Galápagost kihúztam a bakancslistámról.

Kedves érdeklődő! Nem okozok nagy meglepetést, egy kis Galapagos fikázást olvashatsz itt. Előre bocsájtom, nem azért leszek lesújtó véleménnyel a szigeten töltött három napomról, mert ez a blogom címe, hanem mert egy igazi, klasszikus bakancslistás helyről derült ki számomra, hogy egy kalap szar.

1. nap: Santa Cruz

Egy perui körút végén, levezetésnek szántuk a Galápagos-szigeteket. Ha már egyszer a közelben járunk, nézzük meg ezt is, ki tudja, lesz-e még rá lehetőségünk. A quitói repülőtér meglepetés volt számomra, teljesen korszerű, még játszótér is van. Minden széknél telefontöltő, szóval le a kalappal!
Jó kezdés után kezdődött a herce-hurca azzal, hogy a galápagosi utasokat teljesen külön kezelik. Mivel Ekvádorhoz tartozik, a „domestic flight” feliratot kerestük, de hamar kiderült, hogy nem ott kell bemennünk. Van egy külön bódé a várócsarnokban, ahol indítani kell a procedúrát. Elkérik az útlevelet, hosszasan írogatnak, majd lehúznak 20 dollárral. Na, gondoltam, ezt olcsón megúsztam, mindenki azt írta a neten, hogy Galápagosra 100 dolcsi fejenként a beugró, csak úgy. Az csak később derült ki, hogy ez a húszas nem az a százas. Akkor ez meg miért? Nem szeretem az ilyen alattomos sarcolásokat, de túltettem magam rajta, végtére mégis csak a nagy Galápagos, minden természetbarát álma, Darwin szigete, a mini Jurassic Park. Ahol az állatok olyan háborítatlanul élnek, hogy csak na.

A repülő aztán minden állomáson és megállóhelyen megállt, viszont kapunk cukorkát, hogy ne duguljon be a fülünk. Reggelire meg egy szottyadt szendót. De hát mit akarok? Koszos 130 ezerért vettem egy jegyet, örüljek, hogy elvisznek, még zabálni is akarok? Egyébként a járatot üzemeltető Latam légitársaság olasz illetőségű. Innen csókoltatom őket.

Már a landolás közben volt egy rossz előérzetem, mert a táj úgy nézett ki, mintha atomtámadás sújtotta volna a szigetet. Na de elhessegettem a negatív gondolataimat, hiszen ez még csak Baltra-sziget, ahol egy volt amerikai katonai bázis itt maradt kifutópályája miatt van repülőtér. Természetesen nem feledkeztek meg a 100 $  beugróról. Csak készpénzzel lehet fizetni, azt mondják, ez maga a nemzeti park belépő, merthogy az egész sziget egy nagy nemzeti park. Ezzel csak az a gond, hogy itt még nem ér véget a lehúzások sora. A busz még ingyen van a kikötőig és a vízibusz sem drága a maga 1 dolláros árával. Aztán jön egy 40 kilométeres közúti szakasz, merthogy a város pont a sziget ellenkező végében van. Léteznek buszok, állítólag 4 $/fő, de ez nekünk nem jött össze. Ugyanis a kikötőben remekül működő taxis maffia uralja a piacot. A busz ott állt ugyan, fel is szálltunk rá jó néhányan, a bőröndök a csomagtartóban, csakhogy az istennek nem akart elindulni. Türelmetlenebb utasok már leszálltak, és inkább bevállalták a taxival járó többletköltséget. Egy izgága holland kiscsaj nem bírta elviselni, hogy várakoznia kell, viszont pénzt meg nem nagyon akaródzott neki pazarolni, elkezdett hát utasokat szervezni maga mellé. Sikerült is neki meggyőzni, néhány hátizsákos kollégát és így az útiköltséget megosztva már nem is annyival drágább a taxi. Mi csak türelmes szemlélői voltunk az eseményeknek, miközben többször benézett egy srác fuvart ajánlva. A buszsofőr, mondanom sem kell, hogy sehol. Egyre kevesebben maradtunk a buszon, ezzel egyenes arányban csökkent az esély, hogy valaha elinduljon a jármű. Végül beadtam a derekam, és egy spanyol nénivel hármasban átszálltunk a srác kocsijába. Láss csodát, a buszvezető előkerült, és készségesen kirángatta a kofferjeinket a csomagtartóból. 

A taxi itt kizárólag fehér pick-up kisteherautót jelent. Praktikus, mert a csomagokat, egy mozdulattal fel lehet dobni a platóra, az utas meg betuszkolja magát az ülésekre. A mi sofőrünknek a kocsija megér egy külön mesét. Abban sem voltam biztos, hogy átérünk a sziget túloldalára, olyan szakadt volt. Biztonsági öv egy szál sem, műszerfalon konkrétan semmi nem működött, de ha mutatott is volna valamit a kilométeróra, azt sem látja a sofőrünk, mert egész úton a telefonját buzerálta. Ha épp nem beszélgetett senkivel, akkor valamit nyomkodott rajta.

Tehette, mert az első húsz kilométer egy nyílegyenes szakasz, enyhe emelkedővel. A táj továbbra is katasztrofálisan festett. Kiégett bozótos, sehol egy üde zöld folt. A hegyre felérve javult valamit a helyzet, ami a flórát illeti, na de hol a fauna? Sehol egy leguán vagy egy nyamvadt teknős. Még madarat sem láttunk ekkor. Ez lenne a híres Galápagos? Gyerekkoromban úgy képzeltem el, hogy a szigeteken annyi az állat, hogy vigyáznom kell hova lépek, nehogy fejbe rúgjak egy fóka bébit. Már az is furcsa, hogy itt emberek laknak életvitelszerűen, de hogy komplett városok is vannak, azt már csak akkor tudtam meg, mikor először elkezdtem a gondolatával foglalkozni, hogy meglátogatom a helyet.

Puerto Ayorát nevezhetjük fővárosnak, mivel ez a legnagyobb település, egy teljesen átlagos kikötőváros, bárhol lehetne a világban. A parton egyszerű éttermek és szuvenír árusok sorakoznak, a vízben jól megférnek a halászok szakadt bárkái és a turistáknak fenntartott puccos jachtok. A mólón három fóka pihenget és feltűnik az első pelikán is.

A vendéglátóhelyeknél csak utazási iroda van több. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a kikötő környékén minden harmadik vállalkozás utazásközvetítéssel foglalkozik. Úgy adják elő, mintha övéké lenne itt az összes infrastruktúra, de valójában mindegyik csak szervez, egyiknek sincs még egy ladikja sem. Hamar rájöttem, hogy az árakat kartellben nyomatják, ezért nem sokat teketóriáztam, és az egyik sarkon beléptem egy irodába, hogy lefoglaljak egy hajós túrát valamelyik környező szigetre. A főnök és egyben egyetlen dolgozó javaslatára Izabella-szigetet választottuk. Oda egy egynapos túra 34.000 Ft./fő ebéddel, ami elég barátinak hangzik, ha belegondolunk, hogy a sziget kétórányi útra fekszik egy gyors motorcsónakkal. De erről majd később.


2. nap: Puerto Ayora

A mai nap a pihenésé, strandolásé, és hogy felszedjünk egy kis színt, mert már három hete vagyunk Dél-Amerikában és úgy nézek ki, mint egy hypo reklám. Szállásunk csak egy könnyed sétányi távolságra van a Tortuga bay-nek csúfolt homokos tengerparttól, ahol a tervek szerint a habokba vetjük magunkat. Hát persze, hogy nem így történt. Először is a könnyed sétából egy kisebb túra lett. Hiába volt szépen kiépítve az ösvény a tengerpartig, sok volt benne a dimb-domb, és a két kilométerre saccolt távból közel négy lett, az oda-vissza már ugye nyolc, és akkor nem számoltam bele a föl-le csoszogást a homokban. Merthogy ez maradt a strandolási tervünkből. A hőmérők szerint 24-25 fok volt, ami napon kifejezetten kellemes, de az óceán olyan hideg volt, hogy a pelikánok is csak mirelit heringet tudtak kihalászni belőle. Volt egy védett öböl ugyan, ahol néhányan bemerészkedtek a vízbe, de nekem gyanús, hogy norvégul beszéltek. Bár az öblöt a teknősökről nevezték el, egy darab páncélos hátút nem láttunk, volt viszont temérdek iguana, szóval a helyhez jobban illene az „Iguana bay” elnevezés. A termetes macska nagyságú emlősökből volt itt jó néhány, először éreztük, hogy nem Riminiben vagyunk az Adrián. (Na jó, napernyők sincsenek.) Visszatérve, a park bejáratánál lévő bódéban lejelentkeztünk, hogy túl vagyunk életünk első Galápagos látványosságán. Irány a második!

Laguna Nimfa az útikönyvek szerint egy gazdag élővilágú park, csodás környezetben. Ezzel szemben a valóság az, hogy egy árva lélekkel sem találkoztunk. Se ember, se állat nem volt a Feneketlen-tó nagyságú, stéggel körülvett lagúna környékén. Folytatódott viszont a kihalt környezet design, a fák többsége semmilyen életjelt nem mutatott, néhány mangrove bokor szolgáltatta az összes zöldet. Amúgy az árát pont megérte. 0,- Ft.

Volt a közelben még egy Las Grietas nevű hasadék, ahol vállalkozószelleműek egy kanyonszerű szikláról ugrálhatnak a vízbe, ami gondolom itt sem melegebb. Ide viszont már csak úgy lehet kijutni, hogy a kikötőben megalkuszunk az ott ácsorgó vízitaxik valamelyikével, hogy vigyen át az öböl másik oldalára, mert közúton nem lehet átjutni.

Ezzel nagyjából el is ment a napunk, úgyhogy a lazulás csak a vacsoraidőre korlátozódott. Ott meg az árakat látva feszültem be. Sejtettem, hogy egy ilyen helyen nem lesz olcsó, de hogy egy fish and chips-ért sörrel hatezret fogok kicsengetni, azt nem gondoltam volna. De egy pizzás vacsorát sem lehet olcsóbban megúszni.

3. nap: Isabel-sziget

Az idő ma is olyan, mint eddig minden nap. Fos. Minden csupa felhő, a nap csak néha mutatja meg magát. A taggal, akinél befizettük a túrát úgy egyeztünk meg, hogy 7-kor találkozunk a kikötőben. Azt egyből levettem, hogy nem ő itt a góré, de abban sem voltam biztos, hogy a nagydarab néger, aki kiosztotta a színes matricákat, attól függően, ki milyen útra fizetett be. Látszólag minden rendben ment, mégis mi utasok sokáig semmit sem tudtunk, mi lesz a menet. Ki hova száll és ki lesz az idegenvezetője. Végül letereltek mindenkit a mólóhoz, majd az ott sorakozó vizitaxiba szálltunk, aki 50 cent fejében elvitt a 30 méterre (!) lévő motorcsónakokhoz. Azért nem használom a jacht minősítést, mert ezek a járművek kifejezetten személyszállításra voltak átalakítva. A hátsó sor ülés, amiben talán nem hányom össze magam, közvetlenül a három bazi nagy Yamaha motor előtt, már foglalt volt, egy indiai család fészkelte be magát, mikorra odaértünk. Aztán kiderült, hogy ők szívták meg legjobban, mert az út végére már nem volt több ruhadarabjuk, amit a fejükre tekerjenek olyan borzasztó erővel vágott oda a szél. A vezetőink közül egy sem szállt fel a hajóra, ekkor tudatosodott bennem, hogy ez egy menetrend szerint közlekedő transzferjárat. 

Megérkezéskor újabb, taxi csónakok vártak, de itt már 1$ a tarifa. Nem mintha a mi hajónk nem tudna kikötni a mólónál, de hát itt valamiért ez a rend alakult ki. A mólón, már nem is csodálkozom, újabb adónemet vetnek ki ránk, ezúttal 10 $, de jár hozzá egy prospektus is, hogy mire fogják költeni az így befolyt jövedelmet. Nem a természetre, itt konkrétan az Isabel-szigeten lakó gyerekeknek akarnak iskolát építeni. Hát jó, részemről rendben. Főleg, hogy nincs más választásom. Tejelek, vagy nem léphetek a szigetre.

A befizetett túravezetés valójában itt kezdődik. Egy szakadt buszra szálltunk fel utastársainkkal. Egy papa, aki kísértetiesen hasonlított Angus Young-ra (AC/DC gyengébbek kedvéért) és a fia, aki senkire sem hasonlított. Egy hippi pár. Természetesen műhippik a maguk húsz évével és márkás túrabakancsukkal. Két negyvenes orosz férfi, akik KGB ügynöknek néztek ki, ahogy a napszemüvegük mögül vizslattak. De mit keresne két kém a Galápagoson? Minden esetre elég táj idegennek néztek ki az arany hímzéses, fehér Armani bézbólsapkában és feszülős farmerben. Szerintem homárok voltak, ezért egy újabb élőlényt írhattam a galápagosi élmények közé. De persze nem rájuk vagyunk kíváncsiak, hanem a gazdag hüllő és madár populációra.

A busz írd és mond 1 kilométert haladt velünk a falu végéig, és máris leszálltunk. Egy lagúnához vezettek, ahol néhány szerencsétlen flamingó ácsorgott, várva, hogy lejárjon a műszakjuk és ne kelljen pózolni a turistáknak. Két kattintás a teleobjektívvel, olyan messze voltak, aztán irány tovább a teknősfarmra! Micsoda? Teknős farm itt? Nos igen. Ezért utaztunk el ide a világ másik végéből, hogy állatkerti környezetben megcsodáljunk néhány példányt, és pár álmodozó amerikai diáklányt, akik bizonyára rettentő büszkék, hogy a helyi alapítványnak dolgozhat gondozóként tök ingyen.

Még 11 óra sem volt, amikor közli Pedró, hogy szabadprogram. Ez már kiverte nálam a biztosítékot. Ekkor tudatosult bennem, hogy itt komoly átverés esete forog fenn. Ezen e szigeten sem fogok semmivel többet látni, mint Santa Cruzon, sőt. Délig lődörgéssel ütöttük el az időt, de a már jól ismert fekete iguánákon kívül semmi említésre méltó fauna nem volt a parton.

12-kor folytatódott az álkirándulás azzal, hogy újra buszra szálltunk, de most csak kb. ötszáz métert tettünk meg és már szállhattunk le. A kőépület, ahova betereltek, szemmel láthatóan a hasonszőrű áldozatokra volt specializálva. Kívülről egy családi háznak nézett ki, de valójában egy nem nyilvános étterem volt, ahol egy gyengén felszerelt konyhán megmelegítették a máshol főzött ebédet. Csicseriborsó leves popcorn feltéttel, csirke rizzsel, és valami felejthető desszert. Ez benne volt az árban, csak a három decis, langyos sörért kellett kicsengetnem 5 dollárt.

Nem okozok nagy meglepetést, amikor leírom, hogy a maradék 3 órát a hajóindulásig szabadprogrammal tölthettük. Kivittek a kikötőhöz, ahol Pedro rámutattak egy mangrove erdőbe vezető stégre, hogy ha azon végigmegyünk, kilyukadunk egy védett tengeröbölhöz, ahol együtt úszhatunk a fókákkal, de 15 órára itt legyen ám mindenki, mert a hajó senkit nem fog megvárni.

Természetesen az öbölben egy árva fóka nem lubickolt. Nem csoda, nekem se volt sok kedvem a 19 fokos vízben pancsolni. Az én hős feleségem bement, de néhány tempó után lila ajkakkal, vacogva menekült ki a vízből. Az igazi kaland a visszafelé vezető úton várt minket, ugyanis időközben néhány fóka a stégünket nézte ki alvóhelyül. Olyan sűrűn feküdtek, hogy nem lehetett felettük átlépkedni, ráadásul a fater elég morcos volt, ha valaki megpróbált a korlát szélére állva túljutni rajtuk, azt fenyegetően megmorogta.
Az egyetlen megoldás az volt, hogy lemásztam a stégről a nem túl bizalomkeltő mangrove gyökerek közé a stég mellé és úgy kerültem ki a vadakat.
Egész úton hazafelé azon gonolkodám, hogyan alakulhatott ki ez a mítosz Galápagosról. Vagy csak én voltam rosszkor rossz helyen? Talán ha egy ötnapos hajóútra mennék a szigetek körül, többet látnék. Sikerült azzal megnyugtatnom magam, hogy ezeknek a hajónalvós, hosszú túráknak sokkal borsosabb az ára, és ha ott is csak hasonló élményekben lenne részem, most még inkább átverve érezném magam.