2018. október 25., csütörtök

Bejárni Tolnát, Baranyát

Valójában négy megyét is érintettünk a hosszú hétvégén. Sorvezetőnek megint Rockenbauer Pál nevével fémjelzett Dél-dunántúli Kéktúra útvonala szolgált, de ezúttal is a haladósabb megoldást választottuk, és gyakran letértünk a kék jelzésről, hogy a környék más nevezetességeit is meglátogassuk.
Zalakarosról indult a gyalogtúra. A pecsételő hely egy kilátó lábánál van, ami a település nyugati végében magasodik, és megközelítését a város gondosan titkolja. Autóval felmenni elég kalandos, mert bár vezet fel aszfaltozott út, de olyan szűk és kanyargós, hogy ha jön lefelé egy kolléga, igencsak bajban vagyunk. Bringával meglehetősen meredek, tehát marad a séta, de nem hinném, hogy wellness-re érkező vendégek egy öt kilométeres oda-vissza utat szívesen bevállalnának két fürdőzés között. Ha mégis megteszik, nem lesz maradandó élményben részük. Igazából nem is értem, miért épült itt kilátó, hiszen a félkör panoráma leginkább a környező hobbi telkekre nyílik, azon túl pedig főleg szántóföldeket láthatunk. Bele sem merek gondolni, mennyi pénzbe kerülhetett a fatorony, ha bodrogkeresztúri 40 centiméteres kilátóért 40 milliót fizettek az európai adófizetők.
Innen egy 9 kilométeres szakasz vezet fel a Postás kulcsos házhoz, ami a nagy múltú turistaszakosztály, még ma is működő kalyibája az Öröm-hegyen. Jó látni ilyen, a semmi közepén álló turistaszállást, ami nem lett az enyészetté, de azért nem annyira, hogy itt is aludjuk.
Az időnk szerencsére csodálatos volt, és mondanom sem kell, hogy így október végén milyen színekben pompázik az erdő, de azért jól esett beülni az autóba, leérve a hegyről.


Innen nincs messze (kocsival) Ormánd-puszta, a Somssich család egyik kastélya, gondoltuk vetünk rá egy pillantást, mert bemenni nem lehet, magán tulajdonban van. 
Somssich-ék legnagyobb kastélyához, csak másnap érkeztünk meg Somogysárdra, amit ugyanúgy nem lehet megnézni, viszont ez nincs magántulajdonban, szóval le van pukkadva, mint állat. 
Most nem térnék ki arra, hogy miként kerülnek ki vagy be hazánk kastélyai az úgynevezett Nemzeti Kastélyprogramba, pedig az is megérne egy misét, de a grófi család történetét olvasgatva egyvalami kiverte a biztosítékot, amit muszáj szóvá tennem.
Történt ugyanis, hogy Somssich Pál a XIX. század végén nem kis anyagi támogatással és adománygyűjtés után előteremtette a pénzt a ma is álló gimnázium építésére, cserében a nagy múltú tanintézmény felvette a nevét. Ez így korrekt nem? Ha már építek a városnak egy országos szinten is korszerű gimit, legalább a nevemet felvehetné, főleg ha köztiszteletnek örvendő író és országgyűlési képviselő vagyok, ráadásul már meg is haltam. Csakhogy 48-ban jöttek a komcsik, akik nemcsak gyárakat és földeket vettek el jogos tulajdonosuktól, hanem még az emlékektől és a tisztelettől is megfosztották régi nagyjainkat. Felsőbb utasításra Táncsics Mihályra keresztelték át a gimnáziumot, akinek köze nem volt Kaposvárhoz, de lehet, hogy mégy Somogy-megyében sem járt.


Na de ugorjunk vissza az utunkhoz, aminek egyik fontos állomása Szenna község volt, ahol a skanzent szerettük volna megnézni. Mindjárt a bejáratnál felidegesített egy „önkéntes rendőr”, hogy miért ott állok meg ahol, bár kiépített parkoló még nincs kész, és minden autó az út menti árokparton dekkol, de biztos idegesítette, hogy én állok legközelebb a bejárathoz. Egy újabb lapát a tűzre akkor ért, amikor a jegyárus kisasszony közölte, hogy a templomba nem mehetünk be, mert éppen mise kezdődött. Amúgy meg +300 forint a belépés még a 900 forintos jegyáron felül. Na most, itt a fő durranás maga a „népi barokk” stílusú templom, ami 1785 óta áll ezen a dombon, az összes többi szalmafedeles házat csak a 70-es években telepítettek ide, direkte néprajzi múzeum jelleggel.
- És ha bemutatom a keresztlevelemet? Vagy mondjuk, elmondok egy miatyánkot és egy hiszekegyet, akkor bemehetek a misére? Vagy tán a pápa rendelkezett így, hogy a szennai templomban csak szennaiak mehetnek be misére?
Amúgy sem esik nehezemre lefikázni dolgokat, így meg aztán, hogy felhúztak, mindenbe bele fogok kötni. Hogy nem így lett, köszönhető annak a kedves hölgynek, aki az első tájháznál odalépett mellénk, és rögtönzött idegenvezetés tartott, mit kell tudnunk a kiállított házakról. Mire végignéztük az összes parasztházat és udvarát, vége lett a misének, úgyhogy konfliktus nélkül bejutottunk isten házába is. Belépéskor derült ki számunkra, hogy református templomról beszélünk, így aztán a „népi barokk” stílusjegy mindössze a mennyezet és a padok kipingálásán mutatkozott meg. 
Összességében jó program volt, és itt tudtam meg feleségemtől mit is jelent pontosan, hogy „áll, mint Katiban a gyerek”.


A 66-os úton (route sixty six) folytattuk az utunkat, ami nagyon kellemes meglepetést jelentett nekem. Csodás dombok és völgyek váltogatták egymást, az utat kisebb-nagyobb horgásztavak szegélyezték. (Én jártam az USÁ-t átívelő nagy-testvérnél is, ott a meglepetésem inkább kellemetlen volt. Az út nagy része monoton és unalmas.)
Éppen csak, hogy sikerült elérnünk az utolsó csoportot az Abaligeti barlangnál, ami 14 órakor indult, hogy megnézzünk néhány cseppkövet és jó néhány denevért. Hogy miért zárnak be hétvégén ilyen korán, az rejtély. Minden esetre családok tucatjai méltatlankodtak a bejárat előtt, amikor három óra körül kijöttünk a kb. 900 méteres séta után.
Innen az Orfűi tóhoz vezetett az utunk, ahol utoljára több mint harminc éve jártam. Hát mit mondjak? A fejlődést nézve nem tűnik annyinak.
Még mielőtt elfoglaltuk volna pécsi szállásunkat, tettünk egy könnyűnek ígérkező kirándulást a Mecsekben, amiből aztán leizzadós, térdfájós komoly túra lett. Este egyikünket sem kellett altatni.


Pécs hétvégén reggel úgy nézett ki, mintha ciánoztak volna. Igaz, az égbolt nem ragyogott úgy, mint az elmúlt napokban, és a hőmérséklet is lejjebb esett néhány fokot, de legalább nem esik az eső. Végig mentünk a kötelező útvonalon: Király utca, Széchenyi tér, Szent István tér, de fél tízkor jó, ha két tucat emberrel találkoztunk. Gázi Kaszim pasa dzsámija (ami most katolikus templom) természetesen fizetős, amin már nem is csodálkozom. Na de hogy majdnem annyiba kerül a jegy, mint az isztambuli Hagia Szophia óriás mecsetbe és pontosan 1800,- forinttal többe, mint a Kék mecsetbe, az nagyon durva. Ez már kimeríti nálam a pofátlanság fogalmát. 
A bazilikához érve aztán egy újdonságra lettem figyelmes. Legalábbis utolsó látogatásomkor nem voltak még feltárva az ókeresztény sírkamrák. Na, hát most fel vannak, és potom 1900,-ért meg is nézhetjük őket. Megmondom, hogy pontosan mit is. Mészkő építmény, mészkő falak téglával javítgatva és sok-sok acéljárda, meg üvegfödém. Ennyi. Na jó, ha lemegyünk a legmélyebb kamrákig, van néhány régi freskó töredék, de ennyi. Szépen megcsinálták, nem az a gondom, hanem hogy elképesztően túl van árazva. Ha ez nem lenne még elég, a jegypénztárnál felajánlja a kis csaj, hogy nála meg tudjuk venni a felújított Zsolnay negyedbe is a belépőt. Erre mögöttünk az egyik vendég nem kis felháborodottsággal közli, hogy most jönnek onnan, és az öt látnivalóból csak egy van nyitva. A lány úgy tett, mintha ez meglepné, de én már semmin sem lepődök meg. Kár érte, mert kedvenc városaim egyike Pécs.


Következő állomásunk Siklós. Ellentétben sok műemlék épülettel, itt komoly változások álltak be utolsó látogatásomhoz képest. Igaz, az még egy osztálykiránduláson volt, most pedig már túl vagyok a harmincéves érettségi találkozón is. A középkori vár története igen érdekes, próbáltam felkészülni belőle, bár sok az ellentmondás. Kedvencem, mikor a Wikipedia szerkesztője a cikk elején még azt írja, hogy „a vár első említése 1294-ből maradt fenn”, majd két bekezdéssel lejjebb „legelőször egy 1190-es oklevélben szerepel” mondattal cáfolja saját magát. Nemrégiben jártunk végig számos cseh és bajor várat, ennek tudatában állítom, hogy a siklósiaknak nincs okuk a szégyenkezésre. Akár két órát is el lehet tölteni a kiállított tárgyak és berendezett szobák nézegetésével, de nekünk asztalfoglalásunk okán sietnünk kellett tovább egy ünnepi ebédre, amit a Villány-Siklós Borút mentén kívántunk elkölteni.


A Nagyharsányi Szoborpark közelében lévő Souska borászat éttermében kóstoltuk meg, milyen egy véres hurkával töltött fürjcomb. Jó. Na de nem ez a lényeg. A sommelier srác két bort is ajánlott a két fogáshoz, de egyik sem volt villányi. Szóvá is tettem neki, hogy nem azért jöttünk ide, hogy tokai bort igyunk. (Nem mintha nekem nem lenne tök mindegy, csak ártson.) Erre ő, hogy itt nagyon kevés földjük van, ezért hozzák a szőlőt a tokai birtokukról. Később aztán bizalmas forrásból megtudtam (helyi panzió gondnok nénije), hogy az amerikai tulajdonú Souska vezetője elkövette azt a hibát, hogy villányiként jelölt meg olyan palackokat, amikben nem idevalósi szőlőlét töltöttek. Hogy hogy nem, valamiképp megtudta ezt a hatóság, és csúnyán megbüntették őket. 
Egy kisebb panzióban szálltunk meg a Bock pincészet közelében, hogyha hazafelé tartunk az esti borkóstolásból, könnyebben megtaláljuk az ágyat.


A kóstolót egy pincelátogatás előzte meg, ahol többed magunkkal végigjárhattuk a nem régiben (uniós támogatással) épült pinceszárnyakat, köztük egy száz méter hosszú alagutat, ami telis-tele volt egyenként 130 ezret érő tölgyfa hordóval. A falba süllyesztve pedig bor trezorokat csodálhattunk meg, amit akár ki is lehet bérelni. Az éves bérleti díj egy hasonló méretű borhűtőszekrény ára, na de hát olyanja lehet bárkinek. Ha már komolyan toljuk a sznobot, mégis csak nagyobb durranás Bock Józsi bácsitól bérelni egy lyukat a falban 150 ezerért, ott aztán rakódhat a palackunkra mindenféle penész. A százméteres alagút végén egy bortemplomnak keresztelt, kupolás helyiség van, aminek megépítése a föld alatt 14 méterrel, igazi bravúr. A terem önmagában is egy látványosság, de az akusztikája egészen egyedi. Ha a kupola alatt szemben állunk egymástól egy adott távolságra (kb. 3 m) akkor a szemben álló, halkan beszélő társunkat úgy halljuk, mintha egy mikrofon felerősítette volna a hangját. Nagyon vicces.
A kóstoló tíz különféle, helyben termesztett szőlőből készült bor, amihez kaptunk egy saját sommelier-t. Alig bírtam megállni röhögés nélkül azt a sok maszlagot, amit összehordott egy egyszerű borról. Szerintem a marketingesek csúcsán egy borász állhat, aki annyi hasonlattal és költői képpel tudja ecsetelni az erjesztett szőlőlevét, hogy a végén már alig várod, hogy birtokba vehess egy palackot potom tízezerért. Merthogy a kóstoló legdrágább bora ennyibe kerülne, ha egy palackkal haza szeretnénk vinni belőle.


Villány amúgy gyönyörű. A főút menti pincesor virágkorát éli. Egymást érik a hangulatos borozók és a menő éttermek. Érdekes, hogy a következő faluban, Villánykövesden már koránt sincs annyi látogató, pedig a pincesora, ha lehet, még látványosabb.
Utolsó napunk ismét a Kéktúra bejárásáról szólt, amivel kapcsolatban csak egy észrevételem lenne: Az emberek rászoktak a túrázásra. Már korábban is észrevettem, hogy sokkal több kirándulóval találkozom az erdőkben, mint 10-20 éve, de ezek általában felkapott helyek voltak. Most viszont Baranya és Tolna lankái között gyalogoltunk, mondhatni semmi különös, mégis, az őszi jó időt kihasználva a népek tömegesen vonulnak ki hétvégén a szabadba. Ami dicséretes ugyan, de volt, hogy a kisújbányai Ferde-vízeséshez azért nem tértünk ki, mert kisiskolások zajos hada lepte el az erdőt.


Utolsó állomásunk a Tolna megyei Grábóc község volt, ahol kevesen tudják, de egy igazi szerb templom és kolostor üzemel. A falu végében, egy eldugott völgyben található az 1738-ban épült ortodox templom, amit még korábban, a törökök elől ide menekült szerb szerzetesek templomának alapjaira emeltek. Szerencsénkre nyitva találtuk a kaput és közelebb mentünk, hogy készítsünk néhány fotót, amikor előkerült egy fiatal szerzetes és egy szerzetes nő, akik tényleg szerbül beszéltek egymással. Amikor megkérdeztem, hogy esetleg bemehetnénk-e a templomba, karmozdulatokkal tessékeltek be, amiből azt szűrtem le, hogy magyarul alig beszélnek. Bent aztán újabb meglepetés ért. A gazdagon díszített barokk templom falai és mennyezete telis tele van régi freskóval, és az aranyozott ikonosztáz igazi kuriózumnak számít a sok katolikus és református templombelső után.
Kezünkbe nyomtak egy laminált tájékoztató lapot, amin olvasható a kolostor viszontagságos története. 1994-ben a szerb egyház visszakapta az épületegyüttest, és reméljük innentől már háborítatlanul imádkozhatnak az idők végezetéig.


Ezzel a giccses képpel zárom az élménybeszámolót, és minden túrázót buzdítok arra, hogy nyugodtan tervezzen kirándulásokat ebbe a dél-dunántúli régióba, nem fog csalódni a táj szépségében.


2018. október 8., hétfő

Nyugaton a helyzet változatlan

Hétvégén kirándulást tettünk az ország nyugati felébe, érintve még a legnyugatibb pontot is. A túra nagy részét autóval tettük meg, de volt benne gyaloglás is bőven. Támpontul a Rockenbauer Pál-féle Dél-Dunántúli Kéktúra útvonalát választottuk, bízva abban, hogy a híres természetfilmes, világjáró csak tudja, hogy merre érdemes csatangolni a környéken.
Még oda sem értünk az Alpokaljára, amikor máris be kellett húznom a féket, mert Egerváron haladtunk át, ami nem ugyanaz, mint az egri vár. Az itteni várkastély sík területen áll, és alapvető különbség a hevesi névrokonhoz képest, hogy ezt harc nélkül adták át a töröknek, akinek első dolga volt, hogy felgyújtsa azt. (Talán erről be is lehetne nyújtani egy számlát az éppen ma hazánkba látogató Erdogan „úrnak”.) Abban viszont hasonlít, hogy itt is rendeznek kulturális eseményeket már több mint negyven éve. Sajnos korán volt még, nem vártuk meg a nyitást, pedig a belépő csak 10 tallér.


Pár faluval odébb van Sorokpolány, ahol megálltunk egy percre. Eredetileg a középkori Nagyboldogasszony-templom volt az úti cél, de éppen mise volt, úgyhogy csak a restaurált homlokzati falfestményt örökítettük meg. Innen pár lépés a Szapáry-kastély, ami ma magántulajdonban van és nem látogatható. A környékbeliek úgy tudják, hogy egy „gazdag pesti vette meg a holland barátnőjének”, ami azért vicces, mert a neten talált információ szerint egy magyar nevű, de dán állampolgár a tulaj. Akárhogy is, szépen rendbe vágta kastélyt és a kert egyenesen pazar, bár kissé eklektikus. Jó fotótéma még a faluban lévő Szapáry-mauzóleum, ami 1880-ban épült neoreneszánsz stílusban. Kissé elhanyagolt, az állam nem kezd vele semmit. Egyszer már meghirdette eladásra, és a Szapáry-kastély tulajdonosa megvásárolta, hogy felújítva a falunak adja át, de a szabályosan lezajlott árverés után az állami vagyonkezelő indoklás nélkül visszalépett az eladástól.
Egy óra csúszással ugyan, de sikerült elérnünk túránk kiindulópontját a vas-megyei Velem községet, ahol még pár éve látogatható volt a XVI. századi vízimalom. Sajnos ma már zárva van és, felveri a gaz, de érdemes volt idáig elmenni, mert gesztenye szezon van, és a faluban kis asztalról árulják a szelídgesztenyét. Sőt, sikerült találnunk egy bácsit, aki megsütve, megpucolva és még melegen árulja a csemegét. Meg is volt a reggelink.


Az osztrák határ menti úton haladtunk délre, majd Pornóapátinál elkanyarodtunk Ondód felé. (Bocs, ezt nem bírtam kihagyni.) Valójában Ják volt az úti cél és persze a jáki templom, amit mindannyiunk fejébe vertek, hogy hazánk legszebb román stílusú épülete. Valóban az, de ami nekem legjobban tetszett benne, az közelebb állt a gótikához, de most nem kezdenék bele stíluselemzésbe. Amit viszont mindenképp ki szeretnék írni magamból, az az, hogy kishazánkban is egyre jobban terjed, hogy a templomokba belépésért fizetni kell, akár itt Jákon. Most nem a 300 forintról van szó, mert annál többet is megér a látvány, de had adjam oda magamtól! Mi van azzal, hogy isten háza nyitva áll mindenki előtt? Kufárkodunk a sok kegytárggyal, az rendben van? Vagy itt is valamiféle unortodox bibliaértelmezésről beszélünk?


Magyarszecsődön találhatjuk a jobb kort is megélt Batthyány kastélyt. Az 1893-ban barokk stílusban épült kastély majdnem húsz éve olasz tulajdonos kezében van, de olyannyira nem foglalkozik vele, hogy a természet lassan kezdi átvenni a hatalmat az épület fölött. Szerencsére ebben a faluban nincsenek hajléktalanok, így bemerészkedhettünk megnézni, hogy fest belülről. Érdekes. A naiv művész, akinek festményei „díszítik” a falakat, odáig merészkedett, hogy Botticelli: Vénusz születése képét is felpingálta az egyik ajtó fölé. Mi láttuk az eredetit az Uffiziben, hát, mint mondjak? Még gyakoroljon kicsit!
Mert kastélyból sosem elég, meglátogattuk a Sibrik-kastélyt Szarvaskenden, még ha nem is tudjuk ezt sem megnézni, mert a helyi önkori foglalta el irodáival. Ahogy kívülről néztem az elkorhadt ablakokat, a málladozó vakolatot, nem sok jövőt jósolok ennek a nagy múltú kastélynak sem. Amúgy meg röhejes, hogy ámuldozunk a XIX. századi épületek láttán, ha azt valami híres nemesi család építette, miközben mondjuk a VIII. kerület (ejtsd: nyócker) tele van ugyanebben az időben emelt, klasszicista stílusú házzal. Zárójel bezárva.


Sajnos ezekkel a vasi kastélyokkal nincs szerencsénk. Iváncon például „szakosított intézet” (értsd: diliház) foglalta el a helyet, de legalább szépen karbantartják, legalábbis, ahogy azt a kerítésen keresztül meg tudtuk figyelni. Akárcsak Csákánydoroszlón a Batthyány-kastélyt.
Na de van ellenpélda is, mert Rátóton például csodálatos állapotban fogad a Szél Kálmán-kastély, amit Hauszmann Alajos tervei alapján épített a volt miniszterelnökünk apja. Jelenleg kereskedelmi szálláshely, akár 17 ezer forintért is ki tudunk venni egy szobát egy napra.
Mi nem így tettünk, hanem elindultunk Magyarország legnyugatibb pontjához, az osztrák-szlovén-magyar határon álló Hármashatárkő emlékműhöz. Kellő mértékben fáradtak voltunk ahhoz, hogy ne Felsőszölnök felől közelítsük meg egy 4 kilométeres erdei úton át, ezért inkább a szlovén oldalt választottuk. Ha már Unió, használjuk ki! Félve közelítettük meg a határátkelőt, nehogy migráns hordák támadjanak ránk (hiszen a média nagy része ezzel riogat), de egy teremtett lelket nem láttunk. Még egy nyomorult határvadászt sem, ha csak az utolsó kiskocsma előtt ücsörgő fegyveres egyént nem számítjuk annak.


Szlovéniába átlépve egy teljesen más világ fogadott. Itt mintha még a fű is zöldebb lenne. Az biztos, hogy a házaik sokkal inkább hasonlítanak az osztrákokéra, no és, hogy minden tanyához aszfaltút vezet. Ez persze most annyira nem jött jól, mert zsákutca táblákat viszont nem raknak ki, így a dimbes-dombos tájon átvágva gyakran futottunk be véletlenül egy magán portára. Végül sikerült megtalálnunk a „Tromejnik” feliratot, ami a hármas-határt jelezte. A parkolóból egy 700 méteres tanösvény vezet fel az emlékműhöz, ahol nem csak latinul és szlovénul, de még angolul sőt, magyarul is olvashatjuk a különböző fafajták neveit. Fent aztán egy ünneplő férfisereggel találkoztunk, akik az egyikük ötvenedik születésnapjára emlékeztek meg egy bográcsnyi gulyásleves és néhány üveg itóka társaságában. (Már nem voltak szomjasak.)
Futás le a hegyről, mert lassan sötétedik és mi még nem láttuk az Őrség legszebb helyeit!
Velemér Árpád-kori templomával hamar végeztünk, mert az már bezárt mire odaértünk. Ezzel az Árpád-kori megjelöléssel eddig is gondom volt, mert az sugallja, mintha Árpád nagyfejedelem, vagyis az államalapítás idejéből származna az adott építmény, miközben ez az időszak 1301-ig, az Árpád-ház férfiágának kihalásáig tartott. Na most ehhez képest, erről a templomról, amit én inkább neveznék kápolnának, 1360-ban tesz említést először egy oklevél. Ez persze mit sem von lenne abból az értékből, hogy freskóit  Aquila János festette a XIV században, aki ha lehet hinni a Wikipédiának, nagy sztár volt a maga korában.


Mondanom sem kell, hogy a Pityeszeri Skanzen is zárva volt már, mire odaértünk az Őrség egyik leglátogatottabb részéhez, de ez nem volt akkora baj, mert így legalább egyedül kóricálhattunk az épületek között és az ablakokon belesve a berendezés nagy részét is jól láttuk. Átmentünk a szomszédos szerre, (dombtetőre épült házcsoport) ahol a Batha Porta kínálja házi készítésű tökmagolaját. Látszik, hogy itt a tulaj az eladó, mert miközben kavargatja a pirított tökmagőrleményt, nem rest nekünk aznap este hétkor, huszonhatodszorra is elmesélni, mi a különbség a hidegen sajtolt és a számtalan más eljárással készült tökmagolaj között, és azt is, hogyan készül a szupermarketekben kapható gyenge utánzat. A szomszéd helyiségben pedig még sikerült vennünk Batháné saját kézzel nyújtott tökös-mákos réteséből is. Amit most nem eszünk meg, mert Szalafő egyik menő éttermét készültünk tesztelni. A Pajta Bisztró fiatal, ámde sok menő konyhát megjárt szakácsa igazi kulináris élményt ígér a betérőknek. Nem szeretnék gasztroblogger szerepében tetszelegni, de pár szóban összefoglalnám a tapasztalatainkat. A régi pajtát ötletes építészeti megoldásokkal növelték meg, és egy panorámás éttermet alakítottak ki. Az étlap nem hosszú, de legalább könnyebb választani. A felszolgálók profin végzik a dolgukat. Helyben sütött kenyér különlegességgel és egy kis körözöttel kedveskednek, amíg várunk a kajánkra, ami hamar meg is érkezik, és hát tényleg egyfajta képzőművészeti alkotás. Csak hát mindig ugyanaz a probléma: fél fogamra sem elég. Fizetés előtt még kapunk valami csoda finom, hajdinában megforgatott trüffelgolyót is, szóval szavam nem lehetne, de bizony előkerült még az este folyamán Batháné rétese is, amit egy tízezres számla után nem lenne elvárható.


Este nyolc után érkeztünk meg szállásunkra a Vadkörte Fogadóba, ami Kondorfa Alvégen van. (Komolyan ez a címe.) A hangulatos rönkfa étterem és panzió tök sötét, sehol egy lélek, de a parkolója tele volt, úgyhogy bíztam benne, hogy előbb vagy utóbb bejutunk valahogy. A tulajt ugyan nem sikerült telefonon sem utolérnem, az egyik vendég útbaigazításával megtaláltuk a szobánkat. Szállásokról nem szoktam nagyon írni, csak ha valami különlegeset tapasztalok. Az itteni berendezés több százezret érő faragott ágyból, és igazi antik, faragott szekrényből áll, ehhez képest valami olyan gagyi ágyneművel vártak, hogy az valami elképesztő. Ha már fogadónak hívja magát, és az infrastruktúra is megvan hozzá, igazán adhatnának valami reggelit a vendégeknek. Ehhez képest a tulaj még másnap fél kilenckor sem került elő, de legalább fel tudtam őt hívni, amikor is sűrűn elnézést kért és azt mondta a szoba árát csak dugjam be a párna alá.


Másnap még jó pár helyre eljutottunk, de azokról írni nem érdemes, azokat a tájakat látni kell. Viszont összegzésül had mondjam el őszinte és kíméletlen véleményemet! (Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy van-e értelme, hiszen sok elfogult embert megbánthatok vele, miközben szimpatizánst nehéz találni fikázással, de aztán szerényen eszembe jut az arc-poétikám, miszerint szigorúan szubjektíven fogok írni mindenről.)
Az igazság az, hogy nekem az Őrség csalódás volt. Nem mintha nem lenne szép a táj, de túl van hájpolva. Ugyanilyen csodás lankákat találunk Zalában és Somogyban is, hogy a Balaton-felvidékről már ne is beszéljünk. A falvak, csak a turisták által látogatott helyeken összeszedettek, de egy dombbal arrébb már lepukkadt településeket is találunk, ahol a házak fele elhagyatott. Na és Őriszentpéter „az Őrség fővárosa” egy 1100 fős falu. Nem is értem, hogy kaphatott városi rangot egy olyan település, ahol vasárnap reggel nem tudok egy reggelit venni magunknak. Második hazám Balatonszemes jutott eszembe, ami egy 1800 fő lelket számláló község, amiben még télen is van nyitva két kocsma, ahol meg tudok inni egy kávét reggel a Coop-ban vásárolt kiflim mellé.