Tanulmányúton Isztániában

Azt hiszem, hosszú távra be kell rendezkednünk egy autokrata rendszerű államformára kishazánkban. Ez nagyjából ugyanaz a rendszer, mint amiben negyven évet lehúztunk, csak akkor proletár diktatúrának hívták. Ma illiberálisnak, vagy éppen maffiakormányzásnak attól függően, hogy melyik oldalról nézzük. A lényeg, hogy van egy bölcs vezérünk, aki majd megmondja, hogy nekünk mi a jó, és sikeresen el is hiteti a néppel a lakájosan kiépített médiabirodalmán keresztül.

Nos, ebben a legprofibbak a közép-ázsiai, volt szovjet tagállamok, ahol már az is bűn, hogy ha valaki kritizálni merészeli a nagyvezért. A rendszerváltás utáni kezdődő demokratizálódást lazán átugrották, és a magukat átmentő kommunista nacsalnyikok sikeres autokrata rendszert építettek ki. (Autokrata vezetőt csak az különbözteti meg a diktátortól, hogy nem erőszakos úton jutott hatalomra, de a végeredmény ugyanaz: ő diktál, oszt jó napot.)

Felkerekedtünk hát, hogy végig járjuk ezeket az országokat és most sem fogom véka alá rejteni a véleményemet.

TÜRKMENISZTÁN

1. nap: Asgabat

Asgabati reptér, (aminek építésében magyar cégek is részt vettek) nem okozott csalódást. Már láttam képeket a sas formájú tetőszerkezetről és hallottam híreket az új türkmén pasa megalomán építkezéseiről. A ferihegyinél nem nagyobb épületben van minden, amit a világ repterein láthattak, még mozgó járda is, ami roppant fontos ide. A hajnali órákban gyér volt az utasforgalom, mindössze néhány ember várakozott a vízum kiadó pultnál.

Itt gyorsan le kell, hogy hűtsem a kedélyeket, mert nem lehet csak úgy vízumért folyamodni, ahhoz előzetesen be kell szerezni egy vízumkérő vízumot, amit csak meghívólevél ellenében adnak ki. Szóval, ha ez már megvan, akkor odaállsz a pulthoz, elveszik az útleveled, majd átirányítanak a szomszéd ablakhoz, ami egy bank és ott le kell szurkolni száz dollárt, hogy tovább foglalkozzanak az ügyeddel. Akik már hallottak a mostani elnök hírhedt elődjéről, a nagy és hatalmas Türkménbasiról, azoknak bizonyára nem okozok meglepetést azzal, hogy a bank (is) természetesen őróla van elnevezve.

A beragasztott matricánk birtokában az útlevél ellenőrzés felé vettük az irányt, amikor is egy tányérsapkás alak odatessékelt egy full modern, automata útlevél ellenőrző masinához, ami röpke tíz perc alatt beszkennelte az úti okmányt, lefotózott, és az ujjlenyomatainkról is betáplálta az összes lehetséges adatot. Ezután haladtunk a többi ember után a csomagszalagok irányába, megkerülve a kalitkában ülő hivatalnokot, hiszen mi, ha nem is önszántunkból, de a robot határőrt választottuk. Ott aztán megtaláltuk a bőröndjeinket félredobva, lévén hogy több mint fél óra volt idáig a procedúra. A kijárat előtt még egy átvilágító szalagra kellett felpakolni a koffereket, hátha a magyar reptéri kollégák figyelmét elkerülte volna a feldarabolt holtest, amit a bőrönd rejt. Csak erre tudok gondolni, mert ahogy tudom, itt már be lehet vinni az országba 1 decinél nagyobb folyadékot és körömollót is. Sikerült ezen a szűrőn is átjutnunk és már fél lábbal a váróban voltunk, amikor egy újabb tányérsapkás (akkora, ami egy szovjet admirális, generálisnak is büszkeségére válhatna) még egyszer elkérte az útleveleket. Kiderült, hogy hiányzik egy pecsét. Volt benne már egy, de ez neki nem volt elég. Így aztán visszakísértek a robot határőr mellett lévő kalitkához, ahol a humán erőforrás újból kérte az ujjlenyomatomat, hiába mutattam neki, hogy automata kollégája már megtette ugyanezt. Nem igazán érdekelte sőt, még új fotót is csinált, de nem ám úgy, mint általában mindenhol, egy webkamerával. Ez is automatizálva volt, egy a feje fölött elhelyezett tükörbe kellett néznem, oda volt elrejtve a kamera. Mivel nem sikerült jól szemeznem a láthatatlan érzékelővel, folyton hibát jelzett a gép, és tekintettel arra, hogy a határőrnek még bőven nem járt le a munkaideje, ráért engem szívatni, hiába hangoztattam ismét, hogy már fotót is csinált rólam az automata kolléga. Aztán végre megjött a zöld jelzés, és most, hogy a takarító személyzetet leszámítva már az összes reptéri dolgozó látta az útlevelünket, kiléphettünk a szabad és független Türkmenisztánba.

A reptérről bevezető út mellett fehér márványlapokkal burkolt, vadiúj lakóházak sorakoztak. Az volt a közös bennük, hogy egy teremtett lélek nem lakott bennük. Később még nagyobb, és impozánsabb épületeket láttunk a déli városrészben, ahol a minisztériumok és az államapparátus dolgozói lakhatnának, de nem teszik, mert a kégli baromi drága errefelé, pedig ők még a jobban kereső réteg, kb. százötvenezer forintot vihetnek haza egy hónapban, míg a piacról megélni kényszerülő türkmének bére gyakran csak ötvenezer forint. Egyedül az olajiparban dolgozó szakembereknek fizetnek háromszázezer körül. Na és már vége a régi világnak, amikor Türkménbasi ingyen adta az energiát a háztartásoknak, sőt még valamennyi ingyen üzemanyag is járt havonta az autó tulajdonosoknak. Ma már mindenért fizetni kell, igaz a benzin csak 80 Ft.

Az adminisztrációnak emelt hatalmas márványtornyok és pöffeszkedő paloták mellett fura alakzatú emlékművek és égbenyúló óriászászlók is hirdetik a nagyvezér jóságát.

Ha már itt tartunk, Berdimuhamedow-ról, az új elnökről, aki Türkménbasi 2006-os halála után hatalomra került, az a hír járja, hogy a Basinak törvénytelen fia. Minden esetre az alkotmány szerint nem neki kellett volna átvenni a hatalmat a korábbi elnök váratlan halála esetén, hanem a Néptanács elnökének, Öwezgeldi Ataýewnek, de őt bűncselekménnyel vádolták meg és eltávolították tisztségéből. Azóta szabad a pálya Berdimuhamedow-nak. A jól működő propaganda gépezetnek köszönhetően, minden választást megnyer és jóval több mint kétharmaddal.

Az ő agyament ötlete volt, hogy egy teljesen új Asgabatot építsen fel a régi mellé, ami azóta is nagyrészt szellemvárosként működik. A nagyszabású tervéhez török cégeket bízott meg, hogy török alapanyagokból toronyházakat építsenek és mindegyiket fehér márványlappal burkolják be. A több helyen 10 (!) sáv széles sugárutakon egyedül robogtunk szédületes 50-es tempóban, merthogy minden sarkon fakabát, ezért aztán nem mernek száguldozni a helyiek. Pedig jó autóik vannak, leginkább a Toyota Auris a favorit, de szép számmal látni más japán, és elvétve néhány európai modellt is.

Az épületsorokat hatalmas parkok övezik, amibe kizárólag ciprus féléket ültettek, amiket csepegtető öntözéssel tartanak életben, lévén hogy errefelé az éves csapadék mennyiség megfelel nálunk egy  nyári zápornak. Az öntözést leginkább kutakból oldják meg, mert a közeli Kopetdag hegyről vajmi kevés csapadék jut el ide. Ami még feltűnő, hogy ezek a parkok telis-tele vannak pakolva kandeláberekkel. Mondanom sem kell, hogy ember itt sincs, csak néhány kertet gondozó nő az elmaradhatatlan turbánszerű, színes fejkendőben és földig érő ruhában. Visszamentünk a régi városrészbe, ahol szintén fehér minden, talán egy kicsit kevesebb a márvány. Nem véletlenül hívják Asgabatot fehér városnak, még a Hruscsov idejében épült bérlakás gettókat is felújították és fehérre meszelték. Mostanában is nagy építkezések vannak, nem rég készültek el a fedett pályás Ázsiai Játékokra a vadonatúj stadionok és uszodák. Öt év kellett hozzá, de nem volt elég a földgázból származó hatalmas bevétel, a lakosság fizetésének 5%-át fel kellett ajánlani az „ázsia olimpia” rendezésének sikeréhez.

Mi több parkolóház építést láttunk, merthogy az a terv, hogy a jövőben ne csúfítsák az utcát a járda mellett ácsorgó autók. Egyébként azt hallottuk, hogy állítólag megbüntetik azt az autóst, akinek koszos a kocsija.

A régi városközpont is valami hasonló, széles főút, jobbra-balra impozáns épületek és emlékművek és persze itt is minden fehér. Kivéve persze a minden épület tetején ott lobogó zöld nemzeti zászlót az öt törzset szimbolizáló szőnyegmotívummal. Nem irigylem az iskolás gyerekeket, amikor kiadják feladatba nekik, hogy rajzolják le a türkmén lobogót.

Miután tátott szájjal megnéztük a világ második legmagasabb zászlórúdját, rajta az állítólag közel kétezer négyzetméteres (hihetetlen) lobogójával, bementünk a Nemzeti Múzeumba, ahol kb. 20-30 látogató ténfergett mindössze. Helyi leányka elmagyarázta, melyik cserepet hol találták a régészek, és milyen régi, majd büszkén mutatta a világ második legnagyobb kézzel készült szőnyegét, ami 255 m² és 1 t súlyú. Állítólag 38 asszony fél éven át csomózta, hogy aztán felajánlhassa magának, Türkménbasinak.

Azért ez a Basi nem volt egy piskóta alak. Az hogy arany szobrot állíttatott magáról a főtérre és minden pénzen ő virított, még hagyján. De úgy gondolta, hogy a korán már elavult és megalkotta a saját bibliáját Puhnama néven, ami erkölcsi útmutatás adott fiataloknak és időseknek egyaránt. Ezt kötelező jelleggel tanították sőt, tanítják még ma is az iskolákban. A hálátlan fattya viszont mostanában kezdi leépíteni a fater nimbuszát. Az arany szobrot a város szélére deportálta és már nem kötelező olvasmány a Puhnama sem. Van viszont új arany műremek, ráadásul lovasszobor formájában a mostani elnökről és úgy tudni, készül az előzőt felülíró türkmén biblia.

Végül még beugrottunk Türkménbasi mauzóleumába, ami a volt privát mecsete mellett található. A sírhely nem nagy szám, de a carrarai márvánnyal burkolt mecset, a maga tízezres befogadóképességével nem semmi. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ezt kizárólag a Basi és családtagjai használták.

Amúgy a türkmének nem tűnnek túlzottan vallásos népnek. A mecsetek konganak az ürességtől, viszont ramadán ide vagy oda, napközben is tömték rendesen a burájukat a piaci árusoknál. Viszont alig látni cigiző embert az utcán, ez meglepett. Ide szúrnám be, hogy mindössze két doboz cigit lehet bevinni az országba és kíméletlenül elkobozzák a határon, ha többet vinnél be.

2. nap: Kara-kum sivatag

Terepjáróba ültünk, mert ma elhagyjuk Asgabatot. Először a várostól nyugatra lévő Seyit Jemaletdin mecsetet látogattuk meg, ami talán túlzás nélkül állíthatjuk az egyetlen valóban régi építmény a környéken. Igazából ezt is túlzás építménynek nevezni, mert valójában egy rom. Valaha mecset állott e helyen, de az idő vas foga és néhány földrengés igencsak megroggyantotta a falakat. A környék is teljesen elhanyagolt, persze azért belépőt azt szednek. Itt is divat, hogy ha fényképezni akarsz, fizess rá még néhány manatot. Akárcsak a régi vezetésnek, a mai górénak sem fontos a műemlékek felújítása, inkább a tornyokat építi doszt. Kár érte, mert ezt a XV. századi építmény mind a mai napig zarándokhely. Igaz a kút már kiszáradt, de a helyi vallásos emberek buzgón látogatják.

Második napirendi pont a messzeföldön híres türkmén lovak, az Akhal Tekini ménes megtekintése. Nem vagyok nagy ló rajongó, de ezekről a szívós, karcsú lovakról már én is hallottam korábban, ezért kíváncsian vártam, hogy lássak egynéhányat közelről is. Azt hallottam, hogy az ashabad-moszkvai 4300 kilométeres távlovaglás tette világhírűvé, és hogy akár 300 kilométert is képes megtenni 24 óra alatt. Megtudtam, hogy Magyarországon a tenyésztése az Ópusztaszeri ménesben történik. A ménes kialakítása az 1970-es években kezdődött, amikor a Szovjetunióból 3 fedező mént importáltak hazánkba a türkmén Akhal Tekini ménesből, ma kb. 60 példány van belőlük hazánkban. Mondanom sem kell, hogy impozáns lovas stadionokat épített az elnök, hogy méltó helyeken nyargalhassanak a pacik, de elárulom, hogy ebben mi sem maradtunk le, mert a mi 1600 lelket számláló kicsiny falunkban, Szilvásváradon is épül egy hasonló megalomán villanyfényes stadion hasonló célból.

Mi viszont ahelyett, hogy egy ilyen puccos helyen megnéztünk volna egy díjugratást, egy elhagyatott mellékutca végén, ótvaros kis istállóban kötöttünk ki, de a lovak tényleg csodálatosak voltak. Nem is gondolná az ember, hogy ezek a karcsú paripák ilyen szívósak. A lovászfiú kihozott két pejt, egy világosbarnát és a píszí kedvéért egy feketét is. Egrecíroztatta őket, hogy nagyokat nyerítsenek és közben rúgkapáljanak ahogy néhány kört vágtattak a karámmal elkerített udvaron. A látvány nem tudta feledtetni a lovakkal járó szagot és a szaggal járó legyeket, ezért ennek a programpontnak hamar véget vettem.

Van még egy látványosság a türkmén főváros másik végében, egy Krisztus előtti korból származó erőd, amit a nyugati világ Nisa néven emleget, a helyi térképeken Nusaý néven keressük. Hát mit mondjak… Aki nem jön lázba attól, hogy egy időszámításunk előtti III. századból származó vályogot lát, felesleges ide jönnie. Van néhány agyagfal, amit rekonstrukciós célzattal emeltek, de valójában a nagy semmit lehet itt megnézni csekély belépőért és újabb csekély pénzösszegért még le is fényképezhetjük a semmit. És mindezt az UNESCO 2007-ben felvette a világörökségek közé. Úgy látszik ma már elég, ha valami réginek megtalálják a hűlt helyét és esetleg néhány cserepet, máris felkerül arra a listára, amit mondjuk a Machu Picchu vagy a Taj Mahal fémjelez. Nem csoda, hogy a 72-ben indult programnak ma már több mint ezer helyszín van a listáján. Én kicsit azért szigorítanám ezt a listát még akkor is, ha áldozatul esne neki a Tokaji borvidék, vagy a Hortobágyi Nemzeti Park.

Irány észak, de előbb még beugrottunk kajálni a város közepén álló piacra, amit az itteniek orosz piacnak neveznek! Semmi különös, olyan, mint a Lehel piac, csak itt egyenköpenyt hordanak a zöldségesek és egy másik színűt a hentesek. Jó kis szociofotókat csináltunk néhány árusról, akinek aranyfogsora vetekedett a James Bond klasszikusban látható vasfogúéval, de aztán az egyik nyomorult ránk szabadította a biztonsági őrt, (aki egy harmadik színű köpenyben volt) és az kitöröltette velünk az embereket ábrázoló képeket. Fura, mert eddig nem csinált ebből senki ügyet, úgy tűnt, nem annyira allergiások a fotózásra, mint az arabok, de akkor innentől jobban vigyázunk.

Az ebédünket, ami répás, húsos rizs volt, egy helyi kifőzdében olcsón megúsztuk, de itt inni nem lehetett csak kólaszerű ragacsokat. Végül sikerült megtalálnunk az egyetlen üzletet, ahol hideg sört lehetett kapni, igaz pofátlanul drágán, 650,- forintért. Ugyanitt Magnum jégkrém 720,-
Terepjárónk a várost elhagyva könnyedén suhant a jó minőségű, széles országúton, csak néhány ellenőrző pont lassítja a forgalmat, de szerencsére nem zaklattak a fakabátok, csak szúrós tekintettel végigmértek. Aztán kezd az út egy ügyességi feladattá válni. Hogy kerülgessük az egyre nagyobb kátyúkat úgy, hogy ne kelljen csökkenteni a segítséget. A forgalom olyan gyér, hogy percekig mehetünk az út baloldalán, ha ott kevésbé ráz. Közben kísérőnktől megtudtam néhány infót az országról, amit most megosztanék.

A minimálbér 100 $ körül van, 5-600 $ már jó fizetésnek számít, de az olajiparban nem ritka az ezer dolláros fizu sem. Általános iskola 5 év, amit egy 6 éves középiskola követ és már mehet is egyetemre a nebuló, ami ingyenes, de persze vannak alapítványi egyetemek is, amiért már csengetni kell. Azt nem tudták megmondani, hogy a CEU-nak van-e CAU (Central Asian University) változata és nincs-e már épp ideje, hogy elhúzzanak az országból, de ahogy kiderült számomra, az új vezetésnek azon felül természetesen, hogy a hatalmát megtartsa, célja a jó kapcsolatok ápolása a nyugattal épp úgy, mint a ruszkikkal. Egyfajta semlegességi törekvés látszik kibontakozóban. Azért persze Oroszország egy kicsit háttérbe szorult olyannyira, hogy vízumkényszer van a két ország között, aminek egyenes következménye, hogy a munkanélküli türkmének nem tudnak olyan könnyen munkát vállalni Moszkvában, mint mondjuk az üzbégek. Merthogy munkanélküliség itt is van és ez azért gáz, mert szociális háló az nincs, sőt, az állami alkalmazottakat kivéve, még betegbiztosítás sincs, tehát fizetni kell az orvosi ellátásért. Ami nekem tetszik, hogy a maszeknak nem kötelező a tébé. Ha beteg lesz, majd megfizeti abból a pénzből az orvost, amit nem vett tőle el az állam, hogy aztán minden másra elköltse, csak egészségügyre nem.

 A Kara-kum sivatag dűnéi uralják a képet, homok és kő mindenfelé. 250 km megtétele után elértük a nap fénypontját, a pokol kapujaként is emlegetett Derweze krátert. 1971-ben szovjet geológusok fúrni kezdtek a falutól 7 km-re. Egy nagy, földgázzal teli barlangot fedeztek fel, azonban a fúrótorony alatt beomlott a barlang, és létrejött egy 70 méter széles és 20 méter mély kráter. A mérgező gáz kiömlése miatt a kutatók úgy döntöttek, hogy begyújtják azt, és azt gondolták, pár napon belül elég a barlang teljes gázkészlete, majd kialszik, és megszűnik a veszély. A kráter azóta is ég, immáron 46 éve. Viszont a falu már nincs meg, mert az elnök egyszerűen ledózeroltatta. Az ok, hogy csúnya…

Elfoglaltuk a szállásunkat (hotel chechua) és nekiláttunk a vacsi beburkolásának, ami faszénen sült báránycomb volt. Meglepően jól sikerült ahhoz képest, hogy egy nomád eszközökkel felszerelt „jurta étteremben” készült. Itt ugyanis semmilyen infrastruktúra nincs, ezért aztán a nemzetközi turizmus sem fedezte fel magának. A főúttól egy hét kilométeres, kitáblázatlan földúton, vagy inkább homokúton lehet megközelíteni, leginkább csak terepjáróval. Vagy gyalog, mint azt egy fiatal francia pár tette csővázas hátizsákkal, akik sötétedésre értek oda a kráter szélére. Nekünk telepített sátraink voltak, egy helyi vállalkozó biznisze, de nem hiszem, hogy túl jól megy. A legdurvább a klotyó sátor, mikor már egy-két ember könnyített magán.
Na de nem erről szeretnék értekezni, hanem a látványról, ami sötétedés után várt. Volt valami lenyűgöző és egyben félelmetes ott állni a kráter peremén és figyelni, ahogy köröskörül lángol a föld.

 ÜZBEGISZTÁN

3. nap: Khiva

 Kétszer két sávon haladunk tovább az üzbég határ felé, de a kátyúk továbbra is igénylik az erős futóművet. Köröskörül a sivatag, település sehol, csak a határ előtt van egy kisebb város, ahol nem időzünk, mert ki tudja milyen viszontagságok várnak ránk az átkelésnél.
Először is az autónktól itt el kellett búcsúznunk, mert a határon csak gyalogosan lehet átjutni. Türkmén oldalon kb. egy óra volt a procedúra úgy, hogy csak mi voltunk olyan bátrak, hogy ezen a szép nyári délután átmerészkedjünk a szomszédos országba. Itt már korántsem olyan korszerű a rendszer, mint az ashgabati reptéren, az adatainkat kockás füzetbe vezetik. Miközben várunk, hogy haladhassunk, felfigyelek egy ajtó felett álló feliratra: „inzultációs szoba”. Szerencsére ide nem invitáltak meg, úgyhogy még néhány őr, aki persze mind szeretné látni az útlevelünket és már mehetünk is Üzbegisztánba. Na jó, de hol van? Mindenfelé drótkerítés, sehol egy épület, vagy legalább egy zászló, ami mutatná az irányt. A betonozott útnak vége, két földút közül választhatunk, ha szerencsénk van, akkor az egyik átvisz a túloldalra. Éppen azon tanakodunk, melyiknek vágjunk neki húzóbőröndjeinkkel, amikor egy rendszám nélküli, csotrogány, GAZ típusú mikrobusz jelenik meg és integet a rossz arcú pilóta, hogy szálljunk fel. Na, milyen kedves, gondoltam. Mégis csak jobb, mint a tűző napon cígölni a cuccokat. Aztán, amikor leszálltunk persze nyújtotta a markát, hogy négy dollár lesz. Nem is olyan vészes, ha azt vesszük, hogy a senkiföldje több mint egy kilométer. Csakhogy kiderült ő úgy gondolta, fejenként négy. Plusz a csomag. Szóval összesen tíz dollárt rabolt ki tőlünk az élelmes vállalkozó. Csókoltatom a felmenőit.

Éppen megjegyeztem, hogy az üzbég utak valamivel jobbak, mint déli szomszédjuknál, amikor elfogyott a pálya és valami förmedvény utolsó 30 kilométeres szakasz következett. Annyi volt a kátyú, hogy az autók inkább a padkán haladnak, mert ott gyorsabb. Ezen a tájon már nem látszik a sivatag, ugyanis az Amu-darja vizével elég nagy területeket tudnak fellocsolni. A növények nagy része gyapot, ami még szovjet örökség, mert az elvtársaknak szüksége volt saját gyapotra és ezt a tájékot gondolták legalkalmasabbnak. Igaz, hogy emiatt elfogyott az Aral-tó, de hát oda se neki, úgysem oda jártak nyaralni.
Még világos volt, amikor Khivába érkeztünk és azonnal látni lehetett, hogy ebben az országban mások a prioritások. Itt a földgázból és kitudja miből befolyt jövedelmeket nem modern felhőkarcolókra költik, hanem igyekeznek helyreállítani a régi városrészeket, ahogyan azt még Vámbéry Ármin is láthatta. Szerencsés volt a hotelválasztásunk, mert pont az óváros főkapujával szemben szálltunk meg, úgyhogy még az este bementünk egy kis elő-városnézésre, ami leginkább a kulináris élvezetekre korlátozódott. A választék nem okozott nagy meglepetést, a fő fogás itt is a rizs valamilyen hússal, de jó kis saláták közül lehet választani a bátrabbaknak. Na és a végére hagytam a jó hírt, 400 forint volt fél liter cseh sör egy menő étteremben. Azt hiszem, megszerettem ezt az országot.

4. nap: Mecset és medresze minden mennyiségben

 Első blikkre ezek a népek barátságosabbak, mint a türkmének. Persze ilyet állítani egy-két nap itt tartózkodás után, elég felelőtlenség, de úgy éreztem ezt leírhatom, nem lövök mellé. Lehet, hogy azért, mert az itteni Führer kicsit szabadabbra ereszti a gyeplőt. Sokkal nyitottabbak a határok és nemcsak a külföldieket várják tárt karokkal, az üzbégek is nyugodtan kijárhatnak Oroszországba dolgozni, ha jobb megélhetést szeretnének. Sőt, pár éve már vállalkozni lehet, még a végén kapitalizmus lesz itt is a teremburáját! Az üzbég ember kinézetre nem sokban különbözik a többi török népcsoporttól, még az aranyfog divatban is követik a helyi mainstream-et, de sokkal közvetlenebbek és mosolygósabbaknak tűntek nekem. A turista persze külön állatfajta, meg lehet csodálni, rá lehet sózni valami portékát, amire már a helyiek nem vevők, mert itt már senki nem hord kozák kucsmát és az összehajtogatható korántartó állvány sem megy úgy, mint régen. Nos, mi aztán ki voltunk téve a kíváncsi tekinteteknek, mert bármennyire is kezd népszerű desztinációvá válni Üzbegisztán a nap folyamán mindössze három turistacsoportot láttunk Khiva falakkal körülvett óvárosainak utcáin. Bár lehet, csak korán volt, hogy elkerüljük a nagy meleget, rögtön a reggeli után nyakunkba vettük a várost.
Ichan-Kala komplexum, mely XII-XIX. századi műemlékeket magába foglaló, egy jól körülhatárolt óváros, telis tele autentikus, szépen felújított mecsettel és medreszével (iszlám iskola), amiket most nem fogok végig sorolni, annál is inkább, mert számomra mindegyik tök egyforma. Nem beszélve arról, hogy az eredeti épületek már réges-régen áldozatul estek az errefelé gyakori földrengésnek és hát ugye ismerjük a szovjetek hozzáállását a mohamedán emlékekhez. Egy szó mint száz, az épületek nagy része újonnan épült az elmúlt évtizedekben, múlt század eleji fotók és festmények alapján. Ettől persze még nagyon hangulatos, és jól kapcsolódik a selyemút marketinghez, amiről megosztanám magvas gondolataimat.
A selyemút fogalmát (Seidenstraße) egy német tudós találta ki 120 évvel ezelőtt, így foglalva össze azon útvonalak összességét, amelyen karavánok szállították a kínai portékákat nyugat felé. Ez gyakorlatilag az összes lehetséges útvonal, ahol nem állt több ezer méteres hegy, áthatolhatatlan mocsár vagy hasonló. Mivel akkortájt intézményesített volt a rablás, ezek a karavánok gyakran változtatták meg az útvonalaikat, tehát nem beszélhetünk egy és állandó kereskedelmi főútvonalról. Ez persze nem zavarja a tőlünk keletebbre fekvő országok turisztikáért felelős vezetőit, és látványos marketinget építenek fel erre a selyemút dumára Libanontól Kínáig.  Érdemes megnézni a Google képkeresőjében, hányféle útvonalat rajzoltak be az okosok, gyakorlatilag épp hogy csak Mátészalkán nem ment át a selyemút. Bár, ki tudja. De hogy azon túlra már nem jutottak, arra mérget vennék.

Igyekeztem ezeket a gondolatokat elszigetelni az agyamban, mert azért Khiva mégis csak egy fontos állomása lehetett a karavánoknak, lévén hogy itt volt egy kis víz a hosszú sivatagi menetelés után. Ennek bizonyítéka a karavánszerájok léte is, amiből persze nem láthattunk egy eredetit sem, de szépen rekonstruált mai változatok most is várják az idetévedt vándort. Igaz, a cirill felirat ront valamennyit a hitelességen, de hát oda se neki, kicsivel nem foglalkozunk.
Ha már itt tartunk, a közép-ázsiai országok nagy részében maradt a cirill betű az elszakadás után is olyannyira, hogy még a saját nyelvüket is ezzel az írásmóddal vetik papírra. Azoknak a hangoknak, amelyek nincsenek az orosz nyelvben pedig, rajzoltak új betűt, oszt meg van oldva a probléma, nem kell az egész országot újra beíratni elemibe.

A városfalon kívül, a keleti kapu mellett helyezkedik el a bazár, ami leginkább zöldségpiac, de van itt minden, ami a turkesztáni bazárokra jellemző. Mindjárt a bejáratnál néhány lepénysütő „pékség”, ahol úgy készítik a helyi kenyeret, hogy tenyérnyi tésztakorongot ragasztanak a kemence belső falára, és amikor leesik, már meg is sült. Utána még különböző lyukasztó szerszámokkal mintákat nyomkodnak bele és mehet is a pultra. Mint minden piacnak, ennek is a leglátogatottabb szeglete a büfésor, ami itt kimerül a saslik árusokban, akik kis fém rudakra feltűzött húsaikat sütögetik faszénen, elképesztő füstfelleg közepette. Közvetlen közelükben az italárusok, akik szigorúan ugyanabból a pohárból itatják a gyanús eredetű lét a kuncsaftokkal. A helyi termés nem minden esetben szép, bonszáj méretű gyümölcsökkel találkoztunk és néhány zöldségfélét is a nem ehető kategóriába sorolnék.
Délután még bementünk néhány múzeumba, ami délelőtt kimaradt és ezzel ki is merítettük Khiva összes látnivalóját, nyugodtan továbbállhatunk.

5. nap: Selyemút kátyúkkal

 Fejlődik ez az ország szépen, csak hát kissé lassan. A városból kivezető autópálya hamar véget ér és kezdetét veszi a kátyú kerülgetés. Utunk a Kizil-Kum sivatagon át Buharáig vezet. Kezdetben még „csodálatos” gyapotültetvények, majd az Amu-darja folyásától távolodva végeláthatatlan kőtenger szegélyezi utunkat. Feltűnt, hogy a városból kivezető úton hosszú sorok kígyóznak a benzinkutaknál. Ez valószínűleg gyakori látvány lehet, mert a kutak bejáratánál több helyen láttam sorompót. Az autóparkot itt már nem annyira a Toyota jellemzi, mint déli szomszédjuknál, a legtöbb járgány lepukkadt Daewoo Matiz, vagy hasonló. Meglepő volt, milyen sokan járnak földgázzal. Ez buszoknál és teherautóknál más országokban is megszokott, de személyautó tetőrácsán látni a nagy nyomású földgáz tartályokat, elég bizarr.

Dél körül megálltunk egy útszéli csehóban, hogy magunkhoz vegyünk egy kis élelmet és jó étvággyal elfogyasztottuk a birkahúsból készült saslikot nyers hagymával. A WC-t keresgélve elkövettük azt a hibát, hogy benéztünk a konyhába. Hát mit mondjak, nem menne át egy HACCP ellenőrzésen. Viszont jobb, mint a ricinus, mert hiába az óvintézkedés (étkezés előtt és után fél deci 50%-os pálesz) itt utazó legyen a talpán, aki egyben tartja a nagydolgát. Most jut eszembe, hogy a WC megjelölés téves, mert az ugye water closet-et jelent, márpedig itt víz nem volt és csak a jó ízlés tart vissza, hogy ne ecseteljem, mit kellett kiállnom a taposós budin, míg megszabadultam a feleslegtől.
Késő délután volt már, mire Buharába érkeztünk, ezért a szokásos napi rutinunknak megfelelően, beültünk vacsorázni egy jobbnak vélt helyre. Nagy meglepetésünkre egy folklór est közepébe csöppentünk, ahol helyi leányzók ropták üzbég népzenére, amit egy 10-12 tagú zenekar szolgáltatott. A tánctudásuk nem jogosította volna fel őket egy Cirque du Soleil szerződésre, de mint kiderül, nem is ez volt a lényeg, hanem a gazdagon díszített göncök, amiket meg is lehetett venni a vacsora után a környező butikokban.

6. nap: Buhara

Nagyjából ugyanaz, mint Khiva. Mecset, medresze és egy mauzóleum a 800-as évekből, mind ugyanabban a stílusban. Na persze el lehet alélni, hogy a téglákat milyen érdekesen rakták le csavart mintában, de most őszintén, ez azért nem az építészet csúcsa.
Megnéztük az egyik kán privát mecsetét, de abban sem láttunk sok újat, ami viszont emlékezetessé tette a látogatást, hogy a gondnok bácsi kiszúrta, hogy magyarok vagyunk és elbüszkélkedett vele, hogy Székesfehérváron volt katona. Jó képet vágtam hozzá, végül is egy aranyos mosolyú öregúrnak mit kezdjem el magyarázni, hogy ezt mi úgy hívjuk idegen megszállás, és nem tartozik a kellemes emlékeink közé. Amit viszont most már nyugodtan állíthatok ennyi múzeum és mecset után, hogy itt a kufárokat nem űzték ki isten házából sőt. Általános, hogy a teremőröket nem fizetik meg, ezért nyugodtan árulhatják a kendőiket, bizsuikat a látogatóknak, ezzel kiegészítve a betevőre valót.

Szerencsére a látnivalók közel vannak egymáshoz és nem kellett sokat gyalogolni, hogy Jób forrásához érjünk. Máig rejtély számomra, hogy miért nevezték el a forrást egy zsidó-keresztény kultúrkörben emlegetett fószerről, csak azért, mert állítólag járt erre. Rögtön mellette a piac, jóval nagyobb, mint a khivai és többnyire fedett. Külön csarnoka van a lepényeseknek, amitől már tele van a hócipőm, mert mindenhez ezt adják, a szállodában a reggelihez, az éttermekben a vacsorához. Egy közös van bennük, mindegyik egy kiszáradt másnapos pizzához hasonlít, persze feltétek nélkül. A hentes szekció nem annyira durva, mint Afrikában, de azért itt is látni érdekességeket. Aztán ott vannak a magárusok az ezernyi szárított és esetleg pirított magvaikkal, aminek többsége import. Én ennyi szotyizó embert utoljára a Fradi-Újpest meccsen láttam, mint ahányan itt rágcsálják a napraforgó magot.

Nyugodtan állíthatom Buharára is elég egy nap. Délután négyre már kint voltunk a pályaudvaron, mert elegünk volt már a buszon zötykölődésből. Annál is inkább, mert a Szamarkandba tartó vonat nem ám valami szutyok gőzös a múltból itt ragadt vagonokkal. Ellenkezőleg. A sinkanszenekre emlékeztető szerelvény ultramodern és a sebessége is megközelíti a japán rokonét. A spanyol gyártmányú vonat gyakran eléri a 240 km/h sebességet, de ebből szinte semmit sem érezni, csak egy kijelzőről olvassuk le folyamatosan a tempót. A száguldás persze nem ok arra, hogy ne keressük fel a büfé kocsit, mert a folyadék utánpótlásról itt sem feledkezhetünk meg. A vagonok közötti üvegajtó fotocellával nyit előttünk és hamarosan az „utasellátónál” találjuk magunkat, ahol visszahőköltem a sok márkás whiskysüveg láttán. Na mindegy, mondom, kerül amibe kerül, mi itt legurítunk egy sört, mert a hidratálás életszükséglet. A srác már nyitja is a pívót (a csehek jól bejátszották ide magukat) majd beközli az árat. Na most, azt fontos tudni, hogy Üzbegisztánban az infláció gyorsabban száguld, mint ez a vonat, ezért akkortájt egy euróért 4000 szomot adtak, de mire ezt leírom már lehet, hogy többet. Viszont nem nyomtatnak nagyobb címleteket, ezért aztán Tesco szatyorral kell járni, hogy magunkkal cipeljünk egy sörre való helyi pénzt. Akárhogy is számoltam, de ezen a vonaton írd és mond, 300 forintba került egy üveg jéghideg sör. Hogy megbizonyosodjam felőle nem számolta el magát a pultos, gyorsan rendeltem próbából még egy kört.

Este lett, mire eljutottunk a szállásunkig és a legnagyobb gond az volt, hogy elfogyott a fertőtlenítőszerünk. Viszont az ablakunkkal szemben volt egy ABC, amiből fény szűrődött ki, úgyhogy lementünk megnézni a felhozatalt. Nem mondanám, hogy nemzeti piabolt rendszer van, de a szeszes italok külön helyiségben vannak, külön pénztárossal és a kiskorú egyedek ki vannak tiltva. Na de nem ez a hír, hanem hogy a helyi pia annyira olcsó, hogy az már szinte hihetetlen. Vettünk egy fél literes vodkát 500 forintért. Ennyiből még akkor sem tudnám kihozni, ha beélesíteném a nagyfater kuktából barkácsolt lepárlóját.
Mindenkit megnyugtatok, mielőtt még szeszkazánnak könyvelnének el, ez már kitartott az út végéig.

7. nap: Szamarkand

Nagyjából ugyanaz, mint Buhara, csak nagyobbak a távolságok a látnivalók között. Timur Lenk sírja volt az első, amit meglátogattunk. Nem okozok vele meglepetést, ha elárulom, hogy a mecsetszerű épület nem sokban különbözik az eddig látottaktól, talán csak a kupola csempekirakása volt más jellegű, de a színek szigorúan ugyanazok és az épület architektúrája is a szokásos. A komplexumot egy jó magas fallal vették körül, hogy a környező lakóházak ne csúfítsák el a látképet. Kevés sikerrel, mert a parabola erdő így is belógott a háttérképbe. A nagy Timurnak elévülhetetlen érdemei vannak, hogy Szamarkand így néz ki, ahogy. Hatalmát demonstrálandó építtetett jó pár palotát, ami még ma is hirdeti nagyságát. Azt, hogy egyébként egy véreskezű hódító volt, most ne feszegessük. Viszont nagyon jó sztori, hogy 1941-ben Mihail Geraszimov, orosz antrológus felnyitotta a kriptákat, hogy megnézze, valóban a nagy uralkodó földi maradványait rejti-e a temetkezési hely. A sír felnyitásakor egy feliratot talált a kripta belsejében, amely új despota érkezésével fenyegette meg a sírgyalázót. Másnap Hitler seregei megtámadták a Szovjetuniót… Nem tudom, hogy ez igaz-e, mindenesetre lehetne belőle írni egy filmet. Itt is rohangálhatna Tom Hanks megfejteni a kódokat. A szamarkandi műemlékek, terek és utcák is izgalmas környezetet szolgálnának hozza.

 Van egy hatszáz éves csillagvizsgáló is, amit előszeretettel mutogatnak a helyiek, de valójában elég nagy csalódás volt, hogy a szépen felújított történelmi örökség helyén már csak a földalatti szextáns maradványai láthatóak. Röviden, egy gödörben néhány kő félkör alakzatban. Hogy legyen még valami látnivaló, emeltek egy szobrot Ulug bégnek, a csillagvizsgáló megalkotójának, aki nem mellesleg Timur unokája volt.
Hanem ami nagy durranás és az egyik leglátogatottabb helyszín, az Shahi Zinda vagyis „az élő király sírja”, ami szerintem képzavar, de ha ezen és a 36 db jó magas lépcsőn túllendülünk, akkor egy olyan kriptasoron találjuk magunkat, amiért már érdemes volt idáig elrepülni. A város fölé emelkedő „nekropolis” főutcáján egymásba érnek a középkori kripták és mecsetek, mintegy tömény egyvelege annak az építészetnek, amit már volt szerencsénk megismerni az elmúlt napokban.
Szintén kihagyhatatlan látnivaló Timur Lenk nőjének emelt, és róla elnevezett Bibi-Khanym mecset, már csak azért is, mert ez volt korának legnagyobb ilyen építménye.
Innen egy szépen kiépített, és a helyi Orbán Viktorról elnevezett sugárúton jutunk el a város központi teréhez, a Registanhoz, amit fénykorában a világ egyik legszebb terének neveztek és együtt emlegették a velencei Szent Márk térrel. Nem csúnya. Gyakorlatilag három marha nagy medresze, aminek bejárata szembe néz egymással és egy tágas, lekövezett placc van köztük. Az egyik épület végében betértünk egy fickóhoz, akinek komoly pengetős hangszer gyűjteménye volt, természetesen mind régi és mind a környékről való. Sajnos elkezdett rajtuk játszani és nem is tágíthattunk onnan, amíg meg nem hallgattunk néhány „letisztult” dallamú üzbég népdalt.
Elég is volt a régi fővárosból, irány az új, és persze a már jól bevált gyorsvasúttal, ha már megépítették. Taxival vitettük ki magunkat, mert az itt nem drága, ráadásul a helyi Tarlós itt is sárgára festetette az összest, megkezdve a felzárkózást New Yorkhoz.

8. nap: Taskent

Kapros lecsóval kezdtük a napot. Ezek a népek minden salátába kaprot tesznek, de hogy lecsóba is, az még nekem is kulináris kihívást jelentett. Na ezt csak mint érdekesség osztottam meg, irány a kultúra!
Korán, még a meleg és a tömeg beállta előtt elhagytuk a szállodát, hogy megvizsgáljuk közelebbről a világ egyik legrégebbi korán könyvét. A helyiek szerint természetesen ez a legrégebbi fennmaradt korán, 665-ből származik, névadója, a meggyilkolt Uthman kalifa vérével pecsételve. A koránt Timur Lenk vitte Szamarkandba, majd az oroszok hadizsákmányként Szentpétervárra, s csak 1924-ben került vissza Üzbegisztánba. Hiába érkeztünk oda nyitásra, a kulcsok őrzőjének nem volt annyira sürgős, ő rugalmasan értelmezte a nyitvatartási időt. Sebaj, addig volt időnk tanulmányozni a jegypénztár melletti automatát, ami felületesen szemlélve úgy néz ki, mint azok a gyerekcsábító utcai dobozkák, amikbe ha bedobsz egy százast, egy nagy műanyag golyó jön ki, valami teljesen haszontalan beltartalommal. Nem úgy ez a masina. Itt a műanyag gömb egy műtős papucsot tartalmazott olyat, amilyeneket a kastélyokban is osztogatnak nálunk, hogy ne koszold össze a parkettát. Ezzel a készséggel bevetettük magunkat az amúgy nem túl nagy múzeumba (1 + 2 félszobás) ahol aztán nem készíthettünk fotót a szarvasbőrre pingált, méretes koránról, viszont jól megnézhettük közelről. Az egyik mellékhelyiségben pedig egy gyűjteményt mutatnak be, a világ legkülönbözőbb nyelvén megjelent korán kiadásokból, amiket ajándékba kaptak. Akárhogy meresztettem a szemem, magyar nyelvűt nem láttam, pedig a zsibvásár.hu-n már 1600,-ért is meg lehet venni. Gondoltam küldök nekik egyet, aztán meg hogy nem. A vicces, hogy még héber nyelvű korán is volt.

Természetesen Taskent is tele van mecsettel, medreszével és hasonló építményeket, amiket újfent nem fogok részletesen ecsetelni, mert már kezd egy kicsit csömöröm lenni tőlük.
Busszal mentünk le a tádzsik határig, ahol egy fokkal nagyobb élet volt, mint az előző átkelésnél. Itt már lehetett látni litván sőt, lengyel rendszámú kamionokat is. A szisztéma persze ugyanaz, buszról le, összes cuccal el az első bódéig, majd onnan át a túloldalra gyalogszerrel. A tádzsik oldalon újabb bódé kisablaka előtt kígyózó sor. Benyújtom az útlevelet, de elkezd kérdezgetni az ofiszer. Kérem, hogy angolul tegye, mire a legnagyobb meglepetésemre közli, hogy eddig is angolul beszélt. Sorry. Would you repeat it please? Másodszorra sem értek belőle sokkal többet, mire megkérdezi, hogy én beszélek-e angolul? Vicces, de nem volt kedvem nevetni, csak egy rövid yes-szel jeleztem, hogy nyolc évig tanultam a nyelvet és vagy negyven éve használom, ha nagyon muszáj. Akkor miért nem értem meg őt? Kérdezi. Na ezt megértettem, de már kezdett elgurulni a gyógyszerem. Elmagyaráztam, hogy ha talán a kiejtésén csiszolna egy cseppet, többet megértenék. Mire neki gurult el a gyógyszere és elkezdte szívatóra fogni az útlevél ellenőrzést. Kamerába nézés (amit az előttem lévőknek nem kellett) belépő papírka tüzetes átvizsgálása, és onnantól csak fárszi nyelven volt hajlandó megszólalni, merthogy Tádzsikisztánban a perzsa helyi dialektusát beszélik. Na meg az oroszt, de esetleg abból még megérthettem volna valamit. Pechére, a mögöttem álló lány lefordította mit akar a kisebbségi komplexusban szenvedő, seggdugasz méretű határőr, és láss csodát, az ő angolját megértettem.
Végül csak beütötte a nyamvadt pecsétjét, (persze egy tök üres oldalra) úgyhogy kihúzhattam a bőröndöt a kerítés túloldalán már várakozó iránytaxik egyikéhez, ami elvitt minket Hudzsand-ba. Na persze csak miután betoltuk a Hyundai-t, mert az akksia nem volt aznap dolgos kedvében.

TÁDZSIKISZTÁN

9. nap: Hudzsand (régi motorosoknak Leninabad)

A hajdani Leninabad elég ótvar egy kis hely a maga 160 ezer lakósával, akik kinézetre ugyanolyanok, mint az eddigi népek, talán csak gátlástalanabbul kérdezik, hogy honnan jöttünk. Mondjuk az látszik, hogy errefelé nem sok turista jár, mert még a hegyekbe úgy ahogy megy néhány kalandor, de az közvetlenül Dusanbéba repül és onnan  támadja a Pamírt. Itt viszont csak a gyér tranzitforgalomra számíthatnak, annak sincs túl sok mindent mutogatniuk. Természetesen a főtér az elmaradhatatlan piaccal, aztán egy park néhány szökőkúttal és a végében egy szoborcsoport, akárcsak nálunk a Hősök tere millenniumi emlékműve gagyibb kiadásban. A Szír-darja partján álló alkotás művészeti értékét erősen csökkenti a folyóparton látható háztartási hulladék szigetek látványa. A rend kedvéért megnézünk egy múzeumot is, aztán kimegyünk a város szélére, ahogy helyi vezetőnk büszkén mutogatja a világ legnagyobb, még ma is eredeti helyén lévő Lenin szobrot. Kicsit lehangoló, hogy Vlagyimír Iljics hegesztett bádoglemez darabkákból van összetákolva, de amikor készült, biztos nagyon előremutató művészeti irány lehetett. A legenda szerint korábban még egy fegyveres őr is szolgált itt, akinek az volt a feladata, hogy ha egy madár pont a nagy forradalmár fején végezné nagydolgát, akkor azt nemes egyszerűséggel lője le.

A szobor mellett, egy kissé elhanyagolt parkban találhatjuk a hősök útját, ahol letűnt korok tádzsik kommunista nagyjainak fényképe sorakozik, mit sem törődve az időközben bekövetkezett változásokkal. Ha már itt tartunk, furcsa ellentmondást érzek abban, hogy a volt szovjet tagállamok (ide nem értve a Baltikumot), bár akarták a függetlenséget és küzdöttek is érte, valamiféle nosztalgikus romantikával gondolnak a boldog békeidőkre, amikor még a nagy és félelmetes Szovjetunió részeként élhették napjaikat. Ezt már a kaukázusi államokban is megfigyeltem, de ott legalább használják a nemzeti nyelvüket. Errefelé többen beszélnek oroszul az utcán, mint a saját nyelvükön, és bár az iskolában tanítják, mégsem terjed a fárszi. Ha meg valamit mégis csak a nemzeti nyelvükön szeretnének kiírni, akkor ugyanaz a módszer, mint az északi szomszédoknál, cirill betűkkel teszik azt, és ez jó így nekik, nincs is tervbe véve, hogy olyan írásjelre térjenek át, mint az iráni nagytestvér.
Ebédnél a plov (rizses hús) falatozásakor azt is megállapítottam, hogy a kulinária is jobban hasonlít az oroszra, de mindenképp tipikus közép-ázsiai. Akárcsak a poszt-szovjet térség emblematikus itala a kvász. Na, ezt most kihagytam, akárcsak az RC kólát, ami errefelé igen kedvelt

Dusanbéba nem is olyan rég, még csak úgy lehetett innen eljutni, hogy ha az ember bevállalt egy 12 órás szerpentint az Aláj-hegylánc négyezres csúcsai között, és persze csak nyáron. A másik opció, hogy az utazó kikerüli az egész hegyláncot, de ehhez át kellett mennie Üzbegisztánba, majd vissza, szóval ez nem is igazán opció. Na de ma már ez megoldódott, mert a kritikus részeket két, egyenként 5 kilométeres alagúttal hidalták át a problémás szakaszokat, így most „csak” öt óra a menetidő. Az egyik alagutat a kínaiak, míg a másikat Irán építette, de persze nem szerelemből, úgyhogy az út fizetős és ez nem azt jelenti, hogy jó is. Az útburkolat helyenként hiányos és a szakadékok peremén nincs szalagkorlát, van viszont mélység, ami a fotókon gyönyörű, de amikor egy cigányképű suhanc sofőrre van bízva az életed, nem örülsz neki. Az, hogy most ezeket a sorokat le tudom írni, bizonyítja, hogy a cigányképű suhancok is tudnak vezetni, úgyhogy ezúton elhatárolódom saját magamtól. Legalábbis a mi legényünk, mert amúgy vannak csodák. A beláthatatlan kanyarban előző autót, volt hogy egy harmadik is kielőzte, mert Allah nagy és kegyelmes és az öreg Merciben még van szufla.
A havas hegycsúcsokat magunk mögött hagyva közeledtünk Dusanbe felé a Varzob folyó partján. A völgy kb. húsz kilométer hosszan nyaralóövezet, puccos villák és kisebb-nagyobb szállodák szegélyezik a vízpartot. A folyó még nyáron is hideg, viszont a szép környezet és a tiszta levegő kárpótol azért, hogy csak fókák és jegesmedvék fürödhetnek meg benne.

10. nap: Dusanbe (vagy Sztalinabad, de csak nagyon régi motorosoknak)

Az öt közép-ázsiai ország közül Tádzsikisztán a legszegényebb a hírek szerint. Nem csoda, hisz se olaj, se gáz, volt viszont évekig tartó, véres polgárháború a kilencvenes években, most pedig teljhatalmú vezető, aki nagyjából azt csinál, amit akar. Emomali Rahmon pár éve megkapta a "Nemzet Vezetője" címet, akire "értelemszerűen" nem vonatkoznak az olyan alkotmányrendelkezések, hogy csak két elnöki ciklust tölthet ki. Sőt, a mentelmi joga örök és visszavonhatatlan. Biztos ami biztos, nem régiben még egy olyan alkotmánymódosítást is hoztak, hogy az elnökjelöltek minimum korhatára az eredeti 35-ről 30-ra csökkent, ami éles szeműek szerint előkészület a jelenleg 29 éves Rusztam Emomali Rahmon, az elnök fia, elnöki posztért való indulására. Rusztam egyébként jelenleg a kormány korrupcióellenes ügynökségének elnöke. Érted?!?!
Vannak viszont szép nagy hegyek, ami turistacsalogató lehetne, de hiába az egzotikusan hangzó Pamír hegység, a volt Szovjetunió legmagasabb pontjával, a Kommunizmus csúccsal (7495 m), sajnos rohadt messze van. Még sípályákat is építettek szegénykéim, de hát valljuk be, ki cipelné fél Ázsián át, átszállásokkal a sí cuccát, amikor itt a sógoréknál már jól kiépített infrastruktúra (értsd: hütte) áll rendelkezésre évtizedek óta.

Dusanbe belvárosa meglepően tiszta. Sehol egy eldobott szemét, épp egy locsolókocsi portalanította az úttestet, ahogy haladtunk a főtér felé. Itt aztán a mindenféle obeliszkek, szobrok és emlékművek után megcsodáltuk a Giness rekordok könyvébe is bekerült, világ legnagyobb zászlórúdját (164 m) ami lenyomta a másik diktátor Türkmén Basi 132 méteres kis szar pálcikáját. De nem ez a durva, hanem hogy a rajta lévő piros-fehér-zöld lobogó (nem elírás) 700 kilós, úgyhogy kisebb szél meg sem tudja moccantani. 
A zászló alatti parkban egy mobil erősítővel éppen a helyi X-faktor győztes próbálta elkápráztatni a hangjával az egybegyűlteket, (mind a nyolc főt) nem sok sikerrel.
Kimentünk a várostól keletre megnézni a Hissar erődöt, ami egyike a Bukhara Emirátus fejedelmi palotáinak és még arról híres, hogy itt húzta meg magát az utolsó emír, aki a bolsevikok ellen menekült. Mohammed Alim Khan egyébként tisztára úgy néz ki, mint Bill kapitány, csak két lábbal. Még az sem kizárt, hogy van rokoni kapcsolat a kőbányai blúz királyával.

Látszik, hogy költöttek a helyre, de még így is egy nagy nulla. Van egy kapu és mögötte egy lépcsősor, melynek két oldalán kriptának álcázott szuvenír árus helyiségek. Az előtte lévő téren egy errefelé igen népszerű vállalkozás üzemel, az elektromos gyerekautó (esetleg tank) bérbeadás. Nem láttam kuncsaftot, de biztos vagyok benne, hogy jól megy az üzlet, mert vagy tízféle járgánya is van a tulajnak.
Azt hiszem, aki nem hegymászó és nem akar konfliktusba kerülni az afgán határ felől áramló drogcsempészekkel és iszlám fanatikusokkal, két nap elég is Tádzsikisztánra.

KAZAHSZTÁN

11. nap: Almaty

Dusanbe repülőtere nem egy Heathrow, összesen 7 az-az hát járat indul egy nap a világba szerteszét. Ennek ellenére három átvilágításon esünk keresztül, (a literes víz simán átmegy mindegyiken) majd egy alapos kézipoggyász ellenőrzésen, ami szerintem csak alibi kútászkodás volt, hogy a rendőrnő megnézhesse a nejem milyen kenceficéket használ.
Hiába a szellős gépindulás, a járatunk (Somoni Air) 5 órás késéssel indul. Állítólag vihar volt a hegyekben, de ez egy baromság, mert megnéztem a Flightradar24-et, és más járatok vígan repkedtek ugyanazon az útvonalon. De ez a kisebbik bajom volt, egy olyan csóka ült le mellénk a harmadik ülésre, hogy éppen csak a dinamitos mellény hiányzott róla. Szerencsére aztán addig kavartak a haverjaival, (akik szintén nem úgy néztek ki, mintha a matek olimpiára indulnának éppen) míg elült mellőlünk.

Almaty reptere viszont tiszta nyugat, bár egy belépő fecnit azért itt is ki kell tölteni, és a nyomorult határőr megint egy üres útlevél oldalamba piszkít a bélyegzőjével. Nem is tudom, talán Travellinánál olvastam azt a trükköt, hogy össze kell kapcsolni az útlevélben a még meglévő, szemben álló két üres oldalt, mert a pecsételő emberek nincsenek tekintettel arra, hogy még jó néhány vízumot szeretnék üttetni az okmányba.
Almaty-t csak azért is konzekvensen Alma Atának hívtam ezidáig, merthogy nekem így tanította Csepela tanár úr, és kész. De most megtudtam, hogy ez az orosz elnevezése, tehát adjuk meg a kazahoknak azt a megtiszteltetést, hogy a saját nyelvükön emlegetjük a legnagyobb városukat, még ha már nem is büszkélkedhet fővárosi ranggal.
(Grúzia már nehezebb dió, ott kifejezetten háklisak, ha legrúzozod őket, de a Georgia elnevezésről nekem mégis csak USA 4. tagállama jut eszembe, ráadásul ők magukat Szakartvelo-nak hívják, hogy teljes legyen a képzavar.)

Na szóval, Allmaty már nem főváros, mert itt is van egy helyi hatalmasság, akinek időnként eszébe jut valami, és akkor azt keresztül viszi tűzzel, vassal, ha tetszik a többségnek, ha nem. Nazarbajev 1997-ben kitalálta, hogy márpedig a kormánynak költöznie kell, és elkezdte építeni megalomán városát, Astanát. A költözés indoka hivatalosan az volt, hogy Almati periférikus fekvésénél és fejlődési korlátainál fogva (domborzati beszorítottsága, úthálózat túlterheltsége, környezeti problémák) kevéssé alkalmas fővárosnak, míg Akmola tartomány nagy területe, központi elhelyezkedése, fejlett infrastruktúrája és kedvező környezeti állapota folytán megfelelő erre a szerepkörre. A döntésben ugyanakkor az is szerepet játszhatott, hogy a függetlenné vált, de többnemzetiségű Kazahsztán döntően orosz lakta északi részét erősebben az országhoz kössék, elejét véve az irredenta törekvések megerősödésének.
Az utcára érve leesett az állam. Menő autók, McDonalds és KFC mindenfelé. Az egy főre jutó G Mercik (Induló ár: 27.000.000,- Ft.) száma talán itt a legnagyobb a világon. Elkezdtem számolni, de nem volt olyan perc, hogy ne láttam volna kettőt, hármat a buszról, ami a szállodánkhoz vitt.
Még az este kimentünk megnézni a híres Zenkov katedrálist, ami teljes egészében fából épült, és ami a legnagyobb ilyen építmény a világon. Állítólag eredetileg csak fa csapokkal volt összeillesztve, egyetlen csavar, vagy szeg nélkül. Éppen mise volt, de ez nem zavarta azt a néhány tahó turistát, akik folyamatosan kattogtatták a fényképezőgépeiket.
Még világos volt, úgyhogy elbandukoltunk a Köztársaság terére is, ahol újabb szocreál szobrokat tanulmányozhattunk, ha még nem lett volna elég.
Viszont az emberek arcát nézegetve most láttam először igazi közép-ázsiai fizimiskát, legalábbis, amit én elképzeltem otthon. Itt már egyre húzottabb szemű ábrázattal áldotta meg őket a sors, de azért látszik, hogy még nem kínai. Ennyit a magas röptű antropológiáról, holnap folytatom.

12. nap: Almaty (Kok-Tobe heggyel súlyosbítva)

Piaccal kezdtünk, mert nincs közép-ázsiai város piac nélkül. Almaty piaca nagyságrendekkel kulturáltabb az eddig látottaknál, de azért a húst még itt is hagyományos kőpultokról árulják, a hűtés teljes hiánya közepette. Igaz, külön soron vannak a baromfi-, sertés-, marha-, ló- és birkahús árusok. Nagy csodát itt sem láttunk, mindössze a fenyőmag ára volt gyanúsan olcsó, mintegy harmada az itthoninak. Miután felhörpintettünk egy orrunk előtt facsart gránátalma dzsúszt (500,- Ft / 2 dl) meglátogattunk egy újabb mecsetet, ami pont olyan volt, mint a többi, de itt volt bent egy-két imádkozó kazah, úgyhogy volt ürügyem kihúzni, hogy ne kelljen újra áhítattal néznem a szokásos kék csempéket a falon.

Megnéztük a közelben lévő hangszermúzeumot, ami a vártnál érdekesebb volt. Igaz, csak helyi húros hangszerben erősek, de tényleg igényes kis kiállítás, ahol az utolsó teremben megcsodálhatjuk a különböző államoktól kapott ajándékokat, így egy míves, magyar citerát is.
Ezzel nagyjából el is ment a délelőtt. A délutáni programpont a Kok-Tobe hegy meghódítása. Mondhatnám, hogy ez Almaty Gellért-hegye, de nem mondom, mert sem magasságában, sem jellegében nem hasonlít rá. Kötélvasút vezet fel a tetőre, ahol egy mini vidámpark, állatkert és éttermek várnak a látogatóra. Az egész olyan, mint egy falusi búcsú, de a panoráma a városra pazar, érdemes felmenni. Na jó, azért nem akkora durranás, de a sok városi csoszogás után jól esett a zöldben nézelődni.

Vacsi az itt igen közkedvelt manti, ami valójában a török ravioli. Tésztabatyu különböző darált hússal, esetleg zöldséggel megtöltve és kifőzve. Kis gulyáskrémmel felturbózva még íze is van. Na de nem emiatt hoztam szóba a vacsorát, hanem a jelenség miatt, ami hazánkban is kezd elharapózni, mégpedig a szervízdíj kérdése. Már eleve bajom van a külön felszámolt díjakkal. Reptéri illeték, THM, üdülőhelyi díj és még sorolhatnám. Kit érdekel, hogy a vállalkozónak milyen adókat és költségeket kell fizetnie. Nekem mondják meg mennyit kell fizetni a szolgáltatásért és kész. Ilyen alapon a ruhaboltos is kiírhatná a kirakatba, hogy nálunk csak 10,- Ft. az öltöny. Aztán ha bemész megvenni, akkor derül ki, hogy + beszerzési díj, + szállítási díj, + eladók bére, + üzlet rezsidíja, + összes kifizetés járuléka, +ÁFA. Összesen 50.000,- lesz. Nem is értem, hogy milyen alapon írnak a menü aljára ilyen-olyan százalék szervízdíjat. Hiszen eleve nem annyiért adják a sört, mint a Tescoban, hiszen itt szervírozva kapom, nem? Ebben az elegáns belvárosi étteremben 790,- Ft. volt a sör. Kiszámoltam, hogy pont két sörre elég kazah Tenge van még nálam, gondoltam ezt el is költöm, holnap már úgyis indulunk tovább. Még egy kis borravaló is belefért volna, de a legnagyobb meglepetésemre a számlán már 1800,-nak megfelelő Tenge volt a végösszeg. Elmagyaráztam a pincérnek, hogy hiába van ott a menü alján, a figyelmeztető sor (helyi nyelven), ha megkérdezem előre, hogy mennyi a sör, akkor ne a nettó árat mondja, mert annyiért nem lehet megvenni. Szóval, ha legközelebb erre járok, akkor majd a tényleges összeget mondja, addig pedig érje be ennyivel, amim van. Csá.
Azt tudtad, hogy a Tenge valójában annyit jelent kazahul, hogy pénz? Fantázia dús, nem?

12. nap: Charyn, a kazahsztáni "Grand Canyon"

Almatytól kétszáz kilométerre, keletre van egy kanyon, ami a Charyn nemzeti park része, és ami nekünk útba is esett, tehát logikus lépés volt, hogy meglátogassuk. A látványért meg kell küzdeni, de ez tényleg megéri. A főútról lekanyarodva egy 13 kilométeres terepezés vár ránk. A földút nem durva, normál gépkocsival is meg lehet tenni, csak lassan. Viszont közben valami prérifarkasszerű rágcsálókat is megfigyelhet az éles szemű utazó, ahogy kikandikálnak a földbe vájt lyukak kijáratából. Majd egyszer csak egy jegyszedő bódé, és már bent is vagyunk a nemzeti park parkolójában, ahol a bátrabbak használhatják a bádoglemezből eszkábált mellékhelyiséget, de a jelek szerint néhányan nem voltak elég bátrak és inkább mellette végezték el nagydolgukat. Innen egy rövid sétával jutunk el a kanyon pereméhez, ahol már egész jó fotókat lehet kattintani a meredek sziklafalakról. Tényleg hasonlít egy kicsit a Grand Canyonra, csak persze szerényebbek a paraméterek. Lépcső vezet le az aljára, és ha van elég időnk, elsétálhatunk az innen egy kilométerre lévő Moinak folyó partjáig. Ha még több időnk van, befizethetünk „Jeeptúrákra” is, de ne lepődjünk meg, ha a díj befizetése után egy katonai UAZ hátsó ülésén találjuk magunkat. A legolcsóbb túra ötezer forint, amiért kisbusszal négy kilométeres szakaszt teszünk meg a legszebb részeken.

Nekünk viszont nem volt időnk erre, mert legkésőbb délután négyig el kellett érnünk a kirgiz határt, ami ötkor bezár. Nem is volt gond, szépen faltuk a kilométereket és már háromkor Karkara faluban voltunk, ami csak 11 kilométerre van Kirgizisztántól. De ami ezután következett, azt felért egy kalandtúrával. Először csak úgy nézett ki, mintha építenék az utat, aztán konkrétan eltűnt alólunk minden útnak mondható burkolat. Hatalmas síkság, sehol egy lélek, csak a GPS készülékem nyugtatott meg, hogy jó felé haladunk. Csakhogy az óra vészesen haladt előre. Már elmúlt négy, amikor szabad szemmel is láthatóvá vált a határállomás szürke épülete. Végül időben célba értünk és egy egyenruhás kazah mindjárt meginvitált bennünket egy jó kis átvilágításra. Ezeknek ez a mániájuk. Lényegtelen, hogy repülővel, autóval, vonattal, vagy gyalog érkeztél vagy éppen távozol, át kell világítani a csomagot, mert az az ország biztonságának záloga. Nagyon unatkozhattak a fiúk, mert előcsalogatták a drogkereső kutyájukat is, aki erősen szimatolt a bőröndömnél, de aztán úgy döntött, a kéthetes, olvadozó téliszalámi maradékunk nem alkalmas tudatmódosításra. A procedúra egy magtárra emlékeztető bádogcsarnokban zajlott, ami egyrészt remek védelmet biztosított a ránk lecsapó vihar elől, másrészt viszont nem voltam benne biztos, hogy Faraday-kalitkaként védelmet nyújt a villámoktól. Szerencsére elállt az eső, mert már csak percek voltak hátra ötig, és sanszos volt, hogy a kirgiz oldalon becsukják a kaput az orrunk előtt. Ez az ötödik határátkelésünk, és csak jólneveltségem tart vissza attól, hogy megmondjam mim volt tele a határőrökkel. Természetesen itt is gyalog húztuk a bőröndjeinket az eső áztatta murvaúton, a következő bódéig, de ott minden lacafaca nélkül beütötte a tag a pecsétet és kifogástalan angolsággal üdvözölt. Ennyi. Se egy csomagröntgen, se egy vénaszkenner? Máris megkedveltem Kirgizisztánt.

Bocsi, ezt nem hagyhattam ki.

KIRGIZISZTÁN

13. nap: Issyk Kul

Újabb borzalmas úttal folytatódott a határtól Karakolig tartó szakasz, de a táj kárpótolt mindenért. Hegyek köröskörül, csörgedező patakok szabdalták a hihetetlenül zöld legelőket. Újra előkerültek a jurták és egy szakaszon még egy igazi helyi cowboy is versenyt futott velünk sudár paripáján. Na, valahogy így képzeltem el otthon Közép-Ázsiát. Karakol egy 70 ezres város, de közvilágítás gyakorlatilag nincs és aszfaltút is csak elvétve. Talán ez utóbbi az oka, hogy a panzióban, ahol megszálltunk, egy eddig még nem tapasztalt szokást ismerhettünk meg. A kedves vendég lesz szíves levenni a cipőjét a recepciónál és elhelyezni egy erre a célra kihelyezett szekrényke megfelelő fakkjába! Ott aztán talál egy mamuszt, abban kell nyomulni a szálláshely egész területén. Praktikus és tipikusan keleti megoldás. Ha nektek az én bakancsom kell, ami egész nap rajtam volt, hát tessék! Vegyétek és szimatoljatok ebből mindnyájan!

Tehénbőgésre és kakaskukorékolásra ébredtünk a belvárosban. A reggeli elköltése (de hülye szó) után, az egyik legkeresettebb kirgiz nyaralóhely felé vettük az irányt. Issyk Kul víztérfogata alapján a világ kilencedik legnagyobb tava, de sajnos sós. Talán éppen ezért az 1606 méterrel a tengerszint felett lévő víz sosem fagy be (Innen a neve: Meleg-tó). Legmélyebb pontja 668 méter, emiatt a szovjet időkben kedvenc tengeralattjáró tesztelő hely volt.
Ezt sikerült kiollóznom a netről. Ami viszont a személyes tapasztalatom, hogy eléggé lepukkadt egy tóról beszélünk. Mi az északi parton haladtunk végig nyugati irányba és hát mit mondjak, elég lepattant települések szegélyezik a Hajdú-Bihar megye nagyságú tó ezen szakaszát. A hegyek nem látszanak a túlparton a párás levegő miatt, ennek ellenére hajóra szálltunk, hogy tegyünk egy órás kört a környéken. Néhány elvetemült lurkó lubickolt a 19-20 fokos vízben, más említésre méltó esemény nem történt. Elhagyatott szovjet pártüdülő, újonnan emelt, ámde félbehagyott szállodaépítkezés és néhány magán nyaraló eklektikus külseje volt csupán, amit megcsodálhattunk partközelben.

Hajókázás után jött a jól megérdemelt ebéd Cholpon Ata legmenőbb éttermében. A kajára panasz nem lehetett, és az enteriőr is rendben volt, de a WC… Az, hogy taposós, rendben. Azt hogy egy ilyen puccsos helyen sincs papír már nem annyira. De hogy még a vízöblítés is el volt zárva, az már több a soknál. Mindenki fantáziájára bízom, hogy milyen látvány fogadott.
Ahogy közeledtünk a főváros felé, egyre nagyobb lett a forgalom. Kazahsztán után természetesem sokkal szerényebb volt az autópark, viszont legnagyobb meglepetésemre egész kulturáltan közlekednek errefelé a népek. Sokkal rosszabbra számítottam, azok után, hogy volt alkalmam megtapasztalni milyen kamikaze módon közlekednek a Kaszpi-tengertől keletre, nem is beszélve az innen csak háromszáz kilométerre lévő Kínában, ahol volt szerencsém két közúti balesetben is részt venni egy héten belül, két különböző taxis társaságában.
Jócskán bent jártunk már a délutánban, amikor elértük Tokmok városkát. A hely neve onnan lehet ismerős, hogy Rákosi Mátyást ide száműzték, miután az 56-os események elől a Szovjetunióba menekült. A sztálinista diktátor nagy szegénységben, egy folyóvíz és WC nélküli lakótelepi lakásban tengette élete utolsó napjait. Így jár, aki ruszki diktátorokkal haverkodik, és védőszárnyuk alatt sanyargatja a népét. (És még mindig a Rákosiról beszélek.)

Természetesen nem emiatt jöttünk ide, hanem a közelben található Burana torony miatt, ami egy XI. században emelt minaret. Az 1974-ben helyreállított, bonyolult téglamintázatú torony, eredetileg 45 méter magas volt; ma csak 25 méter, tök ferde és egy kegyetlenül meredek csigalépcső vezet fel a tetejébe. Onnan aztán megcsodálhatjuk a környező halmokat, amin valaha mauzóleumok állhattak. Ma a gazból kiálló néhány kőbábú jelzi, hogy temetkezési hely volt a selyemút virágzása idején, legalábbis a Wikipédia szerint. Az is lehet, hogy teljesen mást jelez, minden esetre néhány egyértelműen fallosz formájú „fejfa” is fellelhető köztük, ami elgondolkodtató.
A Biskekbe vezető főút mentén még egy érdekességet fedeztünk fel. Nevezetesen egy több hektáros, óriási területet (semmilyen funkcióval) kimustrált konténerek hosszanti falából eszkábált kerítéssel körbevéve. Azóta is azon gondolkodom, honnan a bánatból szereztek be több ezer, hajókon használt konténert és mekkora energia kellett hozzá, hogy ezeket szétbontsák, majd az elemekből egy zárt kerítést hozzanak létre, ami megfelelően alapozva van, nehogy az első légáramlat dominóként döntse le az egészet. Nem mondanám, hogy dekoratív, viszont nagyon ronda. Mindegyik másmilyen színű és még jól kivehető a speditőr cégek lekopófélben lévő logója.

14. nap: Biskek

Utolsó napunkra jár egy kis kényeztetés. A Plaza Hotelben***** füstölt lazacot ettem előételnek és egy keveset még desszertnek is, csak hogy jó maradjon a szám íze. Könnyű napot terveztünk, a város nem érdekelt annyira. Szovjet mintájú széles sugárutak szocreál épületek a belvárosban, így a második hét után már nem gerjedek rájuk. Éppen csak annyira nézünk körül, hogy látunk-e szembeötlő különbséget az eddig látott városokhoz képest. A neten komoly tanulmányt olvastam, hogy miben jobb Biskek, mint Dusanbe.
Én inkább olyan aspektusból szerettem volna összehasonlítani Kirgizisztánt és fővárosát az előző négy országgal, hogy itt található nyomokban némi demokrácia. Hogy teljesít egy olyan ország, ami teljesen távol esik a nyugati, de még a fejlett keleti világtól is, és nem rendelkezik olyan hatalmas ásványkincsekkel, mint északi vagy nyugati szomszédjai?

Az 1991-ben a még 95%-kal (!) megválasztott Akajev és a 2005-ben követő utódja, Bakijev addig-addig módosítgatta az alkotmányt és betonozgatta a hatalmát, míg 2010-ben kitört a forradalom. A halálos áldozatokat is követő zavargások eredményeképp az ország vezetése lemondott és az elnök meg sem állt Fehéroroszországig. A környező országok nagyurai persze azonnal próbáltak a labilis kirgiz helyzetből politikai tőkét kovácsolni és fennen hirdették, hogy lám, lám! Ide vezet a nagy demokrácia. Zavargások, etnikai tisztogatások, rendkívüli állapot. Ennek kapcsán én is elgondolkoztam, hogy vajon az agymosott kormánypárti türkmének, üzbégek, tádzsikok, kazahok sejtik-e, hogy a gondolatok, amik sajátjukénak vallanak, egy jól felépített propaganda gépezet végterméke? Vagy velem van a baj? Soros György jár éjszakánként a szobámban és hipnotikus hókusz-pókusszal elhiteti velem, hogy jobb, ha az ember szabadon gondolkozik, mintha egy okos vezető és csatlósai mondja meg neki, hogy mit tehet és mit nem. Hol veheti a cigit, nem ihat olyan sört, amint csillag van, ne járjon vasárnap vásárolni, és még sorolhatnám. Lehet, hogy azoknak van igaza, akik a régi-új illiberális demokráciában hisznek? Ilyenkor azt szoktam magamtól kérdezni, hogy ha újra születnék, és nem Magyarországra, akkor hova szeretnék érkezni? Első gondolatom, hogy Új-Zélandra vagy Ausztráliába. Esetleg Kanada vagy valamelyik skandináv állam, de beérném egy Ausztriával is. Úgy érzem, vagyunk így ezzel egy páran. Még az elvakult kormánypártiakból is ezeket az országokat választaná a többség Tádzsikisztán, Üzbegisztán vagy éppen Oroszország és a most formálódó Törökország helyett. Hogy Észak-Koreáról vagy az észak-afrikai „illiberális” országokról már ne is beszéljünk. Nos hát, tisztelt hölgyeim és uraim, az elsőként felsorolt országokban az a közös, hogy mindenhol valódi demokrácia van és ráadásul jó régen. Az hogy ott magasabb az életszínvonal, kiegyensúlyozottabban élnek az emberek, van jövőképük, az nem egy propaganda, saját szememmel láttam, nem kellett hozzá előfizetnem a „Brüsszeli Bürokraták” lapjára.

Elnézést a kitérőért, de ez a Biskek tényleg nem nagy szám, muszáj valamivel feltölteni a blogot. Ami viszont felkeltette az érdeklődésemet, az a város felett magasodó Ala-Archa Nemzeti Park hegyei. Kocsival fél óra alatt meg lehet közelíteni és csak az elhatározásunkon múlik, mekkora túrát teszünk az amúgy fizetős nemzeti parkban. Mi egy jó darabon felgyalogoltunk a fenyvesekkel szegélyezett rohanó hegyi-patak mentén, amikor a reggeli lazac jelzett, hogy ő neki ennyi épp elég volt a beleimben. A bejárathoz visszasietve el kellett, hogy utasítsam a sólymával vigéckedő, nemzeti gúnyát viselő tagot, bármennyire is jól mutatott volna a Facebookon, ahogy pózolok az óriási madárral, mert a szükség nagyobb úr. A WC épületébe érve olyan látványban volt részem, amitől nem tudtam, hogy sírjak, vagy azonnal a bejárat elé fossak. A vécés bácsi, aki a papírt osztotta némi készpénz ellenében, konkrétan ott kavargatta a kis gázrezsóján az ebédjét, nem mondhatnám, hogy steril körülmények között. Szemmel láthatóan a WC előtér nemcsak a konyhája, hanem a komplett élettere, mert egy hanyagul a sarokba dobott laticel és rajta némi ruhakupac arról árulkodott a bácsi bizony itt is alszik. És hogy ne legyen egyedül, 5-6 házinyúl is kóricált körülötte (és a dolgukat végzők között) ezzel mintegy megfejelve a szürreális képet.

Ezt az élményt ellensúlyozandó, és hogy ki ne száradjak, visszamentünk a városba, hogy bele süppedjünk Pub Daddy hívogató fotelébe. Igazi európai stílusú kocsma, a plafonról lelógó monitorokon megy a meccs, és jó a sörük. Na és a végére hagytam a bónuszt, itt 6 dl egy korsó. Megőrülök, hogy otthon már majdnem minden csehó átállt a négy decis „korsóra”. Elfogadom az érvelést, hogy így nem melegszik fel a végére, de hát arra pont ott van a pohár (3 dl), kezdőknek a pikoló (2dl). Nálam fél liter nem szokott felmelegedni, sőt ezen a forró nyári napon még a hat decit sem fenyegette ez a veszély.
Zárásul egy igazi „turistás” vacsorára voltunk hivatottak, ahol háromtagú kirgiz népi együttes szórakoztatott, miközben felszolgálták a marokkói (!?) kaját. Mondanám, hogy közhelyes, majdhogynem röhejes az ilyen, de a trió egyik női tagja úgy pengette az ősi hangszerét, hogy megállt a számban a kanál. Van Halen előre köszönhetne neki, na persze csak ha elvetődne az öreg errefelé, amit erősen kétlek.

Két hét rohanás keresztül Közép-Ázsián nagy kaland volt és most kellene valami ütős befejezés, de nem tudok ömlengeni. Egyszer elmegy, de jövőre nem ide jövünk nyaralni.