Római városnézés a teljesség igénytelenségével

Kata szülinapjára azt kérte, hogy töltsük a kerek évfordulót az egyik kedvenc városában, amit közhelyesen „Örök Városként” szoktunk emlegetni. Tudod, ahová minden út vezet, stb.
Hogy mennyire kerek az eltelt éveinek száma, azt nem árulhatom el, de ha már Rómában vagyunk, ide írok egy kódot, hogy Tom Hanks meg tudja fejteni: L
  Miután már többször jártunk az olasz fővárosban, megfogadtuk, hogy ezt a hosszú hétvégét lazulással töltjük, csak könnyed sétákat teszünk, és inkább élvezzük a város szépségeit, mintsem lejárva a lábunkat, hullaként zuhanjunk az ágyba esténként.

  De, ha én egyszer elkezdek tervezni... Mint már oly sokszor, ismét a maximalizmus csapdájába estem. Bejelöltem a térképen néhány útvonalat a nagyobb látványosságok környékén, és ha már arra járunk, rögzítettem a kevésbé frekventált, ámde érdekes helyeket is. Végül azon kaptam magam, hogy szinte minden óvárosi építményt feltüntettem, amit az útikönyvek megemlítenek.

  Az öt-hat kilométeres séták nem tűnnek soknak, de ha hozzáadjuk, a sorbaállással eltöltött időt, a múzeumi csoszogást, a buszmegállókban várakozást, bizony épp elég egy napra egy ilyen szenior utazónak, mint én. Ha meg mégsem, biztonság kedvéért ott hagytam néhány jelet a térképen pluszban.

1. nap: Colosseum, Forum Romanum és egyéb ínyencségek

  A Ryanair reggeli járatával érkeztünk meg Ciampino repülőterére. Miután csak kézipoggyászt vittünk, hamar a terminál előtti parkolóban találtuk magunkat. Itt több alternatíva is kínálkozik, hogy bejussunk Rómába. A legolcsóbb (2,50€), hogy beállunk az Airlink buszmegállóba, és a busz elvisz minket a városka vasútállomására, ahol félóránként megáll egy olyan vonat, amivel bejutunk a Termini pályaudvarra. De egy úr legyen úr, ne garasoskodjon, ha a feleségének szülinapja van, ezért a gyorsabb és kényelmesebb módot választottam (6,90 €), a szintén a parkolóból induló shuttle buszt. (Természetesen vannak taxik is, de hülye azért nem vagyok.)

  Miután a szállásunkat csak délután foglalhattuk el, beterveztem néhány látnivalót. Az elsőt csak azért, mert útba esett. Az Acquario Romano egy 1887-ben elkészült, díszes épület, amelyben eredetileg hatalmas akváriumokat lehetett megtekinteni, ma már csak kiállításokat és koncerteket tartanak benne.

A következő épület viszont minden bizonnyal fent van a top tíz római látnivaló listáján.

  A Basilica Papale di Santa Maria Maggiore egyike Róma négy azon templomának, amelyek a Vatikán területén kívül esnek, mégis a pápai állam tulajdonában állnak. Még az V. században kezdték építeni, aztán az eltelt évszázadokban folyamatosan csinosítottak rajta. A XVIII. században késő barokk külsőt kapott, így nyerte el mai formáját. Számos remekmű mellett itt található a történelem legrégibb, márványból faragott Betleheme is, de ez még semmi! Egy díszes márványtalapzaton álló, aranyozott tartóba helyezett kristályurnában őrzik Jézus jászoljának egy darabját. A keleti jávorfa lécet még I. Constantinus édesanyja, Szent Heléna hozta magával a Szentföldről Rómába. Mint a római templomok többsége, ez is ingyen látogatható, de komoly biztonsági ellenőrzésen kell átesniük a turistáknak, ezért gyakran felduzzad a sor a bejárat előtt.

  Ehhez képest jelentéktelen kis kápolnának tűnik a közeli Santa Pudenziana-templom, de ha belépünk, egy meglepően nagy belső tér fogad, és egy elképesztő mozaikburkokat az V. századból. A legenda szerint, ezen a helyen lakott Szent Péter, amikor Pudens szenátor vendégül látta. A Via Urbana az ókori Róma legelőkelőbb utcája volt, és ha Péter apostolnak megfelelt, akkor – úgy véltem – jó lesz nekünk is, ezért elfoglaltuk a szállásunkat, rálátással a templomtoronyra.
  Gyors felfrissülés után, kellemesen simogató, kora nyári időjárás mellett folytattuk a sétát, nem sejtve, mi vár ránk a völgyben. A San Pietro inVincoli-bazilika lépcsőjénél alig néhány turista üldögélt, pedig itt őrzik Szent Péter rabláncait, és nem mellesleg Michelangelo, Mózes szobrát is itt találjuk. Aztán hamar kiderült, hogy szieszta idő van. Igen, ezzel számolni kell Olaszországban: szinte minden templom bezár kora délután néhány órára, megnehezítve ezzel a programszervezést. Tovább ballagtunk lefelé a dombról, amikor a szemünk elé tárult a Colosseum jól ismert karéja. Bevallom, mindkettőnknek könny szökött a szemébe. Katának az ókori remekmű látványától, nekem a jegypénztár előtt kígyózó, mérhetetlenül hosszú sortól.

  Nem tudom, milyen megfontolásból, de online nem lehet jegyet váltani, csak a Colosseumba. Egynapos bérletet tudunk venni az interneten, sokkal több pénzért, amiben benne van a Forum Romanum és a Palatinus-domb, de ezt a legtöbb látogató szereti megúszni, hiszen a kerítés mellől belátható majdnem az egész romváros. Több mint harminc éve jártam már bent az arénában, de ez történelmi léptékkel mérve semmi, így meggyőzhető voltam, hogy húzzunk el a helyszínről, ahogy csak tudunk.
  Egy gyors fotó Costantinus diadalívéről, majd az első lehetőségnél elhagytuk a zsúfolt teret. Sikerült egy zsákutcába tévednünk, de úgy látszik, a sors vezérelt így, mert különben soha nem találtunk volna rá a Santa Francesca-templomra. Azon kívül, hogy a templom az autósok zarándokhelye, merthogy Szent Franciska a védőszentjük, még egy érdekessége van: nevezetesen, hogy itt található a világ legrégebbinek tartott Szűz Mária festménye.

  A Fórum Romanum ókori templomromjaiban gyönyörködve, felsétáltunk a Campidoglioig. Sokan nem tudják (vagy csak én eddig), hogy a teret és az odavezető lépcsősort maga Michelangelo tervezte. A tér körül számos építészeti és történelmi csemege található. Mindjárt a sarkán a Capitoliumi farkas szobrát Romulusszal és Rémusszal. Ez ugyan csak másolat, de az eredetiért sem kell sokat gyalogolnunk, hiszen a téren található Palazzo dei Conservatori múzeumában helyezték el. Ezzel az épülettel szemben áll a Palazzo Nuovo, ahol az ókori szobrászat remekműveit ismerhetjük meg. A tér talán legimpozánsabb háza a Palazzo Senatorio mögül még egy utolsó pillantást vetettünk a romvárosra, majd egy sokkal későbbi, és az olaszokat is megosztó épület felé indultunk.

  A Piazza Venezia végében tornyosodik II. Victor Emmanuelnek 1911-ben átadott emlékműve, amit a helyiek csak írógépnek csúfolnak. Az irdatlan nagy, fehér építmény agresszíven uralja a tájat, nem beszélve arról, hogy számos ókori épületet el kellett távolítani a Capitolium-dombról, hogy felépíthessék. Mögötte, szinte elnyomva találjuk a Santa Maria in Ara coeli-templomot, melynek belterét huszonkét ókori oszlop ékesíti. Későn fedeztük fel, hogy az odavezető meredek lépcsősort megúszhattuk volna, ha farkasos szobornál, hátulról közelítjük meg az épületet.

  Visszatértünk az ókori emlékekhez, és a metróépítés okozta felfordulást kikerülve, eljutottunk Traianus oszlopához. A 38 m magas emlékművet 113-ban emelték, a dákok felett aratott győzelmére. Közvetlen mellette magasodik a császár vásárcsarnoka és annak lábánál húzódó fóruma, ami fénykorában (II. század), egész a Capitolium dombjáig érő épületkomplexum volt, melynek oszlopcsarnokából láthatunk néhány részletet.

  Alig kell néhány métert megtennünk, hogy Augustus fórumához érjünk. Sajnos ezeknek leginkább hűlt helyében gyönyörködhetünk, mindössze néhány lépcső és oszlop jelzi, hogy hol állt a bosszúálló Mars istennek emelt templom.

  Szellemileg jól lakva, ám korgó gyomorral vártuk az estét, hogy kinyissanak az éttermek. A hotelünk közelében az egyik vendéglátóhely előtt kisebb sor állt, azonnal odafurakodtam, mit adnak ingyé. Kiderült, hogy dzsesszkoncert kezdődik hamarosan, és a kajájuk is jó, úgyhogy beálltunk a sor végére. Sikerült bekerülnünk, és egy ötven eurós számlát összehoznunk, de hát a kultúrának adózni kell, nem igaz? Később egy közeli kis közértben azért vettünk némi nasit, hogy jól lakjunk.

Készítettem magamnak egy kis mankót, hogy a sok római vezért el tudjam helyezni az idősíkon. Megosztom itt is:

Római császárok a birodalom fénykorában

• Iulius Caesar (i.e.100–i.e.44) a Római Köztársaság diktátora, minden idők legnagyobbnak tartott hadvezére.  Köztársaságpártiak végeztek vele. (Te is fiam, Brutus?)
• Augustus (i.e. 63–i.sz.14) a Római Birodalom első császára.
• Tiberius (i.e. 16–i.sz.37) Augustus fogadott fia.
• Caligula (12–41) a kicsapongó, rövid életű császár.
• Claudius (i.e. 10–i.sz.54) rokkant létére lett császár.
• Nero (37–68) a véres kezű diktátor, aki felégette Rómát,  hogy új kecót építhessen a helyére.
• Galba (i.e. 9– i.sz.69) hét hónapig uralkodott, míg megölette utóda:
  
• Otho (32–69) csak három hónapig húzta a trónon, majd kardjába dőlt.
• Vitellius (15–69) nyolc hónap uralkodás után a fellázadt légiók végeztek vele.
• Vespasianus (9–79) kezdte el építeni a Colosseumot.
• Titus (39–81) Uralkodása alatt tört ki a Vezúv, elsöpörve Pompejit.
• Domitianus (51–96) kiterjesztette a limest Pannónia területére.
• Nerva (30–98) felszámolta a besúgók rendszerét, hazaengedte a száműzötteket.
• Traianus (53–117) uralkodása idején az állam elérte legnagyobb területi kiterjedését.
• Hadrianus (76–138) keménykezű uralkodása 20 évig tartott. Nagy utazó és műértő volt.
• Antoninus Pius (86–161) 22 éves uralkodása jelentette a birodalom történetének legbékésebb korszakát.
• Marcus Aurelius (121–180) halálával kezdődött meg a birodalom hanyatlása.
• Commodus (161–192) Néró stílusban nyomta, összeesküvés végzett vele.
• Septimius Severus (146–211) A pannóniai Gorsiumból került a császári trónra.
• Caracalla (188–217) az öccsét leszúrva került trónra, majd egy hasonló szúrás vetett véget életének.
• Maximianus (250–310) a mai Szávaszentdemeteren született Pannóniában. Többször is volt császár. 
• Constantinus (280–337) elsőként engedélyezte a keresztény vallást.
• és még sokan mások...
  

2. nap: Spanyol-lépcső, Trevi-kút, Pantheon, tovább is van, mondjam még?

  Sétánkat a Palazzo del Quirinale előtti térről kezdtük. Ez a reneszánsz palota eredetileg Constantinus fürdőjének alapjaira épült a pápa nyári rezidenciájának. Később királyok lakhelyéül szolgált, ma a köztársasági elnök rezidenciája. Vele szemben található az egykori istálló, melyben 1932-ig az uralkodók lovai élhettek kicsit előkelőbb környezetben, mint az indokolt lenne. Ma múzeum. A palota mellett, az út túloldalán találjuk a Bernini (ő tervezte a Szent Péter-bazilikában található trónust) által épített, XVII. századi Sant'Andrea al Quirinale-templomot. Kicsi, de impozáns belső térben egy középkori mozaik látható, a kupolát pedig csak a Szentlélek tartja.

  Nem okozott nagy meglepetést, hogy néhány száz méterre egy újabb középkori templomot találtunk, a XVII. századi Chiesa di S. Carlinót. Róma belvárosában ugyanis majdnem mindegyik háztömbben van egy középkori templom. Az útikönyvünk a XVI. századnál későbbi épületeket már meg sem említi, annyi van belőlük. A kereszteződés viszont nem erről a templomról híres, hanem a négy sarkon álló házba applikált faragott kőkútról: Le Quatro Fontane.

  Innen egy köpésre találtuk a Barberini palotát, ami az Antik Művészetek Nemzeti Galériájának ad otthont. A VIII. Orbán pápától (XVII. sz.) származtatott hercegi család egészen a hatvanas évekig lakott ott. Előterében található szökőkút a már emlegetett Bernini munkája.

  Szintén a Barberiniekről elnevezett térről induló fasor elején található a Santa Maria della Concezione-templom, melynek pincéjében bizarr látvány fogadja a látogatókat. Már aki, hajlandó végigállni a sort, és kifizetni a 8,50-es belépődíjat. Nyitás előtt érkeztünk, mégis több mint fél órát kellett várakoznunk, hogy megnézhessünk egy szerény kiállítást, majd a Kapucinus Kriptát. Itt ugyanis négyezer halott szerzetes földi maradványait úgy rendezték el, hogy a koponyák és csontok egységes kompozíciót képezzenek. Kicsit beteg, de nem egyedi. Európában sok helyen láttam már hasonlót, de talán ez a legnagyobb ilyen kripta. És, ha még nem lettünk volna elég lehangoltak a látványtól, a kijárat felett ez a felirat várt: „Amik vagytok, voltunk mi. Amik vagyunk, lesztek ti.”

  Jó ez a Róma, hogy nem kell sokat gyalogolni, hogy egy újabb látnivalóba botoljunk. Alig ocsúdtunk fel az előző élményből, máris ott találtuk magunkat a Trinità dei Monti-templom előtti obeliszknél, ahonnan a híres-nevezetes Spanyol-lépcsőn juthatunk le a belvárosba. Ez az a lépcső, amin szinte minden Rómában játszódó akciófilmben lerobog egy autó, nyomában az üldözőivel. Nem is értem, hogy tudják a forgatáskor megtisztítani a környéket a temérdek turistáktól, annyian fényképezik magukat az 1725-ben épült lépcsősort díszítő bougainvilleák között. A lépcső aljában, csak úgy hanyagul terül el az 1625-ben készült Fontana della Barcaccia, a „csúnya hajó kútja”, ami szintén egy Bernini alkotás. Igaz, ezt nem híres, barokk művészetet terjesztő építész tervezte, hanem a fia.

  Végigsétáltunk a Via dei Condotti puccos üzletei között, aztán balra a Via del Corsón, mígnem elértünk Marcus Aurelius oszlopához. Ezeknek a császároknak mániájuk volt az oszlopépítés. Ha már elfogyott Egyiptomban az elcsórható obeliszk, akkor faragtattak maguknak egy sajátot. Mint ezt a cararai márványból készült, 30 méteres példányt, aminek díszítését Traianus oszlopáról koppintottak. Úgy látszik, a római jogban nem szerepeltek még az alkotók szellemi jogaival foglalkozó paragrafusok. Na, persze ha lett volna is ilyen, egy császárnak semmibe nem telik hatálytalanítani egy éjszaka benyújtott törvényjavaslattal.
  Az oszloppal szemben elegáns áruház magasodik. Onnan lehet tudni, hogy a Galleria Alberto Sordi egy bevásárlóközpont, hogy a kirakatok tövében unott férfiarcok várják, hogy kedvesük kiszabaduljon a cipők és hozzá illő táskák mámorító világából. Az áruház hátsó kijáratán távozva egy sarkot kellett csak menni, hogy megpillantsuk a Trevi-kutat.

  Amit eddig nyafogtam a tömegről, azt nyugodtan elfelejthetjük, mert a Piazza di Trevi szintet lépett. Konkrétan, nem lehetett megközelíteni a teret, csak igen erélyes tolongások árán. Az amúgy erősített védelem (katona, rendőr, csendőr) is csak bambán nézte, ahogy egyre több ember igyekszik bezsúfolódni a XVII. századi kút elé, hogy egy szelfivel tudja igazolni, hogy tényleg járt itt.
  Már mennyi mindent láttunk, és még alig múlt el dél. Na, persze nem csoda, mert mindenhonnan pánikszerűen menekültem, a tömeg elől. Hadrianus-templománál nem voltak sokan. Ennek oka, hogy a templomból mindössze a homlokzatát alkotó 11 korinthoszi oszlop maradt meg. Igaz, azok viszont kétezer évesek. Mögöttük jelenleg a római tőzsde rejtőzik.
  A közelben van  Sant'Ignazio di Loyola-nak szentelt templom, ami 1626-ban készült, különleges optikai illúziókat keltő, barokk belső teréről híres. A sík tetőfödémet úgy pingálták ki, hogy egy kupola látszatát keltsék. Parádés! Egy hatalmas, kissé domború tükör segíti a látogatókat, hogy ne kelljen a nyakukat forgatni a látványhoz, és nem kevesen voltak, akik ezért képesek egy hosszú sort végigállni.

  A napunk utolsó nagy látványossága lett volna a Pantheon, de Hadrianus i. sz. 125-ben emelt templomát csak kívülről csodáltuk meg. Igen, már megint a tömeg... Megértem azokat, akik most felszisszenek, hogy ha már ott jártam, képes voltam kihagyni ezt a műremeket egy kis sorbaállás miatt. Mentségünkre szolgáljon, hogy már voltunk bent korábban, és nem hinném, hogy nagyon átpingálták volna azóta az ókori templomot. Meg aztán, sürgetett a szükség... Kerestünk hát egy olyan éttermet, ahol normális áron ehetünk valamit, és ennek ürügyén meglátogathattuk a slozit is. Megnéztük a közeli, híres szendvicsező helyet, de hát az a sor... Elképesztő. Rengeteg a vendéglátóhely a belvárosban, szinte egymásba érnek, de még így is kevésnek bizonyult ebédidőben. Nem elég a sok millió turista, még a rómaiaknak is van pofája étteremben ebédelni. Hihetetlen... Nagy naivan, úgy képzeltem, hogy ha majd elfáradok délután, akkor csak beülünk egy kávéra vagy egy sörre valahova, és kilógatjuk a lábunkból a délelőtt megpróbáltatásait. Csakhogy vagy nincs hely, vagy ha mégis találunk egyet, elhajtanak, amikor meghallják, hogy csak egy Aperol spitzet akarunk szopogatni. Végül találtunk egy kockás abroszos helyet, ahol épp megüresedett egy asztal, és rendeltünk némi harapnivalót, de a főétkezést estére hagytuk.

  Templom, templom hátán... A San Luigi dei Francesi nincs is benne az útikönyvünkben, pedig belsejét Caravaggio, Szent Mátéról készült képei díszítik. A bejáratnál kint van ugyan egy tábla, hogy fedetlen vállal és látható térdekkel nem szabad belépni, de miután ezt nem ellenőrzi senki, bamba fruskák szemérmetlenül tódulnak be vállpántos semmiségben. Nem úgy a  Piazza Navonán található Sant'Agnese in Agone-templomban, ahol szigorú tekintetű őr bácsi ügyeli a rendet, nehogy valaki átlépje a demarkációs vonalat, és percenként mondja be hangosbemondón, hogy volnánk kedvesek szilenciózni, mert őt idegesíti a zsibongás. Kata körbejárta a domborműveket, míg én egy márványborításon méláztam, hogy mire is emlékeztet. A téren aztán megcsodáltuk a XVII. századi kutakat, majd a sarkon befordultunk egy mellékutcába.

  Kiérve a Pasquino térre belebotlottunk Pasquino III. századi, csonka szobrába, amiről annyit kell tudni, hogy már a középkorban is egyfajta rendszerkritikus tacepaóként szolgált. A torzó lábazatára éjszaka kiragasztott írásokat reggel nagy élvezettel olvasgatták az arra járók. Bár ezt a hagyományt több pápa be akarta tiltatni, mind a mai napig olvashatunk ott verseket, fohászokat, és egyéb írásokat névtelen alkotók soraiból.
  Szűk, ámde hangulatos utcákon át jutottunk el a nap utolsó érdekességéhez, a XV. századi Santa Maria Della Pace-templomba, amit Raffaelo mellett, több híres itáliai piktor festménye díszít. Ezután már csak a buszmegállóig kellett elvonszolni fáradt végtagjainkat, hogy visszakerüljünk a bázisra.

3. nap: Vatikán minden mennyiségben

A buszjegy-vásárlással kapcsolatos tapasztalataimmal kezdem, mert ez okozott egy kis meglepetést, pedig felkészültnek éreztem magam. Mindenhol azt olvasni, hogy a buszjegy (metró, villamos) 1,50 € és 100 percig érvényesek, korlátlan átszállással. Valamint, hogy újság- és dohányárusoknál tudunk vásárolni. Ezt egy kicsit pontosítanám. Először is nem minden trafikban lehet jegyet váltani, csak a nagyobb metróállomások környékén. Automata is többnyire csak metrókijárat közelében található, és nem ad ki egy jegyet, csak feltöltőkártyát, rajta minimum két jeggyel és plusz 50 cent kártyaköltséggel. Van persze mindenféle lehetőség: napijegy, különböző bérletek, de nekünk ez nem érte volna meg, így váltottunk egy-egy kártyát rajta 6-6 utazást biztosító feltöltéssel. A masina több nyelven „beszél”, és kártya mellett a készpénznek is örül. Egyszerű a kezelése.

  A buszokra bármelyik ajtónál felszállhatunk, és a legközelebbi automatához érintve érvényesíthetjük az utazást. A százperces lehetőséget sosem használtuk ki, és néha komoly kísértést éreztem, hogy megspóroljam az 1,50-et, amikor a zsúfolt járműre alig tudtuk felpasszírozni magunkat, vagy csak két megálló erejéig vettük igénybe a tömegközlekedést. Végül elvetettem ezt az opciót, bár kevés ellenőrt ismerek, aki ilyen viszonyok mellett felszállna. (Mondjuk, semmilyen ellenőrt nem ismerek.)

  A metrónál nincs mese, addig nem nyílik a kapu, amíg le nem húzom a kártyát. Metróról metróra (nincs sok belőlük) át lehet szállni minden procedúra nélkül, de ha metróról buszra akarunk váltani, a jegyünket újra a kezelőautomatához kell érinteni és reménykedni, hogy nem húz le még egyszer 1,50-et. Mi csak három megállót tettünk meg a föld alatt, és megérkeztünk sétánk kiindulópontjára a Piazza del Popolóra, amit természetesen nem a hátsó fertályról neveztek el.

Hamarosan folytatom.