2018. szeptember 24., hétfő

VÁR A SÖR (Cseh és bajor várak és sörfőzdék)



Az úgy volt, hogy bájos nejem előállt egy gondolttal, mi lenne, ha szerveznék egy bajor vártúrát? Oly’ rég vágyom rá, hogy élőben láthassam az eddig csak képeslapokról ismert kastélyokat  mondta.
Miért nem inkább bajor sörtúrát? – kérdem én. Sosem ittunk eredetiben Spatent, csak ezt az olcsó borsodi változatát. Nem is beszélve a több mint ezer német kézműves sörfőzdéről.
A jó házasság alapja a kompromisszumkészség, így kapta a fúziós túránk a Vár a Sör címet, amiből leszűrhető, hogy sikerült megegyeznünk egy arany középútban. És mivel ez a középút Csehországon keresztül vezet, praktikus, ha ott is megkóstolunk néhány pohár folyékony aranyat, na és persze tiszteletünket tesszük több útba eső várban is.
A 65 oldalas útitervbe több mint száz munkaórát feccöltem bele, de most olyan itinerrel rendelkezünk, amiben minden benne van. Nemcsak a várak, kastélyok, sörfőzdék és sörözők pontos címe, nyitva tartása, de még a belépődíjak is, és mindenféle adat, ami fontos lehet az út során. S hogy ne kelljen külön útikönyveket cipelni, összegyűjtöttem a legszükségesebb információkat a történelmi épületekről és emberekről. Sőt, még a sörgyártásból és a különböző sörfajtákból is kiokosodhat az olvasó. Pakoltam bele fotókat is és néhány térképet biztos, ami biztos, bár manapság már a zsebünkben hordjuk a navigációt.
Na, csak azért írom mindezt le, mert ha valakinek megtetszene ez a másfél hetes túra és le szeretné másolni, nincs más dolga, mint lájkolni a Facebook oldalamat, és azon keresztül írni nekem egy üzenetet. Én pedig máris küldöm ingyen és bérmentve a színes, szagos PDF fájlt, amit csak ki kell nyomtatni és indulhatsz is.

 

Csehország

1. nap: Brno


Hiába a gondos felkészülés, mindjárt a cseh határon belefutottunk a legamatőrebb dologba. Nem vettem meg itthon az autópálya matricát, mert kicsit drágább volt (4400,-), mint a cseheknél. Ezért a határon félreálltam az első parkolóban, majd lerohantam az első konténert, amire ki volt írva, hogy útdíj. Csakhogy a kártyát nem fogadták el, koronám meg nem volt, de azt mondta, az eurót elfogadja. Jó, akkor hány euró? Mondott egy számot, én kifizettem, és már csak az autóban számoltam utána, hogy olyan gusztustalan árfolyamon váltotta az uniós valutát, aminek következtében sokkal drágábban (5500,-Ft.) sikerült megvennem a tíznapos matricát. És ezzel még nincs vége. Első állomásunknál, a Lednice kastély parkolójában nem tudtam megetetni a parkoló órát, lévén hogy cseh koronám még mindig nem volt, ezért kerestem egy ATM-et és felvettem egy szabad szemmel is jól látható összeget, amire úgy gondoltam, elég lesz a pár napos itt tartózkodásunk idejére. Kisvártatva jött is az sms a bankomtól, mennyit vontak le forintban. Gyors fejszámolás, és hamar konstatáltam a bankok még nagyobb rablók a matricás kiscsajnál is. A cseh valutát 15-ös szorzóval váltották a 13-as helyett, ami majdnem húsz százalékos drágulást jelent számomra. Dühös voltam magamra, hogy lehetek ekkor pancser. Az érzés csak fokozódott, amikor láttam, hogy a nagyobb városokban mindenhol vannak pénzváltók, akik a középárfolyam közelében váltják a valutát.


Na de, oda se neki, egyszer élünk! Irány a Dyje folyó partján fekvő, mesés Lednice kastély, ami a mellette elterülő kerttel a Csehország egyik legszebb épületegyüttese. A XIX. századi, neogótikus stílusban épült szerény hajlék csak egyike volt a Lichtensteinek 99 morvaországi birtoka közül. A vezetett túrához kaptunk egy magyar nyelvű leírást a szobákról és a benne lévő műtárgyakról, köztük a híres, barokk csigalépcsőről, ami a leírás szerint egyetlen tölgyfából faragtak. Na most ez vagy nem igaz, vagy úgy kell értelmezni, hogy egy hatalmas fát kivágtak, darabokra szeleteltek, majd utána indult meg a farigcsálás és összeillesztés.
Volt időnk sétálni egy kicsit a parkban is, és megcsodálhattuk a teljesen indokolatlanul épített 60 méteres minaretet a kert végében, amit egy német építész emelt, ki tudja milyen indíttatásból.
Az időbeosztás feszített egy ilyen túrán, amikor az ember a legtöbb látnivalót szeretné letudni egységnyi idő alatt. Legkésőbb négyre Brnóban kellett lennünk, merthogy a vár hatig van nyitva, és az egyensúly kedvéért előtte még meg kellene ismerni a város híres sörét, a  Starobrno-t.
A XIII. század közepén I. László Brno város kiváltságának adta a sörkészítési jogot. 1323-ban a Rejcek királynő megalapította a régi brnói ciszterci kolostort, amelynek két évvel később sörfőzde lett. 1896-ban már mintegy 160 ezer hektoliter sört gyártottak Starobrno néven. 1930-as években Morvaország legnagyobb sörfőzdéje lett.


Špilberk vára már több mint hét évszázada tornyosul a város fölé. Ezalatt volt itt minden. Királyi várból az erődítményt sikerült börtönné, majd laktanyává silányítani. A várhegy déli lábánál találtunk egy ingyenes parkolót, cserébe viszont egy jókora kaptatót kellett leküzdenünk, míg a főkapuhoz értünk. Az első várudvarig kell menni, míg megtaláljuk a jegypénztárat, ahol többféle belépőt vásárolhatunk. Mi egy olyat választottunk, ami jó a vártoronyba és a kazamatába. A kiállítás tüzetes végigjárásához már kevés volt az időnk. A torony gyakorlatilag nulla, mindössze a városra nyíló kilátásért érdemes fellépcsőznünk. A kazamatákat pedig dupla nullára értékelem. Néhány viaszbábú érzékelteti milyen lehetett itt raboskodnia Kazinczy Ferencnek, de a téglafalú helyiségek többsége tök üres. Talán érdekesebb lett volna megnézni a múzeumot, hogy mit írnak a csehek arról, amikor 1469-ben a mi Mátyás királyunk elfoglalta a várukat. Vicces még a belső udvarban, 1990-ben felszerelt harangjáték, ahol a 15 különböző harang 39-féle világslágert játszik el óránként. Ottjártunkkor Elvis Presley – Love Me Tender örökbecsűjét klimpírozta.


Még világos volt, amikor a belvárosba értünk. Meglepő volt, hogy az eddig álmoskának tűnő város sétálóutcáin, hogy pezseg az élet. Fiatalok kortyolgatják a cseh aranyat a kocsmák és éttermek előtt és idősebbek kavargatják kávéikat a cukrászdák teraszain. Miután elsétáltunk a Kapucinusok templomáig a  Pivnice Pegas söröző és sörfőzde felé vettük az irányt, ami egyike a több mint száz kis sörfőzdének Csehországban. A pincér, miután meghallotta, hogy magyarok vagyunk, letette elénk a ház specialitását, és akcentus nélkül mondta: Egészségedre!

2. nap: Telč vízivár

Utunkat autópályán kezdtük meg, úgyhogy alkalmunk nyílt felolvasni internetes gyűjtésemből származó, a cseh sörökről és sörgyártásról szóló, minden igényt kimerítő cikket. Ebből megtudhattuk, hogy egy 856-ból származó dokumentum szerint Žatec környékén már ekkoriban komlótermesztéssel foglalkoztak. A levéltárak mélyén pedig ráakadtak egy XII. századi oklevélre, amelyben először tesznek említést az ország területén működő sörfőzdéről. Az első főzdék praktikus okok miatt kolostorokban működtek: a barátok ugyanis a böjti időszak alatt előszeretettel fogyasztották a folyékony kenyeret. Kiderült milyen nagy szerepe van a minőségi helyi alapanyagoknak, a kristálytiszta víznek, dehogy még a tárolásnak és a csapolásnak is mekkora a jelentősége. És hogy a jó csapolt sörben elévülhetetlen érdeme van a vendégeknek is. Nem múló szomjúságuk a garancia arra, hogy gyakran kelljen cserélni a hordókat és ne fakulhasson meg a sör.


Első állomásunk Jihlava. Gustav Mahler szülővárosa bájos óvárossal rendelkezik az útikönyvünk szerint. Talán ez igaz is lenne, ha nem engednék be az autóforgalmat a macskaköves utcákra, és nem állna a főtér közepén egy ronda Prior áruház a szocialista kiskereskedelem mementójaként. Ha már itt tartunk, a mellékutcák tele vannak olyan sötét, lepukkadt, rendezetlen kis üzlettel, ami már a nyolcvanas években is ciki volt. Csalódottságunkat csak tovább fokozta, hogy nem találtuk a bejáratát a teljesen körbeépített Szent Ignác templomnak. A főbejárat rozsdásodó kapuja előtt annyi volt a galambszar, hogy azt biztos rég nem használták a hívők. A tér házainak gótikus homlokzatát elcsúfítják a kebabosok és más vállalkozók reklámtáblái, mintha itt nem is lenne építési hatóság. Ezek után már meg sem lepődtem, hogy a telibe burkolt belváros egyetlen gazcsomóját egy virágboltos kirakata előtt találtam. Gyorsan kipipáltuk a látnivalókat, és ebédünket már a Ježek sörgyár sörözőjében költhettük el, ami a napi menü volt aprópénzért, hozzá egy plzeni típusú remekmű. (Nekem persze csak szóda, merthogy nehéz a bányászélet. A sofőrökről nem is beszélve.)
Mielőtt tovább indulnánk, kitérnék egy érdekességre, amit a nejem szúrt ki egy templom mögötti mellékutcában. A gyalogos forgalomra figyelmeztető táblán egy cukros bácsi vezet kézen fogva egy kislányt. Nem mindenhol van ez így, Németországban például féllábú néni vezet kisfiúcskát. Ezek után már figyelni fogom, melyik országban, mennyire perverz a kresztáblát megálmodó grafikus.
Telč vára mindössze 30 kilométerre van innen, kivéve ha teljes útlezárás miatt kerülni kell, mint nekünk. Navigációs berendezésünk nem volt hajlandó újra tervezni, ezért kihasználtuk, hogy autónk alkalmas terepen való közlekedésre is, így átvágtunk az építkezés miatt felszedett útszakaszon, csak egy külvárosi garázslabirintus okozott némi fejtörést. Volt ugyan behajtani tilos tábla is, de az alatta lévő cseh feliratot úgy értelmeztem, hogy ez csak a gördeszkásokra vonatkozik. Az úton teljesen véletlenül elhaladunk egy újabb kastély mellett, amiről nem is tudtam. Egy fotó erejéig megálltunk Třešt kastélyánál, ami jelenleg hotelként működik.


Telč vízi vár nem véletlenül került fel az UNESCO Világörökség listájára. A város késő gótikus főtere valóságos ékszerdoboz. Hangulatos, kézműves portékákat áruló árkádok alatt értünk el a várig, amelyet egykoron gótikus várnak emeltek, majd egy bizonyos Hradec főúri család reneszánsz ízlésű várkastéllyá faragott. Végül kinek köszönhető mai formája? Természetesen már megint a Liechtenstein hercegeknek. „Szegények” hiába végeztek el annyi ingatlanfejlesztést a környéken, a II. világháború után a kommunisták jól elzavarták őket és az utódok kénytelenek meghúzni magukat az Alpok közepén lévő mini államukban.
Itt is kaptunk magyar nyelvű füzetecskét a látnivalókról, ami nagyban emelte a cseh tárlatvezetés élvezeti értékét. Az idegenvezető hölgy egykupacba tereli a látogatókat, közli, hogy nem nyúlhatunk semmihez, nem fényképezhetünk és még a szőnyegről sem léphetünk le, különben vele gyűlik meg a bajunk. Ezután sorra vezet át a termeken úgy, hogy előttünk nyitja az ajtót, mögöttünk meg gondosan zárja, nehogy egy renitens látogató túl sokat merengjen egy szép festmény láttán. Rafinált megoldás ez, nem kell fizetni teremőröket és a látogató sem szívhatja a levegőjüket ameddig csak akarja. Azért nekünk titokban sikerült néhány részletet lencsevégre kapni, köztük egy XV. századi Crocs papucsot.
Na és ha túl vagyunk váron, jöhet a sör, egészen pontosan Velké Popovice, a Kozel sör hazája. Természetesen gyárlátogatásra esélyünk nem volt már este hétkor, de a kóstolásra lehetőség van az üzem közelében lévő sörözőben. Ezt meg is tettük, és sörkorcsolyának egy könnyű, sörben párolt füstölt csülköt rendeltünk Bilagittal.
A kijárat mellett, egy karámban néhány kecske reprezentálja a névadót. A kerítésen több nyelvű felirat figyelmeztet, hogy nem szabad akármivel etetni a jószágot, csak a pénzért megvásárolható táppal, mert különben árthatunk nekik. Eszembe jutott Mauritániában, amikor a kecskék a nejlonzacskót rágcsálták jóízűen az út mentén.

3. nap: Prága

Prágában úgy választottunk szállodát, hogy közel legyen a metrómegálló, mert itt egy egész napot töltünk, és egyikünknek se kelljen bambit inni, ha napközben megszomjaznánk. Ráadásul a foglalásunk mellé a booking.com küldött egy ajándék QR kódot, ami úgy működik, hogy a nevezetességek jegypénztáránál elég bemutatni, és a pénztáros kisasszony a saját telójának alkalmazásával leolvassa azt, majd bookingék levonják a jegy árát a náluk regisztrált kártyámról. Az okosság benne, hogy így 10-20 százalékkal olcsóbban juthatunk hozzá a belépőnkhöz. Na de vissza a metróhoz. Jegy az újságárusoknál vagy az állomásokon lévő automatákból váltható. A 24 koronás jeggyel maximum félórán át utazhatunk. A 32 koronásnál másfél óra a limitidő, és eközben akárhányszor átszállhatunk. A metrókocsi ugyanaz a ruszki gyártmány, és a megállók is hasonlóak a budapestihez. Az olcsóbb, külvárosi hotelünkből pik-pák az óvárosban (Staré Město) találtuk magunkat.


Először a régi városházát vettük célba. Megvettük a jegyet a már említett QR kóddal, tökéletesen működött. Itt viszont már nem volt magyar nyelvű tájékoztató füzet, miközben a fele akkora Hollandiának igen, sőt még a koreaiaknak is mázlijuk van, saját nyelvükön olvashatják a tudnivalókat. Meg is jegyeztem a jegyszedő kislánynak, hogy bizonyára sokkal több koreai látogat el ide, mint magyar, de nem izgatta fel magát az ironikus beszólásomra, csak közölte, hogy tegnap (pénteken) mindössze 5 magyar látogatójuk volt.
Amúgy kár volt felszívnom magam, mert amit tudni kell a helyről, benne van a legvékonyabb Prága útikönyvben is. A termekben meg jóformán semmi sincs a zajos turistákon kívül. A gyér bútorzat és néhány festmény szerintem nem ér meg háromezer forintot, igaz, ezzel a belépővel üveglifttel tudunk felmenni a híres, 69 méter magas toronyba, amiben a még híresebb óra (Orjol) található. Ennek a felső része az a csillagászati óra, mely felett mechanikusan mozgatott figurák haladnak el minden órában, amikor is óriási tömeg gyűlik össze előtte. Kb. tíz éve voltam utoljára Prágában, akkor ez az óra fel volt állványozva és semmi nem látszott belőle. Még márciusban úgy olvastam, hogy ismét felállványozták, és fél évig fog tartani a felújítás. Pont a turista szezonban, okos. De nekünk éppen jó, gondoltam, mert az augusztusban lejár a renoválás. Nos jelentem, itt sem folynak az építkezések precízebben, mint nálunk, szeptemberben még nem működött a vekkerük.


Prága óvárosa tényleg csodálatos. Az ódon házak között megbújó sok szép kis üzlet és vendéglátó hely harmóniában van a környezettel, de dél körül a hömpölygő turistaáradat átlépte a kritikus tömeget. Mindenfelé fotózkodó külföldiek, a Károly-hídon alig lehet áthaladni. Muszáj volt beiktatnunk egy levegővételnyi (vagy inkább sörvételnyi) szünetet. Erre a célra a patinás U Glaubicu sörözőt választottuk, ahol nagy szerencsénkre találtunk ülőhelyet, pedig a pincérek folyamatosan trükköznek a foglalt táblákkal, hogy optimalizálják a leültethető vendégek számát. A csapos melletti asztaltól volt alkalmam megfigyelni néhány érdekességet. A legdurvább egy sör-fröccs volt, aminél csak reménykedni lehet, hogy a vendég kérte, hogy szódával hígítsák fel a Staroprament.
Fent a várban (Prazsky Hrad) a helyzet nem sokat változott az elmúlt tíz év alatt, csak a bejárat elé telepítettek egy biztonsági ellenőrző pontot, ahol éppen csak egy vállról indítható rakétát nem tudnánk bevinni. A Szent Vitus székesegyházba továbbra is be lehet menni ingyen, de csak a padokig, utána már kérik a jegyet. Elvileg ide van eltemetve Báthory Zsigmond, de mi nem találtuk a síremlékét. A kombinált jegyünk érvényes volt az öreg várba is, de a gótikus termek többnyire üresen állnak, gyorsan végig lehet rajtuk haladni feltéve, ha sikerül a teljes szélességben elterpeszkedő turistacsoportokon átvágni magunkat. Itt jegyezném meg, hogy ha enyém lenne egy múzeum, én kitiltanám az üvöltöző idegenvezetőket. Nagyon régi technológia, hogy a csoportot vezető halkan beszél egy mikrofonba és a csoport tagjai egy vevőkészüléken keresztül hallgatják az előadást. Ma már ez annyival egyszerűbb, hogy az idegenvezető a saját okos telefonjába beszél, és a többiek Bluetooth kapcsolaton keresztül hallgatják a saját telefonjukba dugott saját fülhallgatójukkal. Egy, nálunk harmadik világként aposztrofált, ázsiai ország hetven feletti látogatóinál láttam ezt. Ha ő náluk működik, akkor a „fejlett” Európában csak megoldható valahogy, hogy Erzsi néni is élvezhesse a technika eme fejlődését.


Mire végig sétáltunk az Arany utcácska összes házikóján, jól elment a nap. Legyalogoltunk a vár keleti oldalán és szerét ejtettük az általam leginkább várt programpontnak, a „Keselyűhöz” (U Supa) címzett söröző tesztelésének, aki szerényen csak az 1431-es évtől datálja magát, merthogy bizonyítottan már akkor is állt itt egy sörfőzde. A turisták által felkapott helyen megfáradt vándorok (mi) és legénybúcsút tartó, kurjongató angolok is megférnek egymás mellett. Jó ötlet a degusztációs sörkóstoló. Hatféle nedűt hoznak ki egy erre a célra rendszeresített fatálcán a hely specialitásából. Igaz, aranyárban mérik, de annak a rózsaszín tündérkének öltözött angol srácnak, aki utolsó szabad napjait tölti itt az esküvője előtt, fillérek az otthoni pubjához képest.

4. nap: Még több vár, na és persze egy kis sör

A „Táncoló házak” fotója gyakran feltűnik internetes oldalakon, itt az alkalom hát, hogy élőben is megnézzük. Már ha mondhatok ilyet egy épületre. Az 1996-ban a Moldva partjára épült, nagyon eredeti formát látva elmerengtem, hogy vajon nálunk kiadnának-e építési engedélyt egy ilyen meghökkentő architektúrára. Maximum akkor, ha valami …közeli vállalkozó adná be az igényét. Kiemelt beruházássá minősítenék, titkosítanák ötven évre, és akinek nem teszik az csakis …bérenc lehet.


A folyó túlpartján, a belvároshoz meglepően közel terül el a Staropramen sörgyár. Vezetett kiállításuk is van, így hát szinte természetes, hogy tematikus túránk egyik fontos állomása ez a hely. A honlapjukon van előfoglalási lehetőség is, de tök felesleges görcsölni. Ha nem fut be egy svéd busz egy tucat nyugdíjassal, akkor szerintem teljesen egyedül lettünk volna. Sőt, amikor kijöttünk, hallottuk, hogy újból az angol nyelvű kazettát rakták be, pedig hivatalosan csehnek kellett volna mennie. A „túravezetés” automatizált. Egy monitorokon megjelenő bajszos bácsi meséli el a sörgyár történetét 1863-tól napjainkig, majd a helyiségeken áthaladva kulisszatitkokat tudhatunk meg a sörgyártás menetéről. A séta végén pedig kóstolót is kapunk a gyár saját kocsmájában. Mondjuk ez így délelőtt tízkor elég durva, de hát mit lehet tenni? Az embernek néha muszáj áldozatot hoznia. Kb. 2000,- forintba kerül az egész mutatvány, amit azért sokallok, mert valójában egy jó nagy adag marketing az egész. Szerintem be kellene, hogy férjen a reklámkeretükbe. A sok turiszt, amúgy is venné a sörüket, ha egy ilyen vetítés után kocsmapult közelébe kerülnek, és akkor a különböző céges korsókról és poharakról ne is beszéljünk.
A Prágához közeli Chýně falu, és annak sörfőzdéje lett volna a következő állomás, de a koordinátán egy eléggé lepukkadt falusi kiskocsmát találtunk. Az ebédhez még korán volt, és az egyfős személyzet sem böffentett oda, hogy mit akarunk, ezért egy-két perc tanácstalan csoszogás után ott hagytuk a vendéglátó intézményt.  Akkor jöjjön egy újabb vár!


Křivoklát kastély Prágától nyugatra, mintegy 50 km-re, az erdő mélyén a Rakovník patak mentén meredek sziklafalon emelkedik. Tehát mondhatjuk, hogy a semmi közepén. Ez persze nem zavarja a helyi önkormányzatot, hogy ne húzzák le az odalátogatókat egy 50 koronás parkoló díjjal, pedig onnan még vagy tíz perc séta a vár. A pénztárhoz érkezve kértem két jegyet, ahogy általában. Vezetett túrát szeretne, vagy inkább egyedül járnák be a várat? Jött erre a kérdés. Óh szuper! Nem kell egész óráig várni, hogy aztán csehül meghallgassuk azt, ami amúgy is benne van az útikönyvünkben. A self-service megoldást választottam, mire megkaptam a jegyeket és egy hasznos információt, hogy hol a bejárat. Csakhogy a várudvarra érve nem láttunk semmiféle bejáratot. Volt ott kávézó, szuvenír shop, sőt még az egyik toronyba is fel lehetett mászni, de más bejárat sehol. Visszamentem a jegypénztárhoz, és megkértem az angolul jól beszélő hölgyikét, hogy ugyan mutassa már meg nekem azt a bejáratot! Készségesen kijött velem az udvarra és rámutatott arra a kapura, ahonnan fel lehet jutni a vártoronyba. Igen, ott már voltunk, de mi a vár többi részére is kíváncsiak lennénk, beleértve a múzeumot. Ja, oda csak vezetett túrával lehet bemenni és én nem azt kértem. Azonnal vérnyomáscsökkentő után kezdtem kapkodni, de helyette egy (mérsékelten hangos) fejmosást zúdítottam a csajra, és angolosan távoztunk.


Csodás, erdőkkel és kisebb-nagyobb komlóültetvénnyel borított dombokon haladt az utunk Krušovice irányába, de még mielőtt meglátogattuk volna a híres sörgyár tízmillió koronából épült „látogatóközpontját”, szerét ejtettük a közelben lévő Železniční Vasút Múzeum behatóbb tanulmányozásának. Vonat buziknak biztos kihagyhatatlan élmény a sok régi gőzös- és dízelmozdony, nekem felejthető programpont maradt.
Vasárnap lévén, a Krušovice sörgyár csendes magányban várta a másnapi munkakezdést. Egy furcsa tábla hirdette a bejárati kapun, hogy hány napja nem volt üzemi baleset a gyárban és hogy csak így tovább elvtársak. Komolyan gondolja bárki, hogy egy ilyen felirattal meg lehet előzni baleseteket? Nem olyan rég volt egy hanyatt esés a malátázóban, nem engedhetjük meg magunknak, hogy újabb baleset történjen. Vagy: Már két éve nem vágta le senkinek a karját a keverőtárcsa, most már lazíthatunk a munkafegyelmen.
Egy biztos, a portáslány semmilyen világnyelven nem kommunikál, és nem is érti, mit vegzáljuk őt holmi gyárlátogatási perverziónkkal. Ezért aztán ott hagytuk őt, had bambulja nyugodtan a telefonját, és kimentünk a főútra, ahol a már említett látogatóközpont állt. A 2006-ban, a gyár 425 évfordulójára épített parkolóban egy ablakon át kiszolgáló büfét és egy hasonlóan igénytelen szuvenír boltot találtunk. Itt enni biztos, hogy nem fogunk, sörük is csak üveges volt, viszont a talpas poharuk nem volt drága, ezért beszereztünk egyet otthonra és már húztunk is tovább.


Minden jó, ha a vége jó. A felemásra sikerült napunk lezárásaként egy remek fekete sörben pácolt kacsacombot toltam be a Zámek a Pivovar Chyše vendéglőjében, ami a kastély tőszomszédságában volt. Sajnos a kastély, ahol még Karel Čapek is tanított egykoron, már zárva volt, így be kellett érnünk a kert körbejárásával. Szerencsére a tulajdonos Lažanští házaspár sörfőzdét is fenntartott, és a hozzá tartozó éttermükben még javában zajlott az élet, így került sor a már említett kulináris élményre.
Már sötétedett, mikor Karlovy Varyba érkeztünk. Elfoglaltuk a szállásunkat és még tettünk egy sétát, hogy a nehéz vacsorát lejárjuk és megnézzük milyen alkonyatkor a híres-nevezetes Karlsbad, ahol megannyi előkelőség fordult meg évszázadokon át Arany Jánostól Marx Károlyon át Tolsztojig.

5. nap: Karlovy Vary

Nem tagadom, szerettem volna egy kis monarchia korabeli életérzést magamba szívni, amikor a Hotel Romance Puskin-ba foglaltam szállást. Ahhoz képest, hogy a város legjobb helyén, mindjárt a Colonádok előtt, az egyes számú régi fürdőnél volt a központban, nem is volt olyan vészesen drága. Ha még azt is belevesszük, hogy füstölt lazacot csemegéztem reggelire, kifejezetten barátinak mondható a 105 eurós szobaár. Egy félelmem volt csak, hogy hova fogok leparkolni, mert Karlovy Vary fürdővárosi részén vajmi kevés hely van autók számára. A megoldás végül rém egyszerű volt, a szálloda egyik bérelt parkolóhelyére álltam be a központi téren és egy vouchert kellett az ablakba raknom, hogy jogosan foglalom a helyet.


Az idő is szép volt egy sétára, a madarak is csicseregtek, de a XIX. századi életérzés nem igazán hatott át. Na majd a fürdőben, gondoltam, és elindultunk a Teplá folyó mentén az ötös számú gyógyfürdőhöz, ami a legnagyobb a három megmaradt patinás régi fürdőből Karlsbadban. Jó ilyenkor szeptemberben. Alig van turista, a Colonádok alatti 60-75 fokos források környékén egy lelket sem lehetett látni, és a szuvenír árusok festett korsócskáit is nyugodtan vizsgálgattuk, amit ki-ki ízlése szerint használ gyógyvíz avagy Becherovka kortyolgatásra. Elhaladtunk egy igazi rémség mellett is. A szocialista Csehszlovákia mementójaként itt maradt húszemeletes betontorony üdülő szabályosan bántja a szemet. Nem is értem, miért nem dózerolták még le a fenébe ezt a förmedvényt, ami uralja a látképet, elcsúfítva az amúgy gyöngyszemként sorakozó kétszáz éves épületek látványát. Pedig a nagyobbik csalódás csak ez után jött.


A világhírű fürdőváros legnagyobb fürdője, aki SPA-ként hirdeti magát, valójában egy SZTK rendelő, aminek a pincéjében van egy lehangoló uszoda. Már a pénztárnál gyanús volt, hogy kiállítottak a sorból, hogy nekem az alagsorban kell keresnem a bejáratot. A folyosókon végig haladva, gyerekkorom rendelő intézeteit idéző fehér csempe - olajláb kombó látványa fogadott, műbőr székekkel súlyosbítva. Néhány „rendelőnek” nyitva volt az ajtaja, inkább néztek kínzókamrának, mint SPA élményeket kínáló gyógykezelő helyiségnek. Végül eljutottam az uszoda bejáratáig, ahol kaptam egy szekrénykulcsot, mint anno a Szecskában, csak nem a fecském kötöző zsinegére kellett erősíteni, hanem karperec járt hozzá. Kellett is, mert a fürdőgatyát tilos bevinni a szaunába, ami értelem szerűen nem koedukált. Komolyan mondom, alig vártam, hogy leteljen a két óra, merthogy itt monarchia életérzést biztos nem kapok, csak lábgombát.


A nagy ijedtségre gyorsan beültünk egy sörre a IV. Károlyról elnevezett sörfőzde éttermébe. A régi Becherovka gyár pincéjében helyt kapott műintézménynek remek az enteriőrje, hangulatosak a zegzugos helyiségei, kár, hogy le voltak zárva és minket egy jellegtelen szobában ültettek le. A ház különlegességeként kínált, legdrágább sörük borzalmas volt, de nagy nehezen sikerült legyűrnöm.
Hogy lemozogjuk a tartalmas ebédet, felmásztunk a hegyoldalba épült Szt. Péter és Pál ortodox katedrálishoz, ami a Moszkva melletti társa mintájára épült. A templom gazdag díszítésének költségeit a Karlovy Varyban gyógyuló vagyonos orosz páciensek finanszírozták. Jelenleg ugyan renoválás alatt áll, gyakorlatilag az állványzattól semmit sem lehet belülről látni, de az előtérig (ahol a perselyek vannak) beengedtek. Elképesztő mennyi régi lakóépület van még itt fent a hegyoldalban is, pedig innen a fürdők csak félórás sétával érhetőek el. Szemmel láthatóan a többségüket lakják, de azért szép számban látni üresen tátongó nagy házakat is.
Ezután egy másik hegy tetejét hódítottuk meg, de ezt már siklóval. A Diana kilátóhoz vezető kábelvasútra 90 korona a jegy, viszont a kilátóba ingyen juthatunk fel egy lifttel. Innen aztán végig követhettük, milyen kacskaringós utat jártunk be napközben, és hogy merre fogunk továbbmenni holnap.

6. nap: Határon innen és túl.


Ki vagyok bukva ezekre a csehekre. Már negyedszer futunk bele teljes útlezárásba. És nem városban, hanem kint az országúton, ahol ugye jóval nagyobbat kell kerülni. Nem beszélve arról, hogy a navigáció összezavarodik, a narancssárga kerülőtáblák pedig egy idő után egyszerűen eltűnnek. Papír térképünk meg persze nincs, pedig hányszor elhatároztam már, hogy nem indulok neki nagyobb útnak hagyományos térkép nélkül. Na de hát ez csak Cseszkó. Nehogy má’ itt tévedjek el. Ha már az utaknál tartunk, van még egy észrevételem, a cseh autópályák tervezőinek: Nézzék már meg, hogy más országokban milyen hosszú egy autópálya lehajtó! Merthogy itt mindegyik olyan rövid, hogy az már egyenesen életveszélyes. A másik érdekesség a bicikli út ott, ahol nincs rá hely. Nem kell erőltetni az út szélére felfestett kétarasznyi sávval, mert hamis biztonságérzetet ad a bringásoknak.
Nagy nehezen megtaláltuk a kerülőutat Loket várához, és a folyó jobb partján le is tettük a szekeret egy ingyenes parkolóba. Lustábbak nyugodtan hajtsanak be az óvárosba, mert ott is meg lehet állni, csak ott már fizetős. A várba 110 korona a belépő, viszont nem lehet kártyával fizetni. Mivel reggel elköltöttem az utolsó koronáimat, bepróbálkoztam az euróval, sikerrel. 5,50-et kért az európai valutából, ami még rosszabb árfolyam, mint amin az országba belépéskor mérgelődtem, de hát ilyen a turizmus biznisz. Húzzuk le a külföldit, ide úgysem fog többet visszajönni! Amúgy a vár hangulatos, és végre nincs tárlatvezető. Szabadon kóborolhatunk teremről teremre, pedig itt is van érték bőven.
Ugye nem okozok meglepetést azzal, hogy itt is van sörfőzde? Méghozzá nagyon hangulatos sörözővel és shoppal közvetlenül a vár lábánál. Mivel még csak tíz óra volt, vetettünk rá egy pillantást és már hajtottunk is tovább.


A német határ előtt még van egy szép kis városka Cheb. Érdemes egy kis időt szánni az óvárosra, bár a Prior áruházat hiányoltam a főtérről. Mondanom sem kell, hogy vár itt is van, ráadásul ez Európa legnagyobb román stílusú erődje. Az Elba-folyóra letekintő várat a XII. században építették, ma is az ország egyik legjobb állapotban fennmaradt erődkomplexuma. Időnk viszont szűkös volt, ezért folytattuk utunkat Németország felé. A mai nap még vár ránk néhány vár.

Bajorország

Bayreuth a komolyzene rajongók számára egyet jelent Wagnerrel. Mivel én nem tartozom közéjük, (bocs anya) nekem egyet jelent a Maisel sörgyárral, és a világ leglátogatottabb sörmúzeumával. Na jó, ez utóbbiról csak azóta tudok, mióta felkészültem erre az útra. Így aztán egy gyors pillantás az 1753-ban épült Neues Schloss-ra, ami ma egy képtárnak és a helytörténeti múzeumnak az otthona, aztán irány a Maisel sörgyár. A szerényen csak Bier Welt-nek elkeresztelt komplexum mindjárt a sörgyár előtt van, és a múzeum mellett található itt egy jó kis étterem-söröző. Legnagyobb sajnálatunkra ma nem indítanak csoportot, és mint kiderült, előzetes regisztráció szükséges a múzeumhoz, úgyhogy be kellett érjük az ízlésesen berendezett sörözővel. Hiába volt hétköznap és a környék sem éppen belváros, alig volt szabad asztal. Maiselék egyébként arról híresek, hogy úttörőként kezdtek bele a búzasör nagyüzemi gyártásába és mind a mai napig Németország vezető búzasörgyárai közé tartoznak.
Volt mellettük, egy utcával feljebb, egy másik sörgyár is, a Bayreuter, akinek története 1857-ig nyúlik vissza és 1934-ben még a város legnagyobb sörfőzdéje volt. 1965-ben viszont Maiselék felvásárolták a részvények többségét, de legnagyobb meglepetésre a mai napig hagyták önállóan dolgozni a tőlük csak 100 méterre fekvő Bayreuter gyárat. A gyár egykori pincerendszere, ahol a söröshordókat hűtötték ma elvileg múzeumként látogatható, de a valóságban a kaput olyan pókháló szőtte be, hogy meg se kíséreltük a bejutást.


A Schloß Seehof Mammelsdorfban van, ami Bamberg agglomerációja és a herceg-püspökök nyári rezidenciájaként szolgált 1686 óta, ma pedig a Bajor Állami Hivatal használja. Állítólag van itt egy almafa, aminek 84 különböző almafajta van a koronájában, ami Guinness rekord. Ezt a helyszínen semmilyen tábla nem jelzi, mi meg nem kezdtünk el kóborolni a több hektáros parkban, hanem inkább Bambergbe autóztunk, hogy két sörfőzdét is leteszteljünk.


A Fässla sörgyár története 1649-re nyúlik vissza és honlapján is nagyon komoly az animáció, ehhez képest egy igazi ótvaros kocsma fogadott minket. Biztos olcsó a sör, mert zsúfolásig tele volt, de főleg csöves alakokkal, akiken látszott, hogy nem az első korsót szorongatják a kezükben. Inkább átmentünk az utca túloldalára, ahol a nem kevésbé nagy múltú Brauerei Spezial sörfőzde sörözője működött állítólag 1536-óta. 1898 óta a Merz család tulajdonában van, akik meghonosították a füstölt sört. A malátát kb. 24 órán szárítják egy bükkfafűtéses, nyitott kemence fölött, így nyeri el jellegzetes illatát. A sörfőzde tulajdonosa Christian Merz rendszeresen ellenőrizni az éjszaka folyamán végzett folyamatot. Természetesen megkóstoltam, és azt kell hogy mondjam, jó. Az íze hagyományos ale, de miközben ittam, végig egy füstölt sonka illatát éreztem az orromban. Nagyon vicces.
De, hogy a kultúráról is szót ejtsek, elmesélem, hogy a Bamberg dómban milyen érdekességet láttunk. Most nem a lovagi síremlékekről fogok írni, ami a legnagyobb durranás itt, hanem egy közönséges lovas szoborról, ami a templom egyik tartópillérét díszíti. A magyar nyelvű (!) prospektusból megtudtuk, hogy a szobor nem mást, mint a mi Szent István királyunkat ábrázolja fiatalon. Azonnal dobtam pár eurót a felújítási perselybe. 

7. nap: Cadolzburg, Oettingen, Harburg, Augsburg

Érdekes újdonságokat tapasztaltam meg tegnap. Az egyik fizető parkoló óráján azt láttam, hogy félóra parkolás ingyenes. Na és az hogy? Szerencsére az én Drágám tud annyira németül (ezért is vittem magammal) hogy megfejtette, ugyanúgy kell jegyet tenni a szélvédőnk mögé, de egy másik gombbal kell megváltani. Nagyon korrekt, de ne felejtsük el, egy olyan országban vagyunk, ahol az újságot becsületkasszás zacskókból vehetjük ki az utcán. Nálunk biztos az lenne, hogy mindenki kirohangálna félóránként egy új ingyen jegyért. (Én is.)
A másik technikai újdonság, hogy egy hipermarket bejáratánál olyan bicikli parkolót építettek, ahol az elektromos kerékpárunkat töltőre rakhatjuk, amíg bent válogatjuk a krumplit. Hát igen…


Első állomásunk Cadolzburg vára, ahol igazi régiségek nincsenek, másolatokkal és különböző effektekkel pótolják a látványt. Ilyen volt például, amikor a vár oldalában lévő egykori budit akartam megnézni, és amikor benéztem a helyiségbe, jókora fingás hangja ijesztett meg. De van itt 3D élményszemüveg, amit ha felveszünk, egy lovagi játék harcosaként nézhetünk körbe a harctéren.
Oettingen bevallom egy kis csalódás volt nekem. A kastély kívülről nem túl izgalmas, homlokzata egy Rákóczi úti bérházéra hasonlított. Az óváros szép, de látni sokkal szebbet is a környéken. Ami a legnagyobb csalódás, hogy az Oettinger sörgyárnak nincs mintaboltja, vagy sörözője, mint utunk során eddig szinte minden sörfőző vállalkozásnak.
Nördlingennek nincs ugyan sörfőzdéje (bár nem lepődnék meg, ha mégis) viszont hangulatos kis városka, melynek az az érdekessége, hogy egy meteorit becsapódás kráterének közepén helyezkedik el. Az sem mellékes, hogy 1634-ben itt sikerült először a császáriaknak legyőzni a svédeket, és ezzel gyakorlatilag megfordult a 30 éves háború végkimenetele.
Már csak ezért is jó dolog az ilyen utazás, mert felfrissíti a rég elfeledett történelmi tanulmányainkat, már akinek volt ilyen. Ha nekem ugyanis feltette volna Vágó úr a kérdést, mit tudok a 30 éves háborúról, bizony üveges tekintettel néztem volna rá, majd összefoglaltam volna a teljes ide vonatkozó tudásomat: A németekről szólt.
A dóm lábánál találtunk egy Wallersteiner sörözőt, így alkalmunk volt megkóstolni ezt a közeli Wallersteinben gyártott bajor remekművet. Mondhatnánk kár, hogy egyikünknek mindig alkoholmentes sört kell innia napközben, de az a helyzet, hogy minden magára valamit is adó sörgyárnak van alkoholmentes söre is, ami szinte mindenhol iható volt. Semmi mellékíz, majdnem olyan, mint a hagyományos pilsner típusú sör.
Sok lazításra nincs időnk, haladunk tovább délre, egész pontosan Harburg várába.


1418-ban a várat Zsigmond német-római császár (és magyar király) az Ottingen grófi családnak adományozta. Később az erőddé kiépített vár nem tudott ellenállni Habsburg Ferdinánd csapatainak. 1634-ben Rákóczi György csapatai foglalták el, a fejedelem itt rendezte be a főhadiszállását. Na tessék! Még magyar vonatkozása is van a 30 éves háborúnak. Csoda ha utána olvastam? Szerintem ma egy négyes alára le is tudnék belőle felelni. A várba besétálva aztán megtudtuk, hogy 127 méter mély kútja egészen a Wörnitz folyó vizébe ér. A félelmetes Tolvajok tornya (Diebsturm) második emeletén fűthető cellák voltak, szinte luxus. Az első emeleten levő cellák egyikében pedig még áll az a vasrácsos szekrény, amelybe külön fenyítésül a foglyokat zárták be. A súlyosabb eseteket: az Oettingen család személyes ellenségeit pedig a földszintről csigaszerkezeten engedték le a pincebörtön 3 m vastag falai közé. Lementünk a legalsó szintre is, ahol már tök sötétben kellett botorkálnunk a cellák között, amelyek némelyikében viaszbábú rémisztgeti a bevilágítókat. Van még itt porcelán kiállítás, és ólomkatona bemutatóterem, de ami a legviccesebb, hogy a szuvenír boltban csatos üvegben megvehetjük az Oettingen-Wallerstein hercegi család saját márkás sörét a kitűnő Fürst Wallerstein-t (csak 1,50- €).
Olyan ismerős volt nekem ez az Oettingen név és nem csak a sörről, majd eszembe jutott honnan: A közelmúltban vetített Kincsem című magyar filmben Otto von Oettingené volt a csoda ló.


De ha már a magyar történelmi vonatkozásnál tartunk, következő állomásunk Augsburg is egy fontos hely. Itt páholták el ugyanis a portyázó magyarokat 955-ben a Lech-mezei csatában, véget vetve a hátranyilazós korszaknak. Ezt megünnepelendő vagy megsiratandó, (kinek ízlése szerint) felkerestük a település legsikeresebb családi sörfőzdéjét. Mondjuk, a Riegele-t inkább nevezném sörgyárnak, a méreteit látva, és a 200 ezer hektoliteres éves termelést figyelembe véve. Bár a híres sörkertjük éppen zárva volt, az éttermük szerencsére működött, és volt alkalmunk megcsodálni a csodálatos sörcsapjukat, amin keresztül szolgálják a cég mind a 14-féle sörét. Én a „Dulcius 12” névre hallgató, nagyon durva specialitásukat kóstoltam meg. Kicsit édeskés, és hát érezni benne a 11%-os alkoholtartalmat. Olyan, mintha egy Bosrodi Bivalyba beleöntenénk egy felest. A belvárosban sétálgatva a már megszokott német jólét életérzést figyeltük meg, miközben körbejártuk a Fuggerek középkori „lakótelepét”. Ahhoz képest, hogy egykoron a Fugger család kezében volt a Német-római Birodalom vagyonának körülbelül egytizede, nem tűntek túl puccosnak a házaik sőt, szerintem nálunk mostanság van egy-két oligarcha, aki megmosolyogná ezeket az épületeket.
Sötétedett már, mire Münchenbe értünk. Vacsora helyszínnek a Pulaner sörkertet néztem ki. Nincs a belvárosban, és le lehet parkolni a környéken. Persze, hogy le lehet, ugyanis fizetős a parkolás egészen 23 óráig. Ráadásul a parkolóhelyek és az automata között egy kerékpárút húzódik, ahol a kivilágítatlan biciklisek ezerrel suhannak el a legváratlanabb irányból. Kellemes, mondhatni meleg szeptemberi napon a hatalmas sörkert szabadtéri része teljesen tömve volt, alig találtunk egy üres asztalt valahol az alvégen. Már egy euró leketyegett a parkoló cetlinkről, de a pincér csak nem akart odajönni, ezért megszólítottam az egyiket, hogy mi is kajálnánk valamit, ha lehet. Kiderült az a rendszer, hogy odamész a csaposhoz, kikéred a sörödet, és ha enni akarsz, akkor azt is neki kell megmondani, hogy mit választottál ki az étlapról, és végül az asztalszámodat. Nála is fizetsz előre. Innentől már pörgős a kiszolgálás, a pincér hamar hozza az ételt, az italt magadnak kell az asztalodhoz vinni. Vigyázat! Már Münchenben vagyunk, óvatosan a großes Bier kifejezéssel, mert itt a nagy sör 1 literes korsót jelent. Több asztalnál is láttam ilyet, de marhaságnak gondolom, mert pont ugyanannyiba kerül, mint két félliteres (Itt egyébként nincs is kisebb.) Mire a végére érsz, már langyos lesz, az amúgy nem olcsó Paulanered.

8. nap: München

Ismét a metrót (U-Bhan) választottuk közlekedési eszköznek, mert a 6,70 eurós napijegy még barátinak mondható a parkolási díjakhoz képest. Megváltása rém egyszerű. A metróbejáratnál lévő automatánál megadjuk, hogy egynapos jegyet vennénk, aztán hogy normál áron, (az ifjúságnak és az éltesebbeknek van valami kedvezmény), majd hogy milyen körzetre legyen érvényes. Nekünk városnézőknek pont elég a belső kör, benne van minden lényeges látnivaló. Ez a jegy aztán jó minden tömegközlekedési eszközre, ideértve még a vonatokat is (S-Bhan) de persze csak a jelzett határig. Onnantól ketyeg a 24 óra, amikor először kezeltük a jegyünket egy hasonló készülékkel, mint amik nálunk is vannak a mozgólépcsők előtt. Arra kell figyelni még, hogy egy megállóba különböző jelzésű szerelvények is érkezhetnek. Győződjünk meg róla, hogy a megfelelő számú járműre szálljunk fel, és hogy az jó irányba megy-e! (A vezető kocsi tetején ki van írva a szám és a végállomás neve.)


Korán érkeztünk a belvárosi Viktualienmarkt piacra, de vásárlókat nem igazán láttunk. Szerintem ez már inkább a turistákra van kihegyezve, végtére is egy 1807 óta itt lévő piacról beszélünk, mindjárt a régi városháza tőszomszédságában. A választék zavarba ejtő, a minőség kizárólag első osztályú, az árakról meg ne beszéljünk. A legtöbb bérlő már a vendéglátásra állt át, és hát nem lepődtem meg, amikor egy bőrnadrágos pincér sört szolgált föl valakinek reggel kilenckor.
München ikonikus épülete az új városháza mindössze száz éves, de úgy néz ki, mint valami XV. századi, gótikus templom, óratoronnyal és harangjátékkal. Itt ülésezik a városi önkormányzat, és természetesen söröző is üzemel az udvarban, hogy a bajor Tarlósnak ne kelljen messze mennie, ha napközben legurítana egy Hefe-Weisse-t (búzasör). Az egyik kapun éppen jött ki valaki, ezt kihasználva besurrantam a lépcsőházba, megnézni ott is olyan díszes-e az ornamentika. Elkattintottam egy fotót és már jöttem is ki, viszont rossz kilincset nyomtam le, és megszólalt egy riasztó. Kínos, úgyhogy balra el!
Pár perc séta, és megérkeztünk a város legnagyobb templomába. Frauenkirche München egyik szimbóluma, melyben egyszerre 20 ezer ember is elfér. Durva. Csak gondoljunk bele! Az annyi, mint a Groupama Aréna teltházkor. Van benne egy nagyon komolyan faragott, fekete márvány, XV. századi lovagi síremlék, már csak azért is érdemes bekukkantani.


München „csak” másfél milliós város, de a metróhálózata több mint száz kilométer hosszú. Az U3-assal juthatunk ki az Olimpiai Parkba, ahol a sportlétesítmények mellett a volt olimpiai falu is található. Ezeket lakásokká alakították át, de ahogy néztem a környéket, nem az elitréteg vásárolt itt kéglit. Pedig ide épült a BMW gyár központja is, és egy bazinagy autószalon, amiben akár még Rolls Royce-ot is rendelhetünk magunknak, ha már meguntuk a Suzukinkat. Ennél sokkal érdekesebb az út túloldalán a BMW múzeum, amibe azért bele tudok kötni. Óriási terek, futurisztikus elrendezés, rengeteg üveg, de nagyon sok a holttér, ráadásul a tematikája is elég kusza. Az egyik teremben még motorbiciklikben gyönyörködünk, majd a következőben már csónakok, ez után pedig egy forma 1-es autó lóg a falon. Majd újból autók, aztán egy kis műszaki rész, se eleje, se vége. BMW fanoknak kötelező, de akiket egy kicsit is érdekelnek a kocsik, annak is megéri a 10 eurós beugrót.
Ha már itt vagyunk, elsétáltunk az olimpiai parkba is, bár hétköznap délelőtt nincs túl sok látnivaló. A központi stadion már évek óta nem a Bayern otthona, azóta csak néhanapján rendeznek itt sporteseményt. Be is lehet menni, aki szán rá 3,50-et. Mi inkább a kerítésen kívüli támfalra kihelyezett emléktáblákat olvastuk végig, ahol az 1972-es olimpikonok neveit vésték fel. Szerencsére a büfé nyitva volt, úgyhogy az ebédünket is elkölthettük itt, ami sült krumpliból és egy korsó Hacker-Pschorr sörből állt, csak hogy meglegyen a kalória utánpótlás.


Kis lazítás után vissza a kultúrába! A Királyi palota a bajor uralkodók hivatalos székhelye volt 1385-1918 között. Most útfelbontások miatt elég nehéz megközelíteni és a bejáratok közül sincs mindegyik nyitva, végül azért sikerült bejutnunk. A palota 120 szobája tele van művészeti alkotásokkal, eredeti bútorokkal és egyéb kincsekkel, amiket sikerült kimenteni még a bombázások előtt. Ha nem fáradtunk volna ki eléggé a sok csoszogásban, hardcore múzeumrajongóknak ott van még a kincstár is, ahol a legértékesebb tárgyakat őrzik. A legjobb, hogy a 11,- eurós jegyárban benne van egy magyar nyelvű audioguide is.


És akkor jöhet a nap fénypontja, a híres-neves Hofbräuhaus, a HB sörök több mint 400 éves „temploma”! Óriási kocsma, nem kicsit zajos, és csordultig tele. Az egyik padnál éppen felszabadult a hely, azonnal levágtuk magunkat, hogy aztán megkóstoljunk néhány specialitást. Minden sznobtól elnézést kérek, de nem éreztem túl nagy különbséget az itteni láger és a Tescoban kapható 190 forintos kőbányai licence között.
Vacsorához egy másik híres müncheni sörfőzde, hasonlóan patinás éttermét választottuk. Sajnos Schneider-nél is tömeg volt, úgyhogy a romantikus hangulatnak annyi, végül asztalunkat is meg kellett osztanunk a helyi néppel. A fehérnépet ellensúlyozandó kikértem a hely legfeketébb sörét, ami nem lett a kedvencem. Ennél rosszabb már csak a kaja volt. A "schnitzel" valami mélyhűtött húspogácsa volt, amit Pesten még a Négy Sárkány piacon sem mernének felszolgálni.

9. nap: A kastélyok kastélya

Bizonyára másnak is feltűnt, hogy mostanában a sörösök próbálnak valami hasonló marketinggel előrukkolni, mint azt a bortermelők csinálják már évtizedek óta. Hasonló jelzőket alkalmaznak úgy, mint testes, gyümölcsös, stb., és a gyártás folyamatát is misztifikálják. Személyes kedvencem a fehér szurokkal kikent tölgyfahordó. Ha mondjuk, a kézműves söröd címkéjére ráírod, hogy az élesztőt egyenesen Belgiumból hozod be, máris többet kérhetsz az italodért. Nem tudom, hány év és hány marketing kampány kell ahhoz, hogy az úri nép ne borospohárral a kezében grasszáljon egy estélyen, hanem egy sörös kriglivel jelezze, mennyire kifinomult az ízlése, miközben persze kisujját elegánsan eltartja.
Itt a bajoroknál a sörivás nagyon komoly dolog. Erős uralkodó bukott már bele abba, amikor emelni akarta a sör árát. 1844. május elsején körülbelül kétezer müncheni gyűlt össze az utcákon, hogy tiltakozzon a sör árának megemelése ellen. A király kivezényelte a katonaságot, amely azonban nem volt hajlandó a tömeggel szembeszállni, aminek az lett a vége, hogy a tömeg még a palotát is megrohamozta. I. Lajos négy nap után visszavonta az áremelési ötletét, de a hatalom meggyengült, és négy év múlva meg is bukott. Kevesen tudják, hogy 1948-ban az év első tüntetését egész Európában Münchenben tartották, még januárban.


Sisi szülővárosától, Münchentől 30 kilométerre található a Starnbergi-tó nyugati partján épült Possenhofen kastély. Itt töltötte Sisi gondtalan gyermekéveit szüleivel és testvéreivel. Az egykori park nagy része ma nyilvános üdülő- és fürdőhely. Sajnos ma délelőtt esett az eső, így azért nem annyira csodálatos. A kastély ma magántulajdonban van, ezért csak kívülről tudtunk néhány fotót készíteni, és már robogtunk is tovább.
Andechs Kolostor már a XII. század óta híres zarándokhely. Az apátság késői gót és barokk temploma nemcsak a hívők körében népszerű, de a sörbarátok is szívesen zarándokolnak el, hogy az 1712-ben alapított sörgyár termékeit kóstolgassák. A zenerajongók is találnak itt kuriózumot, ugyanis itt nyugszik Carl Orff német zeneszerző, akinek emlékére évente többször orgona koncertet rendeznek. Magyar vonatkozása pedig, hogy itt született egykori királynénk, a Bánk bánban is megénekelt Merániai Gertrúd. A parkolóból a dombtetőre vezető sétány pedig olyan ékességekkel rendelkezik, mint az OSB lapokból tákolt szerzetes szobra, vagy a helyi panziós néger „rabszolgája” aki nem szobor. Nagy szerencsénkre a templomban épp gyakorolt az orgonista, így megfelelő áhítattal nézhettünk körül, de sok időt nem tölthettünk itt, mert időre kellett Schwangauba érnünk, ugyanis a kastély belépőjegyünket 12:45-előtt kellett átvenni.


Neuschwanstein és Hohenschwangau kastély ugyanis olyan nemzetközi ismertségnek örvend, hogy turisták ezrei látogatják naponta, ezért nem árt, ha az ember már itthonról lefoglalja a jegyét, nehogy a helyszínen derüljön ki, hogy elfogyott az aznapi kvóta. Ezen a napsütéses, szeptemberi péntek délután még volt ugyan szabad hely, de hatalmas sorok kígyóztak a pénztárnál. Az előfoglalóknak viszont egy külön ablakhoz kellett állni, ahol percek alatt átvehettük a kombinált jegyünket, ami mindkét kastélyba érvényes volt.
A parkolóhoz közelebb lévő Hohenschwangau palotával kezdtünk, amit még II. Miksa bajor király építtetett 1837-ben. A látványos bástyákkal megépített vár büszkén magasodik az Alpsee fölé, de volt egy olyan érzésem, hogy mára már csak másodhegedűsnek számít a szemben álló hegyoldalt uraló, jóval híresebb Neuschwanstein mellett. Pedig belülről is nagyon szép. Még így is azt mondom, hogy már több mint egy hete csak kastélyokat bámulok. A bejárat előtt egy kijelző tábla mutatja, hogy milyen sorszámú jegyekkel lehet belépni. A beléptető kaput német precizitással pontban a jelzett időben megnyitják, és csak az arra az időpontra érvényes jegyekkel enged át. Egy csoportban kb. 20-22 embert, ami kissé soknak bizonyult, mert a kis szobákban tolongva nincs rá lehetőség, hogy minden műtárgyat végig nézzünk, mert az audoiguide (ami magyarul is beszél) feszített menetrendet diktál. Gyakran volt, hogy már a következő terem tárgyairól kezdett mesélni, miközben még be sem tudtunk lépni az ajtón. Fényképezni pedig nem lehet. Ami egyrészt jó, mert úgy még hosszabb lenne, míg átérnének a látogatók egy termen, másrészt viszont rossz, mert szegény blogírónak az emlékezetére kell hagyatkoznia miket látott ott. Nekem speciel a közel kétszáz éves lift nyert el a tetszésemet, amit egy látogató meg is kérdezett a kísérőnktől, hogy mi hajtotta. Hát elektromosság, jött a válasz. Ami lehetséges, mert ne feledjük el, hogy az első villanymotort Jedlik Ányos készítette 1825-ben.
Miksának két fia született. A nagyobbik, akit később II. Lajosként ismerhetett meg a világ, itt cseperedett fel. Mondhatni ez volt a gyerekkori rezidenciája, itt tanult és ez az épület ösztönözte arra, hogy felnőttként ehhez hasonló fényűző palotákat építsen. Meg is tette a völgy túloldalán, megépítve a világ talán legismertebb kastélyát, ami még Walt Disney-t is megihlette a Csipkerózsika lakhelyének megrajzolásakor.


Neuschwanstein az uralkodó képzeletének szüleménye, akit alattvalói csak “Tündérkirálynak” hívtak, de miniszterei “Őrült királyként” emlegették. Az biztos, hogy az uralkodó különc, álmodozó volt, gyűlölte a politikát, viszont rajongott Wagner zenéjéért, a Napkirályért és rendelkezett azzal a hatalommal, hogy valóra válthassa álomvilágát. Pénze ugyan nem nagyon volt, ezért rengeteg adósságot halmozott fel esztelen építkezési mániájával. Nem csoda hát, ha miniszterei őrültnek nyilváníttatták, majd a Starnbergi-tó fenekére juttatták.
A kastélyba fel lehet jutni a faluból induló lovaskocsikon is, de kínai csoportok hada kígyózott az állomáson, meg különben sem hosszú az út, fél óra alatt fel lehet érni, mi meg nagy túrázóknak tartjuk magunkat, vagy mi.
A teljes bejárati homlokzat fel van állványozva, ami mondjuk pech, viszont hogy pénteken nem dolgozik senki, az már több mint furcsa. Ezek is kivándoroltak? De hova? Hol fizetnek még a németeknél is többet az építőiparban?


Az udvarra beérkezve még rosszabb a helyzet. Nincs elég ülőhely, miközben emberek százai várnak az időpontjukra, hogy beléphessen a kastélyba. De amikor belépünk sem jobb a helyzet. Az egyszerre beengedett emberadag, itt is jóval több a kényelmesnél. Az audio berendezés itt is löki a szöveget függetlenül attól, hogy az emberek fele még az előző teremben csoszog. Fényképezni természetesen itt sem lehet, de azért a „trónterem” beégett az agyamba. A bizánci stílusban megépített helyiség padlóját 2 millió mozaikokból készült kép díszíti, mennyezetéről aranyozott csillár lóg, de a terem üres, hiszen a trón sosem készült el. Jellemző, hogy a kastély terveit egy színházi díszlettervező álmodta meg. Ha ma építenénk ilyet, simán rávágnák a kritikusok, hogy ízléstelen giccstömeg. Így viszont, hogy régi és királyi kecó volt, már lehet ömlengeni és stíluselemzésekbe bocsátkozni. Természetesen a nagy cimbinek, Wagnernek külön szobája volt, de ami a durva, hogy egy koncert termet is építtetett Lajosunk, görög oszlopokkal és freskókkal, majd meghagyta, hogy ide ember fia soha nem léphet be rajta kívül. Az egyik leglátványosabb szoba a királyi hálóterem, csak a faragásokkal díszített ágy elkészítésén több mesterember évekig dolgozott. Összességében persze nagyon látványos ez a kastély, de azért mégis csak furcsa volt, amikor audioguide „elengedte a kezünket” és közölte, hogy hol találjuk a konyhát, nézelődjünk kedvünkre, de a fürdőszobát ne keressük, mert az ugyan tervbe volt véve, de mégse lett belőle semmi. Mi van? Anno volt tervbe véve, de a király úgy döntött, hogy inkább lavórban mosakszik, vagy az volt tervbe véve, hogy megmutassák nekünk, de ehelyett inkább húzzunk haza, épp eleget láttunk?

10. nap: Várból sosem elég

…sörből sem, de ezt le sem merem írni, mert mindenki alkesznek fog tartani, pedig a tegnapi nap teljesen absztinens voltam. Na jó, lefekvés előtt muszáj volt felbontanom egy ajándéknak szánt csatos üveget, hogy enyhítsem a csalódásomat, amit Garmisch-Partenkirchen okozott. A neten böngészve olyan gyönyörű utcákat láttam róla, ami alapján már majdnem odaköltöztem, de a valóságban inkább egy átlagos német város képét mutatta, mintsem a télisportok Mekkáját. Este nyolckor már minden bolt zárva, a szűk kis szállodai szobánkba húzódtunk vissza, hogy feldolgozzuk a sok élményanyagot. A reggeli kicsekkolásnál vettem észre, hogy arab nyelvű tájékoztató is van a recepciós pulton. Kérdőn néztem a főnökre, hogy járnak ide arabok is? Mire ő, hogy nem sűrűn, de előfordul. Na és mit csinálnak, mert mi egy arabbal sem találkoztunk az elmúlt héten, pedig végig jártuk a régió legfrekventáltabb részeit? Ja, a kultúránk nem érdekli őket. Felmennek a hegyekbe piknikezni.


Kilenckor már osztrák területen voltunk, konkrétan a tiroli Friedberg kastélynál, ami pillanatnyilag Gaudenz Trapp gróf tulajdonában van, és hotelként üzemelteti. A Trapp család most is ott él az első emeleten, szóval ha ott szállnánk meg, nagy eséllyel találkozhatunk egy igazi gróffal.
Mi viszont Wattens-be igyekeztünk, hogy körülnézzünk a Swarovski Kristallwelten-ben, a híres kristálycsiszoló cég parkjában, amit 1995-ben építettek a cég fennállásának 100 éves jubileumára. Ez ugyan nem vár, és a sörhöz is vajmi kevés köze van, de ha az ember asszonyt is visz magával egy ilyen kirándulásra, elkerülhetetlen az efféle látványosság megtekintése. Aki csak a híres vízokádó bokorembert akarja megnézni a parkban, még jegyet sem kell váltania, mert azt később kérik. Aztán ha eltűnünk a szökőkút mögött, egy földalatti csodavilágba érünk, ahol a világ számos művésze álmodott meg valami látványosat, aminek néha még a kristályhoz is köze volt. Inkább mondanám meghökkentőnek, mint szépnek, de mindenképp érdekes hely. Azt mondanom sem kell, hogy a legvészesebb rész a kijárat előtti Swarovski bolt, ahol komoly csábításnak van kitéve a női nem.
Ahogy jöttünk kifelé a parkon, elgondolkoztam, hogy vajon mi volt a célja ezzel a pénzköltéssel a még mindig családi tulajdonban lévő cégnek? Szerintem, mint általában, itt is valami maradandót és nagyot akartak alkotni, aminek csodájára jár a világ és még sokáig fognak az illetőre emlékezni. Van, aki vidámparkot épít, vagy esetleg csúcsokat döntő toronyházat, netán futballstadiont. A közös bennük, hogy egy idő után a jegyeladásból megtérül az áruk, és hogy mindenki a magánvagyonából hozza létre ezeket. Ja, mégsem.
A 19 eurós jegy vonalkódos, és akárhányszor beenged a kapun aznap, szóval, ha valaki kellően szemfüles, távozáskor a parkolóban eladhatja fél áron egy épp akkor érkezőnek.



Kufsteinben éppen falunap volt, ami csak annyiból nem hasonlít egy nálunk megszokotthoz, hogy itt a helyi Porsche kereskedő is kirakta a portékáját, hátha valaki ringlispílezés közben vesz egy 911-est. A nagy színes forgatag közepette alig találtuk meg a várba vezető utat. Végül aztán sikerült feljutnunk az 1504-ben épült erődítménybe, aminek számunkra legérdekesebb vonatkozása, hogy ide börtönöztek be a szabadságharcunk alatt kompromittálódott prominenseket. Számomra legismertebb név Kazinczy Ferenc volt, akinek azért kellett raboskodnia a Habsburgok szerint, mert szamizdatot terjesztett. Hogy mire jó egy ilyen várlátogatás? Eddig nekem Teleki Blanka vagy Leövey Klára csak gimnázium nevek voltak. Ide kellett eljönnöm, hogy megtudjam szintén Kufsteinben, egy vártoronyban raboskodtak, mert a szabadságharc idején sebesülteket ápoltak és bújtattak Haynau pribékei elől. És hát ne feledkezzünk meg egy ikonikus alakról, aki szintén itt múlatta az időt néhány esztendeig, nem érdemtelenül. Ez pedig nem más, mint Rózsa Sándor, az alföldi betyár, aki sokkal inkább volt egy sunyi alak, mintsem a filmsorozatban ábrázolt szeretni való csibész.
A börtöntorony tényleg a magyarokról szól, bár más náció gyermekei is raboskodtak itt. Ott jártunkkor egy német nyelvű idegenvezető hosszasan mesélt valamit Kossuthról a csoportjának. Kíváncsi lennék, az ő szemüvegükön keresztül, hogy látják a magyar szabadságharcot és hőseinket. Mondjuk szerintem pont lesz@rják.


És akkor vissza német földre, és már megint II. Lajos, a megszállott kastélyépítő, egy újabb agymenése! A Chiemsee tó közepén, egy 230 hektáros szigetre, Versailles-i mintára épült kastélyt emeltetett. Hiába volt Neuschwanstein a leghíresebb Lajos kastélyai közül, mind méretben, mint költségekben alulmaradt a Herrenchiemsee-vel szemben, ami az uralkodó legmerészebb kastély-terve volt. Az építkezések 1881-ben fejeződtek be, bár csak a fontosabb termek voltak készen, és erősen hiányos volt a belső berendezés is. És ez mind a mai napig így is maradt. A termek jó része le van zárva, vagy valamilyen kortárs művész alkotásai lógnak a csupasz téglafalakon. Ehhez képest egy munkáját túl komolyan vevő teremőr néni, egy ilyen helyiségben ránk szólt, hogy a tök vékony, női hátitáskát, vegyük, le és hason hordjuk! A berendezett termekben persze itt sem lehet fotózni, de ezen már meg sem lepődöm. Lajos király is egy irigy csóka volt, mert nem engedett be senkit a privát múzeumként tartott kastélyába, miért lennének mások utódaik? Nehogy már a 11 eurós belépőért még fényképeket is csinálhassunk.
Általában jó, ha az ember késő délután megy múzeumba. Előnye, hogy jóval kevesebben vannak bent, viszont itt a parknagy, iparkodni kellett, hogy elérjük az utolsó hajójáratot, ami kivisz a partra. Nem tudom, mi van azokkal, akik ezt lekésik, mert szálláshely nincs a szigeten.
Szálláshely viszont van Salzburgban, hogy ezzel a remek átkötéssel éljek. A mi kis hotelünknek az volt az érdekessége, hogy becsekkoló automata adta át a bejutáshoz szükséges kártyát, így megspórolhatják az éjszakai recepcióst. Kár, hogy a négyzetméterekkel is spóroltak a szobáknál, mert a száz eurós ár ezért a hajókabin méretű helyiségért minimum pofátlanság.

11. nap: Salzburg

Mielőtt még belevágnék az utolsó napunk eseményeibe, egy újításomat szeretném megosztani, ha esetleg olvassa történelem tanár is a blogot. Emlékszem, hogy iskolás koromban mennyire zavaró volt a királyok neveit megkülönböztetni csak azért, mert Európa összes uralkodóját a keresztnevén hívtuk, ráadásul magyarul. Igaz, akkoriban még Verne is Gyula volt, May pedig Károly. Szóval, az újításom az lenne, hogy a könnyebb megkülönbözhetőség kedvéért minden ország uralkodójának nevét ejtsük a saját nyelvükön, így feloldhatjuk azt az anomáliát, hogy II. Lajosnak hogy lehetett a példaképe XIV Lajos. Mert ha a bajorok királyát Ludwig-nak, míg a franciákét Louis-nak mondanánk, nincs ez a képzavar. De említhettem volna a mi II. Lajosunkat is, aki nem a kastélyaiban punnyadt, hanem jól nekiment a törököknek. ©


Salzburgban elég drága minden, nemcsak a szállás, de ha van Salzburg-kártyánk, lényegesen mérsékelhetőek a költségek. Mi váltottunk egy 1 naposat 28 euróért, amivel gyakorlatilag az összes komoly látnivaló megtekinthető sőt, még a tömegközlekedési eszközökre is jó. Így aztán izgatottan vártuk, hogy kell majd érvényesíteni az első alkalommal, merthogy mi a trolira szálltunk fel először. Persze hogy nem volt erre alkalmas a járműn lévő jegykezelő automata, de a sofőrünk intett, hogy üljünk le nyugodtan, látja, hogy van kártyánk. Amúgy elég ijesztő volt, amikor a troli megállóban várakozva észrevettem, hogy nincs felsővezeték. Ennek ellenére a hosszú, piros szerelvény rendben megérkezett, csak hát nálunk falun még nincs ilyen troli, ami időnként akksiról megy, és amikor visszacsatlakozik a vezetékhez, nem kell a pilótának kiszállni és bottal hadonászni.
Éppen nyitásra értünk Mozart szülőházához, ami most múzeumként üzemel. Nem nagy durranás, nincs sok eredeti tárgy, de ha már fent van a kártyával látogatható múzeumok listáján, végig sétáltunk rajta.
A Mozart ház mögött áll az egyetemi templom. Mondhatni minimalista stílusú. Olyannyira, hogy még padok sem voltak benne, tátongott az ürességtől. A régi temetőn keresztül jutottunk el a FestungsBahn-hoz (sikló a várba, amire szintén jó volt a kártyánk).


A várban aztán szabadon kerimbózsálhatunk, (zalai tájszó, jelentése: kóvályog, mint gólyafos a levegőben.) ezért nem árt, ha még a bejáratnál megragadunk egy prospektust, amin Hohensalzburg várának összes látogatható terme fel van tüntetve rövid leírással. Persze magyarul nincs, de hogy milyen kis firnyákosak a sógorok, a fizetős audio állomásoknál már hajlandóak a mi nyelvünkön is megszólalni némi euró befizetése ellenében.
A várséta után körülnéztünk az óváros szűk kis utcáin, és persze a dóm téren, ahol nem meglepő módon a dóm áll. Az először 774-ben (VIII. század!) felszentelt templomot ingyenesen tekinthetjük meg, de lehet, hogy csak vasárnap, mer valahol az olvastam, hogy 5 euró a jegy. A kijárattól nem messze, az utcai képárusok között találkoztunk Igorral, az elmondása szerint ismert művésszel, aki haláli fej. Beszél vagy négy nyelvet, és kiejtés alapján megmondta a bámészkodó lányokról, hogy kanadaiak. Fel is ajánlott nekik diák kedvezményt, ami természetesen csak most és csak nekik enged el az árból. Aztán, amikor mi is közelebb léptünk a festményeihez, rögtön felajánlotta nekünk is a diák kedvezményt nagy hahotázva. Bejött neki.


Most, hogy végeztünk utunk utolsó várával, koronázzuk meg a napot és az elmúlt másfél hetet egy igazi sörös élménnyel! Ausztria legnagyobb magánkézben lévő sörgyárának múzeumát, a Stiegl-Brauwelt komplexumot látogattuk meg, ami szintén benne foglaltatik a Salzburg-kártya árában. Ellentétben az eddig látott hasonló ilyen intézményekkel, itt szabadon kószálhatunk kényünkre, kedvünkre, és a sörgyártás már ismert folyamatain kívül valóban páratlan gyűjteményt csodálhatunk meg. A jegyárban még egy sörkóstoló is benne foglaltatik, és ha már amúgy is két óra, mindjárt megebédeltünk. A pincér srác egy igazi salzburgi specialitást javasolt, valami nudli sajttal, vagy ilyesmi. Jó lesz, higgyük el! Végül is egy sztrapacskát hozott ki, ami nem juhtúróval, hanem tehénsajttal volt megszórva. Minden esetre a sör jól csúszott rá. Egészségetekre!

 Feltűnés nélkül kövess!