Monaco fél nap alatt

 „Egészségügyi séta” címmel rövid sorozatot indítottam, melyben néhány városról fogom megosztani a gondolataimat, és útvonaltippeket ajánlok közszolgálati jelleggel.
  Verona, Porto, Segovia, Madrid, Barcelona, Cinque Terre látnivalói után bővebben írok majd utunk valódi céljáról az El Camino zarándokútról. 

MONACO

  A mentális egészség is fontos, márpedig ha valakinek önértékelési zavarai vannak, annak nem árt egy sétát tennie Monaco sűrűn beépített hegyoldalain. Nekem például már-már kezdett fejembe szállni a tudat, hogy egy majdnem új Dácia büszke tulajdonosaként döngethetek az utakon, és csak egy hajszál hiányzott ahhoz, hogy letekert ablakomon át üvöltessem a hifiből, hogy „csak a nézését, meg a járását...”

  Ebben a városban (országban) mindannyian tanulhatunk egy kis alázatot. Aki a frissen elnyert közbeszerzési pályázaton talált millióit Mercédeszre vagy BMW-re költi és idejön, hogy a maradékot feltegye a rulett asztalra, meglepetten tapasztalhatja, hogy a negyvenmilliós verdáját itt úgy elhajtja a portás a kaszinó elől, mint úszómester a kukucskáló kölyköket a női napozótól.
  Kettőkor foglalhattuk el a szobát, ami megérkezéskor tudatosult bennem, hogy nem is Monacóban van, pedig csak két saroknyira voltunk a Casino Monte-Carlo épületétől. A sűrűn beépített tengerparti hegyoldalnak ugyanis csak az alsó fele tartozik a hercegséghez, a mi utcánk páratlan számai már Beausoleil nevű francia város része.

  Természetesen egy földalatti garázsban parkoltuk le a verdát, mert az utcán csak kihalásos alapon lehet parkolóhelyhez jutni. A 24 eurós napi ár, az egynegyedét tette ki szállásköltségünknek, pedig az autónk nem igényel tiszta törölközőt, minibárt és légkondicionálást. Megállapítottam, hogyha Monacóba költözöm, parkolóba fektetem a felesleges milliárdjaimat. Ennek persze igen csekély az esélye, és nemcsak az említett összeg hiánya miatt, hanem a világ legnagyobb népsűrűsége is aggaszt kissé. Nehezen viselem a tömeget. Nem beszélve arról, hogy az „ország” államfőjét, II. Albertet csak hercegként aposztrofálják a helyiek, ami roppant zsenánt. (A mi Albertünket legalább császárnak hívták.)

  Mindössze egy parkon kellett átvágnunk, hogy eljussunk a kaszinóig. A tikkasztó kora délutáni melegben kevesen őgyelegtek a XIX. századi épület előtt, azok is inkább a polgárpukkasztó álomautók mellett fényképeztették magukat. Az igazi élet itt estefelé kezdődik, amikor egymás (nem repedt) sarkára lépnek a feltöltött mellű, kacsacsőrű nők nyakig érő combokkal. Éppen csak, hogy árcímke nem fityeg a nyakukban. Az orosz turistákat sem tudja otthon tartani holmi embargó, boldogan fizetik ki a tízeurós belépőt, amivel persze csak a félkarú rablókig jutnak be, de azzal is lehet menőzni a VKontakte (ruszki fészbuk) oldalon.

  A kaszinó melletti Cafe de Paris átépítés alatt áll, így a belle époque stílusban emelt kávéháznak csak a teljesen kommersz, kiskörúti stílusú teraszát figyelhettük meg, ahogy turisták hadai áhítattal kortyolgatják a kapucsínót.
  A vele szemközti, 1864-ben átadott épület szintén a Párizs nevet viseli. A Hotel de Paris, ahol olyan illusztris személyek múlatták az időt egykoron, mint Verdi vagy Dumas. Nem tudom, hogy egy mai zeneszerzőnek vagy írónak tellene-e az ezereurós szobaárakra, minden esetre mi nem költöztünk át, túl nagy a nyüzsi.

  A Forma 1-es pálya nyomvonalát követve jutottunk le a kikötőhöz. Nem volt nehéz dolgunk, mert bár a Monacói Nagydíj már egy hete lezajlott, a kordonokat és lelátókat még mindig nem bontották el. Hiába, a lassú munkához idő kell, még gazdagéknál is. A kikötőben aztán kisebb csalódás ért, mert nem láttam sehol a Lady MRD, vagy a Seagull MRD jachtokat (Merthogy Szíjj Lászlónak már kettő is van.)

  Felkapaszkodtunk a Le Rocher névre hallgató hegyre, ami egyetlen hatalmas sziklatömb. Nyolcszáz méterre nyúlik be a tengerbe és háromszáz méter széles. Lifttel is fel lehet jutni, de csak a túloldalról, ahol nem igazán járnak turisták. A Palais du Prince (Albert herceg kecója) mellett számos állami hivatal és jó néhány lakóház épült ide. Elzarándokoltunk a Saint Nicholas katedrálishoz is, amit zárva találtunk, ezért a palota előtti téren rendezett kézműves vásárhoz sétáltunk. A tér mostanában kordonnal van lezárva, és egy repülőtérihez hasonló átvilágítókapun át juthatunk csak be.

  Nagyjából két óra alatt végigcsoszogtuk a világ második legkisebb országát és már majdnem mindent láttunk. A herceg autógyűjteményének otthont adó múzeum már bezárt, ezért trolira ültünk, ami visszavitt minket a szállodákhoz. A kéteurós viteldíjat valami érthetetlen okból nem kérte el a sofőr, csak hajtogatta, hogy „gratis”, de nem tudtam megfejteni az okát. Csak arra tudok gondolni, hogy felismert, és nem szerette volna, ha valami negatívat írnék róla a Fikatours blogon.

Délutáni séta Veronában

„Egészségügyi séta” címmel rövid sorozatot indítok, melyben néhány városról fogom megosztani a gondolataimat, és útvonaltippeket ajánlok közszolgálati jelleggel.
(Verona, Monaco, Porto, Segovia, Madrid, Barcelona, Cinque Terre látnivalói után bővebben írok majd utunk valódi céljáról, az El Camino zarándokútról.)

VERONA

  Egy hétezer kilométeres európai túra első állomásaként a tőlünk hétszáz kilométerre fekvő Veronába látogattunk. Balatontól rajtoltunk el, így már a koradélutáni órákban megérkeztünk a 273 ezres város szélén álló szálláshelyünkre. Lemostuk az út porát, és nyakunkba vettük a várost. Gyér szombati forgalom mellett közelítettük meg a belvárost, amely 2000 óta az UNESCO világörökség része, és ókori emlékekben Róma után a második leggazdagabb Európában. Nem csoda, hogy izgatottan hajtottunk be az óváros közelében lévő mélygarázsok egyikébe. A háromeurós óránkénti tarifa elég borsos, főleg így négyszáz feletti euró árfolyamnál, de hát így adózik az autós turista, miután már kifizette az idáig vezető út pofátlanul magas autópályadíjait, és a kéteurós benzinár sokkhatása ellenére idelátogatott.

  Sétánkat a város központi és egyben legnagyobb terén kezdtük a Piazza Bra (Amit olaszosan brának ejtünk és nem brének.) Elnevezése egyébként német eredetű, a breit (széles) szóból származik. A tér közepén egy gondozott park terpeszkedik, az elmaradhatatlan szökőkúttal és lovas szoborral. A parkot délutánra már ellepték az egész napos sétától megfáradt turista hordák. A teret számos történelmi épület szegélyezi (Palazzo Gran Guardia és a Palazzo Barbieri), de a fő látványosság kétségtelenül az Aréna.

  Az Amfiteátrum, amire leginkább kíváncsiak voltunk, és ahová ezen a napon nem léphettünk be, ugyanis egy esti operaelőadásra készültek. Végül is, egyik aréna olyan, mint a másik: középen egy nagy placc, és körülötte ülőhelyek gyűrűznek lépcsőzetesen emelkedve. Igaz, hogy ezt az I. században építették szorgos rabszolgák fehér és rózsaszínű mészkőből, és még ma is olyan állapotban van, hogy tizenötezres rendezvényeket lehet benne tartani, de hát akkor is csak egy stadion, amiből nálunk minden mezővárosra jut egy.

  A Via Giuseppe Mazzini sétálóutcán folytattuk a látványosságok felfedezését, amit nejem kissé félreértelmezett, hiába mondtam neki, hogy a Gucci és LV butik nem része az ókori emlékeknek. A kelleténél lényegesen több időt töltött a kirakatok tanulmányozásával, de végül elérkeztünk a következő ikonikus pontra.
  Bár több Shakespeare-darabnak is helyszíne ez a város, elsőként mindannyiunknak a Rómeó és Júlia ugrik be. Nem csoda, hogy már messziről lehet látni, melyik a Casa di Giulietta, annyi kíváncsiskodó tolong a bejáratnál. A háznak természetesen semmi köze sincs a Capulet-családhoz, de még csak nem is ez az épület inspirálta a nagy drámaírót, hiszen az erkélyt, amelyért 6 eurót gombolnak le a fényképezkedő balekoktól, csak 1936-ben építették, éppen ezzel a szándékkal.

  Innen csak két sarok a Piazza Delle Erbe, Verona történelmi városközpontjának a centruma. A szabálytalan négyszög alakú tér a rómaiak idején a Fórum helyszíne volt. A teret ma középkori házak szegélyezik: az 1301-ben épült Casa dei Mercanti vagy a XV. században emelt Palazzo Maffei. Megpihentem a tér közepén álló XIV. századi szökőkút lépcsőjén, és egy IV. századi Madonna-szoborral szemeztem, miközben Kata felment fotókat készíteni a Lamberti toronyba.
  Az Erbe tér melletti Torre dei Lamberti 1173-ban épült, és 6 euróért lift repít fel a tetejébe. Ott aztán észreveszi a szeleburdi turista, hogy a fényképező apparátust a férje nyakában hagyta, így korunk vívmányával, egy okostelefonnal készít káprázatos fotókat a tetőcserepekről.

  A torony bejáratától balra fordulva lyukadtunk ki a Piazza dei Signori térre, ami lényegesen nyugodtabb hely, már ami a látogatók tömegét illeti. XIV. és XV. századi paloták között folytattuk az utunkat a város legszebb temploma felé.
  A XIV. században épült gótikus Chiesa di Santa Anastasia kívülről nem tűnik nagy eresztésnek, de belépve elámultunk a sok szobor és freskó láttán. Az útikönyvünk szerint 3 euró lett volna a belépő, de mi ingyen jutottunk be, jegyárusnak nyomát sem láttuk. Ennek leginkább Szent Antal örülhetett, akinek szobra alatti perselybe dobtuk az előkészített pénzt.

  Az óvárost körülölelő Adige-folyó felett, egy Krisztus előtt száz évvel épült hídon, a Ponte Pietrán sétáltunk át a túlpartra, ahol a Teatro Romano romjai húzódnak. Sajnos nem sok maradt fent az egykori színházból, de egy fotót megér, és amúgy is erre kell felmenni a várba. Mármint annak, aki nem olyan lusta, mint én, és nem a közeli siklót választja.
  A Castel San Pietróhoz ugyanis egy vezető nélküli járművel is feljuthatunk. A 2,50-es retúrjegyet automatából kellett megvennünk és jegyszedő helyett is csak önműködő sorompó fogad. A rómaiak által épített várnak már nyomát sem láthatjuk itt, sőt, az osztrákok építette kastélyt is lerombolták Napóleon seregei 1801-ben, de a panoráma lenyűgöző a városra és a büfében jéghideg Aperol Spritzet szolgálnak fel.

 Elcsigázva poroszkáltunk vissza a városba, de még útba ejtettük a felírt látnivalókat, nehogy hiányérzetünk maradjon. Bekukkantottunk a nem sokára ezer éves veronai katedrálisba (Duomo), és megnéztük a Porta Borsarinak keresztelt ókori kaput, amely a Corso végében áll. Vetettünk egy pillantást a Ponte di Castelvecchio hídra, ami 1354-es építésekor a világ legnagyobb boltíve volt a maga 48,7 méteres fesztávjával.

SIRMIONE

  Ha már Veronában vagyunk, vétek kihagyni a Garda-tó déli partján épült Sirmione városkát, amit csupán félórás autókázással elérhetünk. Érdemes korán indulni, mert a parkolók hamar megtelnek. Sirmione szépségéről a római költő, Catullus is ódákat zengett. Én ezt nem fogom megtenni, de valóban egy gyöngyszem a félszigetre épült település, mármint addig, amíg el nem lepik a turisták. Tíz óra után már lépni nem lehet a szűk utcácskákon.
  A Scaligero erőd inkább csak kívülről látványos, nem éri meg a 6 eurós belépőt, hogy belülről is megnézzük a nagy semmit, vagy maximum a XIV. században épült, erődítményszerű dokkot.