2017. július 10., hétfő

Aggteleki Nemzeti Park


Péntek:

Ezt a hétvégét az aktív pihenésnek szenteltük. Az Országos Kéktúra füzetünkből még hiányzik egy pár pecsét, és már nem tudtam semmi ürügyet kitalálni, hogy ne kelljen túrázni mennem.
Felkerekedtünk hát, hogy becserkésszük Észak-Borsod eldugott bugyrait. Gondoltam itt aztán nem nagy kunszt fikázandó dolgokat találni, de meglepetten konstatáltam, hogy mennyire jó állapotban vannak a falvak errefelé ahhoz képest, hogy Pestre milyen hírek jutnak el úgy általában a megye falvairól és annak napbarnított lakóiról. Gömörszőlősön pedig egyenesen leesett az állam, milyen cukorfalat község rejtőzik a szlovák határtól mindössze néhány száz méterre. Komolyan mondom, ilyen településeket eddig csak a Balaton-felvidéken láttam.
Este nyolc volt már, mire beestünk jósvafői szállásunkra. A Tengerszem Szállóra még emlékeztem gyerekkoromból és beugrott, hogy irigykedve néztük a barlang bejáratánál épült alpesi stílusú épületet, miközben mi nyomorult bungalókba voltunk elszállásolva Aggteleken. Régi vágyamat teljesítve, foglaltam itt két éjszaka szállást 28 ezerért a szállás.hu-n. Több mint tíz éve volt a nagy felújítás és korszerű szállodává alakították az épületet. Szerencsére még ma sincs lepusztulva, úgyhogy ajánlom bárkinek, aki szereti ha hajnalban a képébe világít a nap, merthogy sötétítő függöny valami megfejthetetlen oknál fogva nincs az ablakon. A személyzet viszont kárpótolt az elmaradt firhangért és nekiláttak fél kilenckor főzni úgy, hogy az étterem rész csak kilencig van nyitva. Jó volt a kaja elfogadható áron és ami a lényeg, 400,- Ft. egy korsó Soproni (Borsodban!) Na és itt még fél liter a korsó, nem úgy, mint egyre több fővárosi csehóban, ahol már lecsalnak egy decit a rohadék romkocsmárosok. A vicc az, hogy egy üveg 2,5 decis ásványvíz 230,- Ft., tehát ha abból is fél litert szeretnék inni, drágább, mint a sör. Csoda, ha a Soproni mellett döntöttem?
Szombat:

Egy laza barlangtúrával kezdtük a napot. Leautóztunk a Vörös-tóig, mert a közepes túrát szerettük volna abszolválni a Baradla-barlangban. Gyönyörű nagy parkoló, és impozáns látogató központ fogadott minket. Hiába, azért volt itt fejlődés az osztálykirándulás óta, amikor egy szimpla vasajtó éktelenkedett a sziklafalon, ahonnan egy mesterséges járatot fúrtak le a barlangig, hogy egyirányúsítsák a forgalmat Jósvafő felé. Most már van itt büfé, kulturált slozi, szuvenír árus és minden, ami egy turistának kell. Egy helyi nénitől tudtam meg, hogy a létesítmény több mint tíz éve épült és egy milliárdba került. Úgy látszik akkoriban még nem voltak olyan pofátlan mértékű lenyúlások, mint mostanság. (Nem bírom megállni, hogy ne szúrjam ide be, hogy tegnap Szilvásváradon, egy 1600 lelket számláló faluban, hatalmas, villanyfényes stadion építési munkálatait láttuk…)

A barlang nem okozott meglepetést, a cseppkövek nem sokat nőttek az elmúlt negyven évben. De azért az Óriások termétől most is elállt a lélegzetem. Az út végig ki van öntve betonjárdával és rozsdamentes korlátba kapaszkodhatunk. A világítás is sokkal korszerűbb és látványosabb, mint anno. Ami egyedüli csalódás, hogy továbbra sem lehet átsétálni a szlovák oldalra. Emlékszem, annak idején a vezetőnk megmutatta, melyik járaton át juthatunk el Csehszlovákiába, ha esetleg disszidálni szeretnénk. Gondoltam, mára már ezt megoldottuk egy jó kis EU-s támogatással akár a Jaskyňa Domica felé is tehetek egy túrát. Hát nem. No sebaj, majd várok újabb negyven évet.
Következő napirendi pont, tovább a Kéktúra útvonalon, a derenki pecsét begyűjtése volt. Derenkről azt kell tudni, (azon kívül, hogy rengeteg a bögöly az odavezető úton) hogy egy holt falu, ami egy, a harmincas évek kitelepítési manővernek köszönheti halálát. Akit érdekel, olvasson utána, a lényeg, hogy Horthy Mikinek megtetszett a hely és vadászterületet szeretett volna itt kialakítani, de bezavart a képbe, hogy itt emberek élnek. Nosza, kitelepítette őket. Egy emléktábla szerint, lengyel közösség élt itt, még egy emlékházat is emeltek ez okból. A régi épületekből gyakorlatilag semmi nem maradt, csak néhány emléktábla jelzi, hogy melyik telek kinek a tulajdona volt, és hogy őt hova telepítette ki a hatalom. Ezeken a táblákon csak magyar neveket láttunk, de persze ettől még élhetett ott lengyel kisebbség is, csak azt nem tudom, melyik pihent agyúnak jutott eszébe, hogy egy múzeum épületet emeljen olyan helyre, amit csak elvetemült bakancsosok tudnak megközelíteni, lévén hogy az odavezető utak sorompóval vannak elzárva a járművek elől. Nem csoda, hogy mára már kibelezte néhány környékbeli, érdeklődő honfitársunk.
A hegyekből leereszkedve, a Jósva-patak partján fekvő, Szinpetri falut vettük célba, merthogy élőben is szerettük volna megnézni a Guinness által 2010-ben hitelesített világ legnagyobb könyvét. A patakparton áll a felújított vízimalom, amit a tulajdonos Varga Béla pénzt és fáradságot nem kímélve alakított át múzeummá. A hatalmas könyv mellett, ami nyilvánvalóan arra szolgál, hogy idevonzza a kíváncsiskodókat, egy Gutenberg nyomdagép és papírkészítő műhely pontos másolata is helyet kapott, valamint az egyik helyiségben ősrégi könyvritkaságokat is megcsodálhatunk. Igazán szép kis gyűjtemény ahhoz képest, hogy egy magánszemély, saját vagyonából mentette meg és tette közkincsé. Sőt még arra is vette a fáradságot, hogy a szemközti domboldalon egy hatalmas szalamandra alakzatot építsen zúzott kőből, ami a nemzeti park jelkép állata.
Tényleg minden tiszteletem az  „öregé”, de ebből a hatalmas költségen felépített és üzemeltetett látványossághoz igazán felvehetne még mondjuk egy több nyelven beszélő egyetemista lányt, aki majd méltatja a tulajdonos érdemeit. Mert így az egyórás tárlatvezetés nagyon gáz, ugyanis nem szól másról, mint a hencegésről, hogy ő mekkora arc, mennyi zsét tolt bele, és hogy milyen nagy emberek tekintették meg az ő gyűjteményét, és egyáltalán, köszönjem meg, hogy itt lehetek. Na persze azért egy jó magyarhoz híven, nem maradt el a sírás sem, hogy őt senki nem támogatja, és rohadjon meg a kormány (ezt nem szó szerint idéztem). Ezzel együtt mondom, érdemes megállni egy órára, ha egyszer arra járunk, bár az óráskönyvet (ami azóta már nem rekorder) nem lehet lefotózni. (?)
Vasárnap:

Már mindenhol sajog, de nyomni kell tovább a sportot, ha össze akarjuk gyűjteni az összes pecsétet. Jó dolog ez a Kéktúra, én mindig mondom, csak ne lenne ilyen fárasztó. Egy komolyabb kaptató megmászása jutatta eszembe, hogy egyszer, ha kedvem támad végigmenni az El Camino-n biztos, hogy egy terepjáróval teszem majd meg a távot. Gondolom szeretni fognak majd a vándorok, amikor az orruk alá porzok a hispán dombokon.
Na de addig is, tehetnék egy hazai próbát és felmehetnék Jeep-pel a Szabó-pallag erdészházhoz, hogy kíméljem az ízületeimet. A terv az volt, hogy Bódvaszilasról elindulok északi irányba, amíg csak tudok felmegyek autóval, aztán ha elfogy az út, marad a gyaloglás. A gond csak az volt, hogy a falut végében igazi cigánysor volt, utcán rohangáló purdékkal, sanda szemmel néző tizenéves fiúkkal és öregasszonyokkal. (A férfiak gondolom kint dolgoztak a földeken.) Na, hát én itt biztos nem teszem le az autómat, mert mire visszaérek, úgy járok, mint Eddy Murphy az Amerikába jöttemben, amikor megérkezik Bronxba. Ebből következően, felzúztam a vassal egész magasra a hegyekbe és csak az utolsó rövid szakaszon kellett gyalogosan megközelítenem a pecsételő helyet, hogy ezalatt jól összemarassam magam csalánnal.
Ez a kis „csalás” viszont lehetővé tette, hogy olyan helyekre is maradjon időnk, amik nem esnek a Kéktúra útvonalába, mégis igazi látványosságok. Így jutottunk el Tornaszentandrásra, ahol a térképünk szerint egy Árpád kori templom áll. A faluhoz közeledve már messziről láttuk a dombtetőn álló, fazsindelyes kis templomot. Hiába volt vasárnap, a kapun óriási lakatok, de egy kiakasztott tábla arra biztatott bennünket, hogy hívjuk fel a helyi gondnokot (sekrestyést), aki majd kinyitja nekünk. Éltünk a lehetőséggel, így sikerült bejutnunk a XII. században épült templomba, ami egyedülálló ikerszentélyéről híres, ami állítólag II. András király felesége, Gertrúd királyné ízlését dicséri. A bácsitól, annyi információt tudtunk meg az épületről és a freskó maradványok történetéről, hogy nem győztük hallgatni. Jó volt látni, mennyire tud örülni minden erre vetődőnek, és lelkesen magyarázni milyen értéket rejt ez a kis borsodi falu.
Ahogy jöttünk le délnek és hagytuk el a Zemplén lankáit egyre szegényesebb falvakba botlottunk. Olyannyira lepattant a környék, hogy egy ótvaros kis kocsmát sem lehetett fellelni több falun át, pedig lassan már homokot köptünk. Egészen véletlenül jutottunk el Bódvalenkére, ami gyakorlatilag 100% roma falu és arról híres, hogy a házak falait festmények díszítik. A 2010-es évek elején cigány festők pingálták ki a parasztházak tűzfalait azzal a céllal, hogy turisztikai látványosságot csináljanak a faluból. Kocsma itt sem volt nyitva, de ha lett is volna, biztos nem merek kiszállni a falu közepén, ahol néhány golyófejű kan cigány múlatta az időt a mária medál fényesítésével.
Tartalmas hétvégénket egy a 3-as út melletti étteremben zártuk, ami olyan volt, mintha Lengyelországban lennének, annyi volt a PL-es rendszámú autó a parkolóban. A Velvet Restaurant nem vesztett fényéből az elmúlt egy év alatt, amióta itt jártunk. Az enteriőr továbbra is szép, de a szakács határozottan gyengébb teljesítményt nyújt, és az amúgy sem túl hosszú étlapról sikerült mindjárt két olyan ételt is választanunk, amit nem tudtak produkálni.

Ezzel együtt üzenem a beképzelt pestieknek, hogy Borsod nem is olyan elvetemült hely, tessék szépen ellátogatni erre a vidékre is, mert az a pár szlovák és lengyel utazó, aki erre vetődik, kevés ahhoz, hogy megfelelő színvonalon fenntartható legyen ez a látványosságokban bővelkedő vidék.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése