„Egészségügyi séta” címmel rövid
sorozatot indítottam, melyben néhány városról fogom megosztani a gondolataimat,
és útvonaltippeket ajánlok közszolgálati jelleggel.
Verona, Porto, Segovia, Madrid, Barcelona, Cinque Terre látnivalói után bővebben írok majd utunk valódi
céljáról az El Camino zarándokútról.
MONACO
A mentális egészség is fontos, márpedig ha valakinek önértékelési zavarai vannak, annak nem árt egy sétát tennie Monaco sűrűn beépített hegyoldalain. Nekem például már-már kezdett fejembe szállni a tudat, hogy egy majdnem új Dácia büszke tulajdonosaként döngethetek az utakon, és csak egy hajszál hiányzott ahhoz, hogy letekert ablakomon át üvöltessem a hifiből, hogy „csak a nézését, meg a járását...”
Ebben a városban (országban)
mindannyian tanulhatunk egy kis alázatot. Aki a frissen elnyert közbeszerzési
pályázaton talált millióit Mercédeszre vagy BMW-re költi és idejön, hogy a
maradékot feltegye a rulett asztalra, meglepetten tapasztalhatja, hogy a
negyvenmilliós verdáját itt úgy elhajtja a portás a kaszinó elől, mint
úszómester a kukucskáló kölyköket a női napozótól.
Kettőkor foglalhattuk el a
szobát, ami megérkezéskor tudatosult bennem, hogy nem is Monacóban van, pedig
csak két saroknyira voltunk a Casino Monte-Carlo épületétől. A sűrűn beépített
tengerparti hegyoldalnak ugyanis csak az alsó fele tartozik a hercegséghez, a
mi utcánk páratlan számai már Beausoleil nevű francia város része.
Természetesen egy földalatti garázsban parkoltuk le a verdát, mert az utcán csak kihalásos alapon lehet parkolóhelyhez jutni. A 24 eurós napi ár, az egynegyedét tette ki szállásköltségünknek, pedig az autónk nem igényel tiszta törölközőt, minibárt és légkondicionálást. Megállapítottam, hogyha Monacóba költözöm, parkolóba fektetem a felesleges milliárdjaimat. Ennek persze igen csekély az esélye, és nemcsak az említett összeg hiánya miatt, hanem a világ legnagyobb népsűrűsége is aggaszt kissé. Nehezen viselem a tömeget. Nem beszélve arról, hogy az „ország” államfőjét, II. Albertet csak hercegként aposztrofálják a helyiek, ami roppant zsenánt. (A mi Albertünket legalább császárnak hívták.)
Mindössze egy parkon kellett átvágnunk, hogy eljussunk a kaszinóig. A tikkasztó kora délutáni melegben kevesen őgyelegtek a XIX. századi épület előtt, azok is inkább a polgárpukkasztó álomautók mellett fényképeztették magukat. Az igazi élet itt estefelé kezdődik, amikor egymás (nem repedt) sarkára lépnek a feltöltött mellű, kacsacsőrű nők nyakig érő combokkal. Éppen csak, hogy árcímke nem fityeg a nyakukban. Az orosz turistákat sem tudja otthon tartani holmi embargó, boldogan fizetik ki a tízeurós belépőt, amivel persze csak a félkarú rablókig jutnak be, de azzal is lehet menőzni a VKontakte (ruszki fészbuk) oldalon.
A kaszinó melletti Cafe de Paris
átépítés alatt áll, így a belle époque stílusban emelt kávéháznak csak a teljesen
kommersz, kiskörúti stílusú teraszát figyelhettük meg, ahogy turisták hadai
áhítattal kortyolgatják a kapucsínót.
A vele szemközti, 1864-ben
átadott épület szintén a Párizs nevet viseli. A Hotel de Paris, ahol olyan
illusztris személyek múlatták az időt egykoron, mint Verdi vagy Dumas. Nem
tudom, hogy egy mai zeneszerzőnek vagy írónak tellene-e az ezereurós szobaárakra,
minden esetre mi nem költöztünk át, túl nagy a nyüzsi.
A Forma 1-es pálya nyomvonalát követve jutottunk le a kikötőhöz. Nem volt nehéz dolgunk, mert bár a Monacói Nagydíj már egy hete lezajlott, a kordonokat és lelátókat még mindig nem bontották el. Hiába, a lassú munkához idő kell, még gazdagéknál is. A kikötőben aztán kisebb csalódás ért, mert nem láttam sehol a Lady MRD, vagy a Seagull MRD jachtokat (Merthogy Szíjj Lászlónak már kettő is van.)
Felkapaszkodtunk a Le Rocher névre hallgató hegyre, ami egyetlen hatalmas sziklatömb. Nyolcszáz méterre nyúlik be a tengerbe és háromszáz méter széles. Lifttel is fel lehet jutni, de csak a túloldalról, ahol nem igazán járnak turisták. A Palais du Prince (Albert herceg kecója) mellett számos állami hivatal és jó néhány lakóház épült ide. Elzarándokoltunk a Saint Nicholas katedrálishoz is, amit zárva találtunk, ezért a palota előtti téren rendezett kézműves vásárhoz sétáltunk. A tér mostanában kordonnal van lezárva, és egy repülőtérihez hasonló átvilágítókapun át juthatunk csak be.
Nagyjából két óra alatt végigcsoszogtuk a világ második legkisebb országát és már majdnem mindent láttunk. A herceg autógyűjteményének otthont adó múzeum már bezárt, ezért trolira ültünk, ami visszavitt minket a szállodákhoz. A kéteurós viteldíjat valami érthetetlen okból nem kérte el a sofőr, csak hajtogatta, hogy „gratis”, de nem tudtam megfejteni az okát. Csak arra tudok gondolni, hogy felismert, és nem szerette volna, ha valami negatívat írnék róla a Fikatours blogon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése