Sri Lankáról őszintén

0. nap: Úrnak születni kell

Ne firtassuk, hogy milyen szerencsével, de a lényeg az, hogy a Qatar Airways Business Class osztályán utazhattunk Colombóig. Életemben először adatott meg ez a lehetőség és talán utoljára, ezért aztán lejegyzeteltem magamnak pár gondolatot.

Nyilván azért, mert eddig akárhányszor felszálltam egy tengerentúli járatra, méla undorral haladtam át az első osztályon, hogy aztán bepréseljem magam a turista részleg összezsúfolt sorai közé, most egyfajta szégyenérzet futott át rajtam, ahogy ott pöffeszkedtem a harmadik ülésben, amit inkább hívnék fotelnek. Nem is néztem az utánunk érkező utastársak szemébe, hanem elmerültem az elegáns étlap tanulmányozásában, hogy meghozzam a felelősségteljes döntést, lazacot válasszak előételnek, avagy tapas tálat. Ekkor egy steward lépett oda hozzánk, aki bemutatkozott, hogy ő lesz a cseléd az utunk alatt és mindjárt felajánlott egy francia pezsgőt welcome drinknek, hogy komolyan vegyük a dolgot.

Elégedetten konstatáltam, hogy az élet kárpótolt az utolsó repülőutamért, amikor is a fal melletti székből egy kukkot sem láttam a tájból, ugyanis pont arra sorra nem jutott ablak, de még egy fél sem. Most akár három közül is válogathattam melyiken nézzem, ahogy szépen elemelkedünk a Ferihegyi reptér betonjáról. Alighogy felszálltunk kezdetét vette a vég nélküli zabálás. Egy Corona sör kesudióval, hogy ne unatkozzunk, amíg kihozzák az előételt (végül a krumpli salátás lazactál mellett döntöttem) majd a levest. Ekkor már úgy voltam, mint az egyszeri szolga Móricz novellájában, hogy kezdtem magam jóllakottnak érezni, pedig eltökélt szándékom volt, hogy kieszem a qatari emírt a vagyonából. A marhasztéket még legyűrtem, mert csak egy fine dining adag volt, de a desszertbe már csak belekotortam. 

Dél volt még és nem voltam álmos, de a nyomógombok segítségével lejjebb csúsztattam a háttámlát, kicsit alátámasztottam a vádlimat és a deréktámaszon is igazítottam egy cseppet, hogy kényelmesen hallgathassam a hi-fi fejhallgatón Jimi Hendrix egyik klasszikus lemezét a teljes diszkográfiából. Eközben elindult a biztonsági tájékoztató videó, hogy mit kell csinálnunk, ha zuhannánk. Vicces volt látni Messiéket, ahogy veszik fel a mentőmellényt, vagy az oxigénmaszkot a Qatar Air és Barcelona focicsapat együttműködésével készült videón.

Ha már itt tartunk, szerintem az előttem lévő sorban ülő fiatal magyar házaspár is egy focista család lehetett. Ez persze csak megérzés, nem volt a srácnak bundeszliga frizurája, sőt hipster szakálla sem, de mindketten rikító színű edzőcipőt hordtak, ami teljes diszharmóniában volt a Louis Vuitton táskájukkal. Fura, hogy az első osztály utasainak többsége egyáltalán nem néz ki milliomos üzletembernek, vagy politikusnak sőt, némelyik egyenesen prosztó szerkóban tolta. Nem hinném, hogy mindegyik valamelyik légitársaság alkalmazottja, vagy túlfoglalás miatt ideültetett ember lenne. Na mindegy, egy tapasztalat után nem vonok le mély következtetéseket.

Próbálok valami fogást találni, elvégre mégis csak a fikatours blogra írom az észrevételeimet, de nem igazán tudok mibe belekötni. Erősen ki volt nyalva a hátsónk, nem kellett rimánkodnom egy újabb sörért, amikor kifogyott a poharam. Talán csak annyi, hogy a monitorom lefagyott, amikor egy unalmas filmet szerettem volna tovább pörgetni.

Dohában az átszállásnál csak fokozódott a rongyrázás. A business lounge-ban olyan terülj-terülj asztal várt ránk, hogy egy komoly szállodának is becsületére vált volna. Mivel egy falat sem fért le a torkunkon, viszont azt hallottam, hogy nem árt, ha idegen országokban az ember fertőtlenít evés után egy kis alkohollal, töltettem magamnak egy korty Chivas Regal-t, aztán szétcsapattam egy kis Hennessy konyakkal, de tényleg csak a bacilusok miatt. Volt időnk, a csatlakozó járatunk egy órát késett.

Mondanom sem kell, hogy a Doha-Colombo járaton tovább folytatódott a trakta, elvégre vacsoraidő van. Én inkább az alvást választottam és teljesen vízszintbe eresztettem az ülésemet. Na persze csak miután újból fertőtlenítettem belsőleg, mert adok a higiéniára. 

1. nap: Becsekkolás fáradalmai

A vízumkérelmet már otthon elintéztük online, be is fizettük a 35 $ illetéket és egy óra múlva megkaptuk az ETA számunkat, amire itt hivatkoznunk kellett. (Tiszta Amerika.) Egyébként az sem tragédia, ha az ember enélkül érkezik, mert az imigration officer előtt még van egy pult, ahol el lehet intézni ezt a számot, de már 40 $. Nos, a kutya nem kérte a kinyomtatott official papírunkat, ami a hosszú számsort tartalmazta. Az egyenruhás lehúzta a mágnescsíknál az útlevelet és a gép már jelzett is, hogy jófiúk vagyunk. Az okmányellenőrzés után egy duty free részlegen halad át a kiút, ami attól érdekes, hogy egyeninget hordó férfiak lábasokat, mosógépet és más hasznos háztartási berendezést árulnak, parfümök és cigaretták helyett. Még egy utolsó bőrönd átvilágítás és már hip-hop kint voltunk a váróteremben, ahol nem számoltam, de kábé száz napbarnított pöttöm emberke tartott valamilyen táblát a legkülönbözőbb írásjellel feltűntetett nevekkel. Hajnali négyet írtunk ekkor, és álmos tekintettel próbáltuk felfedezni köztünk a miénket, merthogy a hotelünk még egy nappal az indulás előtt visszajelezte, hogy ne izguljak, ott fognak várni. De nem így volt. Szerencsére volt néhány pult, ahol távolsági taxi szolgáltatást kínáltak, ezért az egyiket meg is kérdeztem, mennyibe kerülne egy fuvar Mount Laviniába, Colombo déli kerületébe. A 22 dolláros ár nagyon baráti volt, mert a hotel ugyanezért 48-at kért volna. Nem sokáig örülhettem a megspórolt 26 zöldhasúnak, mert ahogy húztuk ki a bőröndöket, egyszer csak megpillantottam a nevemet egy kartonlapon.  Mégis csak megérkezett a hotel fuvarosa, igaz több mint egy órás késéssel.

Az első benyomás mindig meghatározó, hangzik a jól ismert közhelyben, de mint a közhelyek általában, ez is igaz. Megmondom őszintén, kellemesen csalódtam a colombói látványban, ahogy keresztül haladtunk az ébredező nagyvároson. Lehet, hogy ebben szerepet játszott a Berlitz útikalauza is, ami konkrétan lefikázza a fővárost, hogy ott szinte semmi látnivaló nincs. Fura, amikor egy útikönyv lebeszél egy múzeum látogatásáról, még ha tetszik is az őszinteségük. Ezek után valami nagyon lepukkadt helyet képzeltem el, ehhez képest az út mentén a legmenőbb autószalonok sorakoztak, a felhőkarcolók egymással versenyeztek, hogy ki tud magasabbra karcolni, de amitől leginkább leesett az állam, hogy emberek joggingolnak a vasárnap hajnali órákban az elmaradhatatlan, felsőkarra erősített telefonjukkal. 

Hétre érkeztünk be a helységről elnevezett Mount Lavinia Hotelbe, ahol kedvesen fogadtak és mondták, hogy csüccsenjünk le a hallban, mert pillanatnyilag nincs üres szobájuk, de majd szólnak, ha valaki kicsekkolt és rendet raktak utánuk. A tervem az volt, hogy délelőtt kifekszünk a tengerpartra és ott bekkeljük ki az időt, amíg átvehetjük a szobánkat, de ez most átírta a helyzetet, mert bármikor szólhatnak, hogy mehetünk. Dél lett már, mire ez a pillanat eljött, cserében viszont megkaptuk a szálloda legszarabb szobáját. Azért foglaltam ide, mert tetszett az 1806-ban épült gyarmati hangulatot árasztó épület atmoszférája, de arra nem gondoltam, hogy azóta nem igazán nyúltak a szobákhoz. Legalábbis a  miénket biztosan nem renoválták az elmúlt ötven évben. A mennyezetről hullott a vakolat, a falon több helyen ázás nyomok. Nem vagyok egy nyafogós típus, de én ilyen retkes hűtőszekrényt még életemben nem láttam. 

Na de ez mind semmi egy sok kalandot megélt utazónak. A csúcs az volt, hogy Sri Lanka összes vonata az ablakunk alatt harminc méterrel haladt el és mivel pont ott egy állomás is volt, mindegyik hosszasan dudált ha kellett, ha nem. Mindezt hajnaltól késő estig. Na csak azért ecsetelem ilyen hosszasan, mert a booking.com-on 8,1 osztályzata van a helynek. Még pár érdekesség, aztán lekattanok róla. Az úszómedencét csak az éttermen keresztül lehet megközelíteni, de ami a nagyobbik baja, hogy olyan kevés az ágy körülötte, hogy csak annak van esélye, aki már a napfelkelte előtt kipakolja a törölközőjét. Na és a varjak. Tudom, hogy arról nem tehetnek, de olyan pofátlan varjú hadak lepték el a környéket, akik nem átallanak akár a fejedre is rászállni, hogy az ember százszor meggondolja akar-e itt lubickolni. Ilyenkor még a csúzlival felfegyverzett biztonsági őr is tehetetlen.
Na de nem is a medence miatt utaztunk több ezer kilométert, megkérdeztem hát az ajtó előtt strázsáló admirális-generális ruhát viselő londinert, hogy jutok le a bícsre. Egyszerű volt, át kellett menni néhány shopon, konferencia termen, néhány irodákhoz vezető szűk folyosón, és már kint is találtuk magunkat a strandon. Az óceán itt igencsak meggyepálta a homokos partot, magas rámpát kiépítve a hűs habok és a fekhelyek közé. Olyannyira, hogy a napágyakban fekve nem is látszik a víz. Ez persze nem zavart meg minket abban, hogy végre leheveredjünk és mindjárt az első nap pecsenyére égessük magunkat. 

2-3. nap: Lazulás

Mivel az első napok programpontja a semmittevés volt, van időm elmélkedni a más nemzetek utálási sorrendjéről a nyaralóhelyeken. Arra gondolok hogy a hetvenes-nyolcvanas években a németekre voltam legjobban kiakadva. Biztos másnak is megvan az a kép, ahogy két német család az első napon összehaverkodik a balatoni kempingben és estére már közös sörpadot állítanak fel, hogy aztán megkezdődjön a hajnalig tartó kurjongatás. De ugyanilyen élményeim vannak jugoszláv és olasz üdülőhelyekről is. Jönnek Hansék, azt hiszik ők szarták a világot, és über hangosak, nem törődve másokkal.
Aztán a kilencvenes évektől átvették az első helyet a listámon az egész világot ellepő oroszok. Most is egy ilyen ruszki szingli horda telepedett le mellénk, és adják a nagyot, a márkás szemüvegeikkel, amiket feltehetően az isztambuli bazárban szereztek be. Folyamatosan telefonálnak valahova, mintha nélkülözhetetlenek lennének az otthon maradottak számára.

Na de ez mind semmi. Amit manapság a kínaiak művelnek, az mindent visz. Egyre többet látni őket nagy csoportokban a világ számos táján és onnan lehet megkülönböztetni őket más húzott szemű népektől, hogy ezek könyökölnek, tolakodnak és hangosságban felülmúlják az összes ázsiai nációt. 

És akkor most rátérnék egy másik igen fontos témára a mókus vs. patkány problematikára. A gondolatot az ébresztette fel bennem, hogy Sri Lankát ellepi az édi-bédi mókusok hada. Most is éppen az egyik felmászott a napernyő rúdján és próbál a strandtáskánk tartalmához hozzáférni. Kisebbek és szürkébbek az otthoni fajtáktól, de mégsem undorodunk tőlük, hiszen olyan aranyosak, ahogy mozgatják a kis pofazacskójukat. Miközben, ha mondjuk, egy másik rágcsálót látunk, történetesen egy méretes patkányt, azonnal sikításba törünk ki, pedig csak annyi a különbség, hogy annak vékonyabb a farka. Eszembe jutott az a régi marketinges mondás, hogy a patkány és a mókus között csak az a különbség, hogy a mókusnak jobb a PR-ja.

Már éppen kezdtük megszeretni a szállodánkat, a reggeli kifejezetten jó volt, a személyzet kedves, amikor vettem a bátorságot, hogy egy piña coladát rendeljek a parton. A 400 rúpiás árajánlat nem tűnt vészesnek, hanem amikor benyújtották a cechet kiderült, hogy az valójában 900+adó. Természetesen az ajánlatot adó pincért ekkorra már nem láttam sehol. Így történ, hogy ketten négyezer forintból szürcsöltük el az első és utolsó koktélunkat itt. 

Kitaláltuk, hogy vacsorázni inkább elmegyünk a parton egy közelben lévő, romantikus helyre, ahol mezítláb ülhetünk ki a homokos partra egy gyertyafényes asztalhoz. A konkurencia majdnem eltérített, mert ahogy andalogtunk le a parton, egy nyúlszájú fickó állt elénk és mondhatni igen szerény külsejű vendéglátóipari egységébe invitált. Tartottuk magunkat az eredeti tervhez, pedig a kiszemelt hely fából összeeszkábált épülete sem volt sokkal bizalomgerjesztőbb (a honlapjukon túl jól sikerült fotók vannak). Végül aztán elég jó kis vacsorát rittyentettek össze nekünk és itt találkoztam először a Sri Lankát sújtó sörhelyzettel. Na nem arról van szó, mintha a Lion márkájú sörükkel bármi baj lenne, csak hát az ára. Először azt hittem, hogy a szállodánk a rabló, hogy van pofájuk elkérni 1500 forintot egy üveg sörért, de kiderült, hogy ebben a kis helyi étteremben is hasonló árban mérik. Később aztán megtudtam, hogy itt a piát csak „nemzeti italboltban” lehet megvásárolni, mint a svédeknél és majdnem olyan drága, mind a skandináv országban.

Most már tele hassal és üres zsebbel gyalogoltunk vissza a szállodánkhoz, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy hatalmas, szépen feldíszített parti fészerben éppen esküvőt tartanak. Egy más kultúra ilyen eseménye mindig érdekesnek ígérkezik, ezért a közelbe merészkedtünk, hogy ellessünk néhány különleges pillanatot. Hát ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, a ceremónia pont úgy zajlott, mintha Almásfüzitőn lettünk volna. Fehér ruhás menyasszonnyal, öltönyös kinyalt vőlegénnyel és egy semmitmondó ruhába öltözött anyakönyvvezető nővel. A lagziban méretes hangszórókból bömbölt a világzene és a meghívottak gyerekei rohangáltak a homokban. Annyi volt csak a különbség, hogy itt nem rántott hús volt a menü, hanem természetesen valamilyen curry.

Na de mi is pontosan az a curry? Totál káosz volt a fejemben. Ez most akkor egy fűszernövény? Vagy fűszerkeverék? Vagy egy ételnek a neve? Nos, azóta megvan a megoldás: mindegyik. Van ilyen fűszernövény, (Murraya koenigii) de fűszerkeveréket is hívnak így, aminek fő alkotóelemei: római kömény, kurkuma, lepkeszegmag, csilipaprika és ami a vicces, hogy curry levelet nagyon ritkán tartalmaz. És hogy teljes legyen a képzavar, van egy édeskés-savanykás szósszal készült nyugat-indiai étel, amit szintén így hívnak.

4. nap: Kandy

Előző nap este besétáltunk a „faluba” hogy egy „rendes” helyen együnk valami helyi specialitást. Találtunk is egy félkész épületet, ahol a tulaj az első emeleten rendezte be takaros kifőzdéjét. Meglepetten konstatáltam, hogy itt még drágán sincs sör az étlapon, és nemtetszésemnek hangot is adtam. Cinkos összekacsintás volt a válasz és kisvártatva előkerült két doboz Lion, amit gyorsan áttöltött egy-egy vizespohárba, miközben a szomszéd asztalnál formás kis söröspohárból itták a bambit. Az alkoholárusítási engedélyt nagyon drágán mérik errefelé, ezért ezt az adózási problémát úgy hidalta át emberünk, hogy a lakása hűtőszekrényéből hozta át a hűsítő nedűt. Akárhogy is, hálás voltam érte, a 30 fokos melegben.

Dél körül értünk a sziget kulturális fővárosának számító Kandy-be, ahol kultúra ide vagy oda, első dolgom volt, hogy felkeressek egy hatósági italboltot, mert nem állapot, hogy ne legyen bebiztosítva az esti söradagom. Hát nagyon komoly kulturális élményem volt. A helyi CBA hátsó raktár bejáratánál, a szuterénbe kellett lemennem, ahol egy lerácsozott ablak előtt, vaskorlátok mentén álltak a szingaléz és tamil szesztestvérek, mint valami vasútállomás pénztáránál, hogy hozzájussanak a napi adagjukhoz. Ide álltam be egyedüli fehéremberként, nem kis feltűnést keltve. Egy feka figura, amolyan Szandokán féle, fokhagymaszagú lehelettel hozzám hajolt, hogy megtudakolja honnan jöttem. Mikor elmondtam magyar vagyok, rögtön rávágta, hogy Budapest. Ezzel nagy tiszteletet vívott ki bennem és visszakérdeztem, hogy na és ő hova valósi? Azt mondta kanadai, de ezt akkor sem hittem volna el neki, ha nem röhögi el magát, ahogy végignéztem a szakadt ruházatán. Végre sorra kerültem, akkor jött a szomorú hír, nincs Lion. Akkor mi van? Heineken vagy Tiger. Inkább a thai sört választottam, ha már Ázsiában vagyunk, holland sört ihatok otthon is. Nem mintha ennek az italnak bármi köze lett volna a tulipános vidékhez, maximum a haszon csapódik le néhány fapapucsos zsebében. Mondom a lényeget: 700 forintot kértek egy doboz sörért a nyomorultak. Igaz, az már be volt hűtve.
Tudom-tudom, most már írjak valamit Sri Lankáról is! Hát jó. Tudtátok, hogy hatezer elefánt él itt és abból kb. 5800 szabadon? Nem tudom, hogy a Pinnawala elefánt árvaház lakóit hova számítják, minden esetre él belőlük itt néhány tucat, hogy lehessen mutogatni a turistáknak. Van hozzá sztori is, hogy milyen sajnálatra méltó jószágok ezek, akiket a sanyargatás elől menekítettek ide, de a lényeg az, hogy ötezer forint fejenként az, hogy megnézzük őket, hogyan ballagnak le a falun át a folyóhoz, ahol tűzoltóslaggal fürdetik őket. Ha minden szögből lefényképezed az összes Jumbót és még a visszaúton vásárolsz valami csecsebecsét, akkor sincs ebben a programban több félóránál.

 A fő attrakció errefelé persze nem az elefántfürdetés, hanem a buddhisták nagy zarándokhelye a Fogtemplom. Itt őrzik ugyanis Buddha szemfogát. Legalább is a mende-monda szerint, merthogy meg nem lehet nézni csak a ládikát, amiben tárolják. Azt is csak néhány pillanatra, mert a tömeget hajtják előre, hogy mindenki megnézhesse az aranyozott ereklyét, aki vette a fáradságot, hogy idezarándokoljon és befizette a 3000 forintos belépőt. Persze csak külföldieknek ennyi, helyi lakósok ennek töredékéért bejuthatnak. A bejáratnál le kell adni lábbelinket, mert ezen a szent helyen még a kertben sem lehet cipőben császkálni. A díszes szentélyben ér a sokk, hogy annyi itt az ember, mint szardínia az északi tengerben. Szerzetesek és szerzetesnék, buddhisták és kíváncsiskodók a világ minden tájáról. Mindegy, ezért jöttünk, álljunk be! Egy fél óra csoszogás után, a kisablak közelében derül ki, hogy fotózni nem lehet. Sebaj, majd elménkben raktározzuk el a fenséges látványt. Csakhogy a kisablakhoz érve, csak annyit tudtam memorizálni, hogy két szerzetes ül bent egy kis helyiségben, aminek a végében egy arany színű mini sztupa van, és már lökdöstek is tovább, hogy más is akarja látni.

A templomkertben aztán kerestük egy csendes helyet, ahol Zsuzsától, a helyi idegenvezetőnktől sok mindent megtudtunk a fog történetéről, amiből annyit sikerült megjegyeznem, hogy egy bráhmin hercegnő a kontyába rejtve csempészte be a szigetre.

Zsuzsa és férje öt éve érkeztek Sri Lankára abban a reményben, hogy itt majd megtalálják a boldogságot. Hogy megtalálták-e az nem derült ki, de nekünk nagyon jól jött a helyismeretük és a tapasztalataik, amiket az elmúlt években szereztek be az országról és az itt élő népekről. Tőlük tudom, hogy a szingaléz többség nem annyira dolgos, mint a kisebbségben élő tamilok, viszont tele vannak önbizalommal és meg vannak róla győződve, hogy mindent jobban tudnak. Gond nélkül elvállalnak egy tolmács állást úgy, hogy két szót ismernek az adott nyelven, vagy fennhangon mesélik, milyen vállalkozásba vágnak holnaptól, miközben egy vasuk sincs megvalósítani azt. Hőbörögnek viszont minden kormányzati intézkedésen. Nem régiben az ÁFA-t meg akarták emelni 13-ról 15%-ra. Brutális nem? Erre kivonultak a szingalézek az utcára és olyan palávert vertek, hogy a nagyfőnök azonnal visszavonta az intézkedést. De akkor is elégedetlenkedtek, amikor a hatósági árakat csökkentették, hogy miért csak ennyivel? Csak halkan jegyzem meg, ez a mentalitás fényévekre van a buddhizmus által hirdetett elfogadó életmódtól. (poén)

Sokat meséltek még a korrupt helyi hatóságokról, (Nahát, ilyen van?) vagy az emberek megbízhatatlanságáról, ami sírba viheti a vállalkozásukat.

Volt még egy programunk estére, az elmaradhatatlan ázsiai táncszínház. Jó sok náció betömörül egy fülledt színházterembe, ahol aztán népviseletbe öltözött menyecskék és ifjoncok mozgását figyelhetjük meg, hogy még véletlenül sem sikerülnek egyszerre a betanult figurák. Nem akarok igazságtalan lenni a végére egész jól felpörgött a műsor, voltak akrobatikus elemek és a dobosok is megmutatták mit tudnak. Az est fénypontja a parázson járás volt, amit egy vastálcán előre felizzított faszénen adott elő két vállalkozó szellemű táncos fiú a nagyérdemű hüledezése közepette.

5. nap: Sigiriya, Dambulla

Hosszú autókázás várt ma ránk. Na nem azért mintha nagy lett volna a távolság, egyszerűen csak nem lehet haladni az országutakon, mert gyakorlatilag végig van valami az út mentén. Hol egy üzlet, vagy telephely, esetleg kajálda, máshol meg egyszerűen csak a sok tuktuk, a lomha teherautó matuzsálemek vagy az úton csoszogó gyalog miatt kell fékeznünk. Aki Sri Lankán útvonalat tervez nyugodtan számoljon csak 30-40 km/h átlagsebességgel, ennél többet csak a helyi BKV-sek tudnak produkálni, akiknek semmi se szent, ha előzni akarnak!
Ez a hosszú mikrobuszozás viszont alkalmat teremtett arra, hogy kikérdezzem a vendéglátónkat a sri lankai lét gyönyöréről és nyomorúságáról. Ebből aztán leszűrtem, hogy Zsuzsáék romantikus álmodozók, átitatva a buddhizmus szellemiségével, de az élet és főleg a vállalkozásvezetés folyton visszarángatja őket a földre. Sok a probléma a kinti társsal, aki ott vágja őket át, ahol tudja, pedig már leeshetett volna neki, hogy előbb-utóbb úgyis rájönnek a kis sumákságaira. Az alkalmazottakkal, akik teljességgel megbízhatatlanok, ami a határidőket és az elvégzett munka minőségét illeti. Ráadásul képtelenek felfogni, hogy az ideutazó magyar nem fogja tolerálni, hogy ők lazábban fogják fel az életet, mint az európaiak és nem is értik, miért olyan nagy tragédia, ha késnek egy-két órát a repülőtérről, vagy mondjuk kihagynak egy programpontot a beígért látnivalókból.

Sigiriya egy látványos bazalt monolit a dzsungel közepén, ami egyben újabb lehetőség, hogy kivegyenek néhány rúpiát szerencsétlen turisták zsebéből. Egész pontosan 9000,- forintnyit. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a helyieknek 100,- azaz száz forint ugyanez. Nincs bajom azzal, hogy sri lankaiaknak kedvezményes a beugró, talán csak az arányok érthetetlenek. Minden esetre élnek is a kedvező ár adta lehetőséggel és osztálykirándulások hada lepi el a meredek lépcsőket, amik a hegytetőre visznek. Néhol percekre lecövekelünk a szűk keresztmetszet miatt és mert valaki az elején óriás mókust látott és feltétlenül meg akarja vele osztani a tízóraiját. 

Van néhány vállalkozó szellemű, ámde rendes munkára rest helyi erő, aki kifigyeli, hogy ki szedi nehezebben a lépcsőket és készségesen segít a haladásban némi ellenszolgáltatás fejében. Ez a segítség abból áll, hogy fogja a könyöködet és taszigál felfelé. Még az elején el kell hessegetni őket, mert ha már feljöttek veled egy szintet, nincs kedvük visszamenni üres kézzel.

A sziklafal felénél egy rozsdamentes acél csigalépcsőn külön kitérőt lehet tenni a barlangrajzokhoz. (Visszafelé már egy ótvaros, rozsdás lépcsővel kell beérned.) Természetesen nem lehet fotózni a falra pingált csináltatott-cicis néniket. Könyörgöm, itt meg miért nem? A sziklahasadékba besüt a nap, fújja a szél, veri az eső a freskót, kinek fáj, ha kattintok egyet a telefonommal? Tudom, felmegyek a netre és annyi képet töltök le, amennyit nem szégyellek, de mégis csak van az emberben valami kényszer, hogyha már elutazott valahova, kivárta a pillanatot, stb., akkor ne csak ott álljon tátott szájjal, hanem megörökítse saját magának. Lehet, hogy nincs igazam és inkább földbe gyökerezett áhítattal kellene megélnem a pillanatot, de akkor se tiltsák meg azt, amiből senkinek semmilyen kára nem keletkezik.

Aztán van itt még egy tükörfalnak nevezett nyitott folyosószerűség. Azt most engedjük el, hogy mitől tükör, amikor a régesrég rákent tojásfehérje csillogásából ma már semmi sem maradt, viszont meg kell említenem azt a csodás PR fogást, hogy a telefirkált falat őr védi, hogy ne kerüljenek rá újabb kínai vagy bármilyen ákombákomok. „Brit tudósok” ugyanis felfedezték, hogy a sok „szeretlek Radzsiv” véset között van néhány ezeréves is, amiből nagyon sokat lehet megismerni a korábbi népek kultúrájából.

Ekkorra már kezd fáradni a látogató, pedig a fele még hátra van. A hegy derekán találjuk a látványos, hatalmas, faragott, oroszlánlábakat, ami között újabb lépcső általi megpróbáltatások várnak ránk, de itt már tériszonnyal kombinálva. Állítólag valaha volt egy faragott óriás oroszlán is, de ebben sokan kételkednek, (köztük én is) mert semmi erre utaló nyom nincs. Fent aztán csodás látkép tárul elénk, a táj gyönyörű. A várrom, amit egy korábbi paranoiás király emeltetett már nem annyira látványos, de mindenképp megéri felkapaszkodni. Az, aki lent marad a mancsoknál, hasonló tájban gyönyörködhet, csak számolnia kell egy esetleges méhtámadással. Erről már korábban is láttam tájékoztató táblákat, amiken felirat figyelmeztetett, hogy a sri lankai vérméhek nem szeretik a hangoskodókat, de ezt csak egy ügyes trükknek gondoltam, hogy tompítsák a rengeteg turista pofázásából gerjedő hangcunamit. Bár lehet valami a dologban, mert még egy menekülő helyet is kiépítettek, ahol egy egészségügyi ládát is találunk, ha mégis szarrá csíptek volna a kis dögök. 

Dambullai barlangtemplom innen nincs messze, ezért aztán a legtöbben összekötik a két programot. A városkába érve egy hatalmas aranyozott Buddhát fényképezhetünk le, de csak óvatosan, mert itt allergiásak arra, ha valaki együtt pózol a mester szobrával. Egy szelfi már komoly bűncselekménynek számít. Na de nem ez a fő durranás Dambullában, hanem egy barlang, ami valaha kolostor volt, ma egy szoborraktár. Ez a mániájuk az ázsiaiaknak. Kína, Laosz után már a harmadik olyan barlangban járok, ahol különböző méretű és fazonú Buddha szobrokat halmoznak fel nagy számban. Vezetőnktől hallottam azt a fontos információt, hogyha a fekvő Buddha, (amiből itt több méretes szobor is fellelhető) lábfejei egy vonalban vannak, akkor a holttestet ábrázolta a művész. Ha viszont el van csúszva kicsit, akkor csak relaxál az öreg. De lehet, hogy fordítva? Basszus, elfelejtettem! Itt már a kapuban levetetik a lábbeliket, úgyhogy a tűzforró makadám úton komoly feladat, hogy égési sérülések nélkül eljussunk az árnyékos szakaszig. A jó hír, hogy pár éve ingyenesen látogatható a hely, igaz akkoriban emelték a többszörösére a többi látnivaló belépőjegyének árát. 

Már csak egy program volt mára, az elmaradhatatlan fűszerkert. Van több is, amelyeknek ugyanaz a lényege. Bemutatják neked a különböző fűszernövényeket élőben és feldolgozva, hogy aztán az út végén megvehesd a becsomagolt fűszereket és gyógynövényeket a bolti ár duplájáért. Ahol mi voltunk, még annyiból tett rá egy lapáttal, hogy ügyes fiúcskák rögtönzött vállmasszázzsal dörzsölték be az illóolajokat az arra vállalkozó hölgyeknek.

Sikerült a hátralévő 33 km hazautat 1,5 óra alatt abszolválni, úgyhogy a vásárlás ma is elmaradt, mert a boltok többsége Kandy-ben bezár hatkor. Mindössze néhány képeslapot tudtunk beszerezni darabját 60 forintért és bélyeget rá Európába 50 (!) forintért. Hihetetlen, pedig ennyi.

6. nap: Hegyek között, völgyek között zakatol a tea.

Ez nem lehet igaz! Hajnali ötkor óbégatnak a közeli hindu templomban. Úgy látszik megtetszett nekik a szomszéd vallás müezzin módszere, és úgy döntöttek ők is imára hívják a hívőket egy jó erős hangszóróval. Aki meg nyaral, ráadásul még a jetlegét sem küzdötte le, rohadjon meg. Mindennek a tetejébe, egész éjjel majmok randalíroztak a padlástérben, ami olyan volt, mintha bútorokat tologatott volna valaki felettünk. Pedig a hotelünk a belváros közepén volt, a Fog templommal szemben, egy forgalmas kereszteződésben, de úgy látszik, ez a majomarcúakat nem zavarja.

Mai program, a messzeföldön híres ceyloni teaültetvények meglátogatása. Annak legalábbis egy csekély, ámde annál látványosabb szelete. Déli irányban indultunk, arccal a hegyeknek, mert a legjobb teateraszok ezer méter felett vannak. Látványos ültetvények között kanyargott a szerpentin, amikor megálltunk egy fél órára, hogy megvizsgáljuk a Ramboda vízesést közelebbről. Az főút menti parkolóból egy atom meredek, aszfaltozott úton lehet lemenni egy szintet, ahol egy hotel recepciójához lyukadunk ki. Ott aztán határozottan bemegyünk, és mielőtt még leszólítana bárki, beszállunk egy üvegfalú liftbe, amivel további métereket haladunk lefele a szálloda alsó szintjein lévő étteremig. Innen egy szűk ösvény vezet a vízeséshez, nem lehet eltéveszteni. Viszont, ha valaki jó fényképeket akar csinálni, délutánra kell időzítenie a látogatást, mert délelőtt pont szembe süt a nap, a zuhatag torka felől.

Innen, ahogy haladunk felfele az A5-ös úton, már nincs messze a Blue Field Tea Factory, ami egy működő, ötszintes valódi üzem, ahol egy kísérővel megnézhettük a teagyártás folyamatát. Felírogattam magamnak a gyártási folyamat részleteit, mert érdekelt, de most ezzel nem fárasztanám az olvasót, a lényeg az, hogy a zöld tea előállítása csak annyiban különbözik a fekete teától, hogy kimarad a fermentálás rész. Ami valójában csak annyi, hogy kihagynak egy pár órás folyamatot, amikor a szárított tealevelek oxidálódnak.

Innen üzenem a tea sznoboknak, hogy a minőségi tea nem attól függ, hogy mekkorák a levelek. Ez totál szubjektív. A legerősebb fekete teát például a már porszerű állapotból tudjuk főzni, amire korábban azt hittem, az a legszemetebb tea.  Minél nagyobb levelű egy tea, annál világosabb a főzet, hallottam a kedves tamil leányzótól, aki nagyon szépen ejtette az angolt. Na persze, végül is ezért ő az idegenvezető. Aztán ahogy szétválogatták a kész teafüvet, egy nemzetközi jelöléssel látják el, úgyhogy aki ért ezekhez a rövidítésekhez, pontosan tudja bárhol a világon, mit takar a BOPF jelölés, vagy hogy az OP feliratúból világos főzetet kapunk. Ezzel a tudással felvértezve aztán benyomulhatunk a shopjukba, ahol kedvünkre válogathatunk a különféle színű és ízesítésű teakeverékek közül, amiket megvehetünk díszes dobozkákban is ajándék gyanánt, de egyszerű papírzacskóban is, ha fontos az ár. Amúgy itt nem voltak olyan elvetemült árak, mint a tegnapi fűszerkertben, szóval be is vásároltunk jócskán.

Nem bírom megállni, hogy ne szidjam tele már megint a kínai turisztokat. Van egy kellemes teázó is itt, ahol ingyenes kóstolót kaphatunk, mielőtt a shopba mennénk bevásárolni. Jól esett volna nyugiban elfogyasztani egy csészével, de a sok kergebirka, ki-be rohangált, elfoglalták az összes asztalt és persze bent cigiznek a teázók orra alá.  

Ha tovább folytatjuk az utunkat, délre, még feljebb a hegyekbe, úgy kétezer méter magasságban találunk egy Nuwara nevű kisvárost, amit még a brit gyarmatosítók alapítottak, akik ide menekültek a sri lankai nyári hőség elől. Meg tudom érteni. A kellemes klímán kívül, van itt egy méretes csónakázó-tó, körbe hegyekkel, romantikus látvány. Némelyik épület még emlékeztet az angol építészeti stílusra, de azért túl sokat ne várjunk, nem egy Canterbury. 

A visszautat még muszáj elmesélnem. Jópofa volt, hogy kisiskolások a fehér egyenruhájukban, csapatostul kiállnak az út mellé, ott, ahol éppen egy patak csordogál és vödreiket lóbálva jelzik, hogy autómosást vállalnak jutányos áron. Ahogy néztem a nevetgélő fiúkat és lányokat, ez nem is annyira a pénzről szól, inkább a buliról. Hanem ahogy lejjebb haladtunk a szerpentinen, álldogált egy tíz év forma kissrác, aki virágot árult. Ő biztos nem buliból, mert mindent elkövetett, hogy megvegyük az amúgy csodaszép fehér gömb alakú vágott növényét. Konkrétan az történt, hogy amíg mi kanyarogtunk az út vonalát követve, addig ő egy meredek ösvényen leszaladt úgy, hogy ismét elénk került és nagy lelkesen lengette a kezében lévő csokrot. Integettünk neki, de álmomban sem gondoltam volna, hogy újabb vágtába kezd a teabokrok között és néhány kanyart levágva megint elénk tud kerülni. Amikor ezt a mutatványát már negyedszerre is előadta, megsajnáltam és megálltunk venni tőle néhány szálat. Ez a kép örökre belém égett. 

 Este még beugrottam volna a nemzeti pia boltba venni egy kis sört a nagy ijedségre, de nem volt nyitva sőt, jóformán semmi nem volt nyitva. Kiderült, hogy telihold van és ezt a természeti jelenséget Sri Lankán munkaszüneti nappal ünneplik. Ezt nálunk is bevezethetnék! Félholdkor pedig csak fél napot kelljen dolgozni. Nem is. Jobbat mondok. Csak teljes holdfogyatkozáskor kelljen dolgozni!

(Lehet, hogy Viktorunk olvassa a blogomat? Tegnap megszavazta a parlament, hogy húsvétkor ne csak a hétfő legyen szabad, hanem a nagypéntek is, ha látszik a hold, ha nem.)

7. nap: Vamos A La Playa

Sri Lanka nemcsak az elefántjairól híres, hanem a drágaköveiről is, ezért szinte kötelező meglátogatni egy drágakőcsiszoló üzemet. Jobb volt, mint amit vártam. Először egy kisfilmet néztünk meg a bányászat ősi módszereiről, amit egyébként még ma is űznek. Zsuzsának hála, magyar felirattal élvezhettük a bemutatót, amiért innen küldöm hálámat. A kútszerű aknát és az abból elágazó vájatokat egy életnagyságú maketten mutatják be, amin végig haladva jutunk el a valódi munkahelyre. Becsörtettünk heten egy kis műhelybe, ahol a szakik csiszolták a kavicsokat, mit sem törődve a fényképezőgépek kattogásával. Egy másik asztalnál készültek a gyűrűk és egyéb fémtárgyak alapjai. Látszott, hogy itt valódi munka folyik, nem fognak felállni és hazamenni, ha kitettük a lábunkat. Ezután átvezettek egy hatalmas helyiségbe, ahol már a késztermékekkel kápráztattak el bennünket. Megtudtam, hogy a legdrágább zafír 9-es keménységű, amire az én Drágám halkan megjegyezte, hogy „parasztkék”. Azt is csak most tudtam meg, hogy a zafír nem feltétlenül kék színű. Mentségemre szóljon, hogy nem mozgok otthonosan az ékszerek világában és ez már így is marad. Eztán jött a kínos rész, hogy - aha, nagyon szép, de most nagyon sietünk, talán majd legközelebb megvesszük azt a dió nagyságú smaragdot -. Na persze egy percig sem volt lelkiismeret furdalásom, hogy egyikünk sem vásárolt az ingyenes bemutató ellenére. Annál is inkább, mert a parkolójukban kizárólag európai luxusautók figyeltek. 

Mielőtt elhagytuk volna a várost, levezető programként sétáltunk egyet a botanikus kertben. Különleges ősfákat figyelhetünk itt meg, nagyjából úgy, mint a Margit-szigeten, csak itt 3000,- forintért. Azért kíváncsi lennék, hogy hányan járnának le futni vagy csak sétálni otthon, ha fizetni kéne a szigetért. Pedig voltak idők, amikor ez nálunk is így volt, de ez már történelem. Van még egy orchidea ház is, de az nagyon gagyi. Egy kisebb orchidea kertészet üvegházában is komolyabb választékot találni nálunk. Lesétáltunk a több hektáros park végébe, hogy egy függőhídról gyönyörködhessünk a Mahaweli folyóban, de kár volt. Kivártuk a sorunkat, mert egyszerre csak 6-8 embert engednek fel a keskeny hídra, de ezúttal a wow és a szokásos fotó elmaradt, annyira nem látványos az a rész. A visszafelé vezető úton viszont nagyon komoly denevér gyülekezetet verődött össze a tiszteletünkre. A mókus nagyságú bőregerek százasával csüngtek a fejünk feletti fákon. Úgy éreztem magam, mint az Ivaders videojátékban, a nyolcvanas években, ahogy próbáltunk átkelni a kritikus szakaszon guanó találat nélkül. 

Ma már csak egy feladat maradt hátra, lejutni épségben a déli partra. Ez nem tűnt egy komoly kihívásnak, mert csak Colomboig kell vacak utakon visszajutni, onnan már nagyrészt autópálya vezet le. Csakhogy a baj pont az autópályával van. Ott nincs szembe jövő busz, öngyilkos jelölt motoros, tök uncsi az egész. Emiatt aztán sofőrünk szépen elaludt. Gyanús volt, hogy többször indokolatlanul lelassultunk hatvanra, de amikor már a sávot kezdte elhagyni, javasoltuk neki, hogy álljunk meg a legközelebbi pihenőhelyen. Egy van ilyen a 140 kilométer szakaszon, de az nagyon pöpec. Modern épületben egy csomó vendéglátóhely, kisközért, tiszta slozi, stb.

Még javában sütött a nap, amikor megérkeztünk nyaralásunk végpontjára Unawatuna Beach-re. Elbúcsúztunk vendéglátóinktól, akikkel az elmúlt napokat töltöttük és belevetettük magunkat a habokba.

8. nap: Unawatuna

„Az Unawatuna Beach a Discovery Channel 2007-es és 2009-es felmérése szerint a világ legszebb strandja.” 

Ezt kár volt olvasnom, mert amúgy nem rossz a hely, dehogy a legszebb lenne? Mire föl? Egy jó fekvésű, pálmafák szegélyezte öböl és ezzel nagyjából vége is. A pár száz méteres strandszakasz igen eklektikus, ami a napágyak és ernyők egyvelegét illeti. A strandolók között vegyülnek a helyi srácok szakadt motorcsónakjaikkal, akik folyton el akarnak vinni valamilyen kirándulásra.

Pár éve állítólag elmosta a partot egy nagyobb vihar és akkor egy belga céggel pumpáltattak homokot a víz alól vissza a partra, amit azóta is kikezd a folytonos hullámzás. Ez a mi parti szállásunk előtt például egy méteres falat alakított ki, amin leugrálva lehet csak elérni a vizet. Lent pedig fekete homokot sodor ki a tenger. Nem tudom, hogy ez normális-e, valami másfajta kőzet tévedt erre, vagy konkrétan olajos lett valamitől a homok, minden esetre nem hinném, hogy ettől érdemelte ki a legszebb elismerést. Bár láttunk korallzátonyokat a víz alatt, ami miatt az úszkálás nehézkes, viszont sznorkelezni sem érdemes, mert néhány bágyadt tekintetű fekete halon kívül nincs semmi a partközelben.

Amúgy ettől még jól éreztük magunkat, a közvetlen vízparti szobánkból csak néhány lépést kellett tenni a napágyig. A szobánk is egész rendben volt, leszámítva, hogy nincs bent hűtő. Az egyhetes Gyulai már kezdett olvadozni és a maradék téliszalámink is lassan kenhető állagú lett. Viszont a személyzet bármikor csattintásra hozta a hideg sört és ez feledtette a hiányosságokat.

Este metamorfózison megy keresztül a part, mert a szálláshelyek kitelepítik az éttermeiket a homokba és ott sütik a halat, vadat, s mi jó falat. Van a parttal párhuzamosan egy kis „sétáló utca”, ahol több ékszerbolt is vár ránk, ha mondjuk este kilenckor jutna eszünkbe egy kis zafírt venni. Nagyon gáz. Járda nélküli, sötét, szűk utca, ahol folyton ugrálni kell a tuktukosok elől. Az üzletek szánalmas bódékban árulják portékájukat, az olcsó, hátizsákos szálláshelyek előtt magukat lazának gondoló, valójában csak mosdatlan fiatalok böngészik a telefonjukon, mi a fenét lehet itt csinálni. Megmondom: semmit. Teletömtük a hasunkat kb. 5 ezer Ft./fő és szépen elmentünk aludni, vagy éppen olvasni, mert a magunkkal hozott könyvekkel alig haladtunk, és mindjárt vége a nyaralásnak.

9. nap: Galle

Bocs, de én nem bírok napokig a tengerparton dögleni. Megfűztem az asszonyt, menjünk be a közeli Galle városkába, annál is inkább, mert a portugálok által alapított és a hollandok által felfejlesztett óvárost az útikönyvünk is melegen ajánlotta. A meleggel nem is volt gond, az jött menetrendszerűen, nem úgy a helyi járat, ami egyszerűen meg sem állt a megállónkban, pedig úgy tűnt, nincs is tele.

A tömegközlekedés rendkívül olcsó errefelé, az állam dotálja. Egy buszjegy például az öt kilométeres útra 40,- Ft. volt. Vannak maszek járatok is, azok általában jobban fel vannak cicomázva és még diszkózene is bömböl a hangszórókból. De vannak állami járatok, amik ha lehet, még szakadtabbak és semmi cicoma, de nagy valószínűséggel az is eljut A-ból B-be. 

A gallei erőd, ami maga az óváros, egy teljesen európai, kulturált negyed, max. félnapos program. Pénzváltó hely nincs, de azt tanácsolták nekünk, hogy ékszerboltokban szívesen váltanak fel dollárt és egész normális árfolyamon. Ezt én is alátámasztom, a második helyen ugyan, de nagyon szívesen felváltották a zöldhasút és még a kínálatukat sem volt muszáj végig néznem. Több keresztény templomot is láttunk, de vagy zárva volt, vagy mecsetté alakítva, mit sem törődve a gótikus stílussal.

A visszaút is egész jól összejött, bár a tuktukosok igyekeztek meggyőzni, hogy csak velük tudok visszamenni Unawatunába egy ezresért. Végül a busz-pályaudvaron ácsorgó csotrogányokon lévő kalauzoktól addig kérdeztük, míg megtaláltuk a járatunkat, mert a számozásra nemigen lehet hagyatkozni. Rövid várakozás után szép lassan elindul a busz, de a kaller még kiabál egy utolsót a lent kóválygó tömegnek, hogy merre megyünk, amire többen felugrálnak a mozgó buszra. Ami nagyon tetszett, hogy itt szó nélkül adják át a helyet az idősebbeknek és a gyerekkel utazó anyáknak.

10. nap: Game over

Minden jónak vége van egyszer. Mai napi feladat, kijutni a reptérre időben. Ez pillanatnyilag azt jelenti, hogy 4-5 órával (!) indulás előtt, mert a légikikötőben felújítási munkálatok zajlanak és a járatok csak estétől hajnalig járnak, ami jó nagy torlódással jár.

A megrendelt transzfer pontosan érkezett egy 60-70 közti bácsi és egy közepes állapotú Toyota Corolla formájában. Sofőrünk előzékenyen hagyta, hogy beszenvedjük a bőröndjeinket a csomagtartójába, majd nekivágtunk sri lankai utazásunk utolsó 160 kilométerének. Csakhogy megint jött az a fránya autópálya. A bácsit kétszer kellett ébresztenünk, mert már 50 alá csökkent a sebessége. Hogy a szeme mennyire volt nyitva, nem láttuk, mert sötét napszemüveget viselt. Amikor meg éppen ébren volt, rádudált egy megelőzött kocsira, hogy miért megy csak hetvennel.

A reptéren kétszer világítanak át. Először a nagy kofferekkel együtt, hogy egyáltalán a váróba beengedjenek, majd a becsekkolás után jön a szokásos vetkőzős (cipő, öv le) átvilágítás. Bent óriási tömeg, ülőhely semmi, ezért kénytelenek voltunk felkeresni a business lounge-ot (bocsi). Nem kell irigykedni, borzasztó gyenge volt a Chivas Regal-juk azután, hogy tíz napja csak kisüsti körtével fertőtlenítünk. A Martinihoz meg nem tudtak adni olíva bogyót, se rázva, se keverve. Na, ide se jövök többet.