Somogyvár

Imádom, hogy mostanában minden „Nemzeti”. Nemzeti a trafik, a hulladék szállítás, az adó behajtás, és amit csak át lehet keresztelni. Értem én, hogy a magyar identitástudatot sulykolni kell az emberekbe, mert attól sokkal jobb lesz nekik, de valóban így van? Vajon nemzetünk azon polgárai közül, akik oly büszkék arra, hogy magyar földön látták meg a napvilágot, hányan ismerik a nemzeti emlékhelyeinket? Hányan látogattak el már például Somogyvárra, hogy megnézzék Szent László alapította Bencés apátság romjait?

A Krisna-völgy meglátogatásával együtt, akár egy délelőttbe is belefér a két program. Balatonboglártól húsz perc autózás után érjük el a Somogyvár községbe vezető út mentén elhelyezkedő, 2015-ben átadott látogatóközpontot. Az 1,4 milliárdból kialakított fogadóépület mérnöki bravúr. Impozáns megjelenésű mégis szépen belesimul a tájba. Az 1600 forintos jegyért cserébe megtekinthetünk egy történeti kiállítást, ahol az ásatásokon talált, ezeréves kőfaragványok is helyet kaptak. Ezután felsétálhatunk egy kiépített erdei ösvényen az emlékhelyig, vagy egy kis kerülőúton, a falun keresztül autóval is fel tudunk jutni a gondosan körbe kerített romokhoz, ahol újból elkérik a belépőnket. (A jegyet érdemes megtartanunk, ha a krisnások szépen parkosított völgyét és egzotikus templomát meg szeretnénk nézni, mert tíz százalék kedvezményt kapunk az ottani belépő árából.)

Koppány vezér egykori birtokán, a XI. század végén I. László királyunk alapította azt a bencés monostort, amelynek feltárt romjai között barangolhatunk, vagy egy kilátóba felkapaszkodva felülről is áttekinthetünk. A monostort több mint négy évszázadon keresztül lakták a szerzetesek és látogatták a zarándokok. A kiállításon megtudtam, hogy fontos állomása volt még a compostelai zarándokoknak is.
A XVI. században már erőddé alakított kolostor török kézre került, majd a pusztítás és az enyészet tette láthatatlanná több száz évre, mígnem a XIX. század végén lelkes régészek kezdték meg a feltárást. Az érdemi munka a hetvenes években kezdődött, ami egészen a kilencvenes évek elejéig tartott, amikorra a feltárt alapokra egy-két méter magas falakat emeltek, hogy jobban áttekinthető legyen a komplexum.

I. László az Árpád-ház leszármazottja, I. Béla király másodszülött fia. A trónt mégsem apjától vagy bátyjától örökölte, hanem hosszú csatározások és diplomáciai alku után Salamon nevű unokatestvérétől vette át. Őt mondják az első választott magyar királynak és ő volt az első, aki törvényeket hozott a magántulajdon megvédésére. (Tyúklopásért karlevágás és hasonlók.) Óriás termetű, félelmetes harcos hírében állt, több csatát is megnyert a betolakodó kunok, besenyők ellen, és ha már benne volt a csatározásokban, gyorsan elfoglalta a horvát területeket. Ekkor romlott meg viszonya a Pápával, aki balga módon magáénak gondolta ezt a vidéket.
László avatta szentté I. István királyunkat annak ellenére, hogy az megvakíttatta nagyapját, Vazult. Majd közel száz évvel 1095-ben bekövetkezett halála után őt magát is szentté avatták. Úgy látszik, kunok és besenyők gyilkolászása nem tartozott a kizáró okok közé annak idején.

 

Krisna-völgy

Háre Krisna, Háre Rama, Háre Háre, ismerjük a híres mantra transcendentális szavait a Hair musical óta. Nagyjából ennyit tudtam a Krisna tudatú hívőkről, na meg persze azt, hogy festékes orrú, száriba öltözött leánykák próbálják szent könyvüket rám sózni a Tesco parkolójában. Hogy miért adom mégis nekik minden évben az egyházaknak felajánlható egy százalék adómat? Egyszerű. Rendszeresen látom őket a városban, ahogy ételt osztanak a rászorulóknak.

Szerettem volna jobban megismerni ezt a „kis csapatot”, ezért egy napsütötte kedd délelőtt ellátogattunk Somogyvámosra, Kelet-Közép-Európa legnagyobb krisnás kommunájába, hogy bekukkantsunk hétköznapjaikba. Boglártól húsz percnyi autózásra található a dombok lankája között megbúvó, hangulatos település. Táblák jelzik a Krisna-völgybe vezető utat, de nem is lehet eltéveszteni, mert a falu templomától látszik a bejárat. Díszes oszlopok között jutunk be a 260 hektáros farmra. A recepció épületéig színes térburkolattal lerakott út vezet, amerre a szem ellát, gondozott szántók és legelők. Tíz perccel nyitás után érkeztünk a kőelefántokkal kiegészített, impozáns fogadóépülethez. Leparkoltunk és a jegypénzárhoz sétáltunk, ahol a legnagyobb meglepetésünkre csak egy zárva tábla fogadott. A kapu azonban tárva-nyitva állt, időnként egy személyautó haladt át rajta. Vettük a bátorságot és gyalogosan nekivágtunk a szentélyig vezető két kilométeres útnak. A sétányt tudatosan parkosított, árnyas liget övezte, helyenként indiai stílusú szaletlivel és egy csörgedező patakkal, amit néhány helyen tóvá duzzasztottak. A parkból csak úgy áradt a gazdagság illata. Elbizonytalanodtam, hogy vajon jó helyre irányítottam az egy százalékomat?

Egy ponton kettéválik az út, és bár a templomot egyenesen mutatja az útba igazító tábla, az embert mégis inkább balra vonzza a dombtetőn terpeszkedő iskolaépület látványa. A suli előtt lazuló nebulók képe alapján akár Ázsiában is lehetnénk, leszámítva a hajszínüket. Már amennyi látszik belőle, mert a fiúcskáknak ugyanúgy kopaszra nyírják a búráját, mint apjukét, mindössze egy „janicsár lófarok” jelzi az egy isten hitet. Sajnos az épület nem látogatható, de annyit sikerült megtudnunk, hogy általános iskolájuk akkreditált, tehát a vallásoktatás mellett megtanítják a hagyományos ismeretanyagokat is.
Innen mintegy kétszáz méterre található az istálló, ami előtt egy modern, homlokrakodós traktor rendezgette a szalmabálákat. Ez némiképp ellentmond a tájékoztató táblán olvasottnak, miszerint csak állati erővel hajtott földművelést folytatnak, a fosszilis energiák mellőzése érdekében. Egy közeli kilátóból tekinthetünk körbe a hatalmas birtokon, amit a kilencvenes években szereztek meg kárpótlási jeggyel. Hogy honnan volt a kárpótlási jegyük, arra nem sikerült választ kapnom.

 

Jóllakott tehenek kíváncsi tekintette mellett haladtunk tovább egy fasor árnyékában, melyet újabb meditációs helyek öveztek, egészen a kertészetig. Fóliasátrak és üvegházak alatt termelik meg a kommunának szükséges élelmiszereket. A vegetáriánus életmódot folytató Krisna-tudatú hívők szinte teljes önellátásra vannak berendezkedve, és teszik mindezt környezetkímélő módon, ami mindenképp szimpatikus. Az, hogy miből szerzik be a legmodernebb termelőeszközöket, számomra rejtély maradt.
A templom (szentély) külső megjelenésében nem hivalkodó, akár egy felújított TSZ központ is lehetne. Rajtunk kívül egyetlen látogatóval sem találkoztunk ez idáig, félő volt, hogy elmarad a tizenegyre hirdetett, vezetett látogatás. Ahogy tébláboltunk a bejárat előtt, megjelent egy szimpatikus fiatalember zöld vászoningben és bokáig érő, fehér szoknyában. Mikor elmondtuk neki, hogy jöttünk be a kapun, nem problémázott, csak közölte, hogy akkor nála kell megvennünk a fejenként 2500,- forintos belépőjegyet. Ezért a pénzért nem csak a szentélybe vezetett be minket, de bármit kérdezhettünk is tőle. Gopa Kumárától megtudtuk, hogy eredetileg Gáborként jött a világra, de tizenhárom évvel ezelőtt, amikor idekerült, tanítója adta neki ezt a nevet. Személyes indíttatásáról is szívesen mesélt, de még a párválasztás rejtelmeibe is beavatott minket, tényleg nem volt tabutéma. Persze legszívesebben a vallásáról mesélt, de a legjellemzőbb sajátosságokat már korábban is ismertem, és természetesen megvolt a kialakult véleményem, amit most meg is osztanék.

 

 

Kezdetben vala a 3-4000 éves hindu vallás több istennel és kusza szabályokkal. Aztán jött Buddha, aki egy teljesen más szemléletet terjesztett el, amihez nem volt szükség istenekre. (Az más kérdés, hogy ma már istenként tisztelik az egykori herceg, szerzetest, és áldozatokat mutatnak be szobránál.) A buddhizmus elég nagy szeletet hasított ki a szakrális tortából, de még mindig volt rés a piacon, amikor A. C. Bhaktivedánta Szvámi Prabhupáda 1966-ban elterjesztette a hindu valláson alapuló, ámde egy isten hívő (a nyugati embernek is befogadható) irányzatot, a Krisna-tudatot és filozófiát. A legjobbkor, hiszen az Egyesült Államok ekkor háborúban állt Vietnámmal, tombolt a hippi-korszak, a lázadás a meglévő vallástanításokkal szemben. A fiataloknak vonzó alternatívát jelentett a színes külsőség, a szereteten alapuló, békés életszemlélet. Majd jött Milos Forman Hair című sikerfilmje, ami jó reklámot csinált a vallásnak világszerte.
Pedig, ha jól belegondolunk az egzotikus kinézetet és a keleti mantrákat leszámítva, sokban hasonlít más világvallásokhoz. Hasonló igéket hirdet, (alázat, szolgaság, ima, szeretet, stb.) hasonló kellékeket alkalmaz, (oltár, ima-gyöngysor, fohászok) miközben kevésbé liberális. Ott van például a párválasztás kérdése. Gopa tizenhárom évig cölibátusban élt, és most, hogy már csajozna, nem lehet neki, mert majd a bölcs tanítói kiválasztják a hozzá illő mátkát. De a kötelező vegetáriánus étkezést sem mondanám szabadelvűnek.

 

Ezzel együtt, szimpatikus nekem ez a vallás (csak ne kelljen gyakorolnom), mert szeretetet és megbékélést hirdet, odafigyel a környezet megóvására, miközben nem ragaszkodik bigott módon a múlthoz és bátran használja korunk vívmányait. A háztetőkön napelemek és szélkerekek biztosítják az energiát, a vizet kutakból nyerik. A növényeket biogazdálkodással termesztik és tárolják. A lakók mosolyognak és mindenkit hangos Hare Krisnával köszöntenek.
Csupán egy dolog zavar, hogy honnan ez a sok lóvé? Az én egy százalékom biztos nem fedezi ezt a rengeteg kiadást. Az egy dolog, hogy a bent élők ingyen dolgoznak a közösségnek, de ottjártunkkor több külsős munkaerőt is láttunk, akik különböző szakipari munkákban segítettek. De pénzbe kerül a falakon kívül élő szerzetesek lakhatásának finanszírozása is, és még ki tudja mi minden. Már nem volt pofám Gopától megkérdezni, ki finanszírozta utazásait, de megtudtam tőle, hogy sikerült eljutnia Indiába, Vrindávana és Majapur zarándokhelyekre.
Akárhogy is, nagy szerencse, hogy még ételosztásra is marad a büdzséből.

#BABOD

Ki ne hallott volna már Somogybabodról, a terepjáró rajongók Mekkájáról? Kevés olyan nagy múltú rendezvényt ismerek, ami a nyolcvanas évek óta töretlenül fejlődik, és minden évben látogatók tízezrei keresik fel. Olyannyira, hogy a szervezők ma már Európa legnagyobb off road fesztiváljaként emlegetik honlapjukon.
Ifjú titán koromban Balatonszemesen nyaraltunk, amikor feltűnt, hogy rengeteg német (NSZK) rendszámú Jeep, Toyota és más terepjáró lepte el az utcákat, kerekükön olyan bütykös gumikkal, amilyet addig csak tévében láttam. Hamar kinyomoztam, hogy egy találkozóra jöttek, amit a közeli, Somogybabod motokrossz pályáján tartottak. Bepakoltam a családot a Zsiguliba és felkerestük a helyszínt. Az út menti búzatáblán átvágva, megtaláltuk a katlant, ahol szájtátva bámultuk a szebbnél szebb „nyugati” verdát, ahogy bőgő motorral csörtetnek felfelé a meredek emelkedőkön. Kicsit ugyan visszataszítónak éreztem a német tulajdonosok pöffeszkedő, exhibicionista viselkedését, de tetszett az a bajor sörsátor, amit egy rögtönzött kemping közepén állítottak fel. Lelkesedésem rögtön alábbhagyott, amikor megtudtam, hogy márkáért mérik a csapolt nedűt.

 

Évekkel később, amikor már magyar szervezésben tartották meg a rendezvényt, ismét ellátogattunk a somogyi faluba. Óriási élményt nyújtott a fesztivál egyik különleges eseménye, a roncsderbi. (Nem is értem, miért száműzték a programok közül ezt a rendkívül látványos versenyszámot.) Házilag átalakított Ladák, Wartburgok lökdösték egymást egy hepehupás körpályán, ahol plusz pont járt annak, aki felborította az előtte haladó kocsit.
Aztán a kétezres évek elején engem is utolért az őrület, és vásároltam egy használt terepjárót, amit átalakíttattam egy erre szakosodott műhelyben, hogy a legnehezebb terepviszonyok között se hagyjon cserben. Első dolgom volt kipróbálni a vasat a somogybabodi pályán. Az év nagyobbik részében elhagyatott katlanban kedvemre roboghattam a kitaposott pályákon, és azt kell, hogy mondjam, nem szippantott be az érzés. Az adrenalinfüggők bizonyára élvezik, amikor tengelyig süppednek a sárba, vagy a borulás határán billeg az autójuk egy meredek hegyoldalon, de én jobban szerettem a hangulatos erdei utakat, napsütötte réteket.

 

Ennek ellenére, néhány évente kilátogatok az eseményre romantikázni. Utoljára már nyomasztott a kezelhetetlenül nagy embertömeg, és a magas belépődíjak, ezért hanyagoltam a fesztivált. Idén azonban ismét Szemesen nyaraltunk, és mivel vasárnap strandolásra alkalmatlan, szeles időjárást fogtunk ki, adta magát, hogy ugorjunk el Babodra. A bejáratnál leszurkoltuk a 7.500,- forintos díjat (két fő és egy autó), amiért kaptunk egy „jó szórakozást” biztatást, és egy karszalagot. Egy tájékoztató nyomtatványnak jobban örültem volna, aminek a hátuljára akár egy térképet is nyomtathattak volna, mit hol találok, és hogy melyik útvonalon hagyhatom el a helyszínt. A látogatók terelésére odaszervezett helyi erőnek fogalma sem volt a rendezvény részleteiről, ezért a szervezők honlapján próbáltunk tájékozódni, csakhogy ott nem találtunk pontos információt a vasárnapi eseményekről. Ráadásul egy baleset miatt órákig kellett várni, amíg a rendezvényre kirendelt mentősök ellátták az eltört karú sérültet a pálya közepén. A helyszínt hosszú, tömött sorokban hagyták el a résztvevők. Német vagy osztrák rendszámot ma már alig lehet látni, viszont Dunát lehet rekeszteni a rozzant Suzuki Samurai-jal, és veterán korú, leharcolt Nissan Patrollal. A kényszerszünet után egy autocross futamnak örülhettünk, ahol az erre a célra épült buggy-k úgy pattogtak a buckákon, mint szöcskék a fűben. Ezt követte egy quad motoros verseny 3 az-az három résztvevővel. Egy órakor a rendezők bontani kezdték a kordonszalagokat, a pályát ellepték a nézelődők, és a közöttük kóválygó autók. Puccos Volvók és utcai Jeepek jelentek meg pályán, ugyanis bárkit beengedtek a terepre aki kifizette a harmincezer forintos beugrót.

 

 

A nap fénypontjakén hirdetett szuperkupa pedig abból állt, hogy néhány vállalkozó kedvű terepjárós egy meglehetősen könnyűre kijelölt pályán, egyesével futhatott egy kört. A sorrendet a mért idők alapján állították fel. A hangosbemondó tájékoztatójából kiderült, hogy itt ma már nem lesz „kamion húzás”, „falmászás” és „dagonya programok”. Csalódottan hagytuk el a helyszínt, az-az csak hagytuk volna, mert a parkolóból a 67-es útra vezető, egyirányúsított földúton összetorlódtak az autók, és csak fél óra araszolás után szabadultunk.
Bizonyára a résztvevőknek nagy élmény lehetett a három-négy napig tartó bandázás, de én nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a következő tíz évben kerülni fogom ezt a rendezvényt.