Kanári-szigetek

Magam részéről lezártam a Covid-korszakot. Leginkább azért, mert a 2019-ben vásárolt repülőjegyemet, a többszörös járattörlések után, végre lelakhattam. Más kérdés, hogy az akkor befizetett összeg a Zöld-foki-szigetek helyett (5500 km) most már csak a Kanári-szigetekig (3800 km) volt elég a TAP, portugál légitársaságnál. Sebaj – gondoltam – úgyis már több mint húsz éve nem jártam arra.
  A költségeket tovább növelte, hogy a portugálok már nem indítanak Budapestre járatot, így Bécsből kellett startolnunk, és a 11 órás lisszaboni átszállás miatt egy-egy éjszakát is el kellett töltenünk a városban kényszerből. Ráadásul ezek a déli népek nem kapkodják el a reggeli felkelést (az első metró fél hétkor indul csak útnak), ezért még taxiköltség is növelte a terheket. Na, de sebaj! Fő, hogy élünk és nyaralunk!

Tenerife

A Kanári-szigeteken jó opció az autóbérlés, főleg, ha az ember nem csak a medenceparton óhajtja aszaltatni magát két héten át. Az első napra jutó költség mindjárt megtérült azzal, hogy kiváltottuk a taxit, ami a repülőtérről vitt volna a szállodáig nagyjából ugyanennyiért, de további napokon is kellőképp megdolgoztattuk a gépjárművet. Ha más nem, elugrottunk a legközelebbi Aldiba, hogy feleannyiért vásároljunk, mint a part menti mini-ábécében. Hosszas keresgélés után a Cicar tűnt a legjobb kölcsönzős cégnek, és nem csak azért, mert olcsóbb a nemzetközi láncoknál, hanem mert minden fontos „csomóponton” van irodájuk. Tehát, meg tudtam csinálni azt, hogy a reptéren felvett autót a kikötőben adtam le, majd áthajókázva Gran Canariára, egy újabb verdát vehettem át közvetlenül a kompról leszállva. Na, de ne rohanjunk ennyire előre.

  Köztudott, hogy Tenerifének, mint az itteni szigetcsoport legnagyobbikának a hotelei főleg a déli részre tömörültek a kedvezőbb klíma miatt. (Konkrétan tizedannyi csapadék esik, mint az északi részen.) Mi Costa Adejetől északra, egy kevésbé zsúfolt, ámde jóval kedvezőbb árú, partszakaszon találtunk egy szerény, visszafogott szálláshelyet, ahol átvészelhettük az első hetet.
  Az első napra csupán egy háromórás gyalogtúrát szerveztem bemelegítésnek, amin aztán úgy bemelegedtünk, hogy a későbbiekben csak autóval mentünk mindenhová.

  A Barranco del Infierno szurdok meglátogatása nem olyan egyszerű művelet, mint azt elsőre gondolnánk. A környezetvédelemre hivatkozva, korlátozzák a napi belépők számát, mintha mondjuk a Machu Picchun lennénk. Online kell időpontot foglalni, és előre kifizetni a 11,- eurós belépődíjat. Mindjárt az indulásnál ránk hozták a frászt azzal, hogy mindenkinek védősisakot kellett felvennie, és aláírni egy hosszú ívet, amiben elismerjük, hogy mindenért mi vagyunk a felelősek. (Néhány éve történt itt egy halálos baleset, és nem csodálkoznék azon, ha túraút karbantartóitól jókora összeget pereltek volna ki kártérítés címén.)

  A völgy oldalában futó ösvény azonban annyira jól kiépített, hogy a nagyim is végigcsoszogna rajta a járókeretével. A sisakra csupán a remek facebook-fotó miatt van szükség. Ahogy haladtunk beljebb a szurdok felé, a napsütötte kopár tájat felváltotta a buja, zöld növényzet, és megjelent egy patakocska is, aminek a kiindulópontjához, egy vízeséshez igyekeztünk. A drága belépőjegynek köszönhetően nincs nagy tumultus a célnál, cserébe viszont nem is kapunk Viktória-zuhatag élményt.

  Másnap egy könnyű reggeli után újabb útra indultunk el, melynek első állomásán a Los Gigantes monumentális sziklafalit bámultuk tátott szájjal. A majdnem függőleges kőfalak mintegy 800 méterre emelkednek ki az óceánból.
  Nem kisebb látványosság a Masca nevű hegyi falu, melynek lakossága csupán 90 fő, de az odalátogató turistákkal együtt több ezren tolonganak, hogy fotózhassák a közeli sziklaszirtet, melynek az óceán kék vize nyújtja a kontrasztot. Vállalkozó kedvűek egy kiépített ösvényen lesétálhatnak a partokig, de akinek vissza is kell jönnie a 4,5 kilométeres kaptatón, (mert mondjuk bérautóval jött), annak nem ajánlom.

  Csodás kilátópontokat érintve, a déli órákban érkeztünk meg Puerto de la Cruzba, ahol a sziget egyik fő attrakciója a Loro Park található. Bár ezt az állatkertet „papagáj parknak” keresztelte el az alapító német tulajdonos még 1972-ben, de a négyezer darab, 150 különböző fajhoz tartozó papagáj itt senkit nem érdekel. A gorillák, oroszlánok és számos állatfaj mellett a fő látványosságot a pingvinek, fókák, delfinek, gyilkos bálnák és egyéb vízi élőlények jelentik, az állatvédők nagy örömére. A show műsor előtt, egy animációs filmmel bizonygatják, hogy a befogott állatokat elhagyták a szüleik, és ha ők nem mentik meg szegényeket, már rég elpusztultak volna. (Ehhez képest, életfogytiglani medencefogság jutott nekik osztályrészül, hogy mi, emberek jót mulathassunk azon, hogyan dobálják magukat a beidomított állatok és fröcskölnek le mindenkit az első sorokban.)

  Tenerife fő látványossága mégsem egy pincébe zsúfolt, mesterséges vízalatti világ, hanem egy vulkanikus hegycsúcs, ami egész Spanyolország legmagasabb pontja. Turisták milliói kíváncsiak a Teide 3718 méter magas csúcsára, ezért itt is korlátozni kellett a látogatók számát, amit úgy értek el, hogy a teléferico (értsd: lanovka) díját arcpirítóan magas, 38,- euróban határozták meg, ráadásul erre is csak online lehet helyet foglalni (még akkor is, ha ezt többen a helyszínen teszik meg telefonjukról). Fent a hegyen aztán tehetünk egy rövid sétát, hogy a kopár köveket és a látóhatárt fotózzuk, de a csúcsra csak külön kísérővel, újabb bankjegyek leszurkolása ellenében mehetünk fel. Tériszonyosoknak ez utóbbi útvonalat nem javaslom, mert igencsak meredek az utolsó szakasz. Mint ahogy azt sem ajánlom, hogy valaki csak felfelé váltson jegyet a kötélvasútra, mert a parkolóig visszavezető út több mint nyolc kilométer, csúszós salakon.

  Másnap a sziget keleti és északi látványosságait igyekeztünk végigjárni. Nem nagy dolgokra kell gondolni, csak a szokásos: templomok, kilátók, természet és épített környezet. Elsőként a Candelariai Miasszonyunk-bazilika előtt parkoltunk le, ami azon kívül, hogy nem túl régi (1959), még csak nem is szép. Viszont, ha már parkolás, nem tudom szó nélkül hagyni, mennyit változott a közlekedés az elmúlt két évtizedben. Az autók száma megsokszorozódott, mióta utoljára Tenerifén jártam, miközben a rengeteg beépítés miatt, a parkolóhelyek száma egyre csak fogy. Komoly kihívást jelentett minden nap, hogy a szállodánk ötszáz méteres körzetében sikerüljön helyet találni az autónknak, és igaz ez minden településre. A fővárosban, Santa Cruzban egy fokkal jobb a helyzet, mert viszonylag közel a belvároshoz (1-2 km) egy hatalmas, ingyenes parkoló áll az autósok rendelkezésére, ahonnan a puhányabb fiatalok elektromos rollerekkel suhanhatnak tovább.

  A városi strand mellett találtuk meg az 1641-ben épült „erődöt”, ami leginkább egy masszív istállóra emlékeztetett. A közelében álló, és a hangzatos Castillo de San Juan Bautista nevet viselő vár sem sokkal nagyobb, mint egy ugrálóvár majáliskor. A „Fekete vár” kontrasztjaként emelték a vízparton hivalkodó, ultramodern Auditorio de Tenerife művészeti komplexumot, ami engem kicsit a Sydney-i Operaházra emlékeztetett, de csak nagyon kicsit. Mondjuk, nem is lehet összehasonlítani, egy Debrecen nagyságú várost egy hússzor akkora metropolisszal... Hacsak nem tolerancia szempontból. Merthogy ott jártunkkor éppen egy leszbikonferenciára készültek. Akárcsak Ausztráliára, a Kanári-szigetekre is igaz, hogy sokkal elfogadóbbak a mássággal kapcsolatban, mint a világ egyéb tájain (és akkor nem is olyan távoli helyekre célzok).

  Átsétáltunk az Afrika piacra (Cooperativa Mercado Nuestra Señora De África), mert az útikönyv szerint érdekes hely. Pont olyan, mint az összes piac: halárusok, zöldségesek és nyüzsgés. Állítólag hétvégenként kirakodóvásárral egészül ki, most csak néhány szuvenírárus kínálta a portékáit a szomszédos utcában.
  Valójában ennél sokkal több látnivalóról nem tudok beszámolni, de hát nem is Santa Cruz miatt mennek a nyaralni vágyók Tenerifére. A kanyargós, meredek városi utcákon felkapaszkodtunk egy kisebb barlanghoz (Cueva Roja), ami inkább csak egy üreg, semmi különös, nyugodtan kihagyható.

  Nem úgy a La Laguna nevű település, ami megtévesztő neve ellenére egy ötszáz méter magas, fennsíkra épült. A gyarmati stílusú, XV. századi óváros még az UNESCO illetékeseinek is tetszett, és felvették a világörökségek listájára. Az autót letámasztani itt sem könnyű, még a fizetős parkoló előtt is fél órát kellett sorban állni. Két történelmi jelentőségű épületet emelnék ki a sok középkori ház közül, az 1631-re felépült Casa de los Capitanes Generales-t, ami ma városházként funkcionál, és a Casa Salazart, ami a XVI. század óta püspöki palota, kivéve, amikor éppen leég, mint utoljára 2006-ban. Természetesen van egy katedrálisuk (Catedral de S.Cristobal de La Laguna) is 1511-ből, ami a 2014-es felújítás után került be a legek közé azzal, hogy az egyetlen székesegyház a világban, amely betonból és polipropilén szálakból (kupola) épült.

  A nap hátralévő részét a Macizo de Anaga hegységben töltöttük volna, egy jó ki sétával a babérlombú erdőkben, de eleredt az eső, és a látótávolság is kritikus szint alá csökkent, ezért nagy fájdalmunkra, a túra helyett vissza kellett térnünk a sziget déli oldalára, ahol a szálláshelyen húztuk meg magunkat egy ernyő alatt.

  Egy hét ott tartózkodás bőven elég volt, hogy megismerjük Tenerife főbb látványosságait és még egy kis D-vitamint is szívjunk magunkba. (Pont annyit, amitől otthon, a decemberi szürkeségben robotoló kolléganők már megpukkadnak.) Ezért áttettük a székhelyünket a szomszédos szigetre.

Gran Canaria

  Santa Cruzban két komptársaság verseng az utasok kegyeiért, hogy átvigye őket egy másik szigetre, vagy akár a kontinensre. Mi Olsenékat választottuk, ők 97 euróért utaztattak át kettőnket Gran Canaria északnyugati felén fekvő Agaete kikötőjébe, ami egy laza másfél órás hajókázást jelent. A jegyet már előre megvettük online, de nem muszáj ezzel bajlódni, mert pont annyiba kerül, ha a pénztárnál vesszük meg a jegyet, és finoman fogalmazok, ha azt mondom, nem volt telt ház. Agaetében átvettük az újabb bérautót, amivel körbeautózva a Komárom-Esztergom megyénél is kisebb szigetet (1532 km²) rögtön új szálláshelyünkhöz hajtottunk. A Kanárin mindenhol ingyenes és jól kiépített autópálya hálózat segítségével egy órán belül bárhová el lehet érni még úgy is, hogy betartjuk a sebességkorlátozásokat. Ezt amúgy érdemes is, mert elég sűrűn helyeztek el automata trafipaxokat az utak mentén.

  Szállodánk ablakából a Maspalomas-hoz tartozó Playa del Inglés-nél kezdődő homokdűnékre és egy pénisz alakú medencére nyílt kilátás, amiért egy csomó pénzt fizettünk, pedig alig tartózkodtunk a szálláson. (Otthon még romantikus ötletnek tűnt.) Hogy miért hívják „Angol strandnak” ezt a partszakaszt, hamar rájöttünk, amikor a közelben lévő, lepukkadt étterem- és szórakoztatókomplexumba leugrottunk körülnézni. A ködös Albionból idemenekülő nyugdíjasok, olcsó sangriával a kezükben múlatják itt a hétköznapjaikat, és a tengerpart is emlékeztetett az angol beach-ekre, már amennyiben, hogy a víz hideg, és az állandó szél a fülünkbe fújja homokot. Azért azt el kell, hogy ismerjem, a klíma sokkal kellemesebb, mint Nagy-Britanniában, de talán, mint bárhol máshol a világon. A hőmérséklet egész évben 20 és 30 fok között mozog, a szellő folyamatosan tavaszérzést sugall, és a napsütötte órák számában sem lehet panaszunk, legalábbis itt a déli oldalon. Nem véletlenül alakultak itt ki a Szaharát idéző homokbuckák, és az sem véletlen, hogy ide épültek a a legnagyobb szállodák és lakóparkok. (Talán kicsit több is a kelleténél.)

  Vasárnap, a strandokhoz közeli üzleteket kivéve, zárva tartanak a boltok, viszont ekkor rendezik meg Terorban a szokásos kirakodóvásárt. A kis hegyi falu zarándokhelynek számít, de a XVII. századi utcácskák ódon hangulata miatt is özönlenek ide a turisták, ezért, aki későn érkezik (tíz után), az még a fizetős parkolóban sem talál helyet. Teror másik nevezetessége a szigetet ásványvízzel ellátó forrás, amit 1916-tól palackoznak is. Minden vasárnap a templomtéren és környékén rendezik meg a vásárt (Mercadillo de Teror), ami nekem csalódást okozott azután, hogy több ömlengő bejegyzést is olvastam róla a neten. Néhány sajt- és mézárus mellett egy-két haszontalan kézműves termékeket árusító standból áll a helyi búcsú. Még a kürtőskalács sem maradhatott el, csak a cukornádból frissen préselt rumos italt áruló fiatalok utaltak arra, hogy Afrika partjaitól mindössze százötven kilométerre vagyunk.

  Innen egészen közel van egy másik kisváros Firgas, ami szintén vízforrásairól híres. És, hogy milyen kevés elég az unatkozó turisták idecsábításához? Elég, ha a patakot átvezeted a sétálóutcán, és egy kis vízlépcsővel dobod fel. De még jobb, ha festett csempékkel díszíted a közeli kerítéseket, mert az feldobja a fotót, és egy kis térplasztikán ábrázolod a környék szigeteit.

  A kanári szigetcsoport legmagasabb templomtornyával büszkélkedő San Juan Bautista templom már Arucas fő szimbóluma. A fekete lávakőből épült gótikus katedrális tornyai hatvan méteres magasságukkal emelkednek ki a körülötte burjánzó fehér lakóházak közül. Számomra csupán azért maradt emlékezetes, mert nem sikerült bemennünk. Vasárnap... Egy katolikus templomba...
  Létezik a városkában egy rum lepárló üzem, ami azt terjeszti magáról, hogy Európa legrégebbi ilyen intézménye. Mondjuk, ha az európai cukornád termelés volumenére gondolok, nem lehetett sok versenytársa. Az üzem vezetett túrán látogatható, de sajnos vasárnap zárva volt.

  Las Palmas nem csak a Kanári-szigetek legnagyobb városa, de még spanyolországi összevetésben is az előkelő kilencedik helyet foglalja el a maga négyszázezer lakosával. Ettől persze még nem hemzseg a látnivalótól, de a Santa Ana székesegyház mindenképp említést érdemel. A gótikus-neoklasszicista katedrális építése a XV. században kezdődött, de több, mint 300 év kellett hozzá, hogy elkészüljön. A fából készült erkélyekkel ellátott kerengője egyike azon keveseknek, amelyek fennmaradtak ebben a stílusban.

  A Vegueta, óvárosi negyed másik fő látványossága a Casa de Colón, mely épületegyüttesnek legrégebbi része a Plaza de San Antonio Abad és az Azbos nevű kápolna, ahol Kolumbusz Kristóf imádkozott, mielőtt folytatta volna útját Amerikába. Ezt sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom, mert nagy örömömre sikerült Katát meggyőznöm arról, hogyha kihagyjuk a múzeumot, még strandolhatunk egyet délután.

  A helyi piacra (Mercado De Vegueta) csak néhány percet áldoztunk, mert egy kereskedőt leszámítva, az épület zárva volt. Kár, mert állítólag Európa tíz legszebb piaca közé választották valakik, valamikor. Sétáltunk egyet a Triana negyedben, de ott is csak a butikok és áruházak csukott ajtajai vártak, ezért visszaindultunk a maspalomas-i napsütésbe.

  Útba ejtettünk még egy látványos magaslatot, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a Caldera de Bandama beomlott vulkáni csúcsra. Gran Canaria északi és keleti része kipipálva.

  Másnap a déli és a nyugat régiót barangoltuk be, ami többnyire kilátópontjaival és épített látványosságaival hívja fel magára a figyelmet.

  Mindjárt itt van elsőként az Anfi del Mar nevű település, ami egy isten háta mögött falu volt a kilencvenes évekig, aztán jött egy norvég üzletember, és felvásárolta a Verga szurdok végén lévő telkeket, hogy egy luxus paradicsomot hozzon létre a tengerparton. Hogy mennyire komolyan gondolta a dolgot, képes volt a Bahamákról tizenegyezer tonna fehér homokot hozatni az öbölbe, csakhogy karibi hangulatot idézzen. De ez még semmi! A part közelében egy szív alakú szigetet is létesített az éttermének. Igaz, nem olyan látványos híd vezet át, mint a felcsúti kis szigetre, de hát mit várhatunk egy csóringer norvégtól, nem igaz?

  A másik mesterséges (de attól még látványos) nyaralóhelyet a Mogán völgyének végén építették fel. Puerto de Mogán egy jachtkikötő, ami köré egy „görög” falucskát varázsoltak. Láttunk hasonlót Balatonfüreden, ott nem aratott osztatlan sikert. Itt viszont passzol az óceán kékjéhez a fehér házfal és a mindent benövő bougainvillea harsány színei. Egy cseppet illúzióromboló a takarítószemélyzet látható jelenléte, mert ilyet Rodoszon ritkán tapasztalni, de ettől nem zavartatva, egy kellemes órát töltöttünk itt el egymás és egy fagylaltkehely társaságában.

  A hírhedt GC-200 hegyi úton felmentünk ameddig lehetett, nehogy lemaradjuk egy kilátóról vagy kuriózumról sem. Útközben lefotóztuk a „szivárvány sziklákat” és egy táblát, amivel a motorosokat ijesztgetik, hány kollégájuk halt meg a közelmúltban az itteni szerpentinen döntögetés közben. A délután további részében a lazulást választottuk, és lesétálunk a szállodánk előtti partra, ne csak klóros víz érje a testünket. Már éppen készültünk belevetni magunkat a sós habokba, amikor egy öregúr cammogott ki a vízből álló cerkával. Olvastam, hogy a környéken gyakran látni nudistákat, de ez a fickó annyira tájidegen volt a parton gyalogló fürdőruhás emberek közt, hogy elgondolkoztam, vajon lecsukhatná-e őt a rendőr, hiszen kiskorúak is tartózkodtak a strandon. Főleg, ha azt vesszük, hogy már azért éveket lehet kapni, ha valakinek pedofil képeket találnak a számítógépén. (Na jó, nem mindenki.)

  Ha már a fallosznál tartunk, rátérnék a következő napi túránkra, ami a sziget egyik jelképének is számító Roque Nublohoz vezetett. Szerencsére, jó korán indultunk, mert az utolsó helyet kaparintottuk meg a sziklákhoz vezető ösvény elején, és még a túraútvonalon sem volt tolongás. (Nem úgy visszafelé.) Könnyű gyaloglással elérhető a csúcs, ahonnan páratlan látvány tárult elénk.
  Nyugodtan mondhatom, hogy nyaralásunk fénypontja volt ez a kirándulás, és ahogy a mondás tartja, a csúcson kell abbahagyni.

Még több fotó.

Feltűnés nélkül kövess!