A Kis-Tisza Üdülőház és Horgásztanya meghívásának eleget téve, az elmúlt hétvégét Tiszaladány és környékének felfedezésével töltöttük. Miután a pecabot markolása órákon át nem az én műfajom, hiába tűnt a falu határában álló, saját tóval és egy hatalmas parkkal rendelkező szálláshely egy igazi paradicsomnak, körülnéztem, milyen látnivalókat találok a környéken. Rögtön feltűnt, Bodrogkeresztúr közelsége, ami a világ ortodox zsidóinak egyre felkapottabb zarándokhelye, és a téma jól fűzhető a márciusi blogbejegyzésemhez. De Máriapócs sincs innen messze, ami évszázadok óta közismert keresztény zarándokhely. Talán erőltetett lenne a tavalyi El Camino utunkhoz kapcsolni, miután csak annyi a hasonlóság, hogy ezt a kegyhelyet is autóval közelítettük meg, de az kétségtelen, hogy bár nincs akkora hírverés, mint a Szent Jakab csontjaihoz vezető túraút körül, azért ez mégiscsak a miénk.
Máriapócs
A Nyírségben található település a könnyező Szűzanya (vagy, ahogy a görögkatolikusok mondják: Istenszülő) festményéről híres. Éppen a vasárnapi mise közepén értünk a Szent Mihály főangyalról elnevezett templomba, ahol görögkeleti külsőségek mellett, de a római katolikus hagyományokhoz hasonló istentisztelet zajlott. Abban a kiváltságban lehetett részünk, hogy szertartás után, maga a misét celebráló atya vezetett körbe bennünket, és mesélte el a híres kép történetét.
Az eredeti pócsi kegyképet 1676-ban festette Papp István, a helyi lelkész öccse, ami fel is került az akkori fatemplom oltárára. (Ezt a kis templomot eredeti rajzok alapján, a közelmúltban rekonstruálták és közvetlenül a mostani nagytemplom mellett található.) 1696. november 4-én nagyban zajlott a liturgia, amikor az egyik földműves észrevette, hogy az ikonosztázon elhelyezett Istenszülő szeméből folynak a könnyek. A könnyezés két hétig szünet nélkül tartott, így szép számmal érkezhettek hívők, akik a csodát megerősíthették. Több dokumentum is igazolja, hogy a császári seregek közelben tartózkodó tábornoka, egy bizonyos gróf Corbelli is megvizsgálta a jelenséget, minek következtében I. Lipót császár elég hamar lenyúlta a festményt, és „ideiglenesen” Bécsbe szállíttatta. Hiába tiltakoztak a helyi lakosok, 1697. március 1-jén 150 lovas katona sortüze mellett einstadolták a képet, ami a mai napig megtalálható a Stephansdom déli oldalhajójában. Csakhogy az a Mária többet már nem volt hajlandó könnyezni.
Nem úgy a számos másolat közül az az egy reprodukció, amit II. Rákóczi Ferenc hathatós közbenjárására az osztrákok Pócsra küldtek. Az ugyanis az 1715. augusztus 1-jén tartott istentiszteleten újra könnyezett. A több napig tartó csodát ismét sok százan nézhették meg, köztük maga az egri püspök.
A máriapócsi kegykép harmadik könnyezése 1905. december 3-án kezdődött és egészen 19-ig folyamatosan tartott. A könnyezés valódiságát egyházi és világi vegyes bizottság állapította meg. A könnyeket felfogó selyemkendőt kicsiny foglalatban a templom falára függesztették, ami ma is ott található a kegykép alatt. Időnként megnyitják a képhez vezető falépcsőt is, hogy a hívek „értetkőzni” (megérintés útján kapcsolatot teremteni Istennel) tudjanak. Ezt idén, eddig több mint 46 ezren tették meg. Hogy ezek az emberek mennyivel járultak hozzá a templom fenntartásához, nem szólt a fáma.
A jelenlegi, barokk stílusú templom 1856-ban készült el, amelynek két évvel később XII. Pius pápa a bazilika minor címet adományozta. A kegyoltár melletti falakon keretezett üvegtárolókban őrzik azokat a fogadalmi ajándékokat, melyeket a hívek hálából ajánlottak az Istenszülőnek. Botok és mankók beszélnek az itt végbement gyógyulásokról, sőt a szószék melletti falon egy pár bilincs is látható, amely egy ártatlanul halálra ítélet emberről esett le, amikor az, utolsó kívánsága szerint, egy imát mondhatott el a szent képnél.
A kegyhely egész év folyamán látogatható, de aki szereti a tömeget, az búcsúkor menjen július 20-án vagy augusztus 15-én, esetleg szeptember 8-án.
Körbesétáltuk a bazilikát és az atya megmutatta nekünk annak a méhcsaládnak a leszármazottait, akik több mint egy évszázaddal ezelőtt költöztek ide. A sztori szerint, egy környékbeli méhész, aki köszvényes lábának meggyógyulását várta a zarándokúttól, fogadalmat tett, hogy ha sikerrel jár, egy méhcsaládot ajándékoz majd a templomnak. És bár Isten teljesítette az óhaját, ő úgy gondolta, hogy a papok semmi hasznát nem vennék az ő méheinek, ezért mégiscsak megtartja őket. Csakhogy mire hazaért, a komplett kas kiköltözött, és meg sem álltak Máriapócsig, ahol a templom északi oldalán, egy repedésbe helyezték át otthonukat. Éppen az altemplom sírjaitól érkeztünk vissza a kertbe, amikor megszólalt a harangjáték, mintegy végszóként a látogatásunkra.
Állítólag a közeljövőben nem várható újabb könnyezés, annyira jól megy most a magyarok szekere előre (nem hátra).
Nyírbátor
Az ökumenikus mozgalom jegyében ellátogattunk a Máriapócstól mindössze 12 kilométerre lévő, Báthoriakról is híres nyírségi település központjában álló református templomhoz. Kicsit meglepett, hogy belépődíjat kérnek (500,-HUF) azért, hogy megnézhessük a puritán berendezést, de legalább nyitva volt, sőt az ott szolgálatot teljesítő hölgy kifogástalan történelmi visszatekintést nyújtott, hogy kárpótoljon az üres falak látványáért. A templomot még 1480-ban kezdték építeni a Báthori család mauzóleumának, ami aztán 1511-re olyan jól sikerült, hogy azóta is Magyarország legnagyobb gótikus temploma. Az 1640-ben mellé épített, 30 m magas harangtorony pedig a legnagyobb fatorony hazánkban.
A reformáció évei alatt az enteriőrt „megtisztították” a feleslegesnek hitt festményektől és szobroktól, mindössze Báthori István erdélyi vajda márványból faragott sírfedele porosodik az egykori sekrestyében, így csak a letisztult ornamentikában, egy felújított orgonában és egy arra járó hívő tenorjában gyönyörködhettünk.
Tettünk egy kört a városban és lencsevégre kaptunk néhány látványosságot, aztán visszaindultunk Borsodba. Akarom mondani: Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyébe. (Mielőtt még valaki azzal vádolna, hogy nem haladok előre a korral.)
Bodrogkeresztúr
Tokaj szomszédságában, a Bodrog partján fekvő faluról először egy Fülöp nevű celeb gólya kapcsán hallottam, aki 13 évéből 12-őt itt élt (állítólag még télen is), majd egy felsővezetéknek repülve kimúlt. Az ezer lelket számláló településen a legnagyobb az egy főre eső gólyafészkek száma hazánkban. Idén még egy Gólyavédelmi Központot is átadtak, ami ugyan nem fedi le az én érdeklődési körömet, de bizonyára sokkal hasznosabb módja a közpénz elköltésének, mint amiről korábban elhíresült a település. Mindannyian emlékszünk arra a botrányra, amikor egy 40 centi magas „kilátót” építettek itt közel 40 millió forintból. Az idő bebizonyította, hogy megérte ráfordítani a pályázati pénzeket. Bár a kilátás nem lett szebb a környező dombokra, mint korábban, viszont olyan reklámot kapott a falu, amit azóta sem.
Vagyis hát, dehogynem. Az utóbbi években Bodrogkeresztúr, mint zsidó zarándokhely vonult be a köztudatba. Minden év áprilisában ortodox hívők és New Yorki haszidok lepik el a falut jellegzetes hajviseletükkel, és XIX. századi karmestereket idéző öltözetükkel megmosolyogtatva a helyieket. Reb Saje csodarabbi halálának évfordulójára jönnek ide ezrével imádkozni a világ minden tájáról. Idén állítólag hetvenezren. Na, ezt látni kell nekünk is!
Sajnos, első nekifutásra nem sikerült bejutnunk a temetőbe. Az őrséget teljesítő, kedves hölgy, utunkat állta, mert sapka nélkül kíséreltük megnézni a rabbi síremlékét. Tőle tudtuk meg, hogy a zarándokok folyamatosan érkeznek az év minden szakában, ezért 24 órás szolgálatban várják a hívőket, és akár az éjszaka közepén is beengedik, csak legyen rajtuk fejfedő. A nőknek ugyan nem kell feltétlenül sapka, de nem is engedik be őket a fő helyiségbe, csak hátulról kukucskálhatnak egy ablakon.
Másnap egy kipának kinevezett baseball-sapkával és egy szalmakalappal felvértezve jelentünk meg a helyszínen, de akkor éppen egy idős, szakállas zsidó bácsi imádkozott bőszen a sírnál, és egy fiatalabb társa teljes harci díszben (tfilin, cicesz, talesz) hajlongott őszinte átéléssel, ezért nem akartam őket zavarni és egy másik, üvegezett helyiségből figyeltem őket.
Kata eközben megkereste az utolsó, itt eltemetett halott sírját. A város utolsó zsidó lakosa, Winkler Frida (1979-ben halt meg) a csodarabbi távoli rokona volt, aki csak azért maradt itt, hogy gondozza a temetőben a rabbi sírját.
A rabbi nevéhez még halála után is kapcsolódnak csodák. Egy ilyen esetet osztott meg velünk az őr-hölgy, aki már sokadik éve teljesít itt szolgálatot. Történt, hogy a rabbi Amerikában élő unokája, közel a nyolcvanhoz, egyszer csak kómába esett. Fél évig feküdt öntudatlanul egy kórházi ágyon, amikor valamelyik rokonának eszébe jutott, hogy videókapcsolatot létesítsenek az óhazában lévő szent sírhellyel, és úgy imádkoznak érte. Az ötlet bejött, a bácsi nem csak, hogy felébredt, de fel is gyógyult annyira, hogy még kétszer el tudott látogatni Bodrogkeresztúrra. (Állítólag kifogástalanul beszélt magyarul.)
Tokaj
Nem tudok nem hangot adni abbéli csalódásomnak, ami Tokajon ért azok után, hogy a mostani kormányzat hány milliárdot tolt bele a négyezer fős településbe. Abból indultam ki, hogyha Lévai Anikó már a ’98-as hatalomra kerüléskor tekintélyes méretű szőlőbirtokokat szerzett itt, és most a lánya fektet be ugyanide, akkor olyan csoda vár majd a Tiszta-parti városban, hogy ihaj-csuhaj.
Bár a falu méretű városnak egy modern amfiteátrum mellett saját kőszínháza, és egyeteme is van már, ettől még egy unalmas község benyomását keltette, csak a tömeg nagyobb, mint más borsodi falvakban. A pályaudvar tehervagonjaira néző pincesor közel sem olyan hangulatos, mint Villányban, ráadásul a pincészetek többsége zárva volt hétfőn délután. Az igazat megvallva ez zavart legkevésbé, miután a kedvenc boromat itt amúgy sem árulják. Kedvenc borom ugyanis a sör. Így aztán inkább a környéken csalinkáztunk. Megnéztük a tarcali bányatavat és a fölötte magasodó Krisztus szobrot. Hazafelé még beugrottunk a Szerencsi Csokoládégyár mintaboltjába, hogy egy kis macskanyelvvel tegyük elviselhetővé a hazáig vezető, több mint kétórás utat.
