2022. július 20., szerda

Barcelona

Bár nem először járok a katalán fővárosban, ezeket az utcákat, épületeket és az egész hangulatot, miliőt nem lehet megunni.

BARCELONA

  Miután egy körutazás keretében, Madrid felől, autóval közelítettük meg a négy és félmilliós nagyvárost, természetesnek mondható, hogy először a Montserrat kolostort ejtettük útba, ami csupán egy órányira van Barcelonától északnyugati irányban. A IX. században, még nyilván csak körülményes módon lehetett megközelíteni a sziklák rejtekében fekvő bencés kolostort, ma már kényelmes aszfaltút vezet szinte az oltárig, de feljuthatunk lanovkával is 12 euróért, ha nincs kedvünk a parkolóért 6,50-et kifizetni. A jó hír, hogy a templomba már ingyen bejuthatunk, pedig igencsak komoly ereklyét őriznek itt. A "Fekete Madonnát", amit a legenda szerint, Lukács evangélista faragott, és maga Szent Péter hozta el a sziklákhoz 0050-ben. (Na persze!) Az biztos, hogy évente több mint egymillió ember zarándokol ide, és kéri a szűz közbenjárását ügyeinek pozitív fordulatára. Az oltár felett álló Mária szobor a kis Jézussal közvetlen közelről is megtekinthető, ha kivártuk a sorunkat. Említésre méltó még a bazilika falát és mennyezetét díszítő mozaikalkotások. Kifelé menet gyújthatunk gyertyát halottaink emlékére vagy egyéb célból, és nem hivatkozhatunk arra, hogy nincs választék vagy, hogy elfogyott az aprónk.

  A hatalmas kolostornak csupán 17 szerzetes és egy gyermekkórus a lakója. Elvileg látogatható az épület, de ezt a nyitva tartás tábla szerint mi már lekéstük. Nem úgy a múzeumot, ami még éppen nyitva volt. Már csörtettünk volna be, amikor a szuvenír üzletből (!) ránk szóltak, hogy belépőjegyet kell váltanunk, nem számít, hogy hamarosan zárnak. A „rejtett kassza”, és az írásos tájékoztatás hiánya miatt, egy kissé csőbehúzásnak értékeltem az esetet, ezért elköszöntem tőlük: cső! És, hogy milyen jól tettem... Így az utolsó pillanatban engedtek be minket a parkolóhoz közel eső látogatóközpont aljában kialakított önkiszolgáló étterembe. Festmények és régészeti leletek helyett be kellett érnünk egy svédasztal nyújtotta vizuális (és kulináris) élménnyel, 17 euróért panorámás ablak mellett fogyaszthattuk el szerény estebédünket, és korlátlanul vedelhettünk hozzá üdítőt, sört, bort, kinek mit enged meg a jogszabály.

  Leereszkedtem a szerpentinen és a legrövidebb útvonalon, a hegyeken át közelítettem meg Barcelona külvárosát. (Legközelebb nem követem el ezt a hibát. Ha visszamentem volna az ingyenes A2-es autópályára, majdnem ugyanannyi idő alatt értem volna el a várost, míg erre több alagútnál is lehúztak egy-két euróval.) A központtól északnyugatra fekvő, 512 méter magas Tibidabo-hegy kedvelt kirándulóhelye a turistáknak. Ennek nemcsak a város fölé magasodó Expiatori del Sagrat Cor templom az oka, hanem sokkal inkább Spanyolország legrégebbi, 1901-ben megnyílt vidámparkja. A meredek hegyoldalba épült vurstli elég gagyi, Aki nívósabb látványra vágyik, jobban teszi, ha az innen nem messze lévő, Güell parkot látogatja meg. A 17 hektáros, nyilvános, városi park kertekkel és olyan építészeti különlegességekkel büszkélkedhet, amit még Gaudi tervezett meg 1900-ban.

  Központi elhelyezkedésű szállásunknak köszönhetően egy metrójeggyel és egy kisebb vízhólyaggal megúsztuk az egész napos városnézést. A bámészkodást a Parc de la Ciutadella árnyat adó lombjai közt kezdtük. A harminchektáros központi parkban elsősorban a Cascada szökőkútra voltunk kíváncsiak, amit állítólag a római Trevi-kút mintájára épített Josep Fontseré, akinek a keze alatt már ott sertepertélt a kis Gaudi, mint tanonc. Na most, a Trevi-kúthoz nagyjából annyi a köze, mint egy gémeskút ornamentikájának a benzinkútéhoz, de igazán impozáns látvány annak, aki szereti a giccset és az algás tavacskákat. A park végében átsétáltunk az Arc de Triomf diadalív alatt, ami az 1888-as barcelonai világkiállításra épült, és annak főbejárataként funkcionált.
  A közeli metróállomáson megvettük a jegyünket, ami korlátlan átszállásra jogosít (akár buszra is), de csak egy és negyedórán belül. Nem használtuk ki ezt a lehetőséget, mert néhány percen belül megérkeztünk a nap fénypontjához.

    Minden útikönyv melegen ajánlja, hogy a Sagrada Família templomhoz nyitásra menjünk, hogy elkerüljük a tömeget. (Nem kevesebb, mint évi hárommillió látogatója van az intézménynek.) Antoni Gaudí fő művét 1882-ben kezdték építeni és az eltelt 140 év szűkösnek bizonyult a befejezésre. Ha azt vesszük, hogy ebből 135 éven át még építési engedélye sem volt a Szent Család templomának, még jó kis időbe telhet, amíg mind a tizennyolc torony elkészül. Főleg, hogy már ebben az állapotában is el lehet kérni a beugróért 26 eurót, amivel éllovas a világ legdrágább katedrális-belépőjegyei listán. Ez már csak azért is érdekes, mert Gaudi a „szegények templomának” hívta az építményt.
  Legegyszerűbb online lefoglalni a jegyet, és mindjárt töltsük is le a hivatalos applikációjukat, mert ezen hallgathatjuk (akár magyarul is) az okosságokat, mintegy audiogájdként. Ebből aztán annyi részletet megtudtam, hogy kisregényt írhatnék belőle, de most nem ecsetelném a jól átgondolt üvegablakokról, a különböző kövekből faragott oszlopokról és a számtalan karzatról hallottakat, csak egyet emelnék ki: Az oltárral szembeni falon, egy hatalmas kőtáblán magyarul is kifaragtak a Mi atyánkból egy részletet. Két toronyba lift vezet fel, amit külön díjazásért igénybe vehetnek a panorámahajszolók, és hogy ezt a tíz eurót ne spórolhassa meg az edzettebb turista, a lépcsőket lezárták. Az altemplomba még plusz pénzért sem engedtek le, hiába vágtam ájtatos képet a lejáratnál posztoló őrnek. A sekrestye viszont múzeumszerűen van berendezve, ott még futottunk egy kört. Nagyjából egy órát töltöttünk bent, és mire elhagytuk a hátsó kijáratot, már megsokszorozódott a tömeg. Valóban kuriózum ez a templom: úgy modern, hogy egyben hagyománytisztelő, és ha lehet hinni az ott hallott önreklámnak, számos építészeti bravúrt is hordoz magában ez a 172 méter magas monstrum.

  Gaudí, korának szupersztárja lehetett, mi sem bizonyítja jobban, hogy a XIX-XX. század fordulóján minden magára valamit adó modern katalán pénzember vele terveztette meg a házát. Aki nem, az természetesen fikázta semmivel össze nem hasonlítható stílusát, és olyan lakóházat emeltetett, amire ma már senki nem kíváncsi. Ilyen például a Casa de les Punxes, a katedrálistól nem messze, amit Gaudí kortársa épített, és senki nem áll meg előtte egy pillanatra sem, hogy ráemelje a tekintetét.
  Nem úgy a néhány saroknyira lévő Casa Milla, ami Gaudí épületeinek a sorában az egyik legismertebb lakóház. Ide szabályosan belépőjegyet szed a társasház, hogy a kíváncsi idegen bepillanthasson a belső terekbe, vagy kimehessen a háztetőre. No hiszen – mondtam magamban – ki az a nyomorult, aki ezért 28,- eurót kicsenget? Döbbentem konstatáltam, hogy a bejárat előtt hosszú sor kígyózik. Én minden gond nélkül beértem a homlokzat látványával, és feleségemet is sikerült meggyőznöm róla, hogy ha meg akarjuk nézni az összes aznapra tervezett látnivalót, akkor nem fér bele, hogy beálljunk a sor végére.


  Pedig ez még semmi! A Casa Batlló, amit a „Csontok házaként” emlegetnek, és UNESCO világörökség, 35,- eurót van arcuk elkérni. És ezért a pénzért, még nem is láthatunk mindent. A fullos belépő 49,- € (cirka annyi, mint egy állóhely egy kétórás Rolling Stones koncerten). Ez az épület egyik személyes kedvencem, de ami sok az sokk.
  Érdemes egy pillantást vetni a mellette álló, múzeumként működő Casa Amatllerre is. Ez az épület is a spanyol modernizmus jegyében készült, de a szabályos formákból azonnal látszik, hogy tervezője (Josep Puig i Cadafalch) inkább a hagyományos iskola híve volt. Sajnos ez a ház ott jártunkkor nem volt látogatható, pedig úgy adtam volna 50-100 eurót, hogy megnézzem, milyen környezetben élt száz évvel ezelőtt egy csokoládégyáros.
Ebben a háztömbben, csak úgy tobzódnak a cifra paloták a szecesszió és a neoklasszicizmus jegyében, de még sok látnivalót tartogatott a nap, ezért tovább bandukoltunk, egészen a Plaça de Catalunya nevű térig. Az amúgy tök unalmas főtérről találtam egy leírást, ahol a szerző olyan részletességgel ír a legutolsó szoborról is, mintha ebből írná a disszertációját.


  Ráfordultunk Barcelona nevezetes sétálóutcájára, a La Rambla-ra, amin azért két szervizúton mégiscsak osonkodhatnak az autók, és nagy kedvenceim, a robogósok. Csúcsidőben ugyanis annyi motoros lepi el a város utcáit, mint Saigon legforgalmasabb kereszteződését. Tetkós felsőtestű vadorzók és miniszoknyás lányok csapatják kétkerekűiken, mit sem törődve saját és mások épségével. (Persze az is lehet, hogy én vagyok öreg.) Az ezerkétszáz méter hosszú platánsor egészen a tengerpartig húzódik, ahol Kolumbusz szobra tekint a kikötő felé, egy magas oszlopon egyensúlyozva. Egymásba érnek a mutatványosok és szobornak álcázott kéregetők.
  Betértünk a La Boqueria névre hallgató piacra is, amit, mint megannyi belvárosi csarnokot Európában, a zöldségeseket mára a turistákra szakosodott standok és falatozók váltották fel. Ennek megfelelően meglehetősen zsúfolt hely.


  Néhány sarokkal lejjebb egy újabb Gaudí épületbe botlottunk, amit a textilgyáros Güell gróf emeltetett szerény hajlékul még 1889-ben. A Palau Güell egy 18x12 méteres foghíjtelekre épült, és a szűk utcában nehezen fotózható. Fő ékességét, a kerámia tetődíszeket igazán csak az tudja lencsevégre kapni, aki megvásárolja a 12,- eurós beugrót.
  A La Rambla másik oldalán terül el a gótikus negyed (Barri Gothic), a tulajdonképpeni óváros. Számos középkori épület mellett még a római korból is felfedezhetők falmaradványok. A romantikus, kanyargós sikátorok néhol egy hangulatos térre futnak ki, vagy éppen a Catedral de la Santa Creu i Santa Eulàlia impozáns bejáratához. Ezt a templomot már a XIII. században elkezdték építeni, de hát ez Barcelona, ne csodálkozzunk, hogy csak a XIX. századra sikerült befejezni. Elvileg 3,- € a belépő, de vannak ingyenes időszakok is, nekünk sikerült egy ilyet kifognunk. A katedrális belső udvarán, legnagyobb meglepetésemre, kissé tájidegen libák gágogtak veszettül.


  Átsétáltunk a El Pont del Bisbe alatt, és megkerestük a kikötő felé vezető legrövidebb utat. Amilyen jól álltunk az idővel, annyira elcsigázottan vonszoltuk magunkat a harmincöt fokos melegben. Egy hangulatos cukrászdában próbáltunk új erőre kapni, aminek az lett a vége, hogy az én kis feleségem a bögrét is megvette a kávé mellé, hadd cipeljünk még egy porcelántárgyat is magunkkal.
  A Mirador de Colom emlékműnél fejeztük be a városnézést. Az otthon megtervezett, laza, öt kilométeres körséta lassú tempója, a hőség és az egész napos toporgás annyira kimerített bennünket, hogy még Katának sem volt kedve felmenni a hatvan méter magasan tengert fürkésző Kolumbusz szobrához, pedig ő mindenhová felmászik, ahonnan panorámafotót készíthet.

2022. július 9., szombat

Madrid a középpontban

Régi vágyunk teljesült, amikor a reggeli, laza harminc fokos melegben nekivágtunk, hogy felfedezzük a spanyol fővárost.

MADRID

  Külvárosi szállodánkat úgy választottam ki, hogy közel legyen a metrómegállóhoz, mert Madridban remekül lehet közlekedni a föld alatt. Állítólag trafikban és újságosnál is lehet jegyet vásárolni, de az állomásoknál kihelyezett automata sem komplikált. Ha először utazunk, be kell jelölnünk, hogy „Multi Cardot” is szeretnék, mert erre fogja feltölteni a rendszer a befizetett viteldíjakat. Egy kártya 2,50 €, de ha szeretnél egyet ingyen, szívesen átadom az enyémet, csak írj üzenetet a Facebook oldalamra! Egy utazás ára: 1,50 €, ami az A zónába érvényes, de ez nekünk, turistáknak éppen elég. Akárhányszor átszállhatunk vele. Mi egy napra szóló bérletet kértünk az automatától, amiért 8,40-et számolt fel.

  Madrid, a külvárosokkal együtt, több mint hatmilliós metropolisz, Berlin után a második legnagyobb az Unióban. A közlekedés ehhez képest egészen tűrhető. Az autókat több helyen a föld alá terelik, megérkezésünkkor volt, hogy több kilométeren keresztül suhantunk egy háromsávos alagútban, ahonnan számos kijárat futott ki a felszínre. A metró is sűrűn jár, így gyorsan bejutottunk a város szívének számító Puerta del Sol térre. Amikor a nyominger kis megállóépületből kiléptünk a központi térre, elmaradt a várt hatás. Nem nyűgözött le a látvány, és ez nem csak az éppen folyó építkezési munkálatok miatt volt. Jellegtelen, háromemeletes házak ölelték körbe a területet, fásult emberek igyekeztek a munkahelyükre, nyoma sem volt latin hangulatnak, a hispán életérzésnek.
  Miközben átsétáltunk a Plaza Mayor térre, egy kisebb csődületen kellett átverekedni magunkat, valami politikusféle rögtönzött egy sajtótájékoztatót az utcán.  A téren aztán a nagy kihaltság fogadott. III. Fülöp király lovasszobra magányosan figyelte az árkádos házakat és azt a három rendőrjárőrt, akik gondoskodtak a nagy hőségben a csövesekről, és bekísérték őket egy hűvösebb helyre.

  Innen nem messze találtuk meg a Mercado de San Miguel piacot, ami az útikönyvek szerint, évi tízmilliónál is több látogatóval büszkélkedhet. Csakhogy még zárva volt. Milyen piac az, ami tízkor nyit? Ez még a spanyol mentalitáshoz képest is meglehetősen kényelmes. Kénytelen voltam meginni egy kávét egy közeli bár teraszán, amiért 5 (az-az öt) eurót számoltak fel. Aztán, amikor végre kinyitott a vasszerkezetű, százéves csarnok, kiderült, hogy csupán büfék és delikatesz üzletek töltik meg a helyet.

  Annak ellenére felkerestünk egy közeli éttermet, hogy az ebédidőtől még messze jártunk, ugyanis a Sobrino de Botín vendéglőt még 1725-ben alapították, így a világ legrégebbi, folyamatosan üzemelő éttermének mondhatja magát. Francisco de Goya festő is itt dolgozott pincérként, miközben arra várt, hogy felvegyék a Királyi Képzőművészeti Akadémiára.

  Madrid katedrálisát úgy hívják, hogy Catedral de la Almudena, és csupán 1,- euró a belépő, (azt is csak becsületkassza alapon). Nem véletlen a kedvező árfekvés, ezt a templomot csak 1993-ban szentelték fel, bár a terveket már a XVI. században elkezdték rajzolni. Az utolsó munkálatokkal az ezredfordulóra végeztek. Nem is értem, hova ez a nagy kapkodás. A kupolába 6,- euróért mehetünk fel, állítólag csodás panorámát kapunk cserébe.
  Mi viszont a katedrálissal szemközti királyi palota felé vettük az irányt. Palacio Real de Madrid Európa egyik legnagyobb királyi kastélya, amely 3400 teremmel rendelkezik. Biztonsági átvilágítás után, 13,- € ellenében léphettünk be és 3,- euróért audiogájdot is bérelhettünk, amit csak hitelkártyával lehetett kifizetni. (Gondolom azért, hogy ne vigyem haza a kis tabletüket.) Sajnos nem volt nálunk a fülhallgatónk, pedig akkor elég lett volna egy készüléket bérelni, és megosztva hallgatni, ahogy egy kellemes, magyar (!) női hang elmeséli, mit kell tudnunk a XVIII. századi épületről és annak berendezési tárgyairól. A falakat olyan neves festők képei díszítik, mint Goya, Caravaggio vagy Velázquez. Ezért aztán minden teremben éber őrök figyelik, nehogy véletlenül lefotózzuk valamelyiket, mert attól nyilván súlyos károsodást szenvednének el. Ha végigcsoszogtunk a nyilvános termeken, ne felejtsük el megnézni a fegyverraktárt, amit a bejárattal szemközti szárny elejében találtunk meg nagy nehezen. A királyi család egyébkén már rég nem itt lakik, csak fogadások és rendezvények helyszíneként szolgálnak a termek.

  Elmúlt dél, és a hőmérő nem higanyból készült szála megközelítette a negyven fokot, amikor a kastélytól északra fekvő Templo de Debodhoz értünk. Ez egy ősi egyiptomi templom, amit Egyiptom kormánya 1968-ban adományozott Spanyolországnak, mert felajánlották, hogy áttelepítik és megőrzik az i.e. II. században épített szentélyt, aminek eredeti helyén duzzasztógát épült. A templom falán hieroglifák figyelhetők meg, belsejében egy kis múzeumot rendeztek be. Megtekintése ingyenes, csakhogy egy tekintélyes sort kellett volna végigállni a hőségben, ezért úgy döntöttünk, beérjük egy külső fotóval.
  Hangulatos utcákon át sétáltunk el a legközelebbi metróállomásig, hogy egy nagyot ugorva, a város északi részére kerüljünk. Itt található ugyanis a Puerta de Europa, egy egymás felé dőlő ikertorony (amit Torrentének sikerült lerombolni, de szerencsére csak a filmben).

  Ugyanebben az utcában található a Real Madrid focicsapatának otthont adó Santiago Bernabéu Stadion is, amit éppen felújítanak, de ez nem gátolja meg a lilákat abban, hogy az építkezések idejére felfüggesszék a 25,- eurós stadionlátogatást. Ennyit még focimeccsért sem fizetnék, ezért gyorsan elhúztuk a csíkot onnan, így nem láthattuk a sok serleget és Puskás Öcsi kiállított cipőjét sem. Itt jegyzem meg, hogy a város tele van szuvenírárussal, akik a legkülönbözőbb tárgyakat árulják Real vagy Atletico (sőt Barca) emblémával, de valószínű, ez mind jogtiszta cucc, mert elég borsos az áruk.

  Visszametróztunk a belvárosba, és végigsétáltunk a Calle Gran Vía szecessziós épületei között. Rápillantottunk a Telefónica toronyházára, ami az 1929-es átadásakor az első felhőkarcoló volt Európában. Majd elhaladtunk a Metropolis épületnél, amelynek tornyát huszonnégy karátos arany díszíti. Itt az asszonyt szabadjára eresztettem egy órára, amit azzal hálált meg, hogy csak egy bevásárlótáskával tért vissza a kirakatnézésből (igaz, másfél óra múlva).
  Ismét metróra szálltunk, ami elvitt minket a központi pályaudvarra. A Madrid-Puerta de Atocha egyben botanikus kert is, ahol hétezer növény található, némelyikük üvegházban, halak és teknősök társaságában. Ne egy Keletit képzeljünk el, itt akkora az autó- és buszforgalom, mint egy nagyobb repülőtéren. Nem csoda, hisz innen az összes nagyobb spanyol városba 200 km/h feletti sebességgel utazhatunk, kényelmes gyorsvonatokon.

  Gyalog sétáltunk át a Pradóba, hogy útközben megnézhessük a Jardín Vertical Caixaforum-nak csúfolt, élő zöldfalat egy ház oldalán. A híres képtár hétköznaponként 18:00 óra után ingyen látogatható, igaz, akkor csak két óránk marad a temérdek festmény tanulmányozására, de ha magunkhoz ragadunk a fogadócsarnokban egy alaprajzot, rástartolhatunk rögtön a híresebb festők alkotásaira. Neves spanyol, olasz, flamand és német művészek festményeit gyűjtötték össze a XII. századtól a XX-ig, amivel a Prado a világ egyik legtekintélyesebb művészeti múzeuma lett. Fényképezni szigorúan tilos. Biztonsági kamerákkal pásztázzák a helyiségeket, és ha előkerül valakinél egy telefon, azonnal megjelenik egy morcos teremőr, és rendreutasítja. Az utolsó képeket, már feltűnően hosszan vizsgáltam egy padról, miközben a fejem néha előrebukott. Az otthon, optimistán eltervezett Buen Retiro park látogatására már energia híján nem kerülhetett sor, akárcsak a Puerta de Alcalá, XVIII. században épült diadalívre. Végül a Plaza Cibeles metróállomás felé poroszkáltunk (a Real Madrid szurkolók ezen a téren szokták ünnepelni csapatuk győzelmét), hogy hulla fáradtan hazavánszorogjunk a jól hűtött, szállodai szobánkba.

Feltűnés nélkül kövess!

2022. július 7., csütörtök

Római vízvezeték, középkori várkastély... Tovább is van, mondjam még?

 Porto és Madrid között fekszik egy spanyol kisváros, melynek történelmi emlékei mindenképp megérnek egy sétát. 

SEGOVIA

  Az ezer méter magas felföldön fekvő Segoviát már az ókorban is lakták, de az igazi fejlődését a római hódítóknak köszönheti. Az I. században épített, 15 km hosszú vízvezetékük leglátványosabb szakasza az Acueducto a mai napig fennmaradt, és egy kicsit jobb állapotban, mint a mi Aquincumunk. Igaz, a mór megszállás alatt a 166 gránit boltívből álló, 800 méter hosszú és 29 méter magas építményt kicsit megágyúzta Al-Mamún muzulmán vezér, de a megsérült 36 ívet később helyreállították. Ez az Ibériai-félsziget legjelentősebb római kori műemléke, nem csoda, hogy az UNESCO világörökség része.

  Ingyenes parkolási lehetőség nincs a közelben, de számos mélygarázs teszi lehetővé, hogy autónkat biztonságban tudjuk. Mi a várhegy oldalában találtunk egyet, ahonnan lift vitt fel egyenesen az óvárosba. Szerencsére a mórokat kizavarták a XI. században, és megkezdődött a település felvirágzása. A legszebb épületeket a XIV-XVI. században emelték. Ezek közül elsőként az 1525-ben épített Catedral de Segovia székesegyházat látogattuk meg, merthogy katedrálisból sosem elég. Igaz, kétszáz év kellett, hogy mai formáját elnyerje, de megérte várni, igazán impozáns templom lett belőle. Természetesen ugyanazok gótikus oszlopok, és aranyozott oltárok, mint amiből oly sokat látni Európa szerte, de azért észrevettünk néhány különleges alkotást is. És, hogy mennyire haladnak a korral, misem bizonyítja jobban, hogy a Szent Mária-székesegyház már Instagram profillal is rendelkezik.

  A katedrális sztorijához hozzátartozik még, hogy VI. Sándor pápa (Rodrigo Borgia) elveszett bullájának öt példányát találták meg itt. A történészek szerint ez nagy felfedezés, mert az Ibériai-félszigeten ez az első, európai viszonylatban pedig a harmadik ilyen típusú nyomtatvány.
  A korrekt tájékoztatás érdekében azt is meg kell említenem, hogy Tomás de Torquemada, az egész Ibériai-félsziget főinkvizítora is itt fejtette ki nem annyira áldásos tevékenységét, melynek következtében több ezer ember került máglyára.

  Bájos utcácskákon át jutottunk el a város másik nagy durranásának számító Alcázar de Segovia fellegvárhoz. A XIV-XV. században épült hajdani királyi rezidenciát 1862-ben építették ujjá, miután egy tűzvésznek köszönhetően igencsak leromlott az állaga. Most viszont úgy néz ki, hogy akár a Disney stúdió is forgathatna itt tündérmeséket. Nyolc euró a beugró, de ha nem akarunk felmenni a toronyba, hatból megússzuk. Mi nem akartunk, mert a várfalról is nagyjából ugyanazt a panorámát láthattuk (és nem azért mert lusta vagyok 152 lépcsőfokot mászni egy fotóért). Napjainkban az Alcazar nemzeti levéltárként és múzeumként üzemel, ami leginkább fegyvergyűjteményére lehet büszke.

  Ha valaki Madridban múlatja az időt, és már mindent látott, érdemes ellátogatni a kilencven kilométerre fekvő Segoviába, egy tartalmas félnapot tölthet el itt.


2022. július 5., kedd

Ó-Porto

Egy egészségügyi séta jót tesz az emésztésnek, megmozgatja az izmokat, erősíti a csontot, főleg, ha Portugália második legnagyobb városának dimbes-dombos utcáin tesszük mindezt.

PORTO

  Az I. Lajosról elnevezett, 1886-ban épült híd déli lábánál lévő parkolóházba helyeztük biztonságba a személygépjárművet, napi 17 euró, méltányos összeg ellenében. A 9,90 euró, amit fennen hirdet egy plakát a bejárat felett, még méltányosabb lenne, de mint utólag kiderült, ehhez valamiféle tagsági szükségeltetik. A parkolóház is jól példázza a 250 ezres város domborzati viszonyait, ugyanis a bejárat (nevezzük alsó-földszintnek) majdnem a Duoro-folyóval van egy szintben, míg a 7. emeleti kijárat (felső-földszint) még korántsem a dombtető.

  Innen még egy kis kaptatót kell legyűrnünk, hogy a Claustros do Mosteiro da Serra do Pilar (imádják a maratoni hosszúságú neveket) kolostor előtti térre feljussunk, ahol aztán kezdődhet a szájtátás. Na, nem a kolostor miatt, abból időközben laktanya lett, és ezért kevésbé látogatható. Még csak nem is az 1672-ben átadott kör alakú templom ejt ámulatba, sokkal inkább az elénk táruló látvány nyűgözi le a gyanútlan látogatót. Óhatatlanul Budapest, Citadelláról mutatott látképével hasonlítottam össze. A lent kanyargó, széles folyó, a rajta átívelő régi és modern hidak, vagy akár a háztetők között feltörő templomtornyok látványa mutat némi hasonlóságot, mégis minden annyira mediterrán, annyira más, hogy hamar rájöttünk egy izgalmas nap előtt állunk.

  Nem így lett. Anélkül, hogy lelőném a poént, egyik csalódás követte a másikat. Mindjárt elsőként az ikonikusnak mondható hídjuk. Az alsó szintet felújítás miatt fóliába burkolták és a gyalogosok csak egy keskeny sávon, libasorban haladva tudnak átjutni a túlpartra. A híd tetején sokkal kellemesebb, ott csak a járdával egy szintben lévő síneken időnként átrobogó metró kelt riadalmat. Nyugati irányba nézve a két városrész folyó fölé tornyosodó házait csodálhatjuk meg, de keletre fordulva már csak egy peremvárosi, üres telkekkel terhelt látvány fogad.
Kellemes, huszonhat fokos napsütésben kezdtük meg a sétát, az óceán felől érkező fuvallat folyamatosan hűtötte a búrámat, szóval az időjárásra nem lehetett panaszunk. Csakhogy ez az üdítő jelenség a házak közé érve rögtön véget ér, és csak a megrekkent meleg fogadja a látogatót. Csoda hát, hogy azonnal egy kocsmát kellett keresnünk a megfelelő folyadék bevitel (és leadás céljából)? Ezt a kényszerű szünetet azért is be kellett iktatnunk, mert a katedrálisban éppen misét tartottak, és szigorú biztonsági őrök felügyelték, hogy turista ne tegye be a lábát. Hiába adtam a határozottat, és próbáltam benyomulni két fejkendős nénike takarásában, az oldalamon lógó Canon feliratú táska gyanút kelthetett bennük.

  A Sé do Porto katedrálist a XII. században építették a város legmagasabb pontjára. Ha éppen nincs mise, 3 euró ellenében tekinthető meg. A leginkább gótikus elemeket felvonultató épület méreteiben felveszi a versenyt a környék legnagyobb templomaival, és az enteriőr miatt sincs oka szégyenkezni, de mi éppen a Caminóról érkeztünk, ahol láttuk a burgoszi és leóni katedrálist, ezért elmaradt a wow érzés.
  Fura, de az utcákat járva az volt a benyomásom, hogy Portóban nem pörög annyira a gazdaság. És ennek nincs köze a nagy járványhoz, mert a kiüresedett, romos házak nem tegnap indultak enyészetnek. Olyan, turisztikailag frekventált utcákban is egymást érik az üres épületek, amire azt gondolná az ember, hogy a legjobb lokáció. Nem úgy az Av. dos Aliados, ami egy ötszáz méter hosszú, központi tér. Ott ezerrel folyik a felújítás, ásatás, amihez nem csak a teljes teret kerítették be, de még az oda vezető mellékutcákat is. Így aztán jókora kerülővel sikerült eljutnunk az amúgy nem olyan messze lévő Torre dos Clérigos-hoz. A 76 méteres, gránit óratorony ugyanúgy hirdeti magáról, hogy a világörökség része, mint itt minden fennmaradt régi építmény, holott Porto történelmi városrészét zusammen ismerte el az UNESCO 1996-ban.

  Átvágtunk egy parkon, ahol turisták és helyiek lazultak békés nyugalomban, hogy aztán a háromszög alakú Praça de Lisboa tér túloldalán felkeressük a Livraria Lellót. Ez az egyik legrégebbi könyvesbolt Portugáliában (1869). A fából faragott neogótikus belsőteret az elegánsan ívelt lépcső teszi még látványosabbá, nem csoda, hogy látogatók ezrei keresik fel minden nap. Elege is lett a tulajnak a sok bámészkodó turistából, és belépőjegyet vezetett be, ezzel is csökkentve a tömeget. Az öt eurós beugró azonban a legtöbb portugált nem riasztotta el, annál is inkább, mert bent levásárolható ez az összeg. Így aztán kígyózó sorban várják a népek, hogy beléphessenek. Még arra is ügyeltek, nehogy má’ bekukucskáljon valaki az ablaküvegen át, ezért a teljes kirakatot lefüggönyözték és tájidegen matricákkal tették vitathatóan dekoratívvá.

  Dobtuk ezt a programpontot és helyette elsétáltunk a Igreja do Carmo templomhoz, melynek oldalát látványos, festett csempe díszíti, akárcsak a Lelkek templomát (Capela das Almas de Santa Catarina) a bevásárlóutcában, vagy éppen a pályaudvar (Porto São Bento) váróját, ahol húszezer kék-fehér csempe rajzol ki impozáns „mozaik” képeket.
  Vasárnap lévén a Mercado do Bolhão (bolhapiac) zárva volt. Elhullajtottam néhány könnycseppet, hogy az én drágám mennyi haszontalan kacatot tudott volna itt beszerezni rendkívül kedvező áron, de végül nem úsztam meg, a Rua Santa Catarina sétálóutcában nyitva voltak az üzletek. Kivéve persze a Majestic Café, egy 1921-ben nyílt kávéház, ahová szívesen beültem volna. Gondolom, rajtam kívül még vagy több száz ember az utcán hömpölygő tömegből, de hát mit értek én az üzlethez?

  Ugyanúgy pihenőnapot tartottak a folyó partot az óvárossal összekötő siklón is (Funicular dos Guindais). Ennek érdekessége, hogy az utasteret egy giroszkópos megoldás folyamatosan vízszintben tartja, miközben a kocsi változó dőlésszögű terepen halad. Megspóroltuk a 2,50 euró viteldíjat és lépcsőn ereszkedtünk le a kikötőbe. Itt aztán megint elcsodálkoztunk, milyen siralmas állapotban van a városközpontnak egy újabb része.
  Szusszantunk egyet a szálláson, hogy aztán este újból a grasszáló tömegbe vessük magunkat, és élelem után nézzünk. A rakparton sorakozó borászatok mintaboltjaiban többféle portói bort árulnak, közös bennük, hogy mindegyik ihatatlanul édes. Ezt nem tudtuk, és jól feltankoltunk ajándéknak szánt palackokból. Vacsora után, kb. tizenegykor kerültünk ágyba, amikor az egyórás időátállítás dacára, még világos volt odakint. Másnap korán kellett kelnünk, hatszáz kilométer és a csodás Segovia várt ránk epekedve, de erről majd később.