Zimbabwe, Viktória-vízesés

Az overland utazás első tizennégy napját itt olvasatod el.

16. nap: Victoria Falls

Kéthetes izgalmas utazásunk záróakkordja és egyben fénypontja a világ legszélesebb (1708 m) zuhatagja, a Viktória-vízesés. Az ugyanilyen nevű városkába hamar megérkeztünk, a határátkelést 45 perc alatt abszolváltuk. Első utunk a Shearwater nevű irodába vezetett, ahol árulják a környék összes adrenalin emelő fakultációját. A névválasztás (shearwater=vészmadár) nem túl szerencsés egy olyan cégnek, aki bungee jumping-ra és rafting túrára invitálja az idelátogatót. Shearwaterék a legnagyobb ilyen jellegű vállalkozás a településen és mint ilyen, jól ki is használja az erőfölényét. Mit mondjak, nincs olcsóság.

Mindjárt ott van maga a vízesés. 30 dollárt kérnek el, hogy átengedjenek a kerítésen, ami körbekeríti az egész területet, ahonnan látszik is valami. Van egy kis széthajtható szórólap, amin egy térkép jelzi, merre lehet menni a kerítésen belül, azt plusz 1 dollárért mérik, de teljesen felesleges venni, mert csak egy út van, párhuzamosan a vízesés peremével és a kilátópontok jól ki vannak táblázva. Aztán ahogy beléptél, 3 dolcsit kérnek egy esőpelerinért, amire szintén nincs szükséged, mert maga a zuhatag a Zambiai oldalon van, Zimbabwébe már nem jön át annyi pára, ami indokolná a védőfelszerelést. 

Itt jegyzem meg, hogy végig amerikai dollárról beszélünk, mert nincs más pénz ebben az országban. Valaha volt, de Mugabe bácsi olyan ügyesen kormányozta a gazdaságot, hogy a hiperinflációjuk leszorította a Guinness rekorder pengőnket a csúcsról. Ma már csak szuvenírként árulják utcai árusok a 2008-as 100.000.000.000.000 zimbabwei dolláros bankókat.

Na de vissza a vízeséshez! Gyakorlatilag egy két kilométer hosszú, kb. száz méter széles kanyonról beszélünk, ahol északról, Zambia felől másodpercenként közel 15 000 m3 víz zúdul le a százméteres mélységbe. Esős évszakban, ami elvileg novemberben kezdődik, de idén csúszott egy kicsit, szóval most a vízesés fele „zárva” volt és a sziklafal keleti részein csak csordogált lefele a Zambézi vize. Na persze így is van min eltátani a szánkat, és van előnye is a száraz évszaknak, nevezetesen, hogy ilyenkor a bátrabbak megmártózhatnak az ördög medencéjében (Devil’s Pool), ami közvetlenül a vízesés pereménél egy mélyedés. Itt biztonságban készíthetünk olyan fotókat, hogy fürdőzünk a szakadék peremén, majd a halált megvető bátorságunkat ábrázoló képeket aztán megoszthatjuk a Facebook-on. 

Lássuk csak, mennyibe kerül egy ilyen fotó? Természetesen egyedül nem szédülhetünk a Zambézi közepére, ezt csak vezetett túrán tehetjük meg, amit összekötnek egy ebéddel is, hogy ne érezzük soknak a 100 dolláros belépődíjat. Ehhez jön még a vízumdíj, amit a zambiai határon válthatunk, és persze kétszeri belépéses vízumot kell kérni Zimbabwébe is, ami újabb költség. Így összesen 60.000,- Ft. a szórakozás ára tokkal, vonóval. Ha mondjuk a pároddal mész, akkor ez megduplázódik, de valójában továbbra is csak 1 fotóval tudtok hencegni. Mi úgy gondoltuk, hogy ezt a 120.000,- ezer forintos fotót inkább elengedjük.

Van bent a park bejáratánál egy nyitott étterem, ahol meglepően gusztán adjusztált és valóban ízletes kajákat adnak. Kipróbáltam a krokodilfarokkal töltött tortilla tekercset, egész jó. De nem ez a lényeg, hanem miközben falatoztunk békésen, elsétált az asztalunk mellett egy varacskos disznó pár. A következő korty sört a zimbabwei NÉBIH egészségére ajánlottam.

17. nap: Victoria Falls (mint település)

Akárcsak a kanadai testvérénél, itt is a zuhatagról nevezték el a közelben található várost. Victoria Falls Zimbabwe északnyugati csücskében van, 700 kilométerre a fővárostól, tehát ide a puccs és Mugabe diktátor lemondásának hatásai lassan gyűrűznek be, de azért mégis csak volt bennünk egy kis félsz, milyen hatást vált ki a helyiekből a változás szele. Nos, konkrétan itt senkin nem látszott, hogy milyen rendszer van, tegnap is a turisták vegzálása volt a fő program és ma sincs másként. Fehér ember nem tudja megúszni, hogy ne követné őt mindenhova legalább két árus, aki valamilyen faragványt próbál rásózni. A város nem nagy, a szállodánktól minden elérhető volt gyalog.

Elsétáltunk az 1905-ben épült hídig, amit igen fantáziadúsan Victoria Falls hídnak kereszteltek el. A 200 méter hosszú, Zimbabwét Zambiával összekötő vasúti és közúti híd a tajtékzó Zambézi folyó felett, közel száz méter magasságban ível át. Az isten is bungee jumpingozásra teremtette, (bár nem tudom, hogy hányadik napon). A hídra úgy lehet fellépni, hogy a határállomásnál bemondjuk az útlevélvizsgálatnál, hogy csak ugrabugrálni megyünk és nem lépünk be Zambiába. Akkor csak egy külön cetlire pecsételnek rá és nem kell többszöri belépéses vízumot váltanunk.

Az adrenalin emelésnek több formája van, lehet ugrani klasszik módon, fejjel lefele, a lábunknál megkötözve, de fosósabbaknak van beülős verzió is. A leglájtosabb, egy kifeszített drótkötélpályán átsuhanni a folyó felett. Rövid gondolkodás után, mi a zambiai oldalon lévő kocsma mellett döntöttünk, ahol mindenféle kötelek nélkül legurítottunk egy hideg sört. (Esetleg kettőt.)
(Na jó hármat, de kis üvegest.)

A nap második felében meglátogattuk a helyi kézműves piacot. Nagy hiba volt. Ugyan sikerült beszereznünk egy-két teljesen felesleges szuvenírt, aminek feltehetően egyetlen otthoni sem fog örülni, de ezután nejlonzacsival a kezünkben kellett folytatnunk a barangolást, ami az utcai árusoknak olyan, mint harcsának a műcsali. A többségüket sikerült lepattintani, de két arc olyan kitartóan nyomult, hogy nem volt mit tenni, bemenekültünk egy szupermarketbe. Annál is inkább, mert időközben eleredt az eső is. Magunkhoz vettünk egy kis innivalót és vártuk, hogy alább hagyjon a zápor. Amikor kezdett elcsendesedni, újból kimerészkedtünk az utcára, és a két tag, aki mindenáron ránk akart sózni valami faragott szarságot, tovább folytatta. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, nem akartam velük durva lenni, mert nem voltak agresszívek, csak mérhetetlenül tolakodóak. Megértem én, hogy ebből élnek, de mégsem vehetem meg Zimbabwe összes fatálát. Aztán jött a jól bevált sírás-rívás. Ha nem sikerül üzletet kötni, akkor kolduljunk egy kicsit. És ez így ment, míg vissza nem értünk a hotelig, ahova már nem mertek bejönni.

Este búcsúvacsorát főzött nekünk Mama Soly. Kibérelt valami rendezvénykertet a városban, ahol felszolgálta háromfogásos vacsoráját. Szegénykémnek úgy látszik, nem fekszik a rendes konyha, jobban szereti a tábori körülményeket, mert ez a koronának szánt menü sikerült a leggyengébben. Az előétel sült hernyó volt. Értem én a viccet, csak nem szeretem. A főételnek szánt sztéket csúnyán túlsütötte, úgyhogy el lehetett volna adni rágóguminak. A desszertre már nem is emlékszem, annyira felejthető volt. Egy utastársunk meglepett valami helyi "sörrel", ami csomagolásra és színre leginkább a Kofolára emlékeztetett, de sokkal rosszabb volt annál (pedig azt hittem, ilyet nem fogok mondani, miután megkóstoltam a szlovákok nagy kedvencét). Szerencsére lehetett rendes sört venni a pultnál, de csak miután visszaültem a helyemre vettem észre, hogy a csapos zimbabwei dollárral adott vissza. Mielőtt visszamentem volna leütni a gyalogot, adtam egy esélyt neki, hogy korrigálja a hibáját és a következő körnél a háromdolláros árat a nem rég rám sózott játékpénzzel egyenlítettem ki. Szerencsémre (és az övére) arcizma sem rebbent, megértette az üzenetemet.

18. nap: Még egy nap, de minek.

Az utolsó napunkat a szálloda medencéjének a partján töltöttük, és bár nagyon élveztük az elmúlt heteket, azért jó lett volna már indulni haza. Az igazat megvallva, egy rafting túrát terveztünk mára, de látva, hogy mennyi halálos baleset történik a Zambézin, és hogy nem lehet megúszni anélkül, hogy néhányszor megkóstoljuk a folyó vizét, elment a kedvünk az egésztől. Jobb a békesség, még sok szép helyre el kell jutnunk az előttünk álló életben.
Amiről természetesen be fogok számolni a Fikatours blogon.

Botswana földön, vízen, levegőben

Az overland utazás első tíz napját itt olvasatod el.

11. nap: Folyó a semmibe

Az afrikai országokban mindig kalandos egy határátkelés. Volt, hogy fél napot is szobroztam Nyugat-Szahara és Mauritánia határán egy rohadt pecsétért, de a legdurvább a szenegáli határ volt egész életemben. Ehhez képest Namíbiából úgy léptünk át Botswanába, mint mondjuk USA-ból Kanadába. Na jó, azért nem, mert itt ki kell mindenkinek szállni a járműből és egy ablakhoz fáradni, ahol kedélyesen (egymással) csevegő hivatalnokok gépiesen ütötték be a bélyegzőt, és persze itt is van kis cetli az adatainkkal, ami elmaradhatatlan szívatás minden fejlődő országban. A teljes kompániának nem tartott az egész procedúra húsz percnél tovább. Ebbe nem számoltam bele azt a fél órát, amit még reggel az élelmiszerek eldugdosásával töltöttünk, mert azzal ijesztgettek, hogy itt még az almádat is elkobozzák. Sosem értettem ezt a hisztit. Még egy szigetországnál hagyján, ott talán van valami értelme, de a fertőzés ezer más úton is be tud jutni. A legkevésbé valószínű, hogy az én Gyulaimtól fog kipusztulni a szavanna, minden esetre bedugtam a zoknik közé.

Nem azért, hogy dicsekedjek, (na jó, de) gondolatban pezsgőt bontottam (a valóságban egy langyos ásványvizet) annak tiszteletére, hogy ezennel a századik országot volt szerencsém meglátogatni. Persze nem mintha számolnám.

Mindjárt az első faluban megálltunk alapanyagért az ebédhez, mert kísérőnk és szakácsnőnk hagyta leapadni a készleteket arra az esetre, ha tényleg elkoboznák a kajákat. Az itteni ABC-ben is volt minden, de ez közel sem volt olyan puccos, mint a namíbiai Spar és a választék is sokkal szerényebb. Nem úgy a szomszéd kínai üzletben, ahol aztán tényleg volt minden a makimajomtól az atombombáig. Nekem a kedvencem a petroleum jelly néven forgalmazott arckrém volt.

Botswana 80%-át a Kalahári-medence foglalja el, az ország déli részére nagyon kevés csapadék jut, ezt a részt a Kalahári-sivatag foglalja el. A nagy folyók az ország északi és keleti felén találhatók, ezen a területen alakult ki a nagy területet elfoglaló Okavango-delta mocsárvilága, ahol elképesztően gazdag állatvilág található, ezért is jöttünk ide mi.

Az Okavangoról azt kell tudni, hogy Afrika déli részének negyedik legnagyobb folyója nem az óceánba torkollik, hanem felszívódik a Kalahári-sivatagban. Az évente mintegy 11 milliárd m³ vizet 15.000 km2-en teríti szét a delta, hogy aztán végleg eltűnjön az utolsó csepp is.

Az "ágyunkat" külön kocsi vitte.

Egy darabig még a buszunkkal tudtunk haladni aszfalt úton, aminek érdekessége az volt, hogy a fekvőrendőr itt negatív, vagyis egy lövészárkot ásnak keresztbe az úton, hogy még ne is legyen látható messziről. Később aztán terepjárókra szálltunk, mert a delta süppedő homokos környezetében hamar elkapar egy hagyományos teherautó hajtás. De még a terepjáró is. A tag, aki nyilván régóta vezet a környéken, nem hallotta még azt a mondást, hogy a terepjárós legjobb barátja a lendület. Gondolom a mi veseköveinket óvandó, haladt lassan, de ez mély homokban nem jó ötlet, el is akadtunk. A difizár kapcsolásához viszont ki kellett szállnia és egy hosszú pajszerrel buzerálnia valamit a kocsi alatt, de működött. Kis tolatás és újabb lendületvétel után, sikerrel vettük az akadályt. Gondolom erre nincsenek ragadozók, mert tehenek legelésztek őrizetlenül a környéken. Termeszvárak itt elérték a négy-öt méteres magasságot is.

Végül aztán megérkeztünk újabb szálláshelyünkre, ami az egyik mellékág tóvá szélesedett partján volt. Hangulatos kis kemping meleg vizes zuhanyzóval és kulturált klotyóval. De ami igazán varázslatossá tette, az a lobby-étterem-recepció-bár funkciójú, faszerkezetes, sátorponyva fedelű óriás jurta a parton. Egy idősebb házaspár vezette a létesítményt és megengedték, hogy itt fogyaszthassuk el a vacsoránkat, végre nem kell egy stokin kuporodva kajálni. Na persze ez nekik is jó biznisz, mert a hűtött ital fogyott rendesen a nagy melegben. Sőt, a rendszer az volt, hogy strigulát húztak egy kockás füzetbe a fogyasztás után, és csak távozáskor kellett kifizetni. Cseles, olyan, mint a kártyás vásárlás, nem annyira érzi az ember a költekezés súlyát, mint amikor a papír bankókat kell leszámolnia egymás után.

Ezek idegen tollak, mi maradtunk a jó kis sátornál.

A hely nem egyszerű kemping, vannak jól felszerelt bungalói is, tóra néző terasszal, valamint csomó fakultációs lehetőség. Mindjárt be is fizettünk (strigula a füzetbe) egy éjszakai krokodil lesre, ami csak 2500,- Ft. volt fejenként. Olcsó húsnak persze ezúttal is híg volt a leve. Annyi a program, hogy alkonyat után beülünk egy tízszemélyes motorcsónakba és kifutunk a tóra. A kapitány erős reflektorral pásztázza a nádas szélét és messziről keresi a krokodilokat. (A szemük a macskákéhoz hasonlóan visszaveri a fénysugarakat.) Persze még egy hüllő sem annyira idióta, hogy ezek után ne bújna le a víz alá. Egy szó mint száz, a közel egyórás csónakázás után nem sikerült egyetlen valamirevaló krokit sem látnunk, be kellett érnünk néhány felreppenő madárral. A vége felé a fickó aztán megállt a nádas szélén, és rövid matatás után előrántott egy bébi krokodilt, nagy megelégedésére az összegyűlteknek. Na persze! A tök sötétben kiszúrt egy harminc centis állatot, miközben az anyukáját sehol nem láttuk, mi? Állítom, hogy egy megjelölt helyen ki volt kötözve a jószág, hogy legalább valamit tudjon mutatni nekünk a pénzünkért. Bravó!

 Viszont volt saját éjszakai állatos kalandunk ingyé. A sátrunkhoz visszamenet egy erős huhogás ijesztett meg. A hang irányába fordítottam a zseblámpát és egy nagy bagoly nézett velünk farkasszemet (hogy ezt a képzavart használjam). Gondoltam ezt a nagy madarat csak meg kéne örökítenünk egy fotón, de amíg a nejem elővette a gépet, szerencsétlen szárnyas elunta, hogy folyamatosan pofán világítom és nekiiramodott, egyenesen felénk. Sikerült majdnem összefosni magam a brutális vérbagolytól, de szerencsére nem csapott le ránk. Ezek után már csak a majmokat kellett elkergetni a sátor környékéről és nyugovóra térhettünk.

12. nap: Földön, vízen, levegőben.

Noé bárkájának madár szekciójában ébredtünk. Ahogy pirkadni kezdett, az összes szárnyas úgy érezte, hogy neki csipogni, huhogni, kelepelni, és károgni kell. De legalább víziló nem jött ki legelészni a sátrunkhoz, ez megnyugtató, mert még egy éjszakát itt fogunk tölteni. A majmok sem vitték el az éjszaka száradni kiakasztott fürdőgatyámat, úgy látszik nagy volt nekik a méret.

Délelőtt mokoro túrán voltunk. A mokoro egy fatörzsből, kézzel kivájt és megformált hosszúkás csónak helyi elnevezése, eredetileg. Jelen esetben azonban, egy műgyanta alapú kenu, amit igyekeztek mokoro formájúra alkotni a tradíciók kedvéért. Kétségtelen, hogy a keskeny mocsári ösvényeken praktikusabb ez a fazon, mint egy ladiké, cserébe viszont eléggé instabil, és ami a legnagyobb baja, hogy csak derékszögben kinyújtott lábbal lehet benne ülni. Nekem az ötödik perctől már zsibbadt mindenem, negyedóra után pedig már elhaltak a testrészeim deréktól lefelé.

Ketten ültünk egy hajóban, valamint egy helyi erő, aki állva, egy hosszú farúddal toszogatta előre a járgányt. Spéci nádasban haladtunk előre a fél méter széles folyócskán, a növényzet teteje bojtos volt, mint egy óriási mákvirág. Egy tisztásra kiérve bevártuk az összes csónakot, hogy a helyi vezetőnk mutasson egy-két okosságot. Többek között azzal kápráztatta el az egybegyűlteket, hogy kivett egy vízililiomot, olyat, mint amit Hévízen is láthatunk, majd megpucolta a gyökerét mintha csak egy fehérrépa lenne, és jóízűen falatozni kezdett. Majd egy újabb szeletet kanyarított le belőle, gondosan leöblítette az Okavango-mocsár vizével és felém nyújtotta, hogy kóstoljam meg. Kíváncsiságom erősebb volt az életösztönömnél, ezért bekaptam a falatot, aztán a feleségem tekintetéről jutott csak eszembe, hogy talán ezt nem kellett volna. Az olvastam ki belőle, hogy Drágám te normális vagy? Próbáltam őt nyugtatni, hogy a mi kapitányunk is az előbb ivott egy jóízűt a folyóból, de láttam rajta, hogy ez nem hatja meg.

Már épp azon gondolkoztam, hogy a vízbe vetem magam a fájdalomtól, amikor végre kikötöttünk egy masszívabb területnél. Sikerült valahogy kikászálódnom, de percekig tartott, míg a véráramlás lehetővé tette a járást. Innen ugyanis egy úgynevezett kaka-túrára indultunk. Csak a végén derült ki számomra, hogy azért hívják így, mert semmi látnivaló nincs, néhány kupac elefánt ürüléken kívül. A felégetett tarlón bukdácsolva nem láttunk egyetlen állatot sem és a közelben álló magányos fáról kiderült, hogy semmire sem jó a gyümölcse. Pedig nagyon vicces, úgy néz ki, mintha téliszalámik lógnának egy nagy platánfáról.

Hál’ istennek a visszafele utunk valamivel gyorsabb volt, de a túra teljes időtartama így is elérte a két órát. Gondoltam, ha visszaérünk, beszólok a tulajéknak, hogy gondolják újra ezt a fakultációt, bőven elég ebből egy óra is. Aztán mégsem ezzel voltam elfoglalva, hanem hogy szerezzek egy harmadik utast a helikopterezéshez. Ugyanis ez a dél-afrikai házaspár nem kispályás játékosok, még egy helikoptert is fenntartottak arra az esetre, ha valaki felülről szeretne rácsodálkozni a delta gazdag élővilágára. Az ajtó nélküli kis légi járgány három személyes volt és 525 dollárért szállt fel egy félórára. Végül sikerült találnunk egy harmadik utast, (szerencsére nem nyolcadikat) így fejenként megúsztuk 50 ezer forint alatt a mutatványt.

(18)

Az újzélandi származású pilótánkban azt a fickót véltem felfedezni, aki tegnap egész este vedelte a sört a bárpultnál, de felszállás után hamar kiderült, hogy ha józan, ha nem, a gépet biztonságosan uralja, és ami a fő, tudja merre tanyáznak a vadak. Sok szép légi felvételt lőttünk elefántokról, vízilovakról és persze egy csomó kecskéről, akik nem is tudják, milyen jó dolguk van itt, ahol minden zöld, ahová csak harapnak, ráadásul oroszlánoktól sem kell tartaniuk (legfeljebb egy krokodil kapja el a torkukat olykor). Még elefánt harcot is láttunk, ahol két hím próbálta eldönteni kié legyen a csaj.
Nagy élmény volt, egyszer ezt is ki kellett próbálni.

13. nap: Marha őriz marhát.

Egy teherautó platóján elhagytuk a gyönyörű táborhelyünket és kikecmeregtünk a homokos, mocsaras vidékről vissza, a buszunkhoz. Eközben megfigyelhettük a helyi állattartás pikantériájit. Hiába a sok mellékág és tó, néhány marha, nem volt hajlandó odáig elballagni, hanem egy nagy pocsolyában állva szürcsölgette a barnás színezetű vizet. Az egyik, miközben elől ivott serényen, (Figyelj!) hátul meg eresztette bele a sárgát. Nem véletlenül hívják marhának. De ennél volt durvább. Volt olyan pocsolya, ahol egy elhullott marhatetem feküdt a vízbe lógva, miközben még élő haverjai vidáman lefetyelték a vizet a pocsolya másik oldalán. Jó, szegényeknek nincs annyi agya, hogy tudja, ez nem hasznos. Na de a pásztor, vagy kitudja milyen minőségű ember a közelben, egykedvű nyugalommal bámulta mindezt, nem törődve a fertőzés lehetőségével. Elképesztő.

Hajvágó szalon

Ismét a Rainbow River Lodge udvarán vertük fel sátrainkat, ahol egy tábla hirdette, hogy hajót lehet bérelni naplemente nézéshez. Kábé húszan férnek fel a járműre, de már négy főtől is elindul. A gond csak az, hogy ötezer forintba kerül egy órás csónakázás. Ezt kicsit sokallottam, főleg, hogy a naplemente a partról legalább olyan szép. Na és mennyi a tarifa, ha több mint tízen neveznénk be? Akkor is annyi, jött a válasz. Ez aztán az üzleti érzék! Kifutna a bárkával már egy húszasért ugye, mert ha csak négy ember megy, akkor annyi üti a markát, de mondjuk, ha húszan akarnánk ácsorogni a fedélzeten, már nem éri be százezer forint alatt. Ennek az lett az eredménye, hogy senki nem ment. Gratulálok!

14. nap: Újra nagyvadak sosem látott mennyiségben.

Az Okavango-deltát meg lehetne kerülni alulról is, csak nem érdemes, másfél nap lenne az út a következő nemzeti parkig. Ezért aztán visszatértünk egy éjszakára Namíbiába, hogy aztán aszfalt úton haladjunk tovább kelet felé. Itt a határforgalom sokkal nagyobb, van hogy három kocsi is feltorlódik egymás után. Nem fogom részletesen ecsetelni ezt a határátkelést, de muszáj szóvá tennem régi kedvencemet a fertőtlenítő gödröt. Emlékeztek még, nem is olyan rég, amikor a román vagy bolgár határnál egy klóros vízzel teli gödrön kellett áthaladni a kocsinkkal? Már akkor is röhögtünk ezen a marhaságon, de itt ez még ma is megy. Ha a kerék átgördül valami löttyön, akkor minden rendben van, az országba már nem kerülhet be semmi fertőző. Itt azzal fejlesztették tovább a rendszert, hogy az embereknek is bele kell tapicskolni egy tálcába a cipőjükkel, egy folyadékkal átitatott mosogatórongyra. És ezzel még nincs vége. A kezünkbe tartott váltócipő (szandál) talpát is be kellett mártani, mert ha nem így teszünk, állítólag átkutatják az egész járművünket az összes lábbeli után.

Mi tisztelettudóan végigcsináltuk a procedúrát, nem is szívattak, így volt idő megnézni, a majomkenyér (baobab) fákat az udvaron.
Délután érkeztünk meg a szálláshelyre, (természetesen egy újabb kemping) Kasane határába, a Chobe-folyó partjára. Már csak azért sem baj, hogy nem fizettünk be a tegnapi csónakázásra, mert itt is volt hasonló lehetőség, csakhogy itt komoly víziló csordákkal is kecsegtettek minket, a lebukó nap látványa mellé. A Botswana-Namíbia határán haladó Chobe-folyó és partján a róla elnevezett nemzeti parkkal, ami maga a földi paradicsom egy szafarira vágyó városlakónak. Hogy mást ne mondjak, ötvenezres elefánt populáció él itt, köztük a legnagyobb testű ormányosokkal.

Ma este a víz felől közelítettük meg a látnivalókat. A környék kétségtelenül legnagyobb sztárjai a vízilovak, akik bár megszokták, hogy folyamatos hajókról fotózó turisták vegzálják őket, néha képesek dühbe jönni. Az egyik, területét védő hím például, a hajónk nyomába eredt. A sekély vízben nem is annyira úszott, mint inkább a fenékről elrugaszkodva szökellt, mint aki delfinnek képzeli magát. Méretes példány volt, jó sok töpörtyűt lehetett volna kisütni belőle. Ezt a poént el is sütöttem a hajón, de kiderült, hogy egyáltalán nem vicc, az emberek megeszik a víziló húst is, már ha hozzájutnak, mert itt természetesen védett állatok.

Látványos jelentet volt, amikor a partközelben egy halászsas a szemünk láttára csapott le egy jókora harcsára, amivel aztán nem is tudott felemelkedni, a parton ugrálva, a csőrével próbálta biztonságos helyre löködni a testet. Szintén látványos, ám inkább szomorú kép tárult elénk a folyó egy pontján. Egy fiatal elefánt holtteste hevert a parton. Nem rég pusztulhatott el, mert még nem lakmároztak rajta dögevők. A vezetőnk szerint betegségben halhatott meg szegény pára. A visszaúton még egy sárga krokodil borzolta a kedélyeket, amikor a partról fenyegetően ránk szegezte a tekintetét, de a hajónk mérete túl nagy kihívást jelentett neki. Pedig ha felmászott volna a fedélzetre, biztos jó kis Youtube pozitív felvételeket lehetett volna forgatni.

15. nap Chobe négykeréken.

Ennek a Thebe River Lodge-nak, ahol két éjszakára meghúztuk magunkat, számos szolgáltatása van még a tegnapi csónakos kiránduláson kívül. A legnépszerűbb természetesen a fotó-szafari terepjárókkal.

Hajnalban keltünk, mert azok a fránya vadak akkor szeretnek piálni és ebből következően, akkor lehet őket meglesni a legnagyobb eséllyel. A kilenc személyesre alakított platós Landcruisert nem egy orvvadász, hanem inkább egy orr-vadász vezette, ugyanis a fickó valamelyik ujja folyamatosan az orrában kutatott értékes fikagalacsinokért. Viszont azt meg kell hagyni, értett a vadállatok felkutatásában. Mindjárt a park bejárata után nem sokkal oroszlán nyomokat fedezett fel a homokban. Nem tellett bele tíz perc és már láttuk is a nőstényt egy bokor mögött meghúzódva.

Az autókban folyamatosan szólt a CB rádió, így ha valahol felbukkant egy vad, perceken belül megjelent a többi terepjáró is, igyekezve úgy leparkolni, hogy utasai jól láthassák az állatokat. Azonban a mi vezetőnk, kihasználva a jó terep- és állatismeretét, még a többiek előtt pozíciót váltott, és kiszámítva az állatok vonulási útvonalát elébük került. Így történt meg, hogy látszólag értelmetlenül megálltunk egy ponton, még a motort is leállította, miközben sehol semmi nem volt. Egyszer csak egy tucatnyi elefánt került elő a bozótosból egyenesen felénk tartva. Egy ilyen óriásnak a mi Toyotánk felborítása csak egy mozdulat lenne, de szerencsére nem éltek ezzel az opcióval, inkább komótosan kikerültek.

Csakhogy ebben a pillanatban odacsődült a többi szafarizó kolléga és a terepjárók elállták az elefántok főbb közlekedési útvonalait. Ekkor a hím bedühödött és a fülét kezdte lebegtetni, miközben vadul trombitált. Ez pedig az álmoskönyvek szerint semmi jót nem jelent. Eszembe jutott a híres jelenet a Nat Geo TV promóciós klipjéből, amikor egy hasonló agyarakkal felvértezett hím megkergette a forgatócsoport kocsiját, több száz méteren keresztül üldözve őket. A mi emberünk viszont még csak be sem indította a motort. Lakonikus nyugalommal szemlélte az eseményeket, éppen csak hogy nem vette elő a mobilját, mint később, amikor a kafferbivaly csorda közepén csetelt valakivel.

Elképesztő mennyi állat van itt viszonylag kis területen. A sok elefánt, víziló, zsiráf és oroszlán után, azt gondoltam, hogy újabb kérődzők már nem lépik át az ingerküszöbömet. Hanem az a temérdek barna kecske egy igazi kecskeovival, akik körbe ugrabugráltak minket, mint valami performance, lebilincselő látványt nyújtott.  Órákig bírtam volna még ott, de egyszer mindennek vége szakad, visszaindultunk a városba. És amikor már azt hittem, esély nincs rá, hogy újabb vadat lássunk, feltűnt két varacskos disznó (pumba), akik már lakott területen túrták az árokpartot, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.

A délutáni napsütés a kemping medencéjében talált minket. A kellemes, 26-28 fokos vízben ücsörögve, 10-12 fokos sört kortyolgatva elevenítettük fel a reggel látottakat. Ez az élet, Babolcsai néni!
Este hatalmas mennydörgések közepette beköszöntött az esős évszak. Viszonylag hamar, már a második villámlásnál sötétbe borult az egész kemping, és ez így is maradt reggelig. Eső nem volt sok, éppen csak annyi, hogy minden tök saras legyen, illetve, hogy le kelljen hajtani az ablakhálót takaró ponyvákat, amitől elviselhetetlen hőség lett bent a sátorban. Milyen mázli,  hogy ma esett először az utunk során, mert holnap már Zimbabwében leszünk, ahol szállodában alszunk majd, igazi ágyban igazi paplan alatt.

Nézz körül te is a Chobe Nemzeti Parkban!

A kétarcú Namibia

Namíbiáról mit tudsz? Most őszintén!
Én csak annyit tudtam korábban, hogy ott élnek a busmanok, akikre időnként kólásüveg pottyan az égből. Na és persze a Namib-sivatag, amit szerencsére az országról neveztek el, így nem kellett gondolkoznom, hogy melyik földrészen keressem. Na és Botswana? Ha esetleg nézed a National Geografic csatornát, akkor tudod, hogy ott jó sok állat van, de semmi egyéb. Zimbabwéről derengett, hogy a határán van a Viktória-vízesés és most azzal került be hírekbe, hogy Afrika utolsó klasszik diktátora, Mugabe bácsi gondban van, mert hosszú pórázra engedte az asszonyt, aki kezdett a fejére nőni, és nem átallotta magát kijelölni utódnak, ami persze nem tetszett egy-két régi harcostársnak, akik erre csináltak egy jó kis puccsot.
Azt hiszem, ha meg akarunk tudni többet egy régióról és az ott élő emberekről legjobb, ha felkeressük ezeket az országokat. Már a tervezés fázisában kiderül, hogy kevés a szabadságod arra, ha mindent meg szeretnél nézni. Amikor meg ott vagy, leesik az állad, hogy ezt nem gondoltad volna. Nos, én pont így jártam. A legfőbb motivációm az volt, hogy egy jó kis kalandtúrán vegyek részt egy speciálisan felkészített expedíciós járművel, keresztül Afrika déli országain. Aztán amikor ott voltam, nem győztem tátani a számat, mennyi csodálatos hely van a földön, amiről még csak nem is hallottam korábban.




1. nap: Utazás és egyebek

Mindig elhatározom, hogy a repülőútról nem írok semmit, a kutyát se érdekli, de aztán történik egy-két dolog, amit muszáj szóvá tennem. Emirates légitársasággal mentünk Budapest- Dubai-Johannesburg útvonalon. Tudtam, hogy az emír jó sokat költ a hobbijára, ráadásul ott a konkurencia, Abu Dhabi és a Qatar uralkodói, akik szintén fejükbe vették, hogy az olaj milliárdjaikból átrajzolják a világ repülőtérképét. Nos, a dubai-i illetőségű cég elég jól felszerelt gépparkkal rendelkezik, de az még engem is meglepett, hogy újabban 1500 film közül választhatunk a fedélzeti monitorunk választékából és a szemfüles böngésző hamar kiszúrja, hogy két magyar film is van a kínálatban. (Odafelé a Brazilok, visszaúton a Kincsem című filmet néztem meg, ajánlom mindkettőt.) Ahhoz, hogy filmet nézzünk, persze át kell szenvednünk magunkat néhány reklámon és promo videón, amiben például egy kaftánban tévéző homár körbevigyorogja a fejét egy táncoló pasi látványán. (15. mp.) 
Újdonság volt nekem a sötétedés után a mennyezetre vetített csillagos égbolt effekt is, bár én inkább próbáltam egy kis alvással rövidíteni a hosszú utazást.
A harmadik szakasz a South African Airways járatával már gyorsan ment, így a délutáni órákban megérkeztünk Windhoek-ba, Namíbia fővárosába. A jó hír, hogy nem kellett transzfer járatot igénybe vennünk, mert a járművünk odajött értünk a reptérre.
Több cég is van, aki úgynevezett „overland” utazásokat indít Afrika szerte, mi a Nomad Afrika Adventure expedíciós járművével vágtunk neki a három hetes kalandnak.

A rossz hír, hogy már messziről láttam, ez egy közönséges teherautó hátsókerék meghajtással, amire rábarkácsoltak egy kasznit, aminél az elsődleges cél az volt, elférjenek benne a sátrak, asztalok, kellékek a kempingezéshez és néhány rekesz az utazók csomagjainak. A komfort nem volt igazán szempont a tervezéskor, így aztán a buszból előre vagy hátra kilátni lehetetlen, hogy a légkondi teljes hiányáról már ne is beszéljünk.
Jó tudom, ez Afrika, de azért aki járt már Dél-Afrikában, az tudja, errefelé a színvonal lényegesen magasabb, mint a kontinens belső részein. Ráadásul Namíbia sokban hasonlít déli szomszédjához. Nem csoda, hisz 1990-ig a nagytestvér irányítása alatt állt az ország. A lakosság 8%-át ma is fehérek teszik ki és másik 8% mulatt. Amúgy nincs nagy tömeg, a kilenc magyarországnyi területen mindössze 2,5 millió ember él. (Ebből kb. 30.000 a német, de erről majd később.)
Mai egyetlen, ám annál üdvözítőbb napirendi pontja az első vacsoránk elfogyasztása volt egy menőnek mondható belvárosi étteremben. A várost nézve, mintha nem is Afrikában járnánk. Fényes irodaházak, elegáns üzletek az út mindkét oldalán. Talán csak a NATO szögesdrótok mennyisége jelezte, hogy ez nem Európa, bár az is lehet, hogy itt még tökéletesebben működik a migráns hiszti generálás. Szombat van, az utcák kihaltak, a boltok többsége már zárva. Most tudtam meg, hogy itt szombat, vasárnap nem lehet alkoholt venni a CBA-ban. Durva. Azt hiszem, nem készültem fel elég alaposan Namíbiából.

 Hál’ istennek, a tilalom nem vonatkozik a csehókra, így a vacsora mellé mindjárt le is gurítottam két (kis) üveg sört welcome drink gyanánt. Pont olyan, mint a Soproni, csak ez Windhoek. A menüt én inkább kóstolónak mondanám, mint rendes adagnak, plusz a két sör és a jatt hatezer forint volt (egy főre). Na, hát mit mondjak? Nem ez lesz a törzshelyem.

2. nap: Sátorverés szépségei

Most látom, hogy a járművünk gumijai újra futózottak és már abból sem a legújabbak. A pótkerék helyén pedig egy víztartály figyelt. Érdekes. A sporttáskákat betuszkoltuk a busz végén lévő rekeszekbe, a kézi poggyászt pedig a kalaptartóra. 24 ülés van összesen, abból négy elől, a menetirányra merőlegesen. Hál’ istennek „csak” húszan vagyunk így nem kényszerül bele senki ebbe a béna megoldásba. (Később aztán volt, aki magától odaült, vállalva, hogy a lábát csak a hűtőládára feltéve tudja tartani és még annyit sem lát a tájból, mint a többiek.)

 Az első állat, amit meglátunk, egy majom pár békésen gyűjtöget az út mellett. Azt hiszem pávián, de erre nem mernék megesküdni. Az aszfaltút hamar elfogy, de a murvás folytatás elég széles és viszonylag kevés a gödör, úgyhogy a járművünk tartja a 80 km/órás tempót, csak a zaj lett erősebb és persze a por. Na, nem mintha az ablakunk még le lett volna húzva, mert néhány utastársunk (2 db) már korábban hisztizett, hogy leviszi a fejét a huzat és azonnal zárjunk be minden nyílást. Csak emlékeztetőül, Afrikában vagyunk, a hőmérséklet napközben meghaladja a 30 fokot. Tudnám, az ilyen minek jön ide? Fizessen be egy társas útra nyuggerekkel és ott a klímás buszból nézheti a tájat! Na persze, ott meg a légkondi fagyasztaná le az agyát, és azért kellene mindenkinek hozzá alkalmazkodni ahelyett, hogy felvenne valamit magára.

Kora délután érkeztünk meg első sátras szálláshelyünkre. A Namib-sivatag egy nagyon szép, ám szeles arcát mutatta. Gyakorlatilag homokfúvás közepette néztük, ahogy a sofőr srác összerakja a sátrát, mintegy demonstrálva, mi lesz a teendőnk mostantól három héten át, majdnem minden este. A sátor külsőleg hasonlít a Decathlonban is kapható jurta jellegű társára, csak éppen az anyaga katonai teherautó ponyva. Ami a modern sátrakban üvegszálas pálca, az itt dög nehéz acélrúd. Szóval egy kb. 40 kilós cuccot képzeljünk el, ami nagyon el tudja hagyni magát. A sátrakhoz kaptunk fejenként egy fekhelyet, ami egy metró üléshuzattal burkolt szivacs, szintén hadizöldben, hogy jól álcázva legyünk még a ponyván belüli területen is. Látszott, hogy az elsődleges szempont a tartósság volt, ne kelljen minden egyes vendég után új laticelt venni. Amúgy nem volt vészes, a második hétre már sikerült megszoknom.

 

Volt velünk még egy segítség, aki főzni fog nekünk az utunk során. A hölgyemény első nap sötét kekibe öltözött, kinézett vagy ötvennek, de ma a világoskék pólójában már egy fiatal fruska benyomását keltette. Az igazság valahol a kettő között lehet, mindenesetre megtudtam róla, hogy Zimbabwei és van egy lánya. Mama Soly, merthogy így hívatta magát, neki látott az első ebédünk összedobásához. A busz egy rejtett fiókjából előhúztunk két vasasztalt és egy csomó horgászszéket. A vasasztalokra volt tálalva a hambi és valami saláta, mi pedig az alacsony ülőalkalmasságokon gubbasztva, egy pléhtányérral az ölünkben elfogyasztottuk a kaját. Ekkor még ez nem tűnt olyan vészesnek, de később, amikor már az antilop sztéket kellett elvágni az ölünkben lévő tányéron úgy, hogy ne repüljenek le a szélére helyezett paradicsomok, már nem volt vicces. Az acélbögrék jobb híján a földre kerültek, de hát ki mondta, hogy ez egy kéjutazás?
A „személyzet” harmadik tagja egy Angliában élő lány, aki az idegenvezetőnk volt, intett, hogy elég volt a lazsálásból, ma még vár ránk egy program.

Sesriem-kanyon nincs messze a kempingünktől, rövid buszozás után meg is érkeztünk. Első pillantásra úgy nézett ki a hely, mint egy munkagödör valami építkezésen, de aztán ahogy haladtunk egyre mélyebbre a vájatban, tekintélyes kanyonban találtuk magunkat. Kicsit olyan érzésem volt, mint Petrában, csak itt nincs templom homlokzat faragva a kőfalba.
A visszaúton már láttunk egy-két antilopot és néhány struccot is, amire sofőrünk lelassított, hogy mindenki fotózhasson. (Az utazás vége felé úgy húztunk el az antilop- és gazellacsordák mellett, mintha csak tehenek legelésztek volna az Alföldön.)

A naplemente már a kempingben ért minket, és szinte percek alatt minden sötétségbe borult. A kristálytiszta sivatagi égbolt úgy borult ránk, mint egy planetárium mennyezete. Elképesztően sok csillag jelent meg felettünk, már csak egy méltóságteljesen tovahaladó birodalmi cirkáló hiányzott róla.

Bebújtunk a sátorba és figyelmesen hallgattuk, hogy vajon milyen állat fog megközelíteni minket, merthogy a kemping nem volt bekerítve, de aztán a nagy hallgatózás közben szépen elnyomott az álom.

3. nap: Buckalakók a dűne peremén

Baromi korán keltünk, mert állítólag a napfelkelte egy homokdűne tetejéről a legszebb. Szerintem meg ez egy baromság, hiszen attól, hogy mi a félhomályban felküzdjük magunkat egy homokbucka tetejére, a napot ugyanúgy egy távoli hegy mögül látjuk felemelkedni, mintha lentről néznék, és nem lenne tele a cipőnk homokkal. Na de, ha már befizettünk erre az útra, szívassuk magunkat a romantikával!

Szerencsére sátorbontással most nem kell bíbelődni, úgyhogy hajnali ötkor már a nemzeti park felé vezető út elején lévő sorompónál állunk és várjuk a negyed hatos kapunyitást, hogy mi legyünk az elsők a dűnénél. Szépen sorakoznak mögöttünk a hasonló buszok és néhány terepjáró, akit már láttunk a kempingben is. Aztán egyszer csak kinyílott a sorompó és megindult a menetoszlop. Csakhogy az út a világ legmagasabb dűnéihez innen még húsz kilométer, ezen a távon még az is megelőzött bennünket, aki akkor ébredt, amikor mi elindultunk.

 A dűnék közül kevés látogatható, tábla figyelmeztet erre. Valamiért a 45-ös számú dombot jelölték ki nekünk megmászásra, ami 200 m magas, szemben a rekorder 300 m feletti társaival. Mire a parkolóba értünk, a felajzott embertömeg egymást félrelökve botladozott a bokáig süppedő homokban, mintha ez lenne föld legutolsó napfelkeltéje, aztán minden örök félhomályba borul. A dűne peremén libasorban araszolunk, amikor megérkezik a kínai csoport, akik a meredek oldalon egyensúlyozva elénk kerülnek, hogy aztán a strandpapucsaikkal a képünkbe szórják a felvert homokot. Nesze neked romantika! Hál’ istennek felkelt a nap mielőtt elértük volna a tetőt, ahol már egy zsebkendőnyi hely nem volt, úgyhogy viszonylagos nyugalomban élhettük át az élményt és mi értünk le elsőként.

Innen aztán tovább haladtunk délre újabb dűnékkel szegélyezett országúton Naukluft Parkba, azon belül is a Deadvlei nevű helyre. A szürreális festményre hasonlító táj egy valaha volt folyómeder, cserepesre száradt sós agyaggal az alján, benne feketére száradt fatörzsekkel. Háttérnek pedig ott emelkedik a Big Daddynek keresztelt vörös homokdűne a maga 350 méteres magasságával.

 Ez szép, csak ne jöjjön rá az emberre a szapora. Van ugyan két budi a parkolóban, de gyakorlatilag csak jelzés értékű, ugyanis az egymáshoz kötött faágak között csak az nem lát be, aki nem akar. Hogy aztán ott milyen látvány fogadja még akkor is, ha nincs bent senki, mindenkinek a fantáziájára bízom. Nekem leginkább a sok légy ütött szöget a fejembe. Hogy kerülnek ezek ide? Repkednek az 1600 km hosszú sivatagban, majd egyszer csak megérzik, hogy szarkupac van délkeletre háromnapi repülési távolságra és oda mennek dőzsőlni? 

 Erről a helyről vagy gyalog tudunk visszamenni a buszunkhoz, vagy bérelünk egy helyi terepjáróst, aki négykerék meghajtással, laposra leengedett gumikkal könnyen ellavírozik a mély homokban. Volt ugyan egy Renault Duster, (pont olyan, mint a Dacia) aki elhitte magáról, hogy terepjáró, de a kísérletezésből az lett, hogy hasig kaparta el magát. Legjobb, ha már befelé jövet, kialkudjuk a visszaút árát, mert bent a sivatag közepén van, hogy száz dollárt is elkérnek a négy kilométeres szakaszért a kiszolgáltatott vándortól.

Délután lazulás volt a kempingben, ahol még egy kis medence is volt, de leginkább egy bár, ahol 500 forintnyi petákért mérték a csapolt Windhoek-ot. Épp a hűs nedűvel pótoltam a napközben elvesztett folyadékveszteséget, amikor a plafonról lógó tévé képernyőjén azt látom, hogy sok néger énekel és táncol egy utca közepén. Kérdésemre a csapos elmondta, hogy néhány napos huzavona után, most mondott le Robert Mugabe. Azonnal a buszunkhoz siettem, hogy elújságoljam a hírt vendéglátóinknak, merthogy a sofőrünk és Mama Soly is Zimbabwei. Könny szökött a szemükbe, úgy örültek és izgatottan hívni kezdték az otthoni rokonokat. De jó nekik! Azt hiszem.

4. nap: Grüß Gott in Namibia

Könnyebben ment a sátorbontás, mint gondoltam. Szerencsére nagy táskája van, nem muszáj olyan passzentosra összehajtogatni. Mindenki serénykedik, a reggeli maradványait is hamar eltüntetjük és az edények elmosva visszakerülnek a busz tároló rekeszeibe. Még az utolsó néhány széket betuszakolom a fakkjába. Jól ki van számolva, éppen csak hogy befér az összes.

Eleve nem vagyok válogatós, de úgy érzem, nem lesz itt gond a kajával. Elegendő mennyiség van kipakolva a terülj-terülj asztalkára, és Mama Soly ma reggel még egy rántottát is összedobott húszunknak sőt, még egy kis sült bacon is dukált hozzá. Hagytam helyet a desszertnek, mert úgy hírlett, hogy az első pihenőnkön működik egy pékség, ahol messze földön híres almás pitét kínálnak.
Hamarosan elértük a filmbe illő helyet. A nagy puszta közepén egyszer csak egy benzinkút szálláshellyel és kávézóval. A dizájn pedig a köröskörül szanaszét heverő veterán autók roncsai és kaktusz kertek. Ehhez hasonlót csak a Historic 66-os úton láttam Arizonában. Tényleg nagyüzemben tolják a pitét, komoly sor gyűlt össze a pékség pultjánál, de hát a minőség messze elmarad a várttól. Konkrétan majd’ megfulladtam a tésztájától és az almapép sem volt a megszokott, rá kéne állniuk a szabolcsi Jonatánra.

Innen néhány kilométerre, északra, az országút (továbbra is csak döngölt murva) szélén egy hanyagul odavetett bakancs jelezte, hogy itt újabb látnivaló vár ránk. Desert Walking fantázia névvel, egy élelmes vállalkozó turista látványosságot csinált a semmiből. Szerencsére nem kell szó szerint venni a walking-ot, mert a szolgáltatás lényege, hogy teherautó platójára ültetik a szerencsétlen turistát és ki viszik őket a dög melegben mutogatni a birtokot. Miután elfoglaltuk helyünket a platóra szerelt padokon, megjelent Franz, egy korom fekete ember, és bemutatkozott, hogy ő lesz a túrgájdunk.

Ezután beült az összkerék hajtású jármű volánja mögé és elindult egy csapáson a legközelebbi domboldal felé. Közben néha megáll, letép egy gyomot és megmutatja melyik ehető és melyiktől fogsz megmurdelni két órán belül. Aztán amikor látunk egy oryxot (nagy kecske) és egy zebrát, akkor kiselőadást tart arról, hogy vadászatuk engedélyezett. Ha saját fogyasztásra ölöd le szegény párát, akkor semmit sem kell tenned az állam felé, de ha eladásra gyilkolászod a kecskéket, akkor adózni kell utána. Rengeteg antilop, gazella, impala féleség él az országban, mindnek külön neve van sőt, még németül is, (mint a mi vezetőnknek) de erről majd később. Engedtessék meg nekem, hogy következetesen kecskének hívjam az összeset. Kis- és nagy kecske, hosszú-, rövid- és görbe szarvú, ilyen olyan színekben. Őzikétől a szarvasmarha kinézetűig, nem fogom a Brehm lexikont bemagolni.
Aztán amikor egy homokos területre értünk, emberünk lehajolt egy mágnessel a kezében, varázskörök, és WOW, a mágnesre finom vaspor rakódott ki. Hát akkor ezért olyan vörös itt a homok! Ki gondola volna. Megtudjuk még, hogy február óta nem esett itt az eső, ezért a vizet 200 m mély kútból szivattyúzzák, ide már nem elég a szélkerék. Az a néhány fa, amelyik túlélte a sivatagi viszontagságokat, 80 m mélyre lenyúló gyökerekkel rendelkezik. Az egész mutatvány másfél óra, még szerencse, hogy benne volt az út árában, amúgy egy petákot sem ér.

Kötelező fotózkodás a baktérítő táblánál, majd keresztül a Kuiseb hágón. Na és ha nem lenne elég még a német nevekből, hamarosan megérkezünk Swakopmundba, Namíbia harmadik legnagyobb városába, ahol a 30 ezres német ajkú kisebbség zöme él.

5. nap: Swakopmund a tájidegen város

1884-ben a bismarcki Németország megirigyelte az angolok gyarmatosítási sikereit a térségben és szép lassan elfoglalta az akkor Délnyugat-Afrika néven emlegetett területet. Mivel ez a vidék gazdag volt gyémánt és arany lelőhelyekben, elkezdtek özönleni a kalandorok. Amikor már több tízezer német migráns kezdett nyomulni, a helyi törzsek fellázadtak és szerencsétlenek nekimentek a lőfegyverrel is felvértezett fehéreknek. Az eredmény 65 ezer herero és 10 ezer nama halott. De ezzel még nincs vége. Egy Lothar von Trotha nevű szász fickó, aki történetesen egy véreskezű tábornok volt, kiadta a parancsot, hogy mérgezzék meg a Kalahári sivatag felé menekülő bennszülött törzsek kútjait és lőparancsot adott ki minden túlélőre, nőket és gyermekeket is beleértve.
Kevesen tudják, hogy a koncentrációs tábor intézménye nem Hitler találmánya. Az első világháború előtt egy szigetre deportálták a maradék őslakosokat, és jobb esetben kényszermunkára fogták őket, de állítólag orvosi kísérleteknek is kitettek némelyeket. Ismerős?

Persze a ma is itt élő leszármazottak minderről semmit sem tehetnek sőt, nagyon sokban hozzájárultak az ország fejlődéséhez. Itt van például ez a Swakopmund és a közeli Walvis öböl. Olyan kecók vannak erre, hogy a siófoki Aranypart elszégyellné magát. Takaros épületek mindenhol, ápolt kertek, tiszta utcák, mintha nem is Afrikában járnánk. A széles utcákat befújja a környező dűnékről érkező homok és a legtöbben már nem is tesznek kísérletet arra, hogy felsöpörjék, hanem gereblyével, mintegy japán szárazkertet, kidekorálják. A házak stílusa engem inkább emlékeztet angolra, mint németre, és erős túlzásnak érzem, amit a neten lehet olvasni, hogy „bajor házak a pálmafák alatt”. De az kétségtelenül bizarr, amikor a szuvenír boltban a faragott zsiráfok és elefántok között az eladó hölgy Grüß Gott-tal köszönt.

Látnivaló nem sok, van egy múzeum 600 forintért, olyan is. Egy jó nagy fa móló, ami semmire sem jó, mert hajók kikötésére alkalmatlan viszont ronda. És egy akvárium, de ott meg nem voltunk. És hogy mit lehet akkor itt csinálni? Mindent. Jürgenék annyiféle aktív programlehetőséget kínálnak, hogy győzzön az ember választani. Sok egyéb mellett van csónakos delfin- és fóka les, tevegelés, (ami itt megint csak tájidegen állat) tandemugrás kis repülőből, de a fő attrakció az a quadozás a dűnék között. Erre mi is befizettünk, de restellem nem emlékszem az árára. Felmentem a szervezőcég honlapjára, de ott sem láttam árakat, viszont megtudtam, hogy a kétórás quadozáshoz járt volna egy hideg üdítő. A rohadékok ezt nem közölték velem, ehelyett végignézték, ahogy saját pénzből veszek magamnak üdítőt. Természetesen egy jó hideg Windhoek-ot.

A kép jobb oldalán látható kígyó miatt álltunk meg.

Többnyire automata négykerekűik vannak, de található a választékukban egy nagyobb teljesítményű, manuális váltóval. Mivel van egy kis tapasztalatom, én inkább ezt választottam. Csakhogy a rend az, hogy egy vezető mögött haladunk szépen libasorban, hogy ne tapossuk szét a környezetet. (Mi van? A homokdűnét? Amit holnapra már átrendez a szél?) A vezető persze a sorban leggyengébb versenyzőhöz igazítja a tempót, így aztán az ötsebességes quadomon nem tudtam kettesnél feljebb váltani. A motorozás egy pontján megálltunk egy magasabb dűne peremén, és itt a vállalkozó szelleműek lecsúszhattak a meredek lejtőn egy erre a célra felvaxolt furnérlemezen. Aztán visszabaktathattak gyalog, fel a dűne tetejéig. Kettőnél többet senkinek nem volt kedve csúszkálni. Innen aztán vissza a bázisra. Gondoltam ugyanazon az útvonalon, ahol idefelé haladtunk, de nem. Miután pár gyengébb láncszem ott maradt szánkózni, (bocsánat, sandboard-ozni) vezetőnk gondolt egyet, és levágta az utat egy siratófal felé, ahol konkrétan inkább zuhantunk, mint gurultunk.

Estére visszatértünk a szállodánkhoz, ami megér egy gondolatot. Az épület valójában egy sport komplexum, ami áll egy több funkciós, emeletes épületből és egy rohadt nagy könnyűszerkezetes sportcsarnokból, amelyek egy egységet képeznek. Ebben a műszaki megoldásban az a szokatlan, hogy a harmadik emeleten lévő szálloda szobáinak ablaka egyenesen a tornaterembe nézett. És ezzel még nincs vége. Nézegettem a fiatalokat, hogy milyen sportot űznek a számtalan pálya egyikén, amikor észrevettem, hogy leghátul hokiznak a srácok. Úgy értem jégkorongoznak, és igazi jégen!
Bocsánat, ez itt nem Afrika a baktérítő és az egyenlítő között?

6. nap: Spitzkoppe az afrikai Matternhorn

A tegnapi kudu szték vagy a wiener snitzel megfeküdhette a gyomromat, de az is lehet, hogy nem akaródzik megint sátrazni a kényelmes szállodai ágyikó után. Pedig ma egy újabb természeti szépség vár ránk, a Spitzkoppe gránitsziklái. A síkságból előtüremkedő hegylánc legmagasabb pontja 1784 m és 120 millió éve koptatja az erózió.
Amikor készültem az útra, nézegettem a műhold felvételeket, hogy is néz ki a környék, és egy érdekes hegyláncra bukkantam a környéken, ami egy telt néger ajakra emlékeztet.

De ennél van durvább is. Katt ide! Csoda, ha felfokozott várakozással nézek elébe a mai napnak?
Ahogy távolodtunk az óceánparttól a falvak képe minden átmenet nélkül átváltott autentikus afrikaira. A takaros házakat felváltotta a sárkunyhó és a bádog viskó. Mindössze száz kilométer út várt ránk, közben betértünk egy direkt az erre járó turisták miatt épített piacszerűségbe, ahol leginkább a környéken bányászott kövek és kristályok tették ki az árukészlet zömét. Többsége elegánsan becsomagolva poliuretán tálcácskára, mint amilyenre nálunk a brindza túrót teszik. A bejáratnál egy tábla hirdeti, hogy német segélyből épült a piac és a hozzá tartozó mellékhelyiségek. Ez utóbbit ki is próbáltuk és a bejáratnál álló nyolc év körüli lányka kezébe nyomtam a tíz namíb dollárt fizetség fejében, ami az előírt tarifa többszöröse. Aztán amíg a kezemet mostam az épület előtti érdekes szerkezetnél, odajött egy süket-néma öregasszony és hangosan pörölt a megszeppent kislánnyal. Nem értettem, hogy mit gagyog, de egyszer csak odajött hozzám, hogy fizessem ki a klotyó tarifáját. Elmagyaráztam neki, hogy ezt már megtettem, és hogy mi fog történni, ha tovább egzecíroztatja szegény gyereket.

Spitzkoppe tényleg nagy durranás. Így gondolhatta Stanley Kubrick is, aki itt forgatta a 2001: Űrodüsszeia című filmét. Vadregényes és elhagyatott, legalább is, amikor mi megérkeztünk egy teremtett lélek nem volt a kempingben, ami gyakorlatilag körülöleli a fél hegyláncot. Itt már szögesdrót és nagyfeszültségű kerítés véd minket, de gyanítom, hogy nem annyira az állatok, mint inkább a közelben elszórt települések miatt. Sátortábor olyan helyen, hogy behalsz.

Nem említettem még, de ezek a nomád kempingek azért mindenhol fel vannak szerelve angol WC-vel és még papír is van mindegyikben. Nem akarok már megint a sörrel jönni, de amikor ezen a világvége helyen, előhűtött korsóból kortyolgatva merülsz el a táj szépségében, az jól mutatja, Namíbia mennyire fel van készülve az utazókra.

Ebéd után egy helyi vezetővel túrára indultunk, melynek végpontja az egyik csúcson lévő busman barlangrajzok megtekintése volt. A meredek sziklaoldalban egy láncból készült korlát segít a feljutásban, de a talaj is jól tapad, bárki fel tud kapaszkodni. A sziklarajzok okoztak némi csalódást, mert két vagy három állat volt mindössze felkarcolva, melynek kora kétszáz év körül lehetett. Miközben a srác próbálta nekünk eladni a semmit és kattogós busman hangokkal igyekezett lekötni a figyelmünket, elgondolkodtam azon, hogy Afrikában, az emberiség bölcsőjének nevezett kontinensen, tényleg ez a legnagyobb durranás, amit emberi kéz alkotott? Miért van az, hogy az északi, arab részeket leszámítva, a fekete kontinensen nem épült semmi akkor, amikor az inkák tonnás sziklákból építettek erődítményeket, a kínaiak cserép hadsereggel temették el uralkodóikat, hogy Európát már ne is említsem, ahol Dunát lehet rekeszteni a közép- és ókori műemlékekből? A fekete népcsoportok miért nem fejlődtek együtt a világgal? Miért nem alakultak ki birodalmak? Többségük a mai napig megmaradt a gyűjtögető életmódnál. Elvétve lehet látni állattenyésztést, (kecske legel a pusztában) de bicskanyitogató, hogy mennyire nem művelik meg a földet ott sem, ahol minden feltétel adott lenne. Gondolatjel bezárva.

Egy újabb sziklaképződményt látogatunk meg, ahonnan legszebb a naplemente. Tessék, már megint! Mit kell azt a nyomorult égitestet folyton bámulni? Itt aztán van minden, ami egy képeslapra kell. Természetes boltív, óriás kőgolyók egymásra pakolva, mintha egy gigantikus műalkotás részei lennének. Végül a nap is lemegy és sötétben botorkálunk vissza a sátrainkhoz. Mama Soly zimbabwei vacsorával kedveskedik, ami grillezett oryx húsból és valami puliszkaszerű pépből áll mogyorós káposztával. Pont jó így lefekvés előtt.

7. nap: Himba nőnek himbálódzik

Tovább haladtunk északnak a himbák földje felé. Ez a törzs csak Angolában és Namíbiában él és arról híresek, hogy több százéves hagyományaikat megőrizve ma is úgy élnek, mint elődeik. De leginkább a külsőségek, amik szembeötlenek. Félmeztelen nők, ágyékkötőben rohangászó lurkók és rengeteg vörös festék a hajon, bőrön. Megvan?
 

Na, most jöhetnek nekem az elszigeteltséggel meg a hagyomány tisztelttel. A helyzet az, hogy az általunk meglátogatott faluban színtiszta üzlet folyik. Egy vörös hajú, árja fickó a góré, aki szervezi ide a csoportokat. A turisták aztán, mint valami állatkertben, nézik és fotózzák a himbákat, akik végzik a mindennapos tevékenységüket. Földön heverészés, haj buzerálása és más hasznos dolgok. Tekintetükön látszik, halálra unják már a sok fehér- és sárga embert a fényképezőgépeikkel. Próbálnak eladni egy-két home made ékszert, de nem túl nagy lelkesedéssel, így aztán a bevétel sem túl nagy. A mintakunyhó patyolat tiszta, ide benyomulhat a kíváncsi sereg, de én inkább arra kunyhóra lettem volna kíváncsi, aminek egy napelem virított a tetején. Meg arra, hogy hol a bánatban vannak a férfiak? Merthogy vannak az biztos, mert a tizenéves lányok nem véletlenül járkálnak nagy pocakkal. És hogy nem dolgoznak, abban is biztos vagyok. Már kezdtem magam meggyőzni, hogy biztos valamelyik fa alatt piálnak, de aztán kijózanított az a jelenet, amikor a gyerekek ölre mentek egy kidobott 5 literes üres palackért. A szegénység itt kézzel fogható, akár az igénytelenség, de ezt nem én fogom itt és most megfejteni. Hanem, hogy fokozzam a kedélyeket elmesélem, hogy itt nem az a divat, mint a maszájoknál, a nőket nem metélik nagy koruk elérésekor. Itt kiverik az alsó négy fogát. Ez nem vicc, saját szememmel láttam. Jöhetnek itt nekem az okosok a más kultúra blablával, ez egyszerűen barbárság, és még csak értelme sincs.
 

Haladunk tovább. Az út mentén elhagyatott márványbánya, csak tudnám, mit építettek az itt kitermelt márványból, mert a nyomát még nem láttam. Egy benzinkútnál felfedezem, hogy régi kedvenc Magnum jégkrémem lapul a hűtőben. Itthon már rég nem lehet kapni tripla csokisat. A 600 Ft. méltányos ár, főleg itt a semmi közepén, gyorsan neki is látok hát egynek, mielőtt még elolvadna. A tripla csokiból a külső réteget átharapva, egy furcsa állagú, már többször megolvadhatott belsőt találtam megfagyva ugyan, de összetöpörödve és olyan állagú, hogy jobbnak láttam inkább megszabadulni tőle.

Négyszáz kilométert haladtunk, közben a táj szavannában váltott. Többnyire inkább bokrokat lehetet látni, mint fákat és a fűcsomó is ritka kincs még errefelé, de a kecskék után megjelentek az első zsiráfok is (hosszú nyakú kecske).
Outjo kempingje igazi paradicsom. Fű van a sátrunk alatt. Igazi fű, végre nem kell nyelnünk a port. Medence, hideg sör, mosolygós pultos lányok és hasít a wi-fi. Mi kell még?

8. nap: Etosha, Etosha, de csodás

Outjo főútján van egy InterSpar. Ez nem metafora, tényleg egy hatalmas Spar üzletbe töltöttük fel a fogytán lévő vízkészletünket. Pont olyannak kell elképzelni, mint itthon, csak sokkal gusztább zöldséges osztállyal. Háromféle színben pompázott a mini patisszon, életemben nem láttam még ilyet. Végig mentünk a sorok közt, hogy rátaláljunk a helyi Off-ra, ugyanis az otthoni szúnyogirtók szart sem érnek itt. Eközben olyan dolgokat fedeztem fel, mint modenai balzsamecet, emiliai Lambrusco igaz, ujjnyi vastagon állt a kupakon a por, nem sokat adhatnak el belőle. A sörös hűtő, legnagyobb megrökönyödésemre le volt láncolva és egy tábla hirdette, hogy délelőtt nem árulnak alkoholos italokat. Tisztára mint nálunk a komcsi időben. Aztán jobban megnéztem a táblát, és akkor látom, hogy egy után nincs pia. Ennek aztán végképp nincs értelme. Be kellett érnem egy Farmdudlerrel, ami osztrák rokonához képest egész iható. Vásárló alig, azok is leginkább turisták. A helyi lakosok csak egy-egy elengedhetetlen élelmiszerért ugranak be, és a kijáratnál mindegyiknek ellenőrzik a szatyrát. Én is kinyitom a szekusnak a zacskót, de int, hogy menjek, fehér embert pozitívan diszkriminálják. Amíg nem indultunk tovább, beültem a szemben lévő, atom elegáns pékség kávézójába egy Lavazza presszókávét szürcsölni croissant-nal. Itt is dübörög a net, nejem gyorsan végighívja az otthoniakat, természetesen ingyen.

Még délelőtt elértük az Etosha Nemzeti Parkot, ami Afrika leggazdagabb vadvilággal rendelkező természetvédelmi területeként hirdeti magát. És tényleg, egyre több állatot látni. Elkezdtem jegyzetelni, (zebra, mongúz, gnú, strucc, túzok, zsiráf, 1 db elefánt, sakál, oroszlán és vagy ötféle kecske) Az esős évszak tolódik, tök száraz minden, ezért az állatok kénytelenek mind az itatóhoz nyomulni, így aztán csodálatos felvételeket lehet készíteni a vadvilágról. Az ember tisztára egy Nat Geo filmben érzi magát azzal a különbséggel, hogy itt nincs narrátor, aki izgalmas történetté gyúrja össze a különböző helyeken és időben felvett, amúgy tök átlagos vágóképeket.

Este összegyűlnek a tárborlakók itatót vizslatni

 Ha a térképre nézünk, egy óriási tó terpeszkedik a park északi részén, nos ez valójában 5000 nm kiszáradt, sós tómeder, ahol semmi néznivaló nincs, továbbra is a bozótosban, kijelölt utakon „vadászunk” újabb állatok reményében.
A nemzeti parkban három táborhely van, mind állami kézben. Ma a nyugati végében lévő Okaukuejo kemping és bungaló bázison ütöttünk tanyát. Újból minden poros és dög meleg van, de legalább van egy jó kis medencéjük. A fő attrakció viszont egy másik medence, ami ugyanúgy mesterséges, csak a kerítésen kívül található és orrszarvú fürdik benne, legalábbis ma éjjel, a mi tiszteletünkre.

9. nap: Gepárd vs. Bambi

A mai nap fullba nyomtuk a szafarit. A rengeteg kecske és zebra közt alig vártuk, hogy megpillantsunk egy újabb állatot, és íme, az egyik vécézésre alkalmas helyen ott állt két panda. Halál komoly. Mindkét pandán svájci rendszám volt és öten utaztak a két autóban (4 fiú, 1 lány). Beszédbe elegyedtem velük, és kiderült, már június óta úton vannak, és átvágtak teljes Kelet-Afrikán. Cél természetesen Cape Town, de hogy ott mit kezdenek a két öreg Fiattal, azt nem tudom, mert az ésszerű az lenne, ha odaajándékoznák a szegényeknek, viszont a kocsik oldalán sorakozó zászlók arról árulkodtak, hogy ezekkel a romokkal már bejárták fél Szovjetuniót és most meg itt vannak vele.

 Már-már kezdett uncsi lenni a nap, amikor hirtelen gepárdokat vettünk észre a távolban hűsölni egy fa alatt. Előkerültek a távcsövek és teleobjektívek. Mi figyeltük őket, ők minket. Majd az egyik cica komótosan felállt és elkezdett ballagni, mint akinek elege van abból, hogy kirakati bábú legyen. De a ballagásból egyszer csak félelmetes roham lett, mert úgy gondolta, ha már egyszer feltápászkodott, akkor elharapja egy arra járó kecske torkát. A jelenet messze zajlott, inkább csak a porfelhő jelezte, hogy komoly dráma zajlik, és hogy a gida túlélte, csak onnan tudjuk, hogy a gepárd lógó orral sétált vissza a fa alá kipihenni a próbálkozás fáradalmait.

Még egy érdekességet jegyeztem fel erre a napra. Van egy pont, ahol néhány száz méterre beengednek kocsival a sós tómeder területére, hogy aztán ott lehessen fényképezni a nagy semmit, de gondosan levert cölöpök jelzik, hogy a kijelölt utat ne hagyd el, és terepjáróddal ne túrd össze a tájat. Őrrel eddig sehol sem találkoztunk, csak figyelmeztető táblákkal, hogy a renitenseknek bírsággal kell számolniuk. Viszont itt megjelent a fejünk felett egy jókora drón. Először azt hittem, hogy valamelyik turista játszik vele, de senkinél nem láttam távirányítót. Aztán a drón, miután jól körbepásztázta a terepet, nagy zúgás közepette távozott a bozótos part irányába. Csak arra tudok gondolni, hogy talán ezt a modern technikát vetik be a parkőrök, de lehet, hogy túlkombinálom a dolgot.

Délután volt még egy dokumentumfilmbe illő látvány. Az út mellett, szinte karnyújtásnyira, egy többnapos zsiráftetemen lakmározott néhány jól megtermett keselyű. Kattogtak a fényképezőgépek, amikor észrevettem, hogy egy magányos hiéna közeledik. Na mondom, most meglátjuk, hogy ki itt a góré! A féltucat keselyű vajon betojik-e egy darab foltos hiénától? Betojtak. Úgy reppentek fel a fa tetejére, mintha egy egész falka jött volna a döghúsra.

Kegyetlen hely a vadon egy ilyen teremtésnek. Damara dik dik (mini kecske)

A mai kempingünket elneveztem hangya kempingnek a sok termeszvár miatt. Csak azt nem értem, miért nem a váraikban kavarnak a kis rohadékok, miért kell nekik pont az én sátram körül tobzódni?
Természetesen itt is volt állatitató, el is sétáltunk oda alkonyatkor, és mindenki nagy örömére egy oroszlán jelent meg, hogy oltsa a szomját. Negyedóra oroszlánozás után kezdtem kapiskálni, hogy ennek a nősténynek nem akaródzik innen elmenni, és addig, amíg ott döglik, ide más állat be nem teszi a lábát. Ezért hát mi is elmentünk az emberitatóba, hogy enyhítsük a szomjunkat. Egy korsó 600 Ft. Korrekt ár, ha azt vesszük, hogy bármennyit kérhetnének, mivel a legközelebbi kocsma több mint száz kilométerre van.

10. nap: 600 km zötykölődés.

Természetesen hajnalban kelés, sötétben sátorbontás, ölben reggelizés a kis horgászszéken, mindez azért, mert 600 km vár ma ránk. Ez persze nem azt jelenti, hogy erre a napra ne lenne néhány kritikai megjegyzésem. Mindjárt itt vannak ezek a hajnali kelések. Még amikor a napfelkeltére hivatkoztak megértem, de csak azért elindulni sötétben, hogy világosban érkezzünk meg, nem túl meggyőző. Ráadásul kiderült, hogy az út zöme aszfaltozott pályán zajlik, és mivel nincsenek lakott területek a 80 km/h csúcstempó az majdnem megfelel az átlagsebességnek is. Mindössze a pisi szünetek és egy bevásárlás növelte a menetidőt.

Runduban, az angolai határnál egy újabb hipermarketet ismerhettünk meg. Itt is csacsogott, ragyogott minden, és itt már jó sok fekete is őgyelgett a polcok között. Csakhogy ezek nem vásárlók voltak, hanem biztonsági őrök. Gyakorlatilag minden gondola mellé jutott egy figyelő ember. Ha hozzá adjuk a takarító személyzetet, és az eladókat, pénztárosokat, bizony ez a Shoprite az egyik legnagyobb munkáltató lehet a városban. Márpedig az nagy szó, mert üzemeket nemigen láttam az utunk során. Az hagyján, de itt, az Okavango partján, ahol már sokkal zöldebb minden, az ember joggal várja el, hogy megműveljék a földet, de nem. És nemcsak hogy nagyüzemi gazdálkodást nem láttam, de a vityillók udvarait is felveri a dudva. Elhiszem, hogy nehéz a folyó vizét odacipelni száraz évszakban, de azért én biztos termesztenék egy kis zöldséget, ha már úgyis csak ott ülök egész nap a porban. Vagy mondjuk egy facsemetét, aminek ehető a gyümölcse, aztán az elvan évekig. Max egy-egy kecske legelészik a portákon, ez minden, amit a jövőbe fektet egy átlag fekete afrikai.

Látszik, hogy közel a víz, egyre több a falu, és ezek már igazi afrikai falvak, sárból tapasztott vagy guberált bádoglemezekből tákolt házikókkal. Egy helyen épp félpályás útlezárás volt, amit jelzőlámpa szabályozott. Ennek ellenére három munkás őrizte a lámpát. Egy lengetett az autóknak, ha esetleg nem vették volna észre, hogy már zöldre váltott a lámpa, egy walkie-talkiezott, gondolom a másik lámpánál állónak, és egy meg vigyázott az előző kettőre. De a benzinkútnál is külön ember volt, aki lógatta a csövet a tankba, és egy másik, akinél fizetni lehetett a 230 forintos gázolaj árát.
A kempingünk is az Okavango partján volt, nem messze a Popa vízeséstől, ami inkább csak egy vízlépcső a széles folyón. Szerencsére a sátorhelyünket egy meredek partszakasz választotta el a folyó szélétől, mert amúgy egy figyelmeztető tábla is jelezte, hogy a környéken nem ritka a krokodil. Ehhez képest hajnalban víziló röfögésre riadtunk fel. Megismertem a dagadék jellegzetes röhögő hangját és eszembe jutott az a statisztika, hogy a világon a második legtöbb emberhalált okozó állat pont a víziló.  Az első a moszkitó, a kezeletlen maláriafertőzések miatt. Márpedig ez itt nem gyerekjáték, az Okavango deltája különösen fertőzött, már el is kezdtük szedni a Malarone-t, mert itt elég sok napot töltünk majd.
De ezt a következő bejegyzésben olvashatod, mert a delta már Botswana területén fekszik.