Maldív-szigetek

A minap olvastam egy cikket a klímaváltozás kapcsán: hogyha így haladunk, húsz év múlva eltűnnek a Maldív-szigetek. Nem akarom elbagatellizálni a kérdést, de én több mint húsz évvel ezelőtt jártam arra, és akkor is ennyit emlegettek. Szerencsére még most is él és virul ez a földi paradicsom, a fehér homok szerelmeseinek Mekkája, a trópusi növények kedvelőinek Kánaánja, és a sznorkelezők Nirvánája (csakhogy a képzavarom vallás semleges legyen).  Elővettem a fotóalbumot, hogy nosztalgiázzak kicsit, és rájöttem, hogy olyan pontosan élnek bennem az emlékek, hogy akár meg is írhatnám azokat.

Kuramathi-sziget

   2001. szeptember 11-i terrortámadás után annyira megcsappant a repülni vágyók tábora, hogy a jegyárak zuhanni kezdtek. Belefutottam egy hirdetésbe, ahol a német Neckermann iroda egyhetes, luxusnyaralást hirdetett a Maldív-szigeteken teljes ellátással, egy  háromágyas szobában, egymillió forint alatt. Ez az összeg ugyan sokkal többet ért akkoriban, mint ma, de az ár fele volt az előző évekhez képest. Ez még egy lakókocsizásra szakosodott utazónak is megmozgatja a fantáziáját, így hát gondoltam egy merészet, és megcsapoltam a család nyaralási alapját. Kiválasztottam a katalógusból az egyik legnagyobb szigetet, hogy ne legyen klausztrofóbiám, és befizettem egy utat 2002 január elejére.
   Dubai érintésével szállt le a gépünk Malé repülőterén, ami egy mesterséges sziget, rajta egy kifutópályával és egy szerény méretű fogadóépülettel. Igyekeztünk volna a csomagszállító szalaghoz, amikor fennakadtam az útlevél ellenőrzésen. Máig nem tudom, mi volt a bajuk, mert egy géppisztolyos, fekete őr egy szobába kísért, ahol a főnöke sem tudott angolul. Egy darabig forgatták az okmányomat, nézegették a szakállas képemet, de miután elvettették annak lehetőségét, hogy a Bin Laden familia egyik hozzátartozója magyar útlevéllel próbálna bejutni az országba, visszaengedtek a családomhoz. A csomagjaink szerencsére megérkeztek, és a telepített idegenvezetőt is megtaláltuk, aki koordinálta az utasokat a további közlekedési eszközök felé. Miután a német fiú egyetlen szavát sem értettem, kértem, hogy beszéljen angolul. Akkor derült ki, hogy addig is úgy beszélt, csak az erőteljes akcentusa miatt ez nem tűnt fel.

   Miután a Kuramathi-sziget csak hatvan kilométerre fekszik a fővárostól, a jóval olcsóbb "schnellbootot" választottam. Akármennyire is tepert a hárommotoros jacht, majdnem két órán át tartott az út. Amikor már kezdtem volna elunni magam, egy kíváncsi delfinpár jelent meg a hajónk közelében, tartva a tempónkat. Közben egy záporeső is elkapott bennünket, így lementünk az agyon légkondizott kajütbe, ahol egy indiai filmet bámult a személyzet. Szerencsére, mire a szigethez értünk, kisütött a nap, és a festői látvány mellett egy kisebb szolgasereg fogadott a móló végében. Fehér turbános Sri Lanka-i férfiak cipelték a bőröndünket, miközben bájos húgaik narancslével és előmelegített kéztörlőkkel kínáltak. Ahogy a deszkaléceken haladtunk a szárazföld felé, majdnem leszédültem a látványtól. Mintha egy Jacques Cousteau dokumentumfilmbe csöppentem volna... Nem is, inkább egy óriási akváriumba, ahová gondos sztájliszt kezek válogatták össze a színes halakat.

A sziget keleti végében lévő fogadóépülettől több mint egy kilométerre volt a bungalónk, ezért egy kisbusszal szállítottak oda minket. Sajnos, a szobánkról nem készült fotó, mert akkoriban spórolni kellett a filmtekerccsel, de azt kell, hogy mondjam, addigi életemben még nem láttam ilyet. Félelmeim középpontjában a "kültéri zuhany" állt, amivel a prospektusban ijesztgettek, de a helyszínen egy minden extrával felszerelt fürdőszobát találtam, amelynek végéből, egy üvegajtón keresztül lehetett kijutni a szababa, egy fallal körülvett, romantikus tusolóhoz. Fölöttem a kék ég, a pálmafák harsányzöld levelei és csiripelő madarak. A két arasz átmérőjű zuhanyrózsából hűsítő édesvíz zúdult a fejemre. A kempingek lepukkadt közösségi mosdóihoz szokott családomat alig lehetett kirángatni onnan.
   Hamar kiderült, nem csak a repülőn voltunk kevesen, de a szállodában is alig volt vendég. Az étterem összes pincére a kívánságunkat leste, pedig büféasztalról választottuk ki a kaját. Már-már kissé zavart, hogy amikor visszaülni készültem a helyemre, odaugrott egy felszolgáló, hogy előzékenyen kihúzza a széket. (Szerencsére nem alólam.) Az egyenlítőnél már hatkor besötétedik, ráadásul a biológiai óránk még az otthoni, négy órával korábbinál tartott, nehezen találtuk fel magunkat. Tévénk nem volt, internetről nem is beszélve, ezért elemlámpával a kezünkben a környék felfedezésére indultunk.

   A bár irányából világosság szűrődött át a bokrok levelei között. Maroknyi nézőközönség előtt egy helyi srác éppen hatalmas rájákat etetett a vízben állva. Valaki kiabálni kezdett. A reflektor fényénél jól láthatóan, egy kétméteres cápa közeledett, amit az etetőember nem láthatott. Nők visítoztak riadtan: shark, shark! Jómagam azon csodálkoztam, hogy a fiú még csak oda sem hederít rájuk. Amikor pedig megérkezett a cápa, neki is dobott egy halcafatot. A ragadozó köszönte szépen, és távozott. Később kiderült, hogy az etetési ceremónia minden este zajlik, nem csoda, hogy a ráják azonnal ott teremnek a reflektorfényre.

   Hogy milyen pazar helyen laktunk, azt igazából csak másnap reggel vettük észre. A teraszra kilépve, csupán néhány méterre találtuk magunkat a vízparttól. Alacsony legyezőpálmák árnyékában vártak a nyugágyak, és az előttünk elterülő fehér homokot türkizkék víz nyaldosta. Azonnal elfoglaltam a napozó pozíciót, hogy sápadt, januári színemen javítsak valamennyit, de csak néhány percig bírtam.
   Akkoriban feleannyi bungaló sem volt a szigeten, mint most, és a vízben is csak néhány lábasház állt, de még így sem láttam a szomszédunkban mozgást. Egy idő után már hiányozni kezdtek az emberek, ezért elzarándokoltunk az édes vizű medencékhez. Na, nem ám gyalog (nehogy má' kalóriát veszítsünk az all incluseve-ban felszedettekből), a recepción kellett jelezni a fuvar igényünket, és az épület előtti buszmegállóban hamarosan megjelent a korábban már említett kisbusz, és oda szállított minket, ahová kértük.

   Másnap a sziget nyugati csücskébe mentünk sütkérezni és halakat bámulni. Elég egy úszószemüveg, hogy az ember ledugja a fejét a vízszint alá, és máris bohóc-, némo-, és zászlóshalak, sokasága veszi körül. Néhány macskacápa is ólálkodik a part mentén, de olyan fosósak, hogy amikor egyszer az egyiknek egy zátonyra sodródott snecit bedobtam az orra elé, táplálék gyanánt, úgy megijedt, hogy a másodperc töredéke alatt elhúzott a nyílt víz felé.
   Ha már az élővilágnál tartok, meg kell hogy említsek egy igencsak rút teremtményt, amelyek belerondítanak a naplemente idilljébe. Ezek az alkonyatkor igen aktív denevér kutyák alacsony magasságban repülnek el az ember feje fölött. Tudom, hogy gyümölcsevők, de nekem akkor se repkedjen egy szárnyas tacskó a közelemben, amikor épp az Indiai-óceánban gyönyörködöm.

   Ha már nem elégít ki a lubickolás, különböző fakultatív programok várják az idelátogatókat. Ezek közül a legolcsóbb a "sunset cruise", ami tényleg csak annyi, hogy egy bárkával elvisznek néhány száz méterre a parttól, és magnózene mellett megnézhetjük, ahogy a napkorong lebukik a horizonton. Kaptunk mellé egy pohár pezsgőt és ennyi. Miután a palackos búvárkodásban nem vagyok érintett, egy csomó pénzt megspóroltuk az efféle fakultációkon. Hogy egy néhány száz négyzetméteres, lakatlan szigeten kitegyenek egy egész napra, annyira nem érdekel, hogy még ingyen sem mennék, de a kirándulás a közeli Rasdhoo-atollnál, izgatta a fantáziámat. Ugyanis ez egy lakott sziget, kereskedelmi szállás (akkoriban még) nem volt rajta. A naplementés vízibusszal jutottunk át a faluba, és két óra szabadidőt kaptunk, hogy kedvünkre kószáljunk. Ablaküveg nélküli, szegényes, de tiszta portákat láttunk. A csöppnyi kis épületek többségét megkövesedett korallból (!) építették némi kis habarcs felhasználásával. (Kinek mit intézett az Óceánja.) Az utcákon nincs burkolat, egy boltot láttunk csupán, ahová betértünk és a fent már említett, kézzel készült fotóalbumot beszereztük. Láttunk még egy orvosi rendelőt is, ahol a betegek az épület előtti pálmafák árnyékában várták, hogy szólítsák őket. Ránéztem a műholdképre, hogy fejlesztettek-e az egészségügy területén azóta, és igen... Egy villanyfényes futballstadion van most a  helyén...

   Bármennyire is paradoxnak hat, volt hátránya is a későbbiekben annak, hogy erre a mesés helyre eljutottunk. Akkoriban még "csak" az európai tengerpartokat jártuk be, efféle látványban leginkább képeslapokon volt részünk. Ez a nyaralás viszont olyan magasra tette a homokos strandról kialakult mércénket, hogy utána már nem tudtunk elájulni a Karib-tengeren, Balin vagy hasonló, felkapott üdülőhelyeken. Talán csak a Seychelle-szigetek tudta ezt űberelni.

Nézzünk be a fátyol mögé!

Egy nyugati utazónak a hatvanas években átlépni a vasfüggönyön túlra éppen olyan lehetett, mint nekünk most meglátogatni Szaúd-Arábiát, a titkok és misztikumok országát. Miközben leírom a tapasztalatainkat, lerombolok néhány sztereotípiát, másokat pedig megerősítek.

Szaúd-Arábia

Beutazás, közlekedés

Az országba belépéshez vízum kell, de ezt könnyen elintézhetjük a fotelünkből, csak a bankkártyánkat kell az átlagosnál jobban megélezni. Részleteket elolvashatod Vándorboy barátom honlapján.
   Ha megvan a vízum és a kötelező szaúdi biztosítás, már válogathatunk is a repülőjegy ajánlatok közül. Mi egy kedvező árú, Wizzair jeggyel utaztunk Dammamba, a Perzsa-öböl partján álló városba, ahol aztán rettegve vártuk a határátlépési procedúrát. Akárhol tájékozódtam, mindenhol azt lehet olvasni, hogy nagyon szigorúan ellenőrzik, nem viszel-e be disznóhúst, alkoholt vagy pornókiadványt. Ezért aztán csak Orsi baromfimájast pakoltunk be a vegán kolbász mellé, és a megszokott gyomorfertőtlenítőket is otthon hagytuk, akárcsak a pornó DVD gyűjteményemet.
   Az útlevélellenőrzés nem tartott tovább egy percnél, a fehér hálóinges határőr még a kinyomtatott vízumpapírunkat és a méregdrága biztosításunkat sem kérte el, csak leolvasta az okmányok mágnescsíkját, és már mehettünk is tovább. A fickó bizonyára elveszíthette a tányérsapkáját – gondoltam –, mert ideiglenesen egy tyúklábmintás, piros konyharuhát terített a kobakjára. Aztán később kiderült, hogy ebben az országban igen gyakori a férfiak körében, hogy a súlyos sapkahiányt ezzel a megoldással hidalják át. A zöld folyosón konkrétan egy árva lélek nem volt kíváncsi, milyen tiltott árut hozunk be az országba, így aztán pillanatok alatt kiértünk az autókölcsönző pulthoz, majd frissen szerzett járgányunkkal elindultunk a város felé.

   Az első meglepetés itt ért bennünket. Az öbölállamokhoz képest, nincs akkora pompa és ragyogás. Nem láttunk egy Lamborghinit vagy Rolls-Royce-ot sem, az utakat főleg távol-keleti és amerikai autók népesítik be, igaz a szép számban előforduló óriás Toyota terepjárók sem olcsó járgányok. Hanem az utak... Én bejártam keresztbe kasul az Egyesült Államokat, de azt kell, hogy mondjam, az ottani úthálózat szűk sikátorok kuszasága a szaúdi autópálya-rendszerhez képest. Nem ritka a több mint száz kilométeren át húzódó kétszer négysávos sztráda, de még egy koszos faluba is kétszer két sáv bekötőút vezet. Ráadásul legtöbbször még egy jó széles leállósáv is rendelkezésére áll a szabálytalanul előzőknek, merthogy azok vannak... Csak azok vannak. A helybéli ember ugyanis képtelen egy másik kocsi mögött normálisan haladni, örök késztetést érez, hogy folyamatos sávváltásokkal kerüljön jobb pozícióba. De ezt nem úgy adja elő, mint Alonso a Hungaroringen, hanem szép lassan, átsunnyogós technikával, hogy azért még blokkolja a másik sávot is, hátha mégis az lesz a gyorsabb. Csak annyiban hasonlítható a Forma 1-hez, hogy itt sem indexel senki.
   Nagyon száguldozni azért nem mernek, mert bármikor feltűnhet egy brutális méretű fekvőrendőr, amiről már lekopott a sárga festék, de a lépten-nyomon kihelyezett trafipaxok sem kedveznek a gyorshajtóknak. Létezik a miénkhez hasonló „véda” konzol, az omániaknál használatos, elválasztó sávban elhelyezett oszlop, de a leggyakrabban az útpadka mellé, hanyagul elhelyezett, sunyi kis doboz, ami országúton és városban egyaránt megtalálható, és nem kevés van belőlük. Az erre fordított pénzt a KRESZ-táblákon spórolják meg, mert azzal igencsak takarékoskodnak. Leginkább a kötelező haladási irány tábla hiánya lehet problémás, mert a rengeteg többsávos egyirányú utcához érve elbizonytalanodik az idegen, hogy itt akkor most merre mehet. Általános szabály egyébként, hogy csak jobbra, mert a főutak találkozásánál szinte sehol nem lehet egyenesen vagy balra haladni, ezt betonkordonok teszik nyomatékossá. Lámpás kereszteződés szinte alig, körforgalom valamivel több, de a szaúdi specialitás a visszakanyarodó sáv. Fordulj jobbra, húzódj a belső sávba és majd egyszer csak visszakanyarodhatsz arra, amerre eredetileg menni szerettél volna. Plusz két-három kilométer, de oda se neki! A benzin csak 230,- Ft (!) itt. Az ár egyébként egységes az országban minden kútnál. Ami még jó hír az autóval utazóknak, hogy az útdíj fogalma itt ismeretlen, és fizetős parkolóval is csak elvétve találkozni.

   Mielőtt még elveszíteném az összes olvasót, visszakanyarodok az érkezéshez. Még a repülőtéren szerettem volna pénzt váltani, de a két exchange pultnál akkora sor kígyózott, hogy letettem ebbéli szándékomról. Csakhogy később aztán alig találtam pénzváltó helyet. Még a bankok is elhajtottak. Hamar rájöttem a miértjére: az összes arab pénzváltó nálunk nyomul, itt már alig maradt belőlük néhány. Más kérdés, hogy mindenhol fizethetünk kártyával. Olyan elterjedt a POS terminál, hogy még a piaci árusoknál is lehet látni. A legdurvább, (ha más mondja, nem hiszem el), amikor a mecset bejárata előtt a koldusnál is van egy kártyaleolvasó. Mondjuk, árul valami botot, (amit sokan a sivatag fogkeféjének tartanak), de az nagyjából olyan, mint egy Fedél nélkül újság a Blaha aluljáróban.

   A foglalt szállásaink többsége teakonyhával felszerelt apartman volt, és önellátásra rendezkedtünk be, ezért első utunk egy hajnal kettőig nyitva tartó hipermarketbe vezetett. Éjfél körül járhatott, de még kaptunk friss bagettet, és a zöldségosztályon is feltöltött ládák vártak bennünket, elképesztő választékkal. Sajnos a szénsavas vizet nem ismerik, viszont legnagyobb meglepetésünkre láttunk Hajdú sajtot. (Az utunk során az egyik arab idegenvezető egyébkén megemlítette, mennyire szereti a magyar sajtokat.) Az árak átlagban tíz százalékkal magasabbak az otthoninál, de egyes termékeket olcsóbban megkaptunk. Vásároltunk például csomag retket 1 riálért, ami 100 forintnak felel meg, de a kaliforniai paprika kilójáért is csak 6 riált kértek el, ami fele az otthoninak.
   A szálloda recepcióján (és minden további szálláshelyen) elkérték a vízumpapírunkat, mert szükségük volt a számára, úgyhogy nem hiába nyomtattam ki. A szobaárak korrektek, (felébe kerültek a tavaszi izraeli utunkon tapasztaltaknak), és még imaszőnyeget is kaptunk hozzá. Bár nem akartunk korán kelni, azért az éjjeliszekrényre odakészítettek egy Koránt, és a miheztartás végett, a plafonon bejelölték nekünk merre van Mekka. Még nem érettem meg arra, hogy áttérjek az igaz hitre, ezért a kötelező esti ima helyett inkább az ágyikót választottam.

Al-Ahsa oázis és az Al-Qarah-hegy

A kétórás időeltolódás miatt egy kicsit később keltünk fel a tervezettnél, de az útitervünket ezúttal nem tömtem annyira feszesre, mint szoktam, úgyhogy kényelmesen vághattunk neki az első napra előírt ötszáz kilométeres távnak. Szaúd-Arábia hatalmas, a világ 12. legnagyobb országa, és a látványosságok annyira szétszórtak a területén, hogy lehetetlen egy hétbe besűríteni minden fontos várost, ezért most csak Rijád és környékére összpontosítottunk.
   Az Al-Ahsa oázisról azt írja Rozvány György útikönyve, hogy a világ egyik legnagyobb természetes oázisa forrásokkal és datolyapálma-ligetekkel. A város mindig is nyüzsgő kereskedelmi csomópont volt, gazdag történelemmel. Egykori karavánok létfontosságú állomása, de kaput is jelentett a korai zarándokok számára, akik átkeltek az Arab-félszigeten, hogy eljussanak Mekkába. A terület régészeti lelőhelyein az emberi település nyomai egészen a neolitikumig visszamenőleg láthatók.
   Nos, a valóságban úgy néz ki, hogy betonkerítésekkel elkerített datolyapálma-ültetvényeket láthatunk szétszórtan, közéjük pedig a kősivatag nyújtja be hosszúra nőtt csápjait. A lakott területeken alig látni növényzetet, szóval nem azt a klasszikus oázis képet mutatja, amit romantikus énem elvárt volna.

Elhajtottunk a Jawatha mecsetig, ami egy ezer éve homokba temetett falu helyén áll. Az útikönyv azzal kecsegtetett, hogy a medinai Próféta mecset után a történelem második pénteki nagy mecsete. Hogy ez nem a méretre vonatkozik azt már tudom, de hogy a szépségére sem, az is biztos.
   Hanem a közeli Al-Qarah-hegy a maga barlangszerű szurdokával már sokkal inkább tartozik a látványos helyekhez, nem véletlenül került fel az UNESCO világörökségek listájára. Miután nagy nehezen előkerült a szégyenlős apácának öltözött jegypénztáros, megvásároltuk az 58 riálos belépőjegyeket, és elindultunk a fogadóépület emeleti szintje felé, ahol először egy „múzeumon” kellett átverekedni magunkat. Na, nem a látogatótömeg okán, hiszen egyedüli vendégek voltunk a déli órákban, hanem a segítőkész gájdok miatt, akik mindenáron végig akartak vezetni a falra helyezett fotókon, közben keresztkérdésekkel kontrollálva, hogy figyelünk-e arra, amit mondanak. Miután sikerült őket meggyőzni, hogy felkészültek vagyunk Szaúd-Arábiából sőt, még az iszlámhoz is konyítunk kissé, datolyát és fehér kávét kaptunk jutalomfalatnak. Nem elírás, a pörköletlen kávészemeket darálják le és gőzölik át, majd töltik az átlátszó levet kis csészékbe. Természetesen jellegtelen ízének semmi köze a megszokott kávéhoz, de lényeg a gesztus. A valódi meglepetés csak ezután ért minket: búcsúzóul átadtak egy ajándékcsomagot, melyben késlapok és datolya édesség mellett egy igényes kiadású, magyar nyelvű (!) iszlám agitprop könyv lapult. Esténként felolvasásokat tartottunk a 152 oldalas hittérítő kötetből, és azóta tudjuk, hogy a muszlim nőket mekkora tisztelet övezi errefelé. Az, hogy nincs szavazati joguk, úgysem számít, mert az senkinek nincs ebben az abszolút királyságban. De még emberszámba sem veszik őket, hiszen egész életükben gyámság alatt kell állniuk, mint egy gyereknek, vagy egy fogyatékosnak. (Persze csakis az ő érdekükben.) Mint ahogy az egész testet és arcot eltakaró nikáb is csak az ő erkölcsösségüket hangsúlyozza. Az, hogy ez kilencven százalékban fekete, hát örüljenek neki! Nem kell a folyton változó divat miatt lecserélni a ruhatárukat. Cserében a férfiak sem öltözik túl őket. A kandura vagy thobe (földig érő, belebújós fehér ing) praktikus viselet nyári melegben, bár a lépcsőzés kicsit körülményes benne. A sztájlisztok itt piros abroszt ajánlanak hozzá, nem úgy, mint az Emírségekben, ahol a fehér damaszt a módi, vagy a palesztinoknál, ahol fekete tyúklábminta díszíti a fejkendőt. Európai ruhát itt senki nem visel nyilvánosan, csak akkor tudnám, minek az a sok puccos butik a plázákban.

Ebben az országban minden túlméretezett. Ez a szerény BBQ-sütő is.

Elhagyva a látogató központot, burkolt járdán jutottunk el a hasadékig, ahol talán száz méter mélyen hatolhatunk be a mészkősziklák közé, majd ugyanazon az úton vissza, és ennyi. Úgy érzem, kicsit túlárazott a hely.
   Bent a városban az Ibrahim palota az egyetlen említésre méltó építmény. Az agyagból készült erőd belsejét éppen ott jártunkkor meszelték fehérre. Korábban katonai bázisként, később pedig a helyőrség laktanyájaként használták, most egy mecsetet rejt magában és néhány bezárt helyiséget, amiből az egyik elvileg egy apró múzeum.

Rijád

Szaúd-Arábia hétmilliós fővárosa hatalmas kiterjedésű, rajzasztalon megtervezett metropolisz. Az utak szabályos négyzethálóban metszik egymást, és a főutak által határolt négyzetek egy-egy kerületet rejtenek magukban. Jól látható, hogy a közepén, észak-dél irányban átfutó és Fahd király nevét viselő főutat szánják a felhőkarcolók utcájának, de egyelőre csak néhány torony magasodik rajta. Az építkezés viszont gőzerővel zajlik. (A szállodai szobánkból jól hallhatóan még éjszaka is.) Nem nehéz megjósolni, hogy a 2030-as világkiállításra itt már Dubaihoz hasonló épületek karcolják majd az eget. És hogy a farok méregetésben ne maradjanak alul, mindjárt megdupláznák a Burdzs Kalifa magasságát.

Jelenleg a 2002-ben átadott Kingdome Tower a legmagasabb, a maga 99 emeletével. A leginkább sörnyitóra emlékeztető toronyépület aljában egy puccos bevásárlóközpont kapott helyett, ahol a legdrágább világmárkák képviseltetik magukat. Azt már megszoktam, hogy ezek csupán egy-egy terméket helyeznek ki az üzlet polcaira, jó messze egymástól, de az még nekem is új, hogy egy Louis Vuitton bezárjon a déli ima idejére. (A lehúzott rácsokon át persze jól látszik, hogy hátul az eladólány a telefonját buzerálja, ahelyett, hogy több vevőért imádkozna.) Eleve nagy divat errefelé a nyújtott szieszta rendszere, egy csomó üzlet zárva tart 12 és 16 óra között, cserében viszont van, hogy éjfélig, vagy még tovább is nyitva tartanak. Felületes nézelődőnek első pillantásra úgy tűnhet, mintha ide csak nindzsák járnának vásárolni (pedig nekik nincs is nindzsa-kormányuk), aztán a szemüveget felvéve kiderül, csak fiatal lánykák shopingólnak talpig feketében. A felhőkarcoló tetején egy 65 m hosszú sóhajok-hídja található. Lifttel lehet feljutni annak, aki hajlandó 69,- riált áldozni egy sárgás-szürke homályba vésző, poros nagyváros panorámájáért.

   Néhány sarokkal arrébb megálltunk az  Al-Faisaliah Towernél is a maga 267 méter magasságával az első felhőkarcoló volt Szaúd-Arábiában. Előcsarnokában monumentális üvegfalban gyönyörködhet a betérő.

   Na, de hagyjuk a modern épületeket, nézzünk meg néhány régit! Ja, bocs, itt nincs olyan. Az agyagtéglából épült egykori városfalnak már nyomát sem látni. A középkori mecsetek az enyészetté váltak, a legrégebbi építmény talán az 1895-re elkészült Masmak erőd. Ha valakinek csak egy napja van Rijádra, ide mindenképp érdemes beugrani. Takaros kis múzeumot rendeztek be az elmúlt években, ami ingyen látogatható. (A mellette lévő parkoló: 5 riál/óra)
   A Murabba palotába nem sikerült bejutnunk egészen egyedi nyitvatartási rendje miatt. (17-20-ig) Az 1930-as években emelt királyi palota az első olyan épület, amelyet már a régi város falain kívül emeltek. A 40-es évek végén, itt adták át az ország első liftjét. Közvetlen mellette található a Nemzeti Múzeum, ami egy modern, mégis a környezetbesimuló tágas épület nem túl érdekfeszítő, ámde kétségtelenül igényes kiállítással. Legnagyobb előnye, hogy ide is ingyen bemehetünk.
   A múzeum mellett egy bekerített parkba kukucskáltunk be, mert ez is csak estére nyit ki, pedig jobb lett volna átsétálni rajta, ugyanis ez volt az első igazán ízléses park, amit itt láttam.
   A becsület kedvéért felkerestük a két legnagyobb mecsetet, bár tudtuk, hogy hitetlen kutyákat oda nem engednek be, de ez is csak egy álhírnek bizonyult. A King Khalid nagymecsetbe végül nem mertünk bepofátlankodni, mert éppen pénteki imára gyűltek össze az arabusok, és rendőrautók kőröztek az épület körül. Mi meg eléggé feltűnőek voltuk a fehér bőrünkkel, európai ruhában, és bár Kata fején többnyire volt kendő, az is egy színes darab, szóval gyakran úgy megbámultak minket, mintha celebek lennénk. Jót szórakoztam azon, amikor kiszúrtam, hogy valaki telefonbabrálást mímelve fordult utánunk, hogy „titokban” egy fényképet készítsen rólunk. (Azért persze nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy valaki felismerte a messze földön híres Fikatours blog szerzőjét.)

   A 2004-ben felavatott Al-Rajhi mecset a város másik végében található és jelenleg a legnagyobb Rijádban. Itt lerúgtam a cipőmet és egyszerűen besétáltam, mi bajom lehet? A kutya sem foglalkozott velem, csak a kijáratnál kérdezte meg úr, hogy hovávalósi vagyok. Miután elmondtam neki, hogy magyar vagyok és turista, olyan képpel nézett vissza, mintha a tejútrendszer egy eleddig még ismeretlen bolygójának negyedik holdjának nevét mondtam volna neki. Az enteriőr némi csalódást okozott, mert oké, hogy a Mekkai Nagymecsetet méreténél nem építhettek nagyobbat, de azért egy kis pompa igazán elfért volna az imatérben. A foltos, Diego padlószőnyeg és a gipszkarton álmennyezet szerintem nem méltó a főváros legnagyobb szentélyéhez.

   Ha már szóba hoztam Mekkát, hadd szúrjam ide, hogy a szent városba nem muszlim ember egyáltalán nem teheti be a lábát. Ez a hír járja Mohamed szülővárosáról, Medináról is, ám ott olvastam olyanról, hogy a város egyes részeibe már beengednek turistákat. Nekünk, kíváncsiskodóknak pedig marad a 24 órában működő online közvetítés, ahol különböző szögből mutatják, hogy nyomulnak a zarándokok a Kábakő körül. Érdekes jelenet, amikor imára szólít a müezzin, mert olyankor a körmenet leáll és a férfiak (a nőket csupa tiszteletből hátrazavarják) katonás gyűrűben helyezkednek el, és az imám vezénylésére, egyszerre borulnak le a kő előtt. (Holott Mohamed megtiltotta a bálványimádást, de ez egy hosszú történet.)
   Tavaly, Boulevard World néven átadtak egy 12 hektáros vidámparkot a város nyugati szélén, ami egy mesterséges tó partjára épült. Replika házak díszlete fogadja a látogatót a világ különböző híres látványosságairól. A tó a legnagyobb ember alkotta medence a világon. A fejlesztés még folyik, jövőre újabb területekkel bővítik, így összesen egymillió négyzetméter lesz. Itt múlatni az időt nem olcsó: parkolás 20,- riál, belépés 100,- riál, és mindegyik attrakcióért külön kell fizetni 15-25 riált fejenként. Ha elfáradtunk, vagy csak kíváncsiak vagyunk, milyen fentről a látvány, a vízszintesen haladó kötélvasutat is választhatjuk gyaloglás helyett 70,- riálért. Állítólag hőlégballonnal még magasabbra visznek fel 50,- riálért, de sokat kell sorban állni hozzá.

   Ennél sokkal fennköltebb látnivaló a közeli At-Turaif történelmi negyed, a szaúdi királyok eredeti otthona, és az ország első fővárosa 1727-től egészen az oszmánok 1818-as betöréséig. A XV. században alapított városrészt 2000-től építették újjá, és 2010-óta az UNESCO világörökség része.
   Már akinek sikerül bejutnia oda... Ott jártunkkor ugyanis rendőrök zárták le a területet, mert néhány óriás Mercivel érkező abroszos, zártkörű összejövetelt tartott. Még az is meglehet, hogy a turizmus fejlesztéséről diskuráltak, miközben mi, turisztok reménykedve vártuk a kapuban, hátha beengednek. Másfél óra a tűző napon, igencsak visszavetette a lelkesedésünket, elhatároztuk, hogy néhány nap múlva újra próbálkozunk. Csakhogy a bulit prolongálták, és az akkor szolgálatot teljesítő kapuőr sem tudta megmondani, mikor mehetünk be a barna agyagfalak közt kanyargó sikátorokba. Így aztán a látvány helyett a vahhábizmusról szóló rövid értekezésemmel szeretném fárasztani az olvasót.

Vahhábiták

   Erről a helyről indult el vahhábizmus, az iszlám egyik irányzata, ami a XVIII. században alakult ki. Fő gondolata az iszlám eszméinek megtisztítása a vallásra rárakódott idegen elemektől, és ezzel a Korán eredeti tanainak feltétlen és következetes érvényesítése. Amikor egy rosszarcú fickó, Mohamed ibn Abd al-Vahháb küldetéstudattól vezérelve gyújtó hatású prédikációkat tartott a lakosok erkölcsi romlottságát kritizálva, jelentős számú hívőt nyert meg magának. Követőinek fanatikus, erőszaktól sem mentes fellépése és ideológiája napjainkig érezteti hatását az iszlám világban. A dzsihadisták a XIX. században benyomultak Szíriába és Irakba, ahol a síiták legfőbb szent helyeit pusztították el. 1803-ban Mekkát, 1804-ben Medinát foglalták el, ahol a Próféta nyughelyét feldúlták, a város lakosait kegyetlenül lemészárolták, a zarándokokat pedig tanaik elfogadására kényszerítették. De, hogy egy közelebbi eseményt említsek: a szaúdi születésű, Oszáma bin Láden, al-Káida nevű hagyományőrző egyesülete is a vahhábita tanokat hirdette, eléggé elítélhető módszerekkel.
   Csak halkan jegyzem meg, hogy Mohamed próféta sem bánt kesztyűs kézzel az ott lakókkal, amikor elfoglalta Mekkát... Beszélgettem egy helyi fickóval, aki felvilágosított, hogy a zsidók és keresztények történetei nagyjából megfelelnek a Koránban leírtakkal, csak hát Ábrahámot Ibrahimnak hívták, az istent pedig nem Jehovának, hanem Allahnak. Jézust ugyanolyan prófétának tartják, mint Mohamedet, aki csak Allah segítségével volt képes a csodatevésre.
   Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy mi a véleménye arról, hogy míg Jézus csak szeretetet és megbocsájtást hirdetett, és ha pofonvágták a másik orcáját is odatartotta, addig Mohammed, harcok árán jutott hatalomra, és erőszakkal kényszerítette rá tanait a kételkedőkre. Csakhogy a szaúdi törvények szerint, egy ilyen kérdésért már simán rács mögé dughatnak.
   Inkább a többnejűség hagyományairól faggattam. Na, nem mintha tetszene ez a felfogás. Még hogy egy pasinak több nője legyen? Borzasztó lehet. A megoldás roppant egyszerű: amikor a csatákban elesett sok férfi családja egyedül maradt, Mohamed megkérte az életben maradt urakat, hogy legyenek szívesek legalább három-négy árván maradt hölgyet felkarolni és eltartani. Ez az önfeláldozás mind a mai napig él. Utána néztem: egy 2016-os statisztikai adat szerint, a 33 milliós Szaúd-Arábiában félmillió férfinek volt egynél több felesége, de a többi arab országban is csak 1-2% körül van ez az arány, és csökkenő tendenciát mutat.

Tovább is van, mondjam még?

   Utunkat a fővárostól északra folytattuk. A sivatagot átszelő autópályán csapattam a maximális 140 km/h sebességgel, amikor néhány esőcsepp jelent meg a szélvédőn. Még ilyet –  csodálkoztam –, amikor eszeveszett zápor csapott le ránk. Fel voltam készülve homokviharra, gutaütéssel fenyegető hőségre, de hogy ezen a napon esik le a térség éves csapadékmennyisége, az meglepett. A záporból aztán csendes eső lett, és órákig tartott. Sőt, az itt töltött hét napból öt volt felhős, és háromban még csapadékot is el kellett viselnünk. Nyilvánvalóan azért, mert (szándékosan) otthon hagytuk az esernyőt.

   Az útépítők sem kalkuláltak ekkora csapadékmennyiséggel, mert a vízelvezetés is hagyott némi kívánnivalót maga után. Amit még meg kell jegyeznem, hogy az arab autós kollégák, lazán értelmezik a szelektív hulladékgyűjtést. Hol egy üres PET-palack repül ki az autójuk ablakán, hol egy egy izzó csikkel kedveskednek a körülöttük autózóknak. Ennek meg is van az eredménye: az utakat eldobált zacskók, kiürült kólásüvegek és különböző csomagolóanyagok szegélyezik. Még a parkolókban emelt imaházak környékét sem kímélik a szemetelők.

   Az eddig megszokott síkságot kisebb, nagyobb dombok tették változatossá, amikor megérkeztünk Shaqra városába. Itt csak egy piacot emelt ki az útikönyv, ami egy tágas területen fekszik, és jellemzően az Arab-félszigeten megszokott termékek jelentik a kínálatot, de kapható, textíl termékek, ajándéktárgyak, és még egy kis múzeuma is van. Ja. Ez mind ott volt, csak tök üresen. Akárcsak a közeli Ushaiqer településen, ami már a VI. században lakott volt, és most gatyába ráztak néhány vályogkunyhót, hátha idetéved néhány turista, de csak az ilyen fekete öves kíváncsiskodók, mint mi, térünk le az autópályáról, hogy a kihalt utcáit fotózzuk.

   Nem túl tartalmas nap után, végre elfoglaltuk szerény szálláshelyünket egy Unayzah nevű városban, ami már Al-Qaṣim tartomány része. Mint a tizenhárom szaúdi tartomány mindegyikét, ezt is egy herceg kormányozza (Abd al-Azíz Al Saud), csakhogy családban maradjon minden hatalom. Esti programként az Al-Bassam műemlék épületet és az Al-Musawkaf kézműves piacot látogattuk meg, és már meg sem lepődtünk, hogy rajtunk kívül egy látogató sem tette tiszteletét, pedig már elállt az eső.

   Másnap a közeli Buraydah városában kezdtük a napot, a világ legnagyobb tevepiacán. Kicsit későn érkezhettünk (9:30), mert a kaotikus nyüzsgésnek, amivel az útikönyvünk riogatott, már nyomát sem láttuk, de azért sikerült néhány eladó birkanyájat, kecskéket, marhát, és rengeteg dromedárt lencsevégre kapni. Ízelítőt kaptunk abból a szagból, ami mellett sokat látott görények is elszégyellnék magukat.

   Az öt négyzetkilométeres területre szerencsére kocsival is behajthattunk így egészen hátra is eljutottunk, ahol a takarmányt árulják. A széna feltehetően nagy kincs errefelé.

   Amúgy a város nem egy nagy durranás. Létezik egy újonnan emelt, erődszerű épület, amelyben múzeumot rendeztek be, de szánalmasan gyenge kiállítási tárgykészlettel rendelkeznek. Többnyire fotók, ahol a korábbi királyok próbálnak a világ ismert politikusaival fényképezni, hogy legitimálják hatalmukat. Egyetlen pozitívuma, hogy ingyen látogatható.
   Jobb híján, felkerestünk egy élelmiszer piacot, ahol a kíváncsi kereskedők tekintetének gyűrűjében végigvonultunk a kínálatot mustrálva, hogy aztán angolosan távozzunk. Alig múlt el dél, és már csak egy programpont maradt hátra az útitervből: a város közepén álló oázis pálmafái alatt elfogyasztani a reggel elkészített szendvicseket. Csakhogy valami érthetetlen ok folytán, ezt a városi dzsungelt annyira elhanyagolták, hogy itt még egy disznónak is elmenne az étvágya. Végül találtunk egy másik parkot, ami valamennyivel rendezettebb volt, olyannyira,  hogy még vendéglátóhelyek is várják a látogatókat, persze leginkább az esti órákban. Beszédes, hogy még a kültéri teraszokon is légkondi fújja a hűs levegőt a vendégek közé, meg ne pusztuljanak a negyven fokos hőségben. Ott jártunkkor leginkább nők sétálgattak a parkban, természetesen talpig feketébe burkolózva. Az egyikük meg is szólított, hogy lefotózhatna-e minket. Ilyen egyébként többször is előfordult az út során. Többségében szimpatikus emberek a szaúdiak és nagyon hálásak tudnak lenni, hogyha egy külföldi tiszteletét teszi náluk. Az egyik büfében a pultos srác megkérdezte, honnan jöttünk, majd megköszönte, hogy Szaúd-Arábiát választottuk úti célnak.

Dammam

   A másfélmilliós tengerparti várost utolsóként látogattuk meg. Egy nap bőven elég volt, hogy végigjárjuk „nevezetességeit”. Abdulaziz királyról elnevezett (mily meglepő) kulturális központban kezdtünk. Itt a múzeum már nem ingyenes, de a 35,- riálért az elengedhetetlen és rém unalmas cserépedények mellé, kapunk egykét kitömött állatot és néhány számomra az újdonság erejével ható virtuális attrakciót. A belépőjegyünkért meglátogathattunk egy képzőművészeti kiállítást is, ahol néhány kortárs művészeti produktumot tekinthettünk meg, de engem a meghökkentő építészeti megoldások és szerkezeti elemek nyűgöztek le leginkább. A kavicshalomra emlékeztető épület legmagasabb, központi terme egy pazar könyvtárnak ad otthont, amely leginkább a New-Yorki Guggenheim múzeum körgangjára emlékeztet, csak itt néhány falikép helyett 315 ezer könyv kapott helyet.

   A kőhalmok mellett, egy sokkal csúnyább épületben kapott helyet a szaúdi ipart bemutató kiállítás. Ez nagyjából egyet jelent az olajjal. Ha kőolaj, akkor pedig kizárólag az Aramco vállaltról beszélünk, ami a helyi Gazprom. A cégóriás a világ második legnagyobb vállalkozása, éves bevétele 500-600 milliárd dollár, ami jócskán meghaladja Magyarország teljes nemzeti jövedelmét. Az Aramcót még 1933-ban alapították Kaliforniában, amerikai-arab közös vállalkozásként. Aztán, amikor kiderült, hogy a világ legnagyobb olajkészletét találták meg. Az akkori király, a már sokat emlegetett Abdulaziz, megfenyegette az amerikaiakat, hogy államosítani fogja a teljes olajipart. (Államosítani egy királyságban? Nonszensz. Ezt a mi utcánkban lenyúlásnak hívják, a Pál utcában pedig einstandnak.) Szóval, az amcsik inkább áron alul eladták a részvényeiket.

   Az Alfelwah and Aljowharah magánmúzeumot sajnos zárva találtuk, pedig állítólag itt látható egy 500 éves Korán másolat, és több mint félmillió történelmi műtárgy. Köztük veterán autók, antik gramofonok, szőnyegek és olyan érdekességek, mint a királyság első uralkodójának, ingóságai.
   Jó kis látványosságnak ígérkezett a King Fahad Park, de csak egy néhány pálmával körülvett, szánalmas, beton placc fogadott. Olyan, mint a tatai laktanya alakulótere volt '79-ben. Ki sem szálltunk az autóból, hanem kerestünk egy jó nagy plázát (mall) ahol olcsón megúszhatjuk az ebédet. Amit még Iránban sem láttunk, néhány nagyobb gyorséttermi lánc külön szeparált részt biztosít a nőknek. Gondolom ott egyszerűbb betolni a hambit, nem kell folyton az arcfüggönyt emelgetni. Azért Katát nem nézték ki a férfi szekcióból sem. A kutya sem foglalkozik itt a külföldiekkel. Ennek nagy részben az lehet az oka, hogy a vendéglátóhelyeken külföldiek a munkavállalók is. 10 millió, többségében indiai és pakisztáni vendégmunkás, ami az össz lakosság egyharmada. Ez nekünk azért jó, mert az indiaiak általában beszélnek angolul. Végül a Kudu nevű műintézményt választottuk, ami külsőre ugyanolyan, mint egy meki kékben, a kajájuk viszont inkább hasonlít egy giroszoséra. Az alapítás óta eltelt 35 év alatt sikerült a legnagyobb étteremlánccá nőniük, de az ország határait még nem lépték át.
   A "Drive-through" szolgáltatás talán a legkedveltebb ebben az országban. Nem csak ételt tudunk rendelni az autóból, a város számos pontján és az autópálya-parkolókban, de még bankolhatunk is anélkül, hogy kiszállnánk a verdából.

Rijád és Dammam közt, az úttól tíz kilométerre találtuk ezt a semmiből kiálló sziklát.

   Időnk, mint a tenger, ezért zárásképp, ellátogattunk az egyik kedvelt tengerparti sétányra, ahol a vendégmunkások kézben tartott damillal horgásztak, a helyiek pedig a füvön heverészve piknikeztek. Csórikáim mi mást tehetnének, kocsma egy szál se...

   Az esti órákban kihajtottunk a reptérre, tök retkesen leadtuk a kocsit, majd tök lelkesen hazarepültünk.

Még több fotó

Elterjedt konnektortípusok a világban

Egy utazónak folyton problémát okoz, hogy a célországban milyen konnektortípust használnak. Az egyik megoldás, hogy elviszünk egy univerzális átalakítót, a másik, hogy ezt megúszhatjuk, ha az alábbi listát átböngésszük, és csak akkor visszük ezt a plusz terhet, ha nagyon muszáj.
(Az egyes rajzoknál feltüntetett rövidítésekhez tartozó országneveket a bejegyzés alján találod.) 

Dugaljak, konnektorok

250 V~, 16 A

Az idehaza elterjedt süllyesztett aljzatot az alábbi országokban használják még:

250 V~, 16 A

A franciáknál elterjedt konnektortípust megtalálhatjuk még:

250 V~, 13 A

Ez a fajta dugalj csak Dániában és Grönlandon használatos. (Nesze neked EU szabvány!)

250 V~, 10 A és 16A

A fenti konnektortípussal kizárólag a svájciak kedveskednek az odalátogatóknak.

250 V~, 16 A

Az olaszokon kívül még néhányan használják ezt a fajtát:

 250 V~, 16 A

A hollandok és Angola alkalmazza ezt a védőföldelés nélküli változatot.

250 V~, 13 A

Leginkább a brit nemzetközösségben elterjedt csatlakozó aljzat:

250 V~, 15 A 

Aki Ausztráliában jár nem fog meglepődni, hogy oly sok minden mellett, még a konnektoruk is tök más.

125 V~, 20 A

Nem csak az USA-ban használatos ez a modell.

250 V~, 10 A

A végére hagytam ezt a földelés nélküli, euro-amerikai szabványt, ami sokféle dugvillát befogad.

Országok rövidítései:

AD = Andorra; AE = Egyesült Arab Emírségek; AF = Afganisztán; AG = Antigua; AL = Albánia; AM = Örményország; AO = Angola; AR = Argentína; AT = Ausztria; AU = Ausztrália; AZ = Azerbajdzsán; BA = Bosznia-Hercegovina; BE = Belgium; BF = Burkina Faso; BG = Bulgária; BI = Burundi; BJ = Benin; BN = Brunei; BW = Botswana; BY = Fehéroroszország; CA = Kanada; CF = Közép-afrikai Köztársaság; CG = kongó; CH = Svájc; CI = Elefántcsontpart; CL = Chile; CM = Kamerun; CS = Szerb Köztársaság; CY = Ciprus; CZ = Cseh Köztársaság; DE = Németország; DJ = Dzsibuti; DK = Dánia; DZ = Algéria; EE = Észtország; EG = Egyiptom; ER = Eritrea; ES = Spanyolország; ET = Etiópia; FI = Finnország; FJ = Fidzsi-szigetek; FR = Franciaország; GB = Nagy-Britannia; GD = Grenada; GE = Georgia; GF = Francia Guyana; GH = Ghána; GL = Grönland; GM = Gambia; GN = Guinea; GP = Guadeloupe; GR = Görögország; GT = Guatemala; GY = Guyana; HK = Hong Kong; HN = Honduras; HR = Horvátország; HT = Haiti; HU = Magyarország; ID = Indonézia; IE = Írország; IQ = Irak; IR = Irán; IS = Izland; IT = Olaszország; KE = Kenya; KH = Kambodzsa; KM = Comore-szigetek; KP = Észak-Korea; KR = Dél-Korea; KW = Kuvait; KZ = Kazahsztán; LA = Laosz; LB = Libanon; LR = Libéria; LT = Litvánia; LU = Luxemburg; LV = Lettország; LY = Líbia; MA = Marokkó; MD = Moldova; MG = Madagaszkár; MK = Macedónia; ML = Mali; MR = Mauritius; MT = Málta; MW = Malawi; MX = Mexikó; MY = Malajzia; MZ = Mozambik; NL = Hollandia; NO = Norvégia; NZ = Új-Zéland; OM = Omán; PA = Panama; PE = Peru; PH = Fülöp-szigetek; PL = Lengyelország; PR = Puerto Rico; PT = Portugália; PY = Paraguay; RO = Románia; RU = Oroszország; RW = Ruanda; SA = Szaúd-Arábia; SE = Svédország; SI = Szlovénia; SK = Szlovákia; SL = Sierra Leone; SM = San Marino; SN = Szenegál; SO = Szomália; SR = Suriname; SV = Salvador; SY = Szíria; TD = Csád; TG = Togo; TH = Thaiföld; TJ = Tádzsikisztán; TM = Türkmenisztán; TN = Tunézia; TR = Törökország; TW = Tajvan; TZ = Tanzánia; UA = Ukrajna; USA = USA; UY = Uruguay; UZ = Üzbegisztán; VE = Venezuela; VN = Vietnam; YE = Jemen; ZA = Zambia; ZW = Zimbabwe

Forrás: elektro-kamleithner.hu  Nem vállalok felelősséget érte, én már találtam benne egy hibát, amit korrigáltam. 

A világjáró utcazenész

Markus K. egy utcazenész, aki több mint 30 éve járja a világot. Dalait nap, mint nap megosztja az utcán arra járó idegenekkel. A zenét használja eszközként, hogy kapcsolatba lépjen az emberekkel és feldobja napjukat. YouTube-csatornáján lévő videók megtekintése olyan, mintha világkörüli turnéra indulnánk, ezért is vált rögtön a kedvencemmé. A Földön közel hétezer nyelv létezik, de a zene egyetemes nyelve mindegyiket felülírja. A szívek megérintésének és kultúrák közötti hidak építésének legjobb módja.

  A rejtélyes gitárosról csak annyit lehet tudni, hogy Hollandiában született, de 30 éve Angliában él. Mostanában a világot járja, játszik az utcán, és kapcsolatba lép az emberekkel. Rendkívül tehetséges zenész. Looper alapokra gitározik és énekel többnyire blues stílusban. Meglepő, hogy utcazenész létére több lemezét is kiadták már és saját Spotify csatornája is van. YouTube profilját negyvennégyezren, míg Facebook oldalát száznegyvenezren követik. Nem rossz egy olyan embertől, aki soha nem szerepelt a tévében, és semmilyen módon nem reklámozta magát. Minden esetre, a magam részéről örülök, hogy valaki a tehetségével és nem a közkinccsé tett bájaival szerez követőket a közösségi médiában, illetve, hogy a megosztott tartalom is épülésünkre szolgál, nem csupán agyzsibbasztó bohóckodás. Személyes kedvencem az indiai Pushkarban rögzített felvétele, ahol Kalibaya nők mosolygós arcainak gyűrűjében egy kobratáncoltató dudással dzsemmel.

Zarándoklat Fikatours módra

A Kis-Tisza Üdülőház és Horgásztanya meghívásának eleget téve, az elmúlt hétvégét Tiszaladány és környékének felfedezésével töltöttük. Miután a pecabot markolása órákon át nem az én műfajom, hiába tűnt a falu határában álló, saját tóval és egy hatalmas parkkal rendelkező szálláshely egy igazi paradicsomnak, körülnéztem, milyen látnivalókat találok a környéken. Rögtön feltűnt, Bodrogkeresztúr közelsége, ami a világ ortodox zsidóinak egyre felkapottabb zarándokhelye, és a téma jól fűzhető a márciusi blogbejegyzésemhez. De Máriapócs sincs innen messze, ami évszázadok óta közismert keresztény zarándokhely. Talán erőltetett lenne a tavalyi El Camino utunkhoz kapcsolni, miután csak annyi a hasonlóság, hogy ezt a kegyhelyet is autóval közelítettük meg, de az kétségtelen, hogy bár nincs akkora hírverés, mint a Szent Jakab csontjaihoz vezető túraút körül, azért ez mégiscsak a miénk.

Máriapócs

A Nyírségben található település a könnyező Szűzanya (vagy, ahogy a görögkatolikusok mondják: Istenszülő) festményéről híres. Éppen a vasárnapi mise közepén értünk a Szent Mihály főangyalról elnevezett templomba, ahol görögkeleti külsőségek mellett, de a római katolikus hagyományokhoz hasonló istentisztelet zajlott. Abban a kiváltságban lehetett részünk, hogy szertartás után, maga a misét celebráló atya vezetett körbe bennünket, és mesélte el a híres kép történetét.
   Az eredeti pócsi kegyképet 1676-ban festette Papp István, a helyi lelkész öccse, ami fel is került az akkori fatemplom oltárára. (Ezt a kis templomot eredeti rajzok alapján, a közelmúltban rekonstruálták és közvetlenül a mostani nagytemplom mellett található.) 1696. november 4-én nagyban zajlott a liturgia, amikor az egyik földműves észrevette, hogy az ikonosztázon elhelyezett Istenszülő szeméből folynak a könnyek. A könnyezés két hétig szünet nélkül tartott, így szép számmal érkezhettek hívők, akik a csodát megerősíthették. Több dokumentum is igazolja, hogy a császári seregek közelben tartózkodó tábornoka, egy bizonyos gróf Corbelli is megvizsgálta a jelenséget, minek következtében I. Lipót császár elég hamar lenyúlta a festményt, és „ideiglenesen” Bécsbe szállíttatta. Hiába tiltakoztak a helyi lakosok, 1697. március 1-jén 150 lovas katona sortüze mellett einstadolták a képet, ami a mai napig megtalálható a Stephansdom déli oldalhajójában. Csakhogy az a Mária többet már nem volt hajlandó könnyezni.

   Nem úgy a számos másolat közül az az egy reprodukció, amit II. Rákóczi Ferenc hathatós közbenjárására az osztrákok Pócsra küldtek. Az ugyanis az 1715. augusztus 1-jén tartott istentiszteleten újra könnyezett. A több napig tartó csodát ismét sok százan nézhették meg, köztük maga az egri püspök.
   A máriapócsi kegykép harmadik könnyezése 1905. december 3-án kezdődött és egészen 19-ig folyamatosan tartott. A könnyezés valódiságát egyházi és világi vegyes bizottság állapította meg. A könnyeket felfogó selyemkendőt kicsiny foglalatban a templom falára függesztették, ami ma is ott található a kegykép alatt. Időnként megnyitják a képhez vezető falépcsőt is, hogy a hívek „értetkőzni” (megérintés útján kapcsolatot teremteni Istennel) tudjanak. Ezt idén, eddig több mint 46 ezren tették meg. Hogy ezek az emberek mennyivel járultak hozzá a templom fenntartásához, nem szólt a fáma.

   A jelenlegi, barokk stílusú templom 1856-ban készült el, amelynek két évvel később XII. Pius pápa a bazilika minor címet adományozta. A kegyoltár melletti falakon keretezett üvegtárolókban őrzik azokat a fogadalmi ajándékokat, melyeket a hívek hálából ajánlottak az Istenszülőnek. Botok és mankók beszélnek az itt végbement gyógyulásokról, sőt a szószék melletti falon egy pár bilincs is látható, amely egy ártatlanul halálra ítélet emberről esett le, amikor az, utolsó kívánsága szerint, egy imát mondhatott el a szent képnél.
   A kegyhely egész év folyamán látogatható, de aki szereti a tömeget, az búcsúkor menjen július 20-án vagy augusztus 15-én, esetleg szeptember 8-án.

   Körbesétáltuk a bazilikát és az atya megmutatta nekünk annak a méhcsaládnak a leszármazottait, akik több mint egy évszázaddal ezelőtt költöztek ide. A sztori szerint, egy környékbeli méhész, aki köszvényes lábának meggyógyulását várta a zarándokúttól, fogadalmat tett, hogy ha sikerrel jár, egy méhcsaládot ajándékoz majd a templomnak. És bár Isten teljesítette az óhaját, ő úgy gondolta, hogy a papok semmi hasznát nem vennék az ő méheinek, ezért mégiscsak megtartja őket. Csakhogy mire hazaért, a komplett kas kiköltözött, és meg sem álltak Máriapócsig, ahol a templom északi oldalán, egy repedésbe helyezték át otthonukat. Éppen az altemplom sírjaitól érkeztünk vissza a kertbe, amikor megszólalt a harangjáték, mintegy végszóként a látogatásunkra.
   Állítólag a közeljövőben nem várható újabb könnyezés, annyira jól megy most a magyarok szekere előre (nem hátra).

Nyírbátor

Az ökumenikus mozgalom jegyében ellátogattunk a Máriapócstól mindössze 12 kilométerre lévő,  Báthoriakról is híres nyírségi település központjában álló református templomhoz. Kicsit meglepett, hogy belépődíjat kérnek (500,-HUF) azért, hogy megnézhessük a puritán berendezést, de legalább nyitva volt, sőt az ott szolgálatot teljesítő hölgy kifogástalan történelmi visszatekintést nyújtott, hogy kárpótoljon az üres falak látványáért. A templomot még 1480-ban kezdték építeni a Báthori család mauzóleumának, ami aztán 1511-re olyan jól sikerült, hogy azóta is Magyarország legnagyobb gótikus temploma. Az 1640-ben mellé épített, 30 m magas harangtorony pedig a legnagyobb fatorony hazánkban.

   A reformáció évei alatt az enteriőrt „megtisztították” a feleslegesnek hitt festményektől és szobroktól, mindössze Báthori István erdélyi vajda márványból faragott sírfedele porosodik az egykori sekrestyében, így csak a letisztult ornamentikában, egy felújított orgonában és egy arra járó hívő tenorjában gyönyörködhettünk.
   Tettünk egy kört a városban és lencsevégre kaptunk néhány látványosságot, aztán visszaindultunk Borsodba. Akarom mondani: Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyébe. (Mielőtt még valaki azzal vádolna, hogy nem haladok előre a korral.)

Bodrogkeresztúr

Tokaj szomszédságában, a Bodrog partján fekvő faluról először egy Fülöp nevű celeb gólya kapcsán hallottam, aki 13 évéből 12-őt itt élt (állítólag még télen is), majd egy felsővezetéknek repülve kimúlt. Az ezer lelket számláló településen a legnagyobb az egy főre eső gólyafészkek száma hazánkban. Idén még egy Gólyavédelmi Központot is átadtak, ami ugyan nem fedi le az én érdeklődési körömet, de bizonyára sokkal hasznosabb módja a közpénz elköltésének, mint amiről korábban elhíresült a település. Mindannyian emlékszünk arra a botrányra, amikor egy 40 centi magas „kilátót” építettek itt közel 40 millió forintból. Az idő bebizonyította, hogy megérte ráfordítani a pályázati pénzeket. Bár a kilátás nem lett szebb a környező dombokra, mint korábban, viszont olyan reklámot kapott a falu, amit azóta sem.

   Vagyis hát, dehogynem. Az utóbbi években Bodrogkeresztúr, mint zsidó zarándokhely vonult be a köztudatba. Minden év áprilisában ortodox hívők és New Yorki haszidok lepik el a falut jellegzetes hajviseletükkel, és XIX. századi karmestereket idéző öltözetükkel megmosolyogtatva a helyieket. Reb Saje csodarabbi halálának évfordulójára jönnek ide ezrével imádkozni a világ minden tájáról. Idén állítólag hetvenezren. Na, ezt látni kell nekünk is!
   Sajnos, első nekifutásra nem sikerült bejutnunk a temetőbe. Az őrséget teljesítő, kedves hölgy, utunkat állta, mert sapka nélkül kíséreltük megnézni a rabbi síremlékét. Tőle tudtuk meg, hogy a zarándokok folyamatosan érkeznek az év minden szakában, ezért 24 órás szolgálatban várják a hívőket, és akár az éjszaka közepén is beengedik, csak legyen rajtuk fejfedő. A nőknek ugyan nem kell feltétlenül sapka, de nem is engedik be őket a fő helyiségbe, csak hátulról kukucskálhatnak egy ablakon.

   Másnap egy kipának kinevezett baseball-sapkával és egy szalmakalappal felvértezve jelentünk meg a helyszínen, de akkor éppen egy idős, szakállas zsidó bácsi imádkozott bőszen a sírnál, és egy fiatalabb társa teljes harci díszben (tfilin, cicesz, talesz) hajlongott őszinte átéléssel, ezért nem akartam őket zavarni és egy másik, üvegezett helyiségből figyeltem őket.
   Kata eközben megkereste az utolsó, itt eltemetett halott sírját. A város utolsó zsidó lakosa, Winkler Frida (1979-ben halt meg) a csodarabbi távoli rokona volt, aki csak azért maradt itt, hogy gondozza a temetőben a rabbi sírját.
   A rabbi nevéhez még halála után is kapcsolódnak csodák. Egy ilyen esetet osztott meg velünk az őr-hölgy, aki már sokadik éve teljesít itt szolgálatot. Történt, hogy a rabbi Amerikában élő unokája, közel a nyolcvanhoz, egyszer csak kómába esett. Fél évig feküdt öntudatlanul egy kórházi ágyon, amikor valamelyik rokonának eszébe jutott, hogy videókapcsolatot létesítsenek az óhazában lévő szent sírhellyel, és úgy imádkoznak érte. Az ötlet bejött, a bácsi nem csak, hogy felébredt, de fel is gyógyult annyira, hogy még kétszer el tudott látogatni Bodrogkeresztúrra. (Állítólag kifogástalanul beszélt magyarul.)

Tokaj

Nem tudok nem hangot adni abbéli csalódásomnak, ami Tokajon ért azok után, hogy a mostani kormányzat hány milliárdot tolt bele a négyezer fős településbe. Abból indultam ki, hogyha Lévai Anikó már a ’98-as hatalomra kerüléskor tekintélyes méretű szőlőbirtokokat szerzett itt, és most a lánya fektet be ugyanide, akkor olyan csoda vár majd a Tiszta-parti városban, hogy ihaj-csuhaj.

   Bár a falu méretű városnak egy modern amfiteátrum mellett saját kőszínháza, és egyeteme is van már, ettől még egy unalmas község benyomását keltette, csak a tömeg nagyobb, mint más borsodi falvakban. A pályaudvar tehervagonjaira néző pincesor közel sem olyan hangulatos, mint Villányban, ráadásul a pincészetek többsége zárva volt hétfőn délután. Az igazat megvallva ez zavart legkevésbé, miután a kedvenc boromat itt amúgy sem árulják. Kedvenc borom ugyanis a sör. Így aztán inkább a környéken csalinkáztunk. Megnéztük a tarcali bányatavat és a fölötte magasodó Krisztus szobrot. Hazafelé még beugrottunk a Szerencsi Csokoládégyár mintaboltjába, hogy egy kis macskanyelvvel tegyük elviselhetővé a hazáig vezető, több mint kétórás utat.