámasztottuk az autót a szállásnál, és elindultunk felfedezni a várost. Mindjárt a katedrálissal kezdtük, mert már hiányzott egy kis templomi élmény. Nyugati irányból közelítettük meg a teret, így egy mellékutcából kilépve sokkoló élményként ütött mellbe a látvány. A katedrális csipkés tornyai karcolták az eget, a mindent beborító fehér mészkőburkolat vakítóan terítette szét a nyári nap sugarait a Szent Mária téren. A látogatóközpontban 9,- euróért megvásároltuk a beugrót, és az egyik oldalkapun léptünk be a szentélybe. A gótikus építészet egyik legszebb spanyolországi példájaként emlegetett XII. századi székesegyház nem véletlenül került fel az UNESCO világörökségek listájára. A templom főhajója 84 méter hosszú és 59 méter széles (az nagy), de az épületkomplexumnak egyéb részeit is felfedezhetjük sőt, egy múzeumon keresztül vezet az út a kijárathoz, ahol még egy Leonardo festményt is megcsodálhattunk.

  Kisétáltunk a középkori városfalon lévő XII. században épült városkapun (Arco de Santa María), hogy aztán a központ legnépszerűbb, fákkal szegélyezett és parkosított sétányán, a Peseo del Espolónon pihenjük ki magunkat. A napot a város felett magasodó hegyen zártuk, ahonnan csodás panoráma nyílik a településre. Bementünk a várba is (szerencsére ingyenes), de a falakon belül csak a nagy semmi fogadott bennünket.
  Korán reggel startoltunk el Burgosból, így csak kívülről tudtuk megcsodálni a város szélén álló Monasterio de las Huelgas-t, ami Spanyolország egyik legjelentősebb kolostora. 1187-ben alapította Eleanor, az angol II. Henrik lánya és VIII. Alfonso felesége, és még mindig mintegy 30 apácának ad otthont. A vezetett túrák csak tíz óra után indulnak. Nem mondom, hogy teljesen letörtem a hírtől.
  Ahogy haladtunk tovább a Camino vonalán, egy újabb kolostorhoz értünk, de a XIV. században épült Convento de San Antónnak már csak a romjai fogadtak.

  Pipacs és szélkerék mezők közt kanyarogva értük el Castillo de Castrojerizt, a 900 méter magas hegycsúcson álló várat, amit még a rómaiak kezdtek építeni, aztán a IX. században az arabok bővítették és végül a XV. században érte el mai formátlanságát.
  A következő szakaszon, Frómista előtt egy XVIII. századi zsiliprendszer maradványaira bukkantunk a Castilla csatornán. Talán érdemes lenne felújítani, és akkor beindulhatna a csatornahajókázás biznisz.
  Bevallom férfiasan, Villalcázar de Sirga templománál az Iglesia de Santa María la Blancanál csak azért álltunk meg, mert útba esett, de már besokalltam a XII. századi egyházi építményektől. Carrión de los Condes-nél is csak néhány percet töltöttünk az Iglesia de Santa María del Camino templomnál, és a Camino földrajzi középpontjánál felállított emlékművet ki is hagytuk, hogy maradjon időnk a listánkon még hátralévő helyek felfedezésére, aminek többsége persze továbbra is kápolna, templom, katedrális és hasonlók. Ez egy ilyen út.

  Sahagún következett és az Iglesia de San Tirso, amiről még fotót sem kattintottunk, pedig a XII. századi mudejar-román stílus egyik legszebb darabjaként emlegetik. Átsétáltunk a közeli Monasterio Real de San Benito kolostorhoz, de nem is sorolom tovább, mert érzem, hogy ezt a felsorolást legalább annyira unalmas olvasni, mint napokig gyalogolni végtelen szántóföldek közt egy zarándoknak.
  Leónról viszont muszáj szót ejtenem, és nemcsak azért, mert Kasztília székhelyéről, egy 130 ezres városról beszélünk, hanem mert az itt látható történelmi épületek tényleg kiemelkednek még a gazdag spanyol kínálatból is. Érdekesség még, hogy elismert regionális nyelvek közt tartják nyilván a leonézt, amit mintegy 20-50 ezer ember beszél a környéken.
  Egy központi mélygarázsban hagytuk az autót, ami a Convento de San Marcos épületéhez esett legközelebb. A ma luxushotelként funkcionáló, egykori zarándokszállás a XVI. században még kolostor volt, de történetét beárnyékolja, hogy a spanyol polgárháborúban a szobákat cellákká alakították át. 1936-tól 40-ig összesen 20 ezer foglya volt a börtönnek, akik közül többen meghaltak.

  A városközpont felé haladva két ikonikus épületet pillantottunk meg egy téren. Az egyik a Casa Botines, ami Antonio Gaudí azon kevés épületei közé tartozik, amit nem Katalóniában találhatunk. A négyemeletes épület 1893-ban felhőkarcolónak tűnhetett a mellett álló Palacio De Los Guzmanes-hez képest, amit viszont jóval korábban, a XVI. században követett el egy Rodrigo Gil de Hontañón nevű építész.
  Bemelegítésnek a Basílica de San Isidorot kerestük fel, az sem piskóta, de a fő durranás persze a Catedral de León, ami körül éppen munkálatok folytak. Nem fogod elhinni – fiesztára készültek a spanyolok. A XIII. században épült székesegyház a XV. században alakult át a gótika egyik jeles példájává. Az ólomüveg ablakok 1764 m2 felületen eresztik át a fényt. Többségük még eredeti, ezzel a világ egyik legjelentősebb, középkori eredetű üvegablak csoportjának őrzője. A belépőjegy 8,- euró és vigyázz, mert az elárusítóbódéban nem ad vissza a hölgy... A templomon belül... Uram, bocsáss meg neki! És onnan tudom, hogy szándékosan akart lehúzni, hogy reklamálásomra, nagy duzzogva végül visszaadta a négy eurót, majd elnézéskérés helyett pofákat vágott. Gondolom, ő gyakori kerekítéssel küzd a gazdasági válság ellen.

  A városból kifelé haladva, egy modern templom előtt fékeztem le egy fotó erejéig. A Virgen del Camino homlokzatán a látszattal ellentétben nem zombikat, hanem apostolokat formázott meg a művész.
  San Justo de la Vega előtt egy kőkeresztnél halad el a zarándokút, a domb lábánál pedig egy emlékműnél pihenhetnek meg a vándorok, mielőtt elérik a következő látványos várost.
  Astorga fő látványosságai egymás mellé épültek. A Palacio Episcopal ismét egy Gaudí remekmű, és ezzel ki is pipáltunk háromból kettőt a Katalónián kívül emelt házai közül. A Disney kastélyok stílusában megálmodott épületben jelenleg egyházi múzeum üzemel. Közvetlenül mögötte terpeszkedik a Catedral de Santa María, ami sokban hasonlít más székesegyházakhoz, de már annyi hasonlót láttunk az elmúlt néhány napban, hogy a könyökömön jön ki a sok aranyozott oltár, és faragott angyalka. A hat eurónkért viszont még egy múzeumot is végigjárhattunk.
  Hulla fáradtan érkeztünk meg Santa Catalina de Somozába, ami egy átlagos falunak számít a Camino mentén, de elképesztően pazar szálláshelyet sikerült lefoglalnunk. Egy zarándoknak nyilván drága hely az 1776-os épületben székelő Via Avis, de a hetveneurós szobához mesés panoráma és kiadós reggeli tartozik. Ráadásul a Carlos, a tulaj remek tippet adott, hová menjünk vacsorázni, mert érthetetlen módon, a közeli Castrillo de los Polvazares dekorfalu összes étterme bezárt estére.

    Másnap az utolsó háromszáz kilométernek vágtunk neki, ami egy zarándoknak még minimum tíz nap, mi tíz órába sűrítettük a látványosságokat. Először a Cruz de Fierro mellett haladtunk el, ami egy öt méter magas farúd, tetején egy fém kereszttel. Szakrális helynek számít a Caminón, ahol a hagyomány szerint egy otthonról hozott kisebb követ lehet elhelyezni a vaskereszt tövében, és ebben a kőben bármilyen kérést, hálát vagy terhet szimbolikusan letehet a zarándok. Nem messze tőle találtuk meg Manjarínt, az egy házból álló falut, ahova fatáblákat helyeztek ki, melyek világvárosok távolságát jelzik. Az egykoron színes látványosság mostanra igencsak megroggyant.
  Utunk során először kapott el az eső, ami számunkra csupán annyit jelentett, hogy lerövidítettük Molinaseca faluban tervezett sétánkat. Egy zarándoknak viszont komoly szívás, hiába hozott magával vízzáró ruházatot és lábbelit. Az út csúszik, a látvány lehangoló, a bringások szemüvege párásodni kezd, és még sorolhatnám a viszontagságokat, de hát egy zarándoklatban nem pont ez a lényeg?

  Amikor Ponferradaba értünk, még mindig szemerkélt, de a templomos lovagok vára (Castillo de los Templarios) olyan hívogatóan magasodott fölénk, hogy megváltottuk a jegyet és beléptünk a falak közé. Nem kellett volna. Eredetileg a rómaiak által épített erődöt a XIII. században bővítették ki, amivel a középkori Spanyolország északnyugati részének legnagyobb erőssége lett. Ma viszont, csak a részben rendbe hozott várfalat nézhetjük meg hét euróért. A hiányérzetünkön az sem segített, hogy az egyik toronyban virtuális élményben lehetett részünk, ahol egy spanyolul beszélő arckép ijesztgetett. Nem volt nehéz rábeszélnem Katát, hogy hagyjuk ott a fenébe a várat, mert a városban éppen dübörgött a bolhapiac.
  Villafranca del Bierzoba érve egy kisebb, XVI századi erőd mellett vezet az út, amit ma egy híres zenész család birtokol, ezért nem is látogatható. Megtaláltam azt a szálláshelyet, amiben a korábban már említett regény egyik legfurcsább (ágy)jelenete zajlik, de a fő látványosság a völgyben várt minket. A Colegiata de Santa María de Clunia egy XII. századi elhagyatott kolostor átépítésével a XVI. században emelt nagy templom, ami – mint már oly sokszor – zárt kapukkal fogadott. Be kellett érnünk az előtte húzódó rózsakert fotózásával.

  A folyóvölgyben kanyargó útról egy vár romjait pillantottuk meg a hegytetőn. Sajnos ezt csak egy meredek gyalogösvényen lehet megközelíteni, és nem is annyira látványos, mert a felújítási szakasznak még csak az elején tart, de az mindenképpen érdekessége, hogy a VIII. századig visszavezethető Castillo de Sarracín kezelője egy magyar férfi, aki fejébe vette, hogy ezt a templomos lovagi várat fogja felújítani szabadidejében. Hogy véletlen-e vagy sem, de a következő faluban (Ruitelán) vetette meg a lábát Stiga is, aki a magyar caminósok nagy alakja. Többször bejárta már Santiagóba vezető utakat, és egy weboldalt üzemeltet, ahol hasznos tanácsokkal látja el az Út iránt érdeklődőket. Most viszont szintet lépett, és egy jól menő bárt nyitott a falu elején, amit volt szerencsénk kipróbálni, és megelégedetten, teli gyomorral távozni.

  Gyönyörűen kitisztult az ég, amikor O Cebreiroba értünk. A néhány épületből álló településen a szokottnál nagyobb volt a tolongás, mert aki ebből a faluból indul, és begyűjti az utolsó száz kilométeres etap pecsétjeit, ugyanúgy megkapja az elismerő oklevelet a célban, mint aki végig gürizte a teljes távot. A falucska legmagasabb pontján emelt Santa Maria de Real kápolnának érdekessége, hogy az egyik szegletében több nyelven is elérhetővé tették a Bibliát, köztük magyarul is. Vele szemben, egy skanzen szerűen berendezett kőházban megfigyelhettük, hogyan éltek a középkori Galíciában. A főutcán egy fiatal párt pillantottunk meg, akik három gyerekkel járták a Caminót. Nekik legyen mondva... Bennem mélyen konzerválódott az a gyerekkori élmény, amikor a szüleim mindenféle túrára cipeltek nyolc-tíz évesen, ha tetszett, ha nem. Mit mondjak... Jó, hogy már magam dönthetem el, hová megyek és mivel.
  Most például autóval, pár perc alatt az innen egynapi gyaloglásra lévő Mosteiro de Samos-hoz. Ez a kolostor az egyik legrégebben alapított bencés apátság egész Európában. Első említése 655-ből származik, és azóta tanítanak itt teológiát, Sajnos csak ritkán indítanak vezetett túrát Spanyolország legnagyobb kerengőjéhez, és fő templomának 3850 sípos orgonájához, ezért csak kívülről csodálhattuk meg az épületet.

  Portomarínnál egy bizarr gyaloghíd alatt haladtunk el, Castromaiornál pedig egy, még a római kor előtti, kelta település maradványai mellett vezetett el az út. Öt óra körül járt, amikor megérkeztünk Santiago de Compostelába.
  Nagyon húzós öt nap volt, teljesen lefáradtam a folytonos ugrálástól autóból ki, autóba be. Szörnyű, de végre célba értünk. Elvegyültünk a megfáradt vándorok között és türelmesen kivártuk a sorunkat, hogy bejussunk a katedrálisba. Micsoda mázlink volt, hogy a szombat 18 órás misén is volt tömjénlóbálás! Nem mindennapi élmény Spanyolország legnagyobb románkori templomában, telt ház előtt figyelni, mekkora rutinnal kezelik a ministráns fiúk a mennyezetről lógó szelencét, amiből a keleti gyanta füstje áramlik szét a XII. századi falak között. Elvileg a katedrálison belül meg lehet érinteni Szent Jakab szobrát is, ami a zarándoklat végét jelenti, de ott jártunkkor zárva találtuk a szoborhoz vezető kaput.
  Sétáltunk egy jót az UNESCO világörökségnek kikiáltott történelmi óvárosban, végül a vacsoraasztal mellől figyeltük a temérdek turistát és azt a néhány zarándokot, aki nem tudott betelni az élménnyel, és tovább folytatta az útját Fisterráig.