PERU (Lám a szeme, lám a szeme sötétkét...)

1. nap: avagy hogy lehet egy nap 30 óra.

Hajnali indulás szívás. Milyen jó a Hollandoknak. Szépen felkelnek reggel, még megisznak egy kávét, ropogtatnak mellé egy pirítóst, egy utolsót szippantanak a tulipánból (vagy más növényből) és szépen kényelmesen kivonatoznak Schiphol-ra, hogy felszálljanak a limai járatra.
Ezzel szemben nekünk szerveznünk kellett egy önfeláldozó rokont, aki felkelt hajnali háromkor, hogy kivigyen minket Ferihegyre 4:30-ra, hogy legyen idejük a hatóságoknak kivetetni a roppant veszélyes ásványvizet a kézi poggyászból és várakoztatni a kapunál, ahol ugyanez a kis üveges ásványvíz már 800 Ft.
Ezúttal különleges bánásmódban volt részem. Mivel a sípolós kapu bejelzett, beállítottak a röntgen gépbe, levetették a cipőmet is átvilágítani, de ami még nem történ meg, megmotozták még a lábfejemet is.  Jól esett a hajnali talpmasszázs, még szerencse, hogy nem volt lyukas a zoknim.
Alapvetően meg vagyok elégedve a KLM-mel, még egyszer sem zuhantunk le és a csomagjaim nagy része is utánam ért előbb vagy utóbb. Na de könyörgöm, ez az egyenruha a sztyuvikon borzalmas. Értem én, hogy a vintage most menő, de ez a kifakult kék, akkor sem volt divat, amikor ezek a lányok még nem is éltek. A szabása pedig a nagyi szekrényében található ruhadarabokra emlékeztetnek.
Felszállva az Amszterdamba tartó repülőre, egy újabb tapasztalattal lettem gazdagabb. Van olyan sor, amiben nincs ablak. Nem úgy nincs, hogy összébb passzírozták az üléseket és így pont két ablak közé esik némelyik sor, nem. Konkrétan a Boing kihagyott egy ablakot középtájon. Nyilván nem azért, hogy engem szívassanak, biztos van valami műszaki oka, de ez attól még szívatás. Főleg úgy, hogy amikor az online csekkinget csinálod, nincs ám berajzolva, hogy hova esik ablak és ki az, aki csak a műanyag borításban gyönyörködhet ugyanazért az árért. Ezek után sovány vigasz, hogy a sajtos szendvicset olyan dobozkából ehettem, amire az összes holland jelképet felpingálták, a fapapucstól a tulipánon át a szélmalomig. Mondjuk a varázsgombát kifelejtették.
A holland főváros méltán híres repülőterén egy új fejlesztést eszközöltek azóta, mióta utoljára itt jártam. A várókban a székek némelyike alatt konnektorokat helyeztek el, úgyhogy nem kell már az oszlopok mellé csoportosulni, ha merülő félben lenne a laptopunk. Szükség is volt a töltőre, hiszen négy órát kellett itt kibekkelni, míg felszállhattunk a csatlakozó járatra. (Meg kell várni még a későn kelő hollandusokat is.) Szerencsére van ingyen wi-fi, bár felkészült voltam és tudtam, hogy ha KLM lounge közelében találok wi-fi csatlakozást, amit a biznisz osztályosoknak szántak. A jelszó pedig KLM és az aznapi dátum így: KLMDDMMYY.
A nagy gépen aztán van minden földi jó, főleg annak, aki szereti a régi filmeket holland felirattal újra nézni. Én mondjuk imádom, főleg ezzel az újfajta fülkagylóra akasztható fülhallgatóval, ami tíz perc után már töri a fülem.

Közel 11 órás repülés után végre Lima, és még nincs is este, pedig már 22 órája talpon vagyunk. A 6 órás vekker visszatekeréssel jól meghosszabbítottuk a napunkat, úgy kóvályogtunk a kijárat felé, mint a zombik. Szerencsére már a repülőn kitöltöttük a belépési- és vámáru nyilatkozatot, úgyhogy a migrációs hivatalnokon hamar átestünk. A bőrönd szalagnál aztán izgulni kellett az ott portyázó drogkereső kutyák miatt. Na nem azért, mert Amszterdamban feltöltöttük volna cannabis készletünket, csak egy kis illegális téliszalámi lapult a bőrönd mélyén, és hát mit lehet tudni, mikor adtak utoljára enni szegény ebnek.
A kofferek lassan érkeztek, ezért volt időm egy kis helyi valutát váltani a közvetlenül a szalag mellett lévő bódéban. 100 dollárért 325 sol-t adtak, aminél azért lehet jobban is váltani bent az országban.
Még egy utolsó átvilágítás a kijárat előtt, ami kissé provizórikus, mert míg mi felpakoltuk a szalagra a poggyászainkat, hogy újra átvilágíthassák, nem viszünk-e be valami rettenetes dolgot az országba, addig egy-két bamba utastársunk simán kikerülte a rendszert és a kijárat felé vonszolta csomagjait és senki nem szólt rájuk.

Még mielőtt kiléptünk volna zsúfolt váróba, megpillantottuk az autóbérlők termét, benne az Alamo pultjával, ami kellemes meglepetés volt, mert a foglaláskor azt üzenték, hogy majd a kijáratnál vár az emberük. Átadtam a foglalásról szóló kinyomtatott papíromat, majd elkérte az igazolványaimat és a hitelkártyámat. Adtam neki egy jól feltöltött debit kártyát, amin ugyanúgy zárolni tudja a biztosítéknak szánt ezer dollár összeget, de nem volt jó neki. Ezt sejtettem, mert már jártam így korábban, de ebből csak az amerikai kontinensen csinálnak problémát, nem is értem. Mindegy, egy próbát megért. Megkapta a hőn áhított hitelkártyát és látszólag minden rendben ment, csak amikor az orrom elé tolta a szerződést, akkor derült ki, hogy 2700 km fér bele a két hetes autóbérlésbe, onnantól minden egyes megtett kilométer után súlyos pénzeket kell majd fizetnem. Szerinted. Szerintem pedig benne van a foglalásban, hogy „unlimited millage”, pont ezért választottam az Alamo-t. Udvarias volt, de ettől még idegesített, hogy ő nem látja a rendszerben azt, ami számomra teljesen egyértelmű volt, de ott a helyszínen nem tudtam bizonyítani. Végül abban maradtunk, hogy majd elküldöm neki e-mailen az én visszaigazolásomat, és akkor jóváhagyják a korlátlan kilométer használatot.
(Itt írom le, hogy amikor leadtam az autót, nem emlékezett az egészre, és újra kellett futnunk a köröket, de akkor már fel voltam vértezve a rentalcars.com spanyol nyelvű szerződésével. Végül nem kellett plusz költségeket fizetnem, így 190 ezer forintba került 13 napra egy középkategóriájú autó.)
Elmúlt már kilenc, mikor kigurultunk a limai forgalomba, hogy Miraflores negyed felé vegyük az irányt. Első meglepetésem, hogy egész kulturáltan vezetnek. Igaz, senki nem bíbelődik az index kapcsolgatásával, de legalább nem dudálnak túl sokat. (Az első este tapasztalatait a további utazás felülírta, de erről majd később.)

A jó kis belvárosi hotel azzal kecsegtetett, hogy ingyenes parkolóhely jár a szobához. Ehhez képest még megállni sem tudtam egy másodpercre sem a szálloda előtt, az egysávos utcában. Tettem egy háztömb kört, pedig aznap este már nem terveztem limai kocsikázást, mire találtam egy foghíj telket, rajta fizető parkolóval. A kis hotel bejárati kapuja előtt vaskerítés, rajta kapuval, csengő nuku. Fasza!
Fel kellett hívnom őket telefonon, hogy nyissák már ki a kaput, ha nem zsenánt. Kérdésemre kézzel, lábbal elmagyarázzák, hogy a parkolójukat egy teljesen másik utcából lehet megközelíteni, de ehhez én már túl fáradt voltam, úgyhogy mondtam Pedrónak, ugorjon be az anyós ülésbe és navigáljon oda. Előtte persze leszurkoltam 500 forintot a pár perc parkolásért, de még mindig jobb, mintha egész éjjelre ott kellett volna hagynom a verdát 5 sol-ért óránként.
Amikor megérkeztünk az épület mögötti „parkolójukba”, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. A hátsó udvarba ugyanis 1, az-az egy darab autó fér be. Elvileg kettőnek van hely, de ahhoz, hogy betornázzam a ficakba a kocsit, muszáj hogy üres legyen a maradék pár négyzetméter. Mindegy, beálltam, lehet menni aludni. Vagy mégsem? Hiába nyomkodtam a kulcson minden gombot, nem tudtam bezárni az autót. Az volt a gyanús, hogy hagyományos módon, kulccsal a zárban sem sikerült. Hogy ne csigázzam a kedélyeket, a megoldás az volt, hogy nem raktam P-be az automata váltót és a kis csalafinta japán mérnökök kitalálták, hogy így be se lehessen zárni az autót.

Nincs meleg víz. :(

2. nap: Isten óvja Amerikát! (Trump győzött.)

Hiába nyúlt olyan hosszúra a tegnapi nap, csak felébredtünk már hajnali háromkor. Rohadt jetleg! Annyira nem tudtunk aludni, hogy bekapcsoltuk a TV-t és mit harsognak a hírek? Donald Trump lett a befutó, pedig amikor még lefeküdtünk, Hillary állt jobban, még ha csak egy paraszt hajszállal is. No comment.
A reggeli asztalnál egy néni próbált meg velünk beszélgetni, ami nem volt zökkenőmentes, mert csak spanyolul tudott, az én szókincsem pedig erősen korlátozott. (¡Hasta la vista!, baby!) De nem is erről akartam írni, hanem a „reggeliről”. Egy 100 dolláros szobához elvártam volna egy kicsit komolyabb reggelit a pirítós-dzsem kombónál, na de hogy langyos kávét igyak egy termoszból Dél-Amerikában, az botrány. Így viszont gyorsan végeztünk, ki is csekkoltam iziben és irány a Vea supermercado (perui Tesco), merthogy fel kell töltenünk a víz készletünket, és nem ártana egy kis sör sem vészhelyzet esetére. Márpedig ha szomjas vagyok, az vészhelyzet.
Az áruházhoz érve, felhajtottunk a tetőn lévő parkolóba, ahol két sárga egyenruhás fiú a kezünkbe nyomott egy parkoló jegyet, amin mindenféle betűk meg számok voltak, de hogy mennyit kell majd fizetnünk majd az ott létért, azt nem tudtam kihámozni belőle. A bótban volt minden, nagyjából olyan áron, mint itthon, annyi csak a különbség, hogy ott még adnak nylon zacskót portékákhoz, sőt még egy pakoló ember is van pluszban a pénztárnál, hogy igazi vásárlónak érezd magad. A parkolóból való kihajtáskor kiadtam a jegyet a srácnak, majd néztem kérdően, mennyi lesz az annyi? Ő meg bambán nézet rám, hogy mit akarok. Ja, akkor semmit, és a gázba tapostam. Mivel nem láttam őket, öklöt rázva utánam kiabálni, azt a következtetést vontam le, hogy itt az első óra ingyenes. Nem kell ide nyelvvizsga!

Hiába voltam felvértezve háromféle navigációs eszközzel, aki került már dugóba egy kilencmilliós dél-amerikai főváros forgatagában, át tudja érezni, milyen az, amikor a legbelső sávban veszed észre, hogy itt kellett volna lehajtanod a gyorsforgalmi útról és nem száz méterrel arrébb, mint ahogy az a GPS jelzi. Száz szónak is egy a vége, addig kavartunk a kisebb nagyobb kereszteződésekben, míg sikerült egy olyan buszsávba  kerülnünk, ami az útpálya közepén halad és füves sáv választja el az út többi részétől, hogy még véletlenül se tudjon kimenekülni a tájékozatlan idegen. Itt jegyzem meg, hogy az elválasztott belső sávot a buszoknak szánták, azt onnan lehet csak tudni, hogy egy HVCS (helyi vagány csávó) sem hajt be, pedig ezek aztán nyomulnak mindenhol, ahol helyet látnak. Egy nyomorult tábla sem jelezte, hogy ne ide kanyarodj be te marha, mert ez buszsáv. Amúgy sem viszik túlzásba a KRESZ táblák használatát. A legdurvább, hogy a legtöbb utcánál semmi nem jelzi, hogy merre egyirányú, ezt neked kell tudnod magadtól. Vagy ahol mégis, ott a házfalon keresd, az utcanév táblánál (ami szintén kuriózum, ha fent van)! Szerencsére a navigációs térkép egész jól tudja, hogy merre szabad menni, ezért rá hagyatkoztam. Had csináljak egy kis reklámot a maps.me ingyenes alkalmazásnak, ami a Google térképet használja off line és van olyan jó, mint bármelyik fizetős navi program.
Ezért aztán viszonylag gyorsan sikerült elhagynunk a várost, mint Pataki Attilának Miskolcot, és felhajtottunk a délre vezető egyetlen perui autópályára. Természetesen fizetős, ami rendben is volna, de később aztán kiderült, hogy a sima országutak többségénél is lehúzzák a népet néhány sol-ra a rendszeresen megjelenő fizető kapuknál.

Mit mondjak, a táj elég siralmas. Kősivatag és homoksivatagok váltják egymást. Növényzet szinte semmi, a tengerpart ronda. Nincs is nagyon nyaraló telep száz kilométeren át. Van viszont az út mentén teljesen értelmezhetetlen bekerített telek. És nem egy, nem kettő. Szabályos parcellák nagyon komoly kőfallal körbevéve és belül a nagy semmi. Van aki csak szöges dróttal keríti be a sivatagi telkét, de a lényeg, hogy ott se legyen semmi. Ennél már csak az volt bizarrabb, amikor ezt a képet felváltotta a bekerítetlen elhagyatott viskórengeteg. Emberi tartózkodásra alkalmatlan vályog vagy zsalukő házikók elszórva az út mentén százával úgy, hogy nyoma sincs életnek, és annak sem, hogy itt valaha egy nyüzsgő falu, vagy egy ígéretes aranybánya lett volna. Természetesen ez egy egzotikus autópálya, ami esetünkben azt jelenti, hogy simán legelhet egy szamár az elválasztó sávban, vagy jöhet velünk szemben egy tuktuk a leállósávban. A motorra barkácsolt személyszállító alkalmatosságnak itt legalább olyan kultúrája van, mint Ázsiában. Viszont amíg egy kambodzsai vagy thai példányt combosabb mocikra építik fel, perui kollégáik be kell hogy érjék valami szánalmasan gyenge segédmotorral. Ennek következtében mindegyik 30-cal vánszorog az út közepén, ami azért vicces, mert a kasznit meg telepingálják mindenféle, No Fear, Monster és hasonló zorall logókkal. A karosszéria viszont itt sokkal profibb. Látszik, hogy több vállalkozás is ráállt, hogy műgyantából formatervezett burkot készítsen a fanatikus tuktuk tulajdonosok nagy megelégedésére.
Végül is két kapun haladtunk át az autópályán, ahol 500 és 1300 forinttal ajándékoztuk meg az embert, hogy nyissa ki nekünk a sorompóját. Pisco előtt vége a száguldozásnak, a pánamerikai út kétszer egysávosba vált és döcögő kamion óriások veszik át az uralmat. A forgalom elég erős, nehézkes az előzés, ráadásul le is állít a közeg, hogy jelenlétét demonstrálja. Szerencsére megijedt a magyar jogosítványtól és nem sokat vizslatja, hamar elenged.
Pisco nemcsak egy városnak a neve, legtöbben a perui szőlőből készült pálinkaként ismerik, amelyet a frissen lesajtolt szőlő levéből majd mustjából, erjesztés és azonnali lepárlás által nyernek. A hagyományokat követve, a nemzeti törvényhozás által is elismert, nyilvántartott ültetvényeken termesztik e pálinkának valót és állítják elő. A szó eredete vitathatatlanul perui, mint ahogy ezt a történészek és szótárírók tanulmányai is igazolnak. A quechua szó jelentése "szárnyas vagy madár" és a spanyolok hódítása előtti időkre nyúlik vissza. Na de ezt itt kevesen isszák önmagában, hanem alapeleme az egész Dél-Amerikában hódító pisco sour nevű koktélnak, amit, ha egyszer megkóstoltál, beleszeretsz, és mindig erre a koktélra szomjazol!
Na de vezetünk, úgyhogy most ilyesmi szóba sem jöhet, de enni muszáj valamit, úgyhogy lekanyarodunk az országútról és a legközelebbi étterem felé vesszük az irányt. Egy Norky's fantázianévre hallgató gyorsétterem szerű vendéglátó ipari egység volt az, ami a leginkább bizalomkeltő volt a sok kifőzde között, amik inkább a helyi gyomorra specializálódtak. Volt, aki a pultnál kérte ki a kajáját, mihozzánk rögtön odaugrott egy pincér és egy letakarított asztalhoz invitált. Hiába, a fehér embernek itt még van respektje. Vagy csak a borravalóra hajtott? Ki tudja. A lényeg, hogy két óriási adag sült csirkecombot kolbásszal, sült krumplival, salátával és kólával bevágtunk összesen 2500 forintért.
A tengerparti úton szépen lecsorogtunk következő szálláshelyünkig Paracasba, a csodás üdülőfaluba. Mielőtt valaki elképzelne pálmafa hegyeket és hasonlókat, ki kell hogy ábrándítsam. A csodás jelző relatíve igaz, az eddig látott településekhez képest, valójában egy porfészekről beszélünk, ami annak köszönheti vonzerejét, hogy innen indulnak csónakkal turista hordák a közeli Ballestas-szigetekre. Az infrastruktúra is csak most kezd kiépülni, a parti sétány már le van térkövezve, sőt egy-két szögvas delfinszobrot is kiraktak, de a szolgáltatóipar még inkább csak a helyi nívó közepén tart. Éttermek, minek láttán egy NÉBIH-es azonnal rohamot kapna, viszont az áraikat már próbálják a felső kategóriához igazítani. Kávézók, ahol gond nélkül sétálgatnak át a kóbor kutyák, viszont ezt a látványosságot beépítik az árba, mert egy fent említett pisco sour 1200 Ft.
Szállásunk a hangzatos Delfin Dorado névre hallgat és közvetlenül a parti sétányon helyezkedik el. A kiválasztásánál fő szempont volt, hogy van saját parkolója, mert azért ez mégis csak Dél-Amerika, jó lenne nem elveszíteni a kocsinkat már a második éjjel. A helyszínre érve azonnal kiderült, hogy itt bizony parkolni még az utcán sem lehet, nemhogy saját garázsa lenne. A recepciós lány természetesen csak spanyolul beszél akkor is, ha már tudja, hogy egy szót sem értek belőle. Tolja a szöveget, de a probléma csak akkor oldódik meg, amikor beültetem a kocsiba, hogy vezessen el a biztonságos tárolóig. Konkrétan a falu végében, egy másik Motel kertjében kötöttünk ki, két hajóroncs és egy komposztáló domb mellé. Na ennyit ér, ha valaki beírja a hotelfoglaló oldalakon a profiljába, hogy saját zárt parkolóval rendelkezik.
Itt sincs meleg víz, van viszont 140 széles ágy kettőnknek, nem sokkal szélesebb szobával, zúgó hűtővel, éjjel is világító udvarral. Bár mit nyafogok? Csak 45 dollárt fizettem egy szobáért, ezért még ablakot is akarok?
A nap már lemenőben volt, amikor kisétáltunk a kikötőbe, hogy felmérjük a holnapi kirándulás lehetőségeit. Nem kellett sokat várnunk, azonnal odalépett hozzánk egy termetes asszonyság, hogy nála fizessünk be a holnapi hajóútra a Ballestas-szigetekhez. Hát persze, pont ez volt a terv. Az első jöttmentnek a kezébe nyomjuk a dollárokat, akinek van egy kopott album a kezében, fotókkal néhány motorcsónakról. Udvarias elutasításunk ellenére nem tágított, majd amikor látta rajtunk a bizalom teljes hiányát, odaszervezett egy fickót, aki legalább már tudott angolul, és elmagyarázta, hogy csak reggel nyolckor indulnak csónakok, és ha nem akarok lemaradni, akkor jobb, ha foglalok nála. Mutatta, hogy irodája is van, ott kiállíthatjuk a papírokat. Addigra viszont már annyira megmakacsoltam magam, hogy nem voltam hajlandó még előleget sem fizetni, viszont megígértem neki, hogy másnap reggel feltétlenül ott leszünk, felírhatja a nevünket és a hotelunk nevét.


3. nap: Ballestas a mini Galapagos.

Paracas városától mintegy 20 percnyi út motorcsónakkal a Ballestas szigetek. Csak délelőttönként engedik ide a turistákat, naponta mintegy 2-3 órára, hogy a sziget élővilágát ne zavarhassa a motorcsónakok zaja. A csónakokból sehol sem szabad kiszállni, szépen körbe kerülik a szigeteket és elég közel mennek a parthoz, hogy láthassuk az állatokat. A mentőmellény viselése kötelező, a csuklya vagy kalap viselése nagyon ajánlott.

A szigetcsoport 22 szigetből, vagy épp csak kibukkanó sziklaszirtből áll és felszínén nyoma sincs növényzetnek, de már messziről lehet látni a hihetetlen sok madarat, amelyek itt pihennek két halászat között. A szigetek különlegesen gazdag állatvilága annak köszönhető, hogy épp erre vonul a déli sarkok felől induló Humboldt-áramlat, amely egyrészt nagyon hideg, másrészt igen alacsony sótartalmú és telis tele van szardíniával, makrélával, egyéb halakkal, ezért ennek mentén, a szigeteken és partokon nagyon gazdag élőterek alakulnak ki.

A „mini Galapagos-ként” számon tartott szigetvilág a madarak és fókák sokaságának élőhelye. A guanó begyűjtésében Peru világelső volt a múlt század első felében. A magas foszfor- és nitrogéntartalmú madár- ürüléket trágyaként alkalmazzák. A szigetek közelében óriási bűz fogadja az utazókat, ami nem csoda, hiszen több ezer madár évszázadok óta teszi itt a dolgát. Hosszú évtizedeken át intenzíven folyt a guanó kitermelése, de csak most jutottak el odáig, hogy visszafogják a termelést. A guanó most már nemzeti kincs, külföldre nem adható el. A százféle színes és hangos madár közt felfedezhetünk kondor- de dögkeselyűket is. A szigetek aljában levő sziklákon száznál több fóka napozgat.

Nem csoda, ha izgatottan vártuk a reggelt. Emberünk már ott várt a kikötő előtti téren. Gyorsan bezsebelte a fejenként 40 dollár fuvardíjat, majd odatessékelt a móló bejáratánál lévő két fabódéhoz. Nem értettem, hogy mi van, de már láttam, hogy a sorban előttem állók készítik a pénztárcájukat. Kiderült, hogy az első bódéban a nemzeti park belépőt kellett kicsengetni 10-10 solt, majd a második pénztárnál a kikötőhelyi díjért számoltak fel 5-5 solt. Ügyes.
Jól szervezett a rendszer, mert bár az rögtön látszik, hogy a 20 személyes motorcsónakok nem annak a tulajdonában vannak, akinek a pénzt adtuk, nem volt probléma, szépen folyamatosan terelték be a világ legkülönbözőbb országából ideérkező turistákat. Pechünkre pont úgy jött ki a lépés, hogy az egyik legszakadtabb csónakban, egy aerodinamikailag teljesen indokolatlan szárny mellé kaptunk helyet, így fényképezni csak akkor tudtunk, ha felállunk és ráhajolunk az előttünk ülő fejére. Viszont a mentőmellény a quechuakra méretezték, ezért hegykén a vállamra dobtam, mint János vitéz a huszár mentéjét és hallgattam elmélyülten, amint a gájd elmeséli, hogy az első látványosságról, egy kb. 2oo m magas, Gyertya-tartó nevű geogliph rajzról fingjuk sincs hogy került ide. A legvalószínűbbnek azt a magyarázatot tartják, hogy Viracocha isten-nek a háromágú villáját jelenti és kb. 2200 éves.

Elhagyva a szárazföldet aztán a nyílt óceán felé vettük az irányt, de a rossz idő ellenére is már körvonalazódtak a szigetek csúcsai. Korrektül körbejártunk mindent, még egy hullámok vájta barlangba is betolta a csónakos a járgányt, hátha odacsapódik egy sziklához. Láttunk pingvineket, fókákat és számtalan madárfajt csőstül. Jó móka volt, ne tessék kihagyni, ha arra járnak!
Visszaútra maradt még egy bájos jelenet. Az ilyen utakon mindig elvárt a borravaló, olyannyira, hogy legtöbbször az idegenvezetőnek nincs is más bére. De most nem bízták a véletlenre a dolgot, még mielőtt kiértünk volna a kikötőbe, a srác végigjárta a sorokat, mint egy sekrestyés és szó szerint az orrunk alá dugta a perselyét. De hát ne csodálkozzunk, ezek a déli népek nem a gátlásosságukról híresek.

Ballestas-szigetek

Következő napirendi pontunk Huacachina dűnék és oázis. A sivatagi falu egy természetes tó köré épült, és kötelező látnivaló egy Peru körutazás alkalmával. Nemcsak amiatt, mert rendkívül érdekes faluról van szó, hanem az elképesztő homokdűnék miatt is, amelyek tiszteletet parancsolóan hatalmasak. Ráadásul nemcsak látványra rendkívül érdekesek ezek a dűnék, hanem arra is tökéletesek, hogy lecsússz róluk egy deszkával, vagy nagy sebességgel végighajts rajtuk egy terepjáróval.
Megérkezve a faluhoz, mindenfelé csővázas buggy-kal találkoztunk, akik dűne túrára viszik az idelátogatókat. Beálltunk az első parkolóba és máris lecsaptak ránk a legélelmesebbek. A választék: vagy betársulunk egy csoportba és akkor 6-8 személyes járgánnyal tehetjük meg a dűnegelést. Ez 25 $/fő. Ha kettesben élveznénk ugyanezt 35 $ a taksa. Az utóbbit választottuk, az a biztos, és már roboghattunk is egy VW bogárból átbarkácsolt szerkezettel a homokdombok felé. A falu végében biztos ami biztos, még ki kellett fizetnünk egy bódénál 1500 Ft. üdülőhelyi díjat, akarom mondani nemzeti park belépőt. Előre lelövöm a poént, ezt az adónemet minden turista látványosságnál kivetik Peruban.
Először úgy nézett ki, nem fog tudni felvánszorogni az öreg csotrogány a csúcsra, de egy új lendületvétel után mégis csak megküzdött a süppedő homokkal, aztán ami a csövön kifért. Nagyon durván tolta a sofőrünk. Felszáguldoztunk egy siratófal meredekségű domboldalon, majd a felső amplitúdón átbukva, zuhanó repülésbe kezdtünk egy hasonló dőlésszögű lejtőn. Én az életemért rimánkodtam, amikor Pedro még mindennek a tetejébe, beletaposott a gázba, hogy biztosan felérjünk az újabb százméteres bucka tetejére. Egy amerikai vidámpark kutya füle ehhez képest. Ott viszonylag nyugodt vagy, hogy a mérnökök jól megtervezték azt a hullámvasutat, itt viszont nem voltam benne biztos, hogy emberünk mennyire van tisztában a kocsija határértékeivel, amikor oldalt dőlve tettünk meg egy hosszú kanyart az elképesztően meredek domboldalban. Szűk egy órásra sikerült a kocsikázás, mert mi kihagytuk a homokdeszkázást. Volt már benne részem, nem olyan, mint havon siklani. Nemcsak az, hogy letapad a deszka, hanem a pofám is tele lesz homokkal míg levergődök, a cipőmről már nem is beszélve.
Eltöltöttünk egy kis időt a tóparton, ami inkább csak képeslapokon néz ki jól, valójában egy elalgásodott Feneketlen-tó nagyságú szerintem mesterséges medence (akárki akármit mond), néhány hervadt csónakkal. Összességében nem bántam meg, hogy ide betértünk, de azért a mindenfelé repkedő nejlonzacskók látványa elég hervasztó volt ezen a Szaharára emlékeztető tájon.

Ica-ban váltottunk egy kis pénzt (100$=330 sol) a pláza melletti Western Unionnál és kipróbáltuk a bevásárló központ sloziját, mindkettő rendben volt. Vásároltunk a hipermarketben egy kis hideg kaját, és akkor itt térnék ki egy-két hiányosságra, ami magyar gyomornak fontos. Nincs Gyulai kolbász egész Peruban. Hallatlan. Ezek nem tudják, mi a jó. Csakhogy sajnos semmilyen száraz kolbász vagy szalámi nincs. Fóliázva találtunk egy szeletelt chorizo-t, de arany árban, mi pedig megenni szerettük volna, nem befektetésnek szánni. A felvágott választék kimerül egy fűrészpor ízű párizsinak látszó termékben és mortadellában. Sajtok vannak, de nem olcsó. Van egy juhsajtjuk, amit az egész országban árulnak az út mentén, az elfogadható. Megvan hogy milyen a brinza túró? Na ez nem olyan. Kicsit ízetlenebb és sótlanabb, salátákhoz viszont kiváló. Zöldség választék amolyan tescós. Kicsit hervadt, kicsit sápadt, de alapvetően van minden és nem drága. Ahhoz képest persze, hogy Dél-Amerikában vagyunk lehetne nagyobb a gyümölcs választék, de hát nem zabálni jöttünk, csak gondoltam betolok egy karambolát, pitahayát vagy tamarillót vitamin gyanánt. Hát nem. Még a kenyérről pár szót: van mindenféle, az amerikai toast típusú szeletelt kenyerektől a francia baguette-ig, de nekem legjobban azok a zsemlék ízlettek, amik leginkább a ciabattára emlékeztető tésztából készültek és minden jobb helyen lehet kapni.

Felvértezve egy köteg sollal elkezdtem tanulmányozni a kutakat, hol a legolcsóbb a benzin. Ica egy nagyváros, sok töltőállomással, gondoltam itt érdemes inkább tankolni, főleg, hogy az autónkból már kezdett kifogyni az üzemanyag. Aztán ahogy felnéztem a kutak ártábláira elborzadtam a 13-14 sol-os árak láttán. Azt hittem nem jól látok, vagy hibás az 1 sol = 100 Ft. váltószámom, vagy ez egy másik pénznem, amiről még nem hallottam. Nos a megoldás roppant egyszerű, de totál érthetetlen. Gallonban számolnak a nyomorultak, mint észak-amerikai kollégáik. Az egész országban minden metrikus, még a kormány is a jó oldalon van, erre jönnek nekem ezzel a gallon szarsággal, komolyan mondom... A lényeg, hogy így már nem is olyan horror az ár, a 12,19 sol/gallon alig több mint 300 Ft/l-re jön ki. (Más kérdés, hogy később aztán soha nem tudtunk ilyen „olcsón” tankolni.)

Temérdek csőrös kamion lassítja a forgalmat az utakon, volt úgy, hogy hússzal száguldozott az emelkedőn a harminc tonnás jószág, miközben a sofőr a kormánykerékre dőlve, kedélyesen nyomkodta a telefonját. Értem én, hogy uncsi egész nap a volánnál ülni, de ki tudnám verni mindenki kezéből az almás (vagy alma nélküli) telefontját, aki vezetés közben buzerálja. Sorry.

Újabb fizetős szakaszok jönnek (13,70 és 7,50 sol) mire begurultunk Nazcába. A város amúgy jelentéktelen, van egy nem túl szép főtere és a déli részen az úgynevezett El Nuevo Cantalloc, ami néhány földalatti vízvezeték és a hozzájuk tartozó kör alakú kőépítmény. Ezeket a „kutakat” egykoron a nazcák építették védekezésül a sivatagi éghajlat miatti állandó vízhiány ellen. Casa Andina hotel talán legmenőbb a megfizethető szállások közül, de estig itt sincs meleg víz és a wifi sem megy. Van medencéje, és mivel még este hétkor is harminc fok körül volt a hőség, azonnal bele tespedtünk. A víztükör fölé kb. két méter magasságban damilokat feszítettek ki hálószerűen, feltehetően azért, hogy a galambok ne járjanak inni ide, de szemmel láthatóan ez nem zavarta őket. Ahogy elhagytuk a medencét, azonnal lecsaptak, hogy szomjukat oltsák és teleszarják a környéket. Egy fontos ornitológiai megfigyelésemet szeretném még megosztani: itt a galambok másképp huhognak, mint otthon. Nem úgy hívja a párját, hogy ti-tá-ti, hanem tá-tá-ti. Ugye, már ezért érdemes volt olvasni ezt a blogot?
A szállodával szemben volt egy jó kis étterem, ahol óvatosságból csak egy lasagne-t és egy perui spagetti specialitást kóstoltunk be, avokádó salátával. A folyadék utánpótlásról két 0,6-os sörrel gondoskodtunk és fertőtlenítés gyanánt még egy kis pisco sour-t is elszürcsöltünk potom kilencezer forintért. Gyanús is volt nekem, hogy csak külföldiek ültek be ide. A pincér kislány viszont nagyon kedves, próbált ismerkedni és megkérdezte: where are you from? Elmondtam neki, hogy Magyarországról először spanyolul, aztán angolul, végül magam sem értem, hogy miért, de még németül is. Látva a tekintetén a mélységes homályt, úgy gondoltam, nincs értelme további nyelvekkel próbálkoznom.

4. Nap: Nazca repülés.

Nemzeti ünnepre ébredtünk. Paraguay – Peru világbajnoki selejtezőn 1:4 A csapból is ez folyik. 0:1-ről fordítottak az aranylábú fiúk Paraguay otthonában és egy négyest vágtak be a nagy riválisnak előző este. Peru focija sokban hasonlít a miénkre, leginkább, hogy nincs nekik. Legalábbis szerencséjük nincs, hogy kijussanak a VB-re. Ők is az emlékeikből élnek, amikor még a hetvenes években Cubillas ontotta a gólokat.
Na de a lényeg: Mára foglaltunk egy repülőutat még otthon az Alas Peruanas társaság honlapján. Azt ígérték nyolckor felvesznek a szálloda portáján és láss csodát, pontban nyolckor megjött Pedro és beültetett minket egy mikrobuszba, ahol már volt egy házaspár. Haladtunk szépen kifelé a városból, amikor egyszer csak irányt váltott és nem a reptér felé. Hamar kiderült a kerülő oka, előbb úgy gondolta, elvisz minket egy házhoz, ahol csodaszép alpakka cuccokat tudunk venni. Szerencsére elég volt összevonnom a szemöldökömet és nagyon csúnyán nézni rá, így hamar letett abbéli szándékáról, hogy az üzletbe tessékeljen bennünket.

A repülőtér, ahonnan csak kis repülők szálltak fel Nazca-vonalakra kíváncsi turistákkal, nagyon komolyan vette magát. Nemcsak, hogy útlevél ellenőrzés volt, de még csipogó kapu is. Gyakorlatilag csak ridikül méretű táskát lehet felvinni a gépekre, aminek nem is annyira biztonsági okai vannak, hanem ezeknél az apró járműveknél minden deka számít. Jól szervezetten zajlik az emberek terelgetése, pedig vagy tíz társaság is nyomul a helyszínen, hogy minél többet szakítson ki a turizmus ezen a szeletéből. Másodpilóta hölgyikével kisétáltunk a gépünkhöz, amire először azt hittem, csak egy modell, aztán kiderült, ide kell bepréselnünk magunkat a már a mikrobuszban megismert orosz házaspárral együtt. Ráadásul nem ám akárhogyan, fiúk előre, lányok hátra, hogy jó legyen a súlyelosztás. Megérkezett macho kapitányunk is, aki úgy feszített a Ray Ban szemüvegében, mintha most szállna be egy A380-asba. Pik-pak levegőbe emelkedtünk, és ahogy elhagytuk a város határát már rögtön lehetett látni az első kétezer éves vonalakat, amiket az itt élő indiánok ki tudja milyen okból karcolgattak a Pampas de Jumana nevű fennsíkba.

Ha még maradt olvasóm, aki átrágta magát ezen a sok marhaságon, most fogom elveszíteni. Elárulom ugyanis, hogy én nem szeretem az ömlengő utazókat, akik szuperlatívuszokban írnak egy-egy távoli tájon megélt élményükről. Vannak akik egyenesen bele vannak buzulva egy adott helybe. Nos én pedig hányok az ilyentől. Kíváncsi vagyok, ezért odamegyek, megnézem és tetszik, amit látok vagy nem, próbálok tárgyilagos (és persze szubjektív) maradni. Nem érdekelnek a szokások, főleg az elvárások. Ami jó az jó. Ez szerintem szar, de mindenki menjen oda, költsön el egy vagyont, aztán áltassa magát, hogy milyen gyönyörű a szürke homokban az egy ásónyom mély kriksz-kraksz! Lehet, éppen az volt a baj, hogy az útikönyvemben az alábbi jelzőket olvastam: „Gigantikus mértani alakzatok, monumentális állatfigurák, és nyílegyenes vonalak terpeszkednek a vidéken.” Ez enyhén szólva is csúsztatás, mert valóban van egy-két hosszabb vonal, de a híres figurák, amik miatt ideutazik a rengeteg turiszt, egyáltalán nem gigantikus. A repülőről alig vettem észre az első rajzolatot, mert valami „monumentálist” vártam, ehhez képes van amelyik csak 35 m hosszú, de a legnagyobb is alig haladja meg a száz métert. A pilóta nagyon kedves volt, hogy mindannyian jól lássunk, mindkét oldalra megdöntötte a lélekvesztőt, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem kidobtam a taccsot. Szerencsére párom bírja az ilyesmit,  úgyhogy be tudok szúrni néhány fotót, amit ő kattintott.
Elolvastam rengeteg teóriát a vonalak keletkezéséről sőt, volt alkalmam személyesen is beszélni Zelkó Zoltánnal, aki könyvet írt a helyszínen végzett kutatásairól. Végezetül azt a következtetést vontam le, hogy a Nazca-vonalakat unatkozó indiánok csinálták just for fun.
Végül is, ezért a mutatványért a 100 $/fő kibírható összeg volt, ha már egyszer itt van az ember.
Volt időnk ezen a témán elmélkedni, hiszen 650 km szerpentinekkel tarkított szakasz várt még ránk. A pánamerikai út egy darabig még a tengerparttal párhuzamosan haladt, továbbra is sivatagi tájakon át. A kőrengeteget gyakran váltotta fel a homokhömpölygés. Szemmel láthatóan ez nagy kihívást jelent nap mint nap az út kezelőjének, néhol még támfalat is építettek a sok homoknak, de mára már elérte a fal tejét és ugyanúgy ráfolyik az útra szeles időben. Az pedig az óceán parton nem ritka. Feltűnt, hogy egyre kevesebb a személyautó errefelé. Az utakat hatalmas amerikai gyártmányú kamionok uralják, időnként látni egy-egy Volvót sőt, még Volkswagen nyerges vontatót (!) is.
Ahogy keletnek fordulunk, egyre több a szerpentin és egyre lassulnak a teherautók. A záróvonal mondhatni állandósult, de egy idő után nem vettem róla tudomást és ezt senki sem vette tőlem zokon. Olyannyira, hogy több kamionos még az irányjelző felvillantásával segít is, hogy mikor mehetek. Na és itt jön a peruiak legnagyobb ökörsége. Úgy jelzi, hogy mehetsz, hogy balra index-szel a nyomorult. Először azt hittem, hogy csak egy van berúgva, de később azt tapasztaltam, mindegyik ezt csinálja. Ez azért elég veszélyes, mert ha mondjuk, éppen balra akart kanyarodni, és én meg nagy vidáman előzök, akkor pont meghalok. Itthon ugye jobbra index-szelünk, ha előzékenyek akarunk lenni. Abból nagy baj nem lehet, mert ha mégsem jófejségből jelzett az előttünk haladó, maximum azt történhet, hogy lekanyarodik előlünk vagy esetleg megáll, ami csak jó, ha mi akarunk előzni. Na de aztán rájöttem a megoldásra. Ezek nem index-szelnek kanyarodáskor, tehát nincs okunk arra gondolni, hogy ő éppen most akar balra fordulni. Erősödik a rendőri jelenlét az utak mellett, újból igazoltatnak, de nem mérnek és nem akarnak lehúzni, ezért hamar adiós-t intünk nekik és még mosolygok is, amit nem szoktam megengedni magamnak rendőrök esetében. Később aztán kiderült miért nyüzsög itt annyi fakabát. Egy kalyiba falut bontattak le dózerekkel és az itt élőket pajzsos kollégáik noszogatták, hogy haladjanak tovább más tájékra. Nem hinném, hogy itt is migráncsozás lenne, szerintem illegális bányászok, akik színesfémeket keresnek és nem az egyszerűbb módját választották, mint nálunk élő rokonaik, hogy vezetékeket lopnak vasúti sínek mellől. Ezt mint Colombo felügyelő mondom az árulkodó jelekből, amit az alatt a pár másodperc alatt észleltem, amíg elhaladtunk mellettük. Az álmos könyv szerint nem tanácsos idegen országban tüntetéseket bámulni, de még nálunk is okosabb hazahúzni a tüntetésről, ha elfajul a helyzet. (2006 Budapest)

Na de itt most a peruiakat fikázzuk, szóval vissza az utakra. Igazán semmi különös nem történt a nap további részében, hacsak az nem, hogy láttunk egy buszbaleset tragikus nyomait (másnapi újságok címlapjáról tudtuk meg, hogy halottak is voltak) és kitört egy vulkán az orrunk előtt.
Közszolgálatilag írom, hogy 2.900,- Ft. útdíjat fizettünk négy részletben, amíg elértük Arequipát. Sikerült megint egy olyan szállodát találni, ami rejtőzködik. Egy darab tábla nincs, hogy itt most egy hotel van emberek, van viszont egy zsákutca, köröskörül lakóházakkal és a nagy perui éjszaka. Végül aztán találtam egy csengőt, amire azt gyanítottam a szállodában csöng ki és nyertem. A recepciós szalajtotta Pedrót, aki megmutatta, hova parkoljak, a zegzugos ingatlanok között és elkérte a slusszkulcsot, ha esetleg az előttem álló autó ki akarna menni. Ezt még itthon sem tenném meg, nemhogy ott, szóval elmagyaráztam neki, hogy hívjon csak nyugodtan, ha a tag távozni akarna az éjjel, tudja a szobaszámom.
Szerencsére még nyitva volt a hotel konyhája és mi irtó éhesek voltunk, viszont fáradtak ahhoz, hogy most vágjunk neki a városnak élelemért. Kicsit féltem, hogy milyen lesz a kaja, mert üres volt az étterem, amikor beléptünk. Kisvártatva előkerült egy zongorista, aki szólt a pincérnek, hogy nincs még lazítás, bevonultak a magyarok, majd leült zongorázni. A pincér néni egy szegényes étlapot tolt elénk, de legalább angolul is rajta volt, mit lehet burkolni. Ezek után jött a kellemes meglepetés. Az utunk legfinomabb vacsoráját költöttük el élő zene mellett. A salátát emelném ki, mert mi csak egy egyszerű vegyes salátát kértünk, de kaptunk egy akkora tálat, amit utoljára barokk festményeken láttam, amikor a római előkelőségek úgy igazán elengedték magukat. A szokásos összetevők mellett volt rajta szeletelt avokádó, egy számomra eddig még ismeretlen zöld színű fejtett óriásbab, hatalmasra dagadt fehér kukoricaszemek, stb. Valami fantasztikus kulináris élmény volt, na persze a jól megérdemelt húsfalatok mellé.
És még a meleg vizet sem fürödték ki a szomszédok. Hurrá!

5. nap: Arequipa

Világosban megtaláltuk a hotel bejáratát. Igaz csak egy kis személykapu egy tűzfalon, ami egy másik utcára nézett, mint ami a hivatalos cím volt, de legalább volt rajta egy kis tábla a szállás nevével. Ami viszont érdekes, hogy két biztonsági őr strázsált előtte. Hmmm. Erről még nem írtam, de már Limában is kiszúrtam, hogy mindenhol rács, égig érő kerítés és annak a tetején árammal töltött drótok, szóval elég beszariak a peruiak, már akitől van mit ellopni.

 Arequipa belvárosa egyébként abszolút kulturált és biztonságosnak látszik. Még sötétedés után is láttam egyedül kószáló fiatal lányokat. Most viszont világos van, hétágra süt a nap. Nincs meleg, de érzem a fejem búbján, hogy ha nem veszem fel gyorsan a kalapot, még bajom eshet estére. Az első templom, amibe csak úgy belebotlottunk szép, de a főtéri katedrális egyenesen gyönyörű. Belülről viszont nem nagy durranás, ráadásul éppen tatarozzák. Ettől persze még az élet nem áll meg, ezért az egyik pap egyszerűen kiült a katedrális elé és ott gyóntatta a híveket. A fő látványossága a városnak (ha nem számítjuk a környező ötezres hegycsúcsokat) egy valaha volt kolostor (Monasterio de Santa Catalina de Siena), ami ma turista látványosság. Valójában egy kis falu a város közepén, ahol a nővéreknek saját kis apartmanjaik voltak konyhával és tetőterasszal.

Szép színesre van kipingálva, de ez önmagában még nem lenne elég nagy vonzerő, ezért az útikönyvek azt az időszakot emelik ki, amikor az apácák mind a legelőkelőbb spanyol családok sarjai közül kerültek ki, és óriási hozománnyal léphettek csak be a kolostorba. Minden nővérnek volt egy, de inkább három rabszolgája, és ebben a kolostorban korántsem az apácák istenfélő életét élték. Meghívott zenészek szórakoztatták őket, és hatalmas orgiákat rendeztek s partikat adtak. Így aztán mennyivel érdekesebb a kis lakhelyek között barangolni, nem igaz? A dorbézolásnak egyébként 1871-ben egy IX. Piusz pápa által iderendelt nővér vetett véget, aki hazaküldte a gazdag lánykákat, fölszabadította a rabszolgáikat, s felajánlotta nekik, hogy nővérként maradhatnak vagy szabadon távozhatnak.  A helyiek még ma is mesélik a történeteket a terhes apácákról és egy csecsemő csontvázáról, amelyet az épületbe befalazva találtak meg, de utóbbi városi legendát a közeli Santa Rosa kolostorról is terjesztik.
Nagy izgalommal vártuk a helyi Múzeumot is (Museo Santuarios Andinos), mert itt tárolják Juanitát, vagyis az 1430-as években élt Jéglányt, akinek sorsa az volt, hogy isteni áldozat legyen egy idióta inka hagyomány miatt. Az 1995-ben talált mumifikálódott holttestét, miután jól megvizsgálták amerikai tudósok, berakták egy üvegfalú hűtőszekrénybe és itt mutogatják a hülye turisztoknak, akiket nem elégít már ki a pattintott kövekből készült mütyürök és agyag köcsögök látványa, amik pont úgy néznek ki, mint a világ bármelyik múzeumában. Na de nem ám csak úgy berohanunk és jól megnézzük szegény kiscsaj maradványait, ránk erőltetnek egy tárlatvezetőt, aki hosszasan magyaráz a pattintott kőszerszámokról és agyag kancsókról, mielőtt bevezet egy tök sötét helyiségbe, ahol csak sejteni lehet, hogy hol van a múmia, mert úgy lehúzták a fényeket, hogy az orromig alig látok. (Csak zárójelben jegyzem meg, a Google Streetview-n gyönyörűen megtekinthető világosban.) Na persze fényképezni itt sem lehet, nehogy már jól érezzük magunkat a 3500,- forintos jegyért (+5$ borravaló) Ha valakit nem sikerült lebeszélnem róla, hogy része legyen ennek a látványnak, melegen ajánlom, hogy melegen öltözzön fel, mert a légkondit úgy nyomják, hogy attól féltem a következő teremben egy jegesmedvével fogom szembe találni magam.

Benéztünk még néhány templomba és kipróbáltuk egy jónak tűnő éttermet, ahol végül ott kellett hagynom a marha szeletet, annyira rágós volt, és a nejem sem birkózott meg a zsíros falatokkal, mindezt 9 ezerért. Örök tanulság, ami drága, az nem feltétlenül jó is és ez Peruban sincs másképp.
Ismét megállapítottam, hogy rengeteg a rendőr. Ráadásul még feltűnősködnek is, folyamatosan fújják a sípjaikat, mintha bárkit is érdekelne. Úgy szédül keresztül a gyalog a piroson, hogy még csak körül sem néz. A nap még említésre méltó történéseihez tartozik hogy elkezdtük szedni a Diamox nevű szert, ami segít a magassági betegség leküzdésében, ha nincs időd arra, hogy naponta csak 300 méter szintet emelkedj, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Elég jól működött egyébként, mert nem volt semmilyen fejfájás vagy szédülés a másnapi 3800 méteren lévő szállásunkon. Az egyetlen tünet, ami végig kitartott, hogy folyt az orrunk reggelente és rendszerint piros lett a zsebkendő, ha érted. (Véres volt a taknyunk, mint állat.) Aztán még egy érdekes jelenségre lettünk figyelmesek: az addig oly jóízűen fogyasztott ásványvíz, mintha keserű lett volna mindkettőnknek. Kidobtuk és bontottunk egy újat, de az sem volt jobb. Pár nap után aztán, az ugyanabból az üvegből kortyolt víznek már semmilyen mellékízét nem éreztük. Fura.

6. nap: Titikaka 

Elindultunk a 34A jelű főúton északra, amit a GoogleMap javasolt, keresztül a Salinas and Aguada Blanca nemzeti parkon át Puno felé, ami nagyrészt egy négyezer méter feletti hatalmas fennsík sok-sok kővel némi kis zölddel. Mega-giga méretű billencs konvojok között felkapaszkodtunk 4500 méterig. A konvojok, akik a közeli bányából szállítják a cementnek valót, gyakran tíznél több járműből állnak. A kocsisor elején egy felvezető autó halad, aminek tetején jó nagy felirat figyelmeztet a túlméretes teherautókra és egy nagy szám jelzi, hogy hány járműből áll a konvoj. Na most ezen elgondolkoztam, hogy én, aki szemben jövök, mit kezdek az infóval, azon kívül, hogy szorgosan számoltam, tényleg annyi kocsi jön-e velem szemben.

Fennsíkon tábla figyelmeztet a legelésző vikunyákra. Ez egy őzikeszerű állat, csak hosszú nyakkal, nem nagy durranás. Hanem aztán hamarosan láma nyájat is láttunk, ott legelésztek közvetlen az út mentén. Jól megfigyelhető volt a fülükbe lőtt jelzés, szóval ezek már háziasított példányok voltak. Az igazi fotótéma viszont az alpakka, akinek hófehér gyapjúja veri jó néhány birka irháját. A közös bennük, hogy mindegyik húsát megtalálni a vendéglők étlapján és tapasztalatból mondhatom, mindegyik finom.

Andi, a GPS-be zárt irányító kisasszonynak úgy látszik megártott a nagy magasság, mert Punoba érve egyszer csak le akart minket vinni a főútról, hogy rövidebb úton vigyen el a szállodához. Az egy dolog, hogy olyan meredek volt a mellékutca, hogy havazáskor nyugodtan meg lehetne tartani egy lesikló világkupa versenyt, de a végén átment lépcsőbe, amit a térkép szerkesztői lazán figyelmen kívül hagytak, jól megszívatva a felhasználót. Végül is odakavartunk valahogy a hotelhez. Még jó, hogy hétvége van és nincs túl nagy forgalom, mert az egyirányú utca közepén kell megállnom, hogy beszaladjak a recepcióhoz és megkérdezzem, hol a parkolójuk. Egy háztömbbel lejjebb volt egy foghíjtelken, hát mit mondjak, elég kaotikus egy hely kocsik egymás hegyén hátán, közben egy kis szeméttároló, bár lehet, hogy valamire még hasznosítható lomok hevertek egy dróthálóval elhatárolt területen. Néhol száradó ruhák, gondolom a parkoló őr néni összekötötte a kellemest a hasznossal. Kisebb rendezgetés után, (a néni átállt két autóval) sikerült bepréselnem magam egy fészerbe.
Nem is raboltuk az időt, a csomagok lepakolása után azonnal lesétáltunk a tóhoz, hogy felmérjük a terepet. A kikötő bejáratánál épp az alpakka kendők árfekvését tanulmányoztuk, mert valahol azt olvastam, itt a legolcsóbb, (2.000,- Ft.) amikor odalépett mellém egy hatvan körüli úriember, aki felajánlotta, hogy elvisz holnap egy 1 napos úszósziget látogatásra, de tud ajánlani 2 napos programot is.
Ezt nem is értem. Mi a bánatot lehet ott csinálni egy álló napig, nemhogy kettőig, ezért teszteltem Pedro tűrőképességét és először kértem egy árajánlatot két órás programra. A 15.000,- Ft. kettőnknek nem hangzott olyan vészesen, úgyhogy jóváhagytam, de a lényeg, hogy minket most kéne vinni, holnapra más programunk van. Kicsit húzta a száját az isten adta, de végül kötélnek állt.

Először azt hittem, ő csak valami összekötőféle, de kiderült, hogy magával a kapitánnyal beszélgettünk, már amennyire beszélgetésnek lehet mondani a kézzel, lábbal hadonászást és három szavas szókincsű angoltudást. Lementünk a kikötőbe, ahol egy csomó egyenruhás tolongott, hogy lehúzza a turistákat kikötődíj, esetleg nemzeti park ürüggyel. Tudja a rosseb, ez nem derült ki, mert emberünk az előlegbe kért sol-t finoman átcsúsztatta az egyik csősz zsebébe és már roboghattunk is kifelé a nádasba vágott vízi úton egy méretes, legalább ötven ember szállítására alkalmas vízibuszon a híres úszó szigetek felé. Mindössze ketten voltunk utasok, valamint Pedro a kapitány bácsi, a negyvenes lánya, mint matróz és a három körüli unokája, a tündéri Samira, aki hamar összebarátkozott a nejemmel.

Az út kb. fél óra egy nagyjából méter magas vízben, kisebb-nagyobb nádas ligetek között, ahol horgászok próbálgatták a szerencséjüket kicsi lélekvesztő csónakjaikban kuporogva. Nincs hideg, de a nyílt víz közelében metszően tud hasítani a szél. Ahhoz képest, hogy a Titicaca Dél-Amerika legnagyobb tava, (195 km hosszú, átlagos szélessége 50 km) innen nem tűnik olyan nagynak, talán az 5-6 ezer méter magas hegykoszorú miatt, ami körbe öleli. Uros-t, a mesterséges szigeteket egyikét, ahol kikötöttünk, nádból fonták és rakták össze az uros indiánok, majd időről-időre újabb rétegeket fektetnek rá. Az alap a gyökérzet, erre szövik rá nádból az újabb rétegeket, amelyeket folyamatosan cserélni kell, mert a víz miatt elszaporodnak bennünk a paraziták. A nádszigeteket kötéllel rögzítik, de nagyobb viharok után megtörténhet, hogy az indiánok arra ébrednek fel reggel, hogy a szigetük darabokra tört.

 Mindezt egy húsz év körüli srác magyarázza nekünk, aki meglepően jól tud angolul, pedig csak autodidakta módon tanulta a nyelvet itt az öt házból álló szigetecskén, ahol felcseperedett. Átmutatott egy másik hasonló szigetre, ahova iskolába járt, majd beinvitált a házikójába, ami gyakorlatilag egy ágyból állt és az összes cucca elfért volna két komolyabb tescós szatyorban. Ettől függetlenül látszott, hogy ezek a népek tényleg itt élnek. Bármennyire is turista attrakció, nem kamu. Akkor még sajnáltam szegény párát, (pedig még napelemes töltője is volt a kisrádiójához) mert még nem jártam a La Paz favela negyedében. De másnap már egész romantikus kis kunyhóként emlékeztem vissza rá.
Áthajóztunk még egy másik szigetet is megnézni, ahol volt kocsma és kisbolt is, de kihagytuk a papirusz nádból hajlítgatott tradicionális csónakot, mert elég illúzióromboló volt, hogy egy bádog ladik adja a hajtást hátulról az evező indiánok helyett.

A két órás program végén átadtuk a kialkudott fuvardíj második felét, de még kifele is volt valami sumákolás, mert érzékeny búcsú helyett, gyorsan átzavartak két másik kikötött hajón keresztül a mólóra, miközben rémült tekintettel figyelte a fináncokat, hogy észrevesznek-e. Hazafelé kereszteztünk egy hatalmas utcai piacot, ahol megkérdőjelezhető higiénia mellett árulták portékáikat a kalapos nénik. Nagyon éhesek voltunk, így megkockáztattunk egy helyiekre berendezkedett, grillcsirkést. A bejárat mellett balra forogtak a csirke tetemek igazi faszén parázs felett, jobbra pedig a családfő, egy határozott asszonyság, aki látva a szerencsétlenséget a tekintetünkön, azonnal leültetett és közölte az egyetlen választható menüt, grillcsirke sült krumplival és egy kis salátával. Annyit sikerült elérnem, hogy két tányért hozzanak, mert egyedül nem fogunk tudni bevágni egy ekkora adagot. Miközben falatoztunk, a pincérnő, akinek a gyereke ott írta a leckéjét az egyik asztalnál, figyelmeztetett, hogy saláta is jár a menühöz. Mivel nem szerettem volna elfosni Limáig, ezt kihagytam, viszont remek alkalmam nyílott végre, hogy megkóstoljam az Inca Colát, aminek a színe leginkább a Phlogosol törököblítőhöz hasonlít. Nos, az íze pedig a Gabi fogkrémre, ha valaki még emlékszik. Aki szereti az energia italokat, annak be fog jönni az Inca Cola tutti-frutti ízvilága. Minden esetre én visszatértem a Cusceňa sörhöz, mint bevált folyadék utánpótláshoz. A lényeg, hogy ketten jól laktunk 1.500,- forintból, az mindenképp a kifőzde mellett szól és talán még annyi, hogy lehet vele itthon keménykedni.

Kicsit nyom a fejünk, elmúlhatna már ez a hegyi nyavalya.

7. nap: La Paz

6:30-ra kellett kiérnünk a busz pályaudvarra, hogy a hétórás indulás előtt még el tudjunk intézni egy-két formaságot. Még otthon kitaláltam, hogy ha már Puno-tól csak 260 kilométerre van La Paz, akkor át kéne ugrani Bolíviába. Az ötletet tett követte és foglaltam egy retúr buszjegyet koszos 30 dollárért per fő, mert ugye a bérautót nem engedik át a határon. A kinyomtatott voucherrel lejelentkeztem a Tour Peru irodánál, ami a váróteremben volt, több tucat versenytársával együtt. Papír takarékosságból a visszaútra szolgáló igazolást a lap hátuljára nyomtattam és ez súlyos hibának bizonyult, mert a hölgyike (aki mondanom sem kell, hogy nem beszél angolul) el akarta venni az egyetlen papírunkat, ami igazolja, hogy már befizettük az utazás költségeit.  Hosszas magyarázkodás, hogy ez nekünk nem jó, mert bolíviai kollégájának mi a búbánatot mutogassak visszafelé. Egy nyomorult fénymásolója nem volt a tikit ofiszban, végül az lett a megoldás, hogy lefényképezte a telefonjával az igazolásunkat és nagy duzzogva kiállította a jegyet, ami leginkább az itthoni nyugtatömbre emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy ezen még sorszám sincs. Ezzel a jeggyel aztán, meg kell keresni, egy újabb irodát, mert nehogy már ingyen használjuk a busz pályaudvarukat. Pár petákért felragasztanak egy matricát a jegyre és azzal már fel lehet szállni a buszra.

Azért ez nem annyira bonyolult, mint elsőre hallatszik. Ha most újra mennék, nem is foglalnék jegyet előre, mert a helyszínen olcsóbban megkapom és több társaság járatából is választhatok. Feltűnő táblák hirdetik minden cég ablakában, hogy melyik városba, mikor indul a járatuk sőt, még kiabálnak is hozzá, ha fél órán belül indul a buszuk valahova, hogy last minute utasokat toborozzanak az üresen maradt székekre. Itt jegyzem meg, hogy a sofőrök is nagy kópék ám, mert minden lelkiismeret-furdalás nélkül felvesznek útközben stoppolókat az üres helyekre, gondolom nem ingyen.

A busz viszont pazar. Nem újszerű, de tűrhető állapotban van és az ülések között akkora távolságok vannak, hogy majdnem vízszintesre le lehet dönteni a háttámlát és az egész vádlit alátámasztó lábtartóval együtt szinte már ággyá alakítható. Többnyire hátizsákos turisták vesznek körül a világ minden tájáról, csak egy helyi család hangoskodik elől. Indulás után nem sokkal a tartalék buszvezető, aki előlépett steward-nak, hideg élelmet szolgál fel. (Egy szottyadt sajtos szendvics és egy alma összefolpackolva.)
Rövid buszozás után elérjük a bolíviai határt, ami pont olyan, mint amilyennek elképzeltem, nyüzsgő és kaotikus. A pótsofőr leszállított mindenkit és kvartyogott valamit spanyolul, gondolom azt, hogy a túloldalon találkozunk. Japán, ausztrál és német turisták néztek értetlenül, hogy most akkor merre, merthogy ez azért nem volt annyira egyértelmű. Az tisztán látszott, hogy egy híd vezet át a túloldalra, de sehol egy határőr, sehol egy bódé, ahol pecsételhetnénk, úgyhogy triciklis kereskedők és batyus nénik között átsétáltunk a bolíviai oldalra. A félig leeresztett sorompónál állt ugyan két fegyveres katona, de ügyet sem vettek az ide-oda járkáló embertömegre.

Végre találtunk egy épületet, ahol egy egyenruhás kitöltetett velünk egy belépési nyomtatványt és rámutatott egy hosszú sorra, hogy oda álljunk. Végigálltuk becsülettel, és amikor már csak egy hajszálnyira voltunk a pecséttől, kitalálta a határőr, hogy kell neki fénymásolat az útlevelünkről. Micsoda? Hát csinálj! Csakhogy neki nincs fénymásoló gépe, csak hülye ötletei. Kénytelenek voltunk kimenni az utcára, hátha találunk ott valamilyen másoldát. Volt is egy, csak közölte, hogy ő nem másolhat, menjünk vissza Peruba. Fogalmam sem volt az okáról, de ezért most nem fogok megtanulni spanyolul. Azt a taktikát választottam, hogy követtem az egyik utastársunkat, aki történetesen chilei illetőségű volt és nagy káromkodva indult vissza a perui oldalra. Ott aztán találtunk fénymásolóst, aki 1 dollárért gyönyörű kópiát készített az úti okmányokról. Ezzel felvértezve már nem volt sok akadékoskodás a hivatalnokoknál, úgyhogy büszkén nézetettük az első bolíviai pecsétet az útlevelünkben. Csakhogy a buszunkat közben nem láttuk sehol. Igaz, hogy az utasok nagy része ott ténfergett még a kirakatok előtt, de nyugtalanított, hogy nem látom a buszt. Biztos vagyok benne, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül elindulnának, ha egy-két utas nem szállna vissza. Na de minden jóra fordult, és kisvártatva robogtunk tovább La Paz irányába.

A fővárost megpillantani óriási élmény. Az országút felől, amikor kiérkezünk a négyezer méteres hegyplató szélére, egyik pillanatról a másikra tárul elénk a völgy ezernyi téglaszínű házzal és a legalján jó néhány felhőkarcolóval, no megy egy bazinagy stadionnal. (Ahol egyébként aranylábú focistáin jól elpáholták a helyi válogatottat 1977-ben, de ez most nem fontos.)
Fura, de egy pénzváltó sincs a busz pályaudvaron, úgyhogy elvetettük a taxi ötletet és gyalog indultunk el szálláshelyünk irányába, amit direkt úgy választottam, ki hogy ne legyen messze innen.
A Hotel Rosario nagyon jó választásnak bizonyult. A semmitmondó homlokzat mögött egy nagyon hangulatos kis szálloda rejtőzik előzékeny biztonsági őrrel, mosolygós recepciós lánnyal, aki tud angolul (!) és a szobánkban sem csalódtunk. Hab a tortán, hogy baromi jó a fekvése, gyalogosan el lehet érni minden attrakciót, amit meg akartunk látogatni. Mivel még csak kora délután volt, mindjárt el is indultunk, hogy ez egyik ilyen helyet megnézzük. A koka múzeum (1500 Ft./fő) hangzatos neve ellenére egy kis fika hely. Max. 40 m2-es zsúfolt helyiség sok, számomra semmitmondó fotóval és még inkább érthetetlen spanyol írásokkal. Igaz, adnak egy vaskos angol nyelvű füzetet annak, aki feltétlenül tudni akarja, hogy melyik fotó mit ábrázol és az írásos dokumentumok miről szólnak, de én lebeszélek mindenki, hogy erre pazarolja az idejét, hacsak nem erről írja a diploma munkáját. (Még kóstoló sincs.) Viszont a kijáratnál megtaláltuk életünk legolcsóbb hűtőmágnesét. Mindössze kétszáz forint volt egy kis színes fonalból készült láma, ami tök jól nézett ki.

Kötelező látnivaló a San Francisco templom a róla elnevezett téren és a Murillo tér, ahol egy felejthető katedrális, elnöki palota és kegyetlenül sok galamb van. Vicces, hogy az itteni templomokban a szobrok fel vannak öltöztetve, sőt az egyiken még cowboykalapot is láttunk. Az meg aztán egészen kreatív, hogy némelyik szentnek egy kör alakú neoncsőből csináltak glóriát. Észrevettem még, hogy errefelé nagy Júdás kultusz van. Nem tudom az okát, de szinte minden helyen láttunk Júdás szobrot. Na és hát a kedvenceim az utolsó vacsora festmények. Az hogy mindegyik asztalon van krumpli, ami legjobb esetben is csak 1600 évvel később juthatott el Jeruzsálembe, az hagyján, de az asztal közepén kiterített sült tengeri malac egészen szürreális látvány.

A Plaza Murillo-tól elbandukoltunk az útikönyvek által erősen hájpolt Calle Jaen utcácskához, ami lehet, hogy la paz-i szinten szép, mert be van vakolva és ki van festve néhány ház, de hát könyörgöm. Ilyen utcák világ-, de még Dél-Amerika szerte is tömegivel vannak, amiből nemhogy turista látványosság nem lesz, de még csak fel sem kapja a fejét az arra járó.
El is ment a délután, ezért beültünk vacsizni egy kulturáltnak látszó helyre a Szent Ferenc templom oldalánál. Kifejezetten menő helynek számító étteremben a 4000,- Ft. nem tűnt soknak egy láma stake-ért úgy, hogy még egy üveg sör is belefért, ami errefelé gyakran 6 dl. Isten éltesse, aki kitalálta ezt az űrtartalmú palackot!
Lefekvés előtt, a hazafelé séta közben, akadt még egy említésre méltó látvány. Keresztül haladva a boszorkányok utcájaként emlegetett calle Santa Cruzon, bizarr látványt nyújt a zsinórra fűzött bébi lámamúmia választék. Ezt aztán végképp nem tudom, hogy mire használják a szakavatottak, minden esetre gyenge idegzetűeknek nem ajánlom.

8. nap: La Paz

Volt még egy teljes délelőttünk, mielőtt visszaindult volna a buszunk, ezért kipróbáltuk La Paz egyik fontos közlekedési eszközét a lanovkát.  Ez nem vicc, jelenleg öt vonalon lehet közlekedni a meredek hegyoldalakon, a főváros különböző részein. Praktikus megoldás, még ott is, ahol vízszintes a terep, mert nem kell hozzá kisajátítani telkeket, a meredek hegyoldalakon pedig szenzációs. A jegy nem drága, 150 forintért szállhatunk fel, függetlenül attól, hogy hol akarunk kiszállni. Mi a piros vonalat választottuk, az a belvárosból visz fel a déli fennsíkra. Ott pedig már építik (osztrákok) a következő vonalat, ami egész a reptérig visz majd. De további vonalakat is ígér Morales elnök (a Flores gyilkos) az elkövetkező években.

Itt történt az egyetlen negatív esemény, ami az egész út alatt ért. Atrocitásnak nem mondanám, minden esetre elég idegesítő volt, amikor focizó fiúkat fényképeztünk, az egyik kamasz odajött, hogy majd ő lefotóz minket, csak adjuk oda neki a kétszázezres Canont. Elhárításunkra viszont nem akart visszavonulni sőt, egyre jobban dörgölődzött oda és kezdett kissé erőszakossá válni. Szerencsére elég volt ráordítanom, nem fajult tettlegességig a dolog, de alakulhatott volna másképp is a forgatókönyv.
A lefelé úton leszálltunk a temetőnél, mert már fentről látszott, hogy nem egyszerű, ahogy megoldották a helyproblémát a milliós nagyváros sűrűn beépített negyedében. Gyakorlatilag emeletes koporsó tárolókat építenek, melynek végében egy kis kalitkát alakítanak ki, ahova a hozzátartozók berakhatják a virágot, vagy más érdekes tárgyakat, ami emlékezteti őket az elhunytra. Fura volt látni, hogy a kerítés mellett nem kannák sorakoznak, mint nálunk, hanem létrák, hogy azok is elérjék a síremléket, akiknek már csak az emeleten jutott hely.

Buszindulás előtt még be kellett szereznünk egy-két szuvenírt, ezért visszamentünk a belvárosba, ahol egy festőtőnek sikerült ránk sóznia egy akvarellt 5200 forintért, az egyik árusnál meg beleestünk egy alpakka falvédőbe, ami egy bolíviai faluképet ábrázolt. Erre ott is hagytuk a maradék bolivánonkat, úgyhogy a buszpályaudvaron úgy kellett kutatnunk némi apróért, hogy legalább egy vizet tudjunk venni magunknak és leszurkoljunk a nem túl tiszta (tök szutyok) WC-ért kétszáz forintnyit.
A buszunk visszafelé ugyanolyan kényelmes volt, és a határátkelésnél is rutinosan mozogtunk. Jól jött a helyismeret, mert nulla világítás mellett, korom sötétben kellett botorkálnunk a nem lankadó árusok és pénzváltók sokasága között.
Egy óra az időeltolódás a két ország között, úgyhogy már elmúlt éjfél, amikor visszaértünk Punoba. A taxis, nem akart átvágni, a szokásos hatszáz forintot kérte a rövid útért, viszont rossz szállodához vitt. Szerencsére nem nagyon, így hát hamarosan ágyba bújhattunk a 10 fokos szobában.

9. nap: Cusco

Másnap a reggelizőben megfagyott a vaj. Konkrétan +1°C volt a kinti hőmérséklet. A kiszolgáló személyzet eltűnt, gondolom melegedtek valahol a konyhában. Pedig ezt leszámítva egészen klassz kis hotel volt. Na uzsgyi tovább! Igen ám, csakhogy a tegnapelőtt nagy nehezen beparkolt autóm úgy kőrbe volt bástyázva más járművekkel, hogy azt hittem az életben nem tudok majd kiállni. Parkolós néninek jeleztem, hogy ez így nem lesz jó, erre vad telefonálgatásba kezdett és jelezte: cinco mimutos. (Hiába, közben azért rám is ragadt valami a koszon kívül.) Öt perc múlva meg is jött egy argentin rendszámú merci tulaja, aki nagy nehezen kievickélt a helyéről, feldöntve a néni felmosó vödrét partvisostul. Most már csak egy furgon volt útban, de hamarosan annak a sofőrje is betoppant, úgyhogy már semmi nem akadályozhatta meg, hogy folytassuk az utunkat Cusco felé. Vagy mégis?
A városból egyetlen út ment északi irányba, amin gyanúsan gyér volt a forgalom. A következő kanyarban egy motoros rendőr áll keresztben az úton és ingerülten hadonászott, hogy forduljak vissza. Miközben értetlenkedtem, megpillantottam a hegy irányából lefelé hömpölygő tömeget transzparensekkel és zászlókkal. Az álmoskönyv szerint nem jó dolog dél-amerikai országban tüntetésbe keveredni, mert azok gyakran válnak zavargássá, amelybe belesodródni erősen veszélyezteti az turiszt egészségi állapotát. Elbújtam hát egy mellékutcába, ahonnan volt még tovább menekülő útvonal, de persze úgy, hogy jól lássam a hőbörgő tömeget, mert azért kíváncsiságunk felül kerekedett a majrén. Nem is volt semmi, szép nyugodtan elvonult a párszáz ember és soha nem fogom megtudni mi ellen tüntettek. Az is lehet, hogy csak békemenet volt, bár a Pataky Attilát nem láttam a köztük.
Gondoltam tankolok egyet, mert itt a nagyvárosban biztos olcsóbb az üzemanyag, csakhogy égen, földön nem találtam olyan kutat, ahol lett volna 95-ös benzin. Eddig ilyen gond nem volt, csak az árak között voltak egetverő különbségek. Sorra követték egymást a városok, de sehol sem árultak, csak 91-es. Végül kénytelen voltam bele tankolni a kisebb oktánszámút, de hát mire való a bérautó, nem igaz? Aztán kiderült hogy jól bírja a Suzuki Vitara, (amit itt valamiért Nomadnak hívnak) még az emelkedőkön sem csörgött be.

Rövid autókázás után letértünk a főútról és meglátogattuk Sillustani-t az Umayo-tó partján álló ősi, kerek alaprajzú temetkezési építményeket, ami Peru legfontosabb történelem előtti korból származó emlékei közé tartoznak. A parkolóban egy ezrest elkérnek per kopf, de ez már maga a belépő, ingyen felbattyoghatunk a dombtetőre, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a tóra. Nem úgy a slozi. Azért kemény 1 sol volt a tarifa és nincs apelláta, Juanita nem fogadta el, hogy csak 80 fillér aprónk van, fel kellett váltanunk egy tízest. A főútra visszavezető út mentén hangulatos kis rancsók vannak, az inka időket idéző kövekből felépített házakkal és kerítésekkel. Hogy a kép teljes legyen, unatkozó lámák rágcsálják a füvet méla nyugalommal.
Örömmel nyugtázzuk, hogy az országúton nem kell fizetni két kapunál sem, de csak Cusco felé. A szemben jövők jól láthatóan perkálnak a bódéknál. Fura. Nem írtam még a kóbor kutyákról, amik úgy hozzá tartoznak a perui vidékhez, mint az út szélén repkedő zacskók és PET palackok. Itt meg aztán különösen feltűnőek, ugyanis minden parkolóra és félreálló öbölre jut belőlük egy. Nyilvánvalóan felosztották maguk között a territóriumokat és hogy mennyire komoly a dolog, azt is megfigyeltem, hogy a nagyobb parkolóban, ahol az esély is nagyobb, hogy valaki ott hagyja nekik a maradék kajáját, erősebb testű kutyák voltak, míg a kis nyomorultak olyan helyekre kényszerültek, ahol maximum akkor áll le valaki, ha pont ott kapott defektet.
Ahogy haladunk észak felé, egyre több a zöld, itt már komoly legelők is vannak, illúzióromboló módon sima birkákkal. Most találkoztunk először az utunk során vonattal, pedig síneket már sok helyen láttunk, és mindjárt kettővel is. Látszik, hogy Cusco felé közeledünk, ide rengeteg itt lakót és turistát szállíthat a PeruRail nap mint nap.

Már nem vagyunk messze a céltól, de ismét letérünk a főútról, mert az útikönyvek szerint, a közelben lévő Andahuaylillas faluban van az Andok Sixtus-kápolnájának nevezett San Pedro templom. A főtérről nézve jelentéktelen, meszelt falu épületnek tűnik, belépve azonban színes freskók, gazdagon festett, mór stílusú, fakazettás mennyezet és monumentális, aranyozott oltár fogadja a látogatót. A San Pedro Apostol templom az ún. andoki barokk építészet egyik legszebb mintapéldája. A több mint 400 éves, világörökség részét képező templom restaurálása nem rég fejeződött be. Belépődíj ellenében lehet csak bemenni és külön őrök figyelik minden lépésedet, nehogy fényképezzél. Az ok rendkívül egyszerű, akkor jössz rá, amikor csak a szuvenír bolton keresztül tudod elhagyni a templomot, ahol 300 forintért bármelyik freskó fotóját megveheted. A gyökerek viszont nem gondoltak arra, hogy azon én nem fogok szerepelni az előtérben, ami viszont megérne nekem akár négyszázat is.
Cusco elsőre ugyanolyan szakadt, mint bármelyik perui nagyváros, de a belváros pöpec. Itt már világos, miért ilyen híres ez a hely. A főtér körüli árkádok ugyan KFC, Meki, Starbucks üzleteket rejtenek, de nagyon szolidan, jól illeszkednek a környezetbe. Mi minden esetre kihagyjuk és egy elegáns étterembe ülünk be közvetlen a katedrális mellett. A menü csábító, a kiszolgálás tökéletes, igaz, egy átlag kaja sörrel, salátával 4-5 ezer, ami itt már a top kategóriának számít. Volt olyan indíttatásom, hogy esetleg rendelek egy tengeri malacot, végül is Rómában edd azt amit a rómaiak, de szegény párákat úgy sütik meg, mintha egy denevér lenne kitárt karokkal. Inkább egy alpakka sültet választottam és nem bántam meg.
A Szállásunk igazán csúcs. Tökre a belvárosban egy kis butik hotel ódon szobákkal, nyikorgó fapadlóval. Mondjuk úszik a fürdőszoba, amikor lehúzom a wc-t, de oda se neki, van wi-fi. Az pedig most különösen fontos, mert egy kártya reklamációt akarok bonyolítani az otthoni bankommal, márpedig én csak VOIP alapú telefonnal vagyok hajlandó külföldről telefonálni. (Aki esetleg még nem tudja mi az, nézzen utána a neten, rendkívül sokat tud vele spórolni barangolásai során.)

10. nap: Inka romok

Utunk egyik legjobban várt részéhez értünk. Végre nincsenek előttünk végeláthatatlan kilométerek sivatagokon és pampákon keresztül. (Itt jegyezném meg, hogy a perui pampák is sivatag kinézetűek, nyoma sincs az Argentínából ismert fűféléknek.) Vannak viszont csodálatos Inka romok szerteszét a környéken, viszonylag kis távolságon belül. Mindjárt az első a Cusco szélén található Saksaywaman citadella. Mielőtt odaérnénk, a hegytetőn találjuk a riói Jézus szobor gagyi másolatát. Ha a műalkotás miatt nem is, a panoráma megér egy perc megállást főleg, hogy a szobor lábáig lehet felmenni kocsival. Próbáltuk felfedezni a puma alakzatot, mert hogy a sztori szerint az első inka, Manco Cápac, aki a várost alapította, egy hatalmas pumát formázott meg a házakkal, az inkák szent állatát. Központjában emelkedett az arannyal borított Naptemplom, a birodalom legszentebb helye, amely több ezer papnak adott otthont, és egyben a legjelentősebb inka csillagvizsgáló volt. Aztán jött a spanyol Pizarro… és felépíttette a Santo Domingo templomot a Naptemplom lerombolt alapjaira. Egy ásatás során megtalálták az eredeti inka templom néhány termét. „Lenyűgöző mérnöki tudásról tesznek tanúbizonyságot, össze se hasonlítható az európai építészettel” olvastam valahol. Hát valóban nem. Ekkortájt Európában már a korai gótika jegyei mutatkoztak a templomokon, gondoljunk csak a Mátyás-templomra, hogy a Notre-Dameról, Kölni dómról vagy a Reimsi katedrálisról ne is beszéljünk.

Megmondom őszintén, tetszik a hatalmas csiszolt sziklák egymásra pakolása, de azért ne túlozzunk már! Az agyon magasztalt Inka kultúra túl van egy kicsit értékelve. A világ más tájain már lejárt lemez volt az óriás piramisok, vagy a holdról is látszó falak építése. Gondoljunk bele, Angliában ilyenkor már a Westminster-apátság emelésével bíbelődtek szorgos munkáskezek! És nem ám kecsua rabszolgákkal végeztették a munka oroszlánrészét, hanem fizetett londoni munkásokat alkalmazott a jó öreg III. Henrik. (Esetleg bevándorlókat, de ezt most hagyjuk.)
Sokkolt a bejáratnál lévő jegyárus, amikor közölte, hogy 7.000,- a beugró egy főre Saksaywaman-ba, ami valójában csak egy rakás kőhalom egy nagy réten. Jöhetnek nekem a dumával, hogy némelyik súlya állítólag a 100 tonnát is eléri, meg hogy a 22 cikk-cakkból álló falrészleten, milyen zseniális a fényjáték, hétezer ezért a mutatványért akkor is túlzás. Végül Pedró kinyögi, hogy van egy bérletük is, ami az összes környékbeli kőrakáshoz érvényes és ezt potom 13 rugóért méri. Ezt az opciót választottuk és fájdalmas arckifejezéssel kezébe nyomtam 26 ezer forintnyi solt. Ahogy mondom, köveken kívül semmi nincs itt, ezért hamar végeztünk. 

Innen egy köpésre van Q'engo. Érdemes egy kört sétálni itt, mert van a sziklák között két szűk szurdok, ami látványos. Az alsó parkoló felől ingyen be lehet lógni, de mivel a bérletünk ide is jó volt, a főbejárat felől közelítettük meg a helyet. Érdekes volt látni, hogy egy csomó perui kisdiák nyüzsög az ilyen helyeken. Minket annak idején Sopronba vittek osztálykirándulásra, a sok kis Pedrót pedig ide cígöli az osztályfőnöke. Ők is kábé annyira törődnek Túpac Amaru históriájával, mint mi a Tűztorony építészeti megoldásaival, amit csak csendben jegyzek meg, hogy márt ott állt Sopron közepén, amikor ezek itt összehordták a sziklahalmokat.
Puca Pucara egy szép völgyben lévő újabb kőrakás, ami annyiban különbözik a többitől, hogy kissé vöröses színűek a kövek. Ami az útról látszik az untig elég, kár az ízületeinket terhelni, fentről sem szebb a kilátás. Innen szinte kőhajításnyira van Tombomachay, amiről csak annyit tudtunk meg, hogy pihenőhelyként szolgált. Egy hosszú séta végén forrás, kirakva a már jól ismert sziklatömbökkel.

Pisac inka teraszai is fizetősek, de mivel benne volt a bérletünkben, szépen felmásztunk, ha már ki van fizetve. Tök felesleges volt. Szép kilátás nyílik ugyan a falura, de a szemben lévő hegyről, amerről megközelítjük a falut, ugyanolyan a kilátás sőt, még magát a teraszokat is szemből látjuk. Ami annál érdekesebb volt a falucska piactere, amit még az útikönyvek is megemlítenek. Parkolója elég nehezen megközelíthető, egy autó széles sikátorban kell haladni és reménykedni, hogy nem jön szembe senki. A főtéren kifogtunk egy helyi ünnepséget kinyalt férfiakkal, népviseletbe öltözött asszonyokkal és gyerekzsivajjal. Elidőztünk itt egy cseppet, mert rengeteg volt a fotótéma sőt, még hagytuk, hogy az egyik festőművész ránk sózzon egy Machu Picchu grafikát ötezerért.

Késő délután volt már, amikor szálláshelyünkre és mai utolsó attrakciónkhoz Ollantaytambo-ba érkeztünk. Hatalmas tömeg jelezte, hogy itt valami nagyobb durranás van. Természetesen nem mondok újat, itt is csak sziklák vannak teraszos elrendezésben, csak itt egy kicsit magasabbra lehet felmászni, már ha tudsz haladni a lépcsőkön a hömpölygő emberáradattól. Kínai csoport szelfizik az út közepén, majd elkezdik visszanézni a fotókat, nem törődve, hogy más is van itt rajtuk kívül. Nem sok kellett hozzá, hogy lecsapjam valamelyiket. Eközben eleredt az eső, úgyhogy ciki vagy nem, előkerült az esernyő, ami tökéletes diszharmóniában volt a túrabakancsunkkal. Szállásunkat a vonatállomás közelében foglaltam, hogy a holnap hajnali indulást megkönnyítsem. Cserébe viszont tuk-tukot kellett foglalni, ami háromszázért bevitt a falu főterére, ahol a hangulatos kis éttermek egyikében megvacsoráztunk. A kaja ugyanannyi, mint Cuscóban volt, csak szarabb, viszont volt literes sörük, ami a legjobb méret egy ilyen kimerítő nap végén.

11. nap: A fő műsor: Machu Picchu

Kelés ötkor, hogy elérjük a hajnali vonatot, amiről had szóljak néhány szót. Értem én, hogy fenn kell tartani a romokat, meg minden, na de uraim! 18 ezer egy másfél órás útra nem túlzás egy kicsit? Ha úgy mondom, hogy kettőnknek oda-vissza 75 ezer volt csak a vonatjegy, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy rablásról beszélünk. És akkor ebben még nincs benne a belépő, a busz transzfer és egyebek, amiről később még írok. A vicces az, hogy aki sportosban tolja és gyalog vág neki az Inka ösvénynek azt is lehúzzák valamennyire az engedélyért és ha még serpát is fogad, ugyanott van. A hangulatunkat csak fokozta, hogy tegnap óta reménytelenül szakad az eső. Kérek egy kis együttérzést! Minden világjárónak ott van a bakancslistáján a Machu Picchu és elképzeli, hogy ő is megcsinálja élete fotóját a valószínűtlenül zöld teraszokról, ahogy a felkelő nap sugarai éppen behatolnak a hegykaréj közé, hogy bevilágítsák az ősi romokat. Erre mi kifogunk egy esős napot köddel súlyosbítva. És ez ellen nem tudsz mit csinálni, hiszen a belépőjegyet már jó előre meg kell venned otthon, ha biztos akarsz lenni benne, hogy bejutsz aznap, amikor ott vagy, mert a látogatók száma limitált. Ugyanez a helyzet a vonattal is. Hallottam már olyat, hogy a helyszínen már nem tudtak jegyet venni a reggeli járatra.

A korai időpont ellenére az árusok természetesen már ott nyüzsögnek az állomásnál és rögtön kiszúrják, hogy nincs gumi a treckingbotom végén. Jelzem nekik, hogy nem teszek vételi ajánlatot, akármennyire is jutányos áron kínálják a kiegészítő eszközt. Hiba volt, mert fent a hegyen szigorú őrök pásztázzák a renitenseket és elrakatják velünk a szúrós végű botot. Szúnyogriasztót és esőkabátot kínálnak, de ezekkel fel voltunk vértezve. Még jó kis szendvics pakkunk is volt, amit a hostel tulaja rittyentett nekünk, ha már nem tudunk ott reggelizni nála. Az állomás le van kerítve az illetéktelenek elől, csak jegy birtokában lehet átjutni a kapun. Bent kulturált váróterem és kávézó, de elég negyedórával előbb kimenni, addig úgyis csak sorban állnak az emberek. A vonat már bent állt a peronon, mivel ez egy Ollantaytambo-ból induló szerelvény volt. (Nem sokkal drágább, ha Cuscoból indulsz, csak a menetidő hosszabb. Mondjuk, ha nincs sötét vagy eső és köd, szép lehet az Urubamba folyó völgye.) Kalauz néni elkéri az útlevelüket és kipipál a listáján, nem foglalkozik a vonalkódos jegyünkkel, amit akkurátusan kinyomtattunk otthon. A helyjegyünk háttal van a menetiránynak, de hát ez egy ilyen nap. Viszont a bőrülés pazar, kis asztalka van előttünk, tetőablak a fejünk felett, hogy jobban lássuk a ködöt. Jól befűtöttek, mindenki azonnal elkezd vetkőzni, akárcsak a kalauzok, akik stewardessnek vedlettek át és kávét, teát osztogattak. Az ablakok jól bepárásodtak ezért akik dacolva a szürkeséggel, mégis csak fényképezni szeretnének, bőszen törölgetik az üveget. Megoldás a klotyó, ami azon kívül, hogy kulturált még elhúzható ablakkal is rendelkezik, innen kattintottam néhány semmire sem jó fotót a vadul rohanó Urubamba folyóról. Olyan jó neve van, nem? Urubamba. Mintha afrikaiak keresztelték volna el, nem is indiánok. Az út vége felé újabb hacukát húznak magukra a kalauzok és zsúrkocsin tolják a szuvenír tárgyakat. Például 12 ezerért Perurail logós szombrérót. Észrevettem az egyik vonat kitérőnél egy szembe jövő járatot szakadt szerelvénnyel, bánatos tekintetű helyiekkel, de néhány elvetemült hátizsákos turista is bóbiskolt rajta. Hogy ez mi, nem tudom, mert a Perurail honlapján csak ezek a puccos járatok vannak feltüntetve, de kispénzű ifjúságnak érdemes kutakodnia, hátha le tud faragni valamennyit az összköltségből.

 A vonat Aguas Calientes nevű faluban állt meg, ami valójában nem más, mint a kiinduló pontja a Machu Picchu túrának. Vállalkozó kedvűek egy meredek ösvényen vághatnak a látványossághoz vezető úton, de ezek vannak kevesebben. Mi, a tohonyábbja viszont szép számban gyűltünk össze a buszmegállónál. Talán száz méternél is hosszabb volt a sor, de pörögtek a buszok, úgyhogy viszonylag gyorsan halad előre. Olyannyira, hogy az asszony, aki fogta a helyünket, hamarabb odaért a buszokhoz, mint én a jegypénztárhoz, ahol csak néhányan várakoztak előttem. Amikor én kerültem sorra, akkor derült csak ki, miért megy csigalassúsággal a jegyeladás. A pénztáros hölgy mindenkitől elkéri a Machu Picchu belépőt, hogy lássa tényleg megvan-e, mert odafent már nincs lehetőség a vásárlásra. Hogy az útleveleket mi a francért kell neki bemutatni, azt a mai napig nem tudom. Talán azért, hogy lássa tényleg külföldiek vagyunk és lehúzhasson 24 dollárral, mert a helyieknek minden ilyesmit jóval olcsóbban mérnek. A lényeg hogy felpréseltük magunkat a húsz személyes Merci buszra és elindultunk a szerpentinen a nemzeti park bejárata felé. A bejáratnál éppen annyi hely van, hogy a nem túl hosszú busz kisebb nehézségek árán meg tud fordulni és már megy is vissza újabb népekért. Eső ide, köd oda, annyi látogató tolongott a kapu előtt, mint egy napsütötte délelőtt Disneylandben. És ez bent sem volt másképp. Szóval nekem ne mondja senki, hogy a környezet védelmében limitálják a látogatók számát. Gyakorlatilag a felvezető út keresztmetszete határozza meg, hogy mennyi embert tudnak felszállítani fizikailag és átengedni a beléptető kapun. 

A köd sajnos maradt, szomorú képpel nyugtáztuk, hogy mindössze két lépcsőnyit látunk a híres teraszokból. Azzal szórakoztattuk magunkat, hogy kiröhögjük azokat a látogatókat, akik tűsarkúban voltak képesek feljönni ide, vagy csupasz lábukon flipflop papucskában csoszogtak a vizes köveken. Volt egy térképem a helyről, de biztonság kedvéért időnként megkérdeztem egy ott posztoló őrt, hogy hol vagyunk éppen, mert tízre át kellett érnünk a Huayna Picchu lábához amit megnehezített, hogy a helyszínen Wayna Picchu táblákkal jeleztek. Biztos megfigyelték már, hogy a Machu Picchu képek hátterében lévő sziklacsúcsok egy fekvő indián fejének sziluettjét adják ki. Nos, a Huayna (vagy Wayna) Picchu, ennek az indiánnak az orra. Ide külön belépőjegyet kell váltani természetesen jó előre még otthon, mert erre a hegyre még kevesebb ember engednek fel és azt is csak délelőtt, két turnusban. Ezt olyan komolyan veszik, hogy minket 9:50-kor még elhajtottak. 

 Később, amikor már átengedtek a kapun egy naplóba be kellett írnunk a nevünket, nemzetiségünket, de legfőképp, hogy hány óra hány perckor kezdtük meg a túrát. Remélem azért, hogy összekaparjanak a völgyből, ha nem érünk vissza időben. Romantikus ösvényen kapaszkodtunk felfele, amikor egyszer csak elkezdett oszladozni a köd és már láttuk a szemközti hegy oldalát. Bátran haladtunk tovább mindaddig, míg a völgyből is eltűnt a mélységet eltakaró jótékony felhő. Akkor döbbentem rá, hogy ez nem nekem való pálya. Innen nagyon nagyot lehet esni, ha elvétek egy lépést a csúszós, sáros talajon. Rövid családi tanácskozás után a megfutamodást választottuk annak ellenére, hogy a belépőjegyért közel háromezer forintot fizettünk fejenként. Talán a szemben lévő oldalon lévő Montaña Machu Picchut kellett volna választani. Igaz, oda hosszabb az út de nincsenek olyan szakaszok, ahol seggen csúszva kell közlekedni. Oda ugyanúgy előre megvásárolt jeggyel lehet csak felmenni, de rossz időben nincs sok értelme. 

 Viszont az égiek kegyesek voltak hozzánk, mert délutánra felszállt a köd, az eső is alább hagyott, sőt egy pillanatra még a nap is kisütött. Ha el is maradt a nagy pillanat, amikor leesett állal, először pillantjuk meg a világ ezen csodáját, azért mégis csak örülhettünk, hogy meg tudjuk csinálni a kötelező fotót, feltéve ha akad egy olyan hely, ahol nem állják el a látképet szelfiző fiatalok és öregek. A kijáratot megtalálni nem olyan könnyű, mert bár látszik, hogy merre kell menni, csakhogy több közlekedő utat egyirányúsítottak és a csőszök azonnal sípolnak, ha szembe mész. Mire kiértünk, már újból esett az eső, de ez volt a kisebbik gond. Ami sokkolt minket, az a buszra várakozók elképesztően hosszú sora. Beálltunk a végére, de erősen gondolkoztam, hogy elindulunk lefelé gyalog. Aztán az ott ácsorgó rendész kérdésemre elmondta, hogy kábé három óra lefelé az út és 1400 m szintkülönbség, ezért ezt az opciót elvetettük. Röpke egy óra sorban állás után újból fent voltunk a buszon és húsz perc múlva már a lenti faluban válogattunk az éttermek közül, hogy melyikben vegyünk magunkhoz némi táplálékot. Hideg volt ezért be kellett húzódnunk egy füstös helyiségbe. Sajnos ide még nem érkezett meg az Európában terjedő divat, hogy csehóban nem gyújthatunk rá. Egy megégett pizza 2500,- Ft., 1 l Cusqueña 1800,- az étlap szerint, de a végén még kitalálja, hogy 13% szervizdíjat is fizessek meg. Kedves mamád jól van?
Vonatállomást alig lehet megtalálni az árusok sátraitól. Ott aztán megint tömeg, most jó hogy fél órával korábban kijöttünk. Szemben a reggeli fűtéssel, a vonaton légkondiznak mint állat, kapucniban ülünk és két kézben fogjuk a forró teáscsészét. Élményekkel eltelve, hulla fáradtan estünk be a szálláshelyre, egyikünket sem kellett altatni.

12-13. nap: Út visszafelé 

Na mi van még, amit nem láttunk és benne van a bérletben? Túl sokat nem tökölődhetünk, mert ma még vár ránk 700 km, de ha már a hazafelé úttól nem esik messze, beugrottunk Muray-ba. GPS ide, papír térkép oda, nem igazán akart meglenni az amfiteátrumszerűen kiépített teraszos inka emlékhely. Épp a térképeim felett görnyedtem, amikor egy turista busz viharzott el mellettem. Ő már csak tudja, merre az arra, úgyhogy nyomába eredtem. Nem volt könnyű, Pedró úgy tolta a harminc személyes buszt a murvás úton, hogy öröm volt nézni. Hosszú egyenesekben még száz fölé is nyomtam, mégsem tudtam utolérni, de fő, hogy megtaláltuk amit kerestünk. Tényleg csak egy fotót lőttünk és zúztunk is tovább a Maras sóteraszokhoz, ami légvonalban egy köpés innen, de meg kell kerülni két dombot, ezért aztán vagy húsz perc is volt, míg átértünk. Amikor már egész közel vagy ahhoz, hogy a domb széléről lepillants a völgybe, és meglásd a sóteraszokat, ott a bódé és a belépőjegy, merthogy a só biznisz mellé jól jön egy kis show business. Mondjuk egy ezrest kettőnknek mindenképp megért a látvány. A parkoló körüli árusok, még csak most ébredeztek, hamar átjutottunk rajtuk és gyakorlatilag teljesen le tudtunk menni a teraszokig, hogy megnyaljuk a sót.

A főútra visszatérő úton megint volt egy kis navigációs malőrünk, mert vakon követtem a garminos bige tanácsait, aki szépen bevitt egy földútra, és mire észbe kaptam, már túl hosszú kerülő lett volna, ha visszafordulok. Az újabb időveszteség miatt már majdnem dél volt, amikor Chinchero-ba értünk, ahol elbúcsúztunk a szépen becsiszolt és egymásra pakolt inka sziklatömbök látványától.  
Nekivágtunk az Andokot átszelő 3S útnak, ami nagyrészt továbbra is 4000 m feletti magasságokban haladt, gyönyörű tájakon át. Az odafelé vezető út mellől hiányoltam a lámákat, nos hát itt volt dögivel. Ahogy alkonyodik, nyájakba verődve megindulnak a táborhelyük felé, mint nálunk a tehenek. A különbség az, hogy amikor az országutat keresztezik, nem úgy cammognak, mint a mi kérődzőink, hogy dudaszóval sem lehet őket elhessegetni az útból. Volt olyan, hogy amikor felismerte a láma, hogy én vagyok az erősebb a másfél tonnás vasban, szépen leállt az út szélén és nem követte birkamód a többieket. 

 A forgalom viszont jelentősen gyengébb volt, mint Arequipa felé, szinte csak kamiont láttunk, azt is csak nagy ritkán. Ha elkezdtek felszaporodni a személyautók, már tudtuk, hogy hamarosan város következik. Jó, hogy volt egy-két lakott település is a hosszú úton, mert az rögtön felébreszti az embert. Nem írtam még róla, de itt például balra kanyarodni szigorúan a jobb sávból szoktak, természetesen index nélkül. Résen kell lenni, ha az ember karcmentesen akarja visszavinni a bérautót. Az egyik városkából kihajtva érdekes dolgot láttunk. Az út melletti vízeséshez álltak a helyi autó tulajdonosok, hogy romantikus környezetben csutakolják le kocsijukról a retket. 

Hamarosan besötétedett és mi még rohadt messze voltunk Nazcától. Ez a rossz az egyenlítő környékén, hogy a nap hat óra körül lemegy és korom sötét borul a tájra, amit viszont ki kell hogy emeljek, a perui főutak egész jó állapotban vannak, csak az a sok nyomorult fekvőrendőr ne lenne mindenhol. Ami viszont nagyon tetszett, hogy még az isten háta mögötti szakaszokon is prizmákkal teszik jól láthatóvá a kanyarokat. Fényvisszaverő lapocskák az út szélét jelző vonalon és középen a terelővonalon is. Nagy segítség, amikor az ember már kockásra ülte a seggét és három kávé ellenére is fel kell tekerni a heavy metal-t, hogy el ne aludjak. Ebben még segítségre voltak a rend éber őrei, akik az egyik ellenőrzőpontot félreállítottak és azóta sem tudom, hogy mit kerestek, de miután megegyeztünk abban, hogy én nem értem, amit ők mondanak, ők meg azt nem, amit én, békésen elváltak útjaink. Éjfél volt már, mire beestünk Nazca városába.

 Másnap reggel folytattuk az utunkat a már jól ismert pánamerikai úton. Mintha egy éve lett volna, hogy erre jártunk, ismerősen köszöntek vissza az épületek, amik idefelé még újdonságnak számítottak. Megállapítottuk, hogy az eltelt idő alatt továbbra sem tanultak meg vezetni, de nem izgattuk magunkat, mert a mai 450 km sétakocsikázásnak számít, nem kellett rohanni.
Ebben a szellemben ültünk be egy paracas-i étterembe, amit még a második napon kiszúrtam magamnak, hogy elköltsem életem első cevichéjét. A híres perui ínyencségről még soha az életben nem hallottam korábban, de ahogy készültem az útra, egyre többször botlottam bele a nyers halból készült specialitás méltatásába. Azt mondják, hogy ezt csak tengerparton és maximum ebédidőig szabad fogyasztani, mert akkor nagy valószínűséggel még friss. Hát itt a remek alkalom, izgatottan ültünk be a cevicheriába és kirendeltem a legdrágább cevichét, abból baj nem lehet…
Hölgyeim és uraim, lerántom a leplet. A ceviche valójában nem más, mint ruszli. Nagyon finom ruszli, de akkor is csak az. Jöhetnek nekem a séfek a kulináris handabandával, savanyított halfilé darabkák hagymakarikák közt. Jól nézett ki a tányéromon még az óriás szemű, morzsolt kukoricájuk kicsit megpirítva.

A nap hátralevő részéről már csak annyit jegyeztem fel noteszomba, hogy az autópályán mintha a balra tarts szabály honosodott volna meg. Nem úgy, mint nálunk, amikor a Balatonról hazafelé tartva Fehérvárnál három sávosra szélesedik a pálya, de a suzukisok erről nem vesznek tudomást. Azért az ültetett kettes golfos kiscsávók kiszerényülnek a belső sávból, ha meglátnak a tükörben egy rendes autót. Itt nem. Kamion lelkiismeret-furdalás nélkül döcög nyolcvannal a belső sávban, mert száz kilométer múlva majd balra kell kanyarodnia.  Lezárva a közlekedési tapasztalataimat, azt kell, hogy mondjam, a többség nem száguldozik errefelé, pedig a közel négyezer kilométer alatt egyetlen trafipax-szal sem találkoztam.

14-15. nap: Lima

Ideérkezéskor pánikszerűen elhagytuk Limát azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy az út végére hagyjuk a 9 milliós főváros nevezetességeit. Egy napot szántam erre, de beiktattam egy késő napot is arra az esetre, ha bárhol megcsúsznánk az úttal, nehogy bukjuk a repülőjegyünkkel.  Mivel azonban minden tervszerűen alakult, így most két napunk volt erre, ami szerintem bőven elég. Tudom, tudom, most a Lima fanatikusok éppen elküldenek az anyámba és aggatják rám a jelzőket, de hát mint jeleztem, ez egy szubjektív blog és én nem rejtem véka alá, hogy az a pár épület az óvárosban, amit kiemelnek az útikönyvek, letudható egy nap alatt is. Természetesen ha valaki szereti órákig bámulni a rozsdás fémpénzeket és karkötőket, amik a múzeumok vitrinjeiben lapulnak, annak lehet, hogy másfél nap is kell.

Már reggel bevetettük magunkat az óváros forgatagába, nagyon durva. Órákig araszoltunk szűk utcákban, kerülgettünk útlezárásokat, mire végül találtunk egy foghíjtelken lévő parkolót, ahol potom 500 Ft/óra ellenértékért ott hagyhattuk az autónkat. Átvágtuk magunkat a kínai negyeden, ami itt nem olyan izgalmas, mint a new yorki, inkább a Négy Tigris piacra emlékeztet.
A San Fracesco Monostorral kezdtük a kultúra magunkba szívását. A belépő csak 1000,- Ft., de egy néni rögtön ránk akaszkodott és mire észbe kaptunk, már egy angol nyelvű privát idegenvezetésben lehetett részünk. Elidőzni nem lehetett a freskók előtt, kérdezni nem lehetett tőle, mert hajtott bennünket, mintha sietne valahova. Levitt minket a pincébe is, megnézni a sok csontvázat és borzongani a spanyolok temetkezési szokásain. Akkor vettem észre, hogy a többiek egyedül kószálnak a katakombák között és csinálják titokban a fotókat, amit nekünk szigorúan megtiltottak. Mondjuk nem kért sokat az idegenvezetésért, 1500,-ból megússzuk.

Innen a közeli katedrálishoz sétáltunk, ahol meglepetésünkre le volt zárva az egész főtér. Kordonok és rendőrök mindenütt, esély nem volt, hogy a Katedrális bejáratát megközelítsük. Elkeseredett kísérletet tettünk, hátha van hátsó bejárat és próbálkozásunkat siker koronázta. A Jirón Lampa utcából megnyitottak egy ideiglenes bejáratot, merthogy az üzlet az üzlet, bevétel meg kell még isten házának is. Ide is egy ezres a beugró, de ha a múzeumot is látni akarod, akkor 3000,-. Kaptunk egy kis prospektust, hogy az egyes oldalkápolnákról mint kell tudni, de valójában nem mentünk sokra az információval, viszont tényleg pazar oltárokat farigcsáltak a spanyolok errefelé. A múzeumban egy érdekes festményre lettem figyelmes. Az impozáns alkotáson a perui uralkodók voltak időrendi sorrendben megörökítve, és fura volt látni egy emlékművön Manco Capac és egyéb inka uralkodó félmeztelen alakjai után a váltást, ahogy a XVI századtól megjelentek a fodros gallérú spanyol kormányzók. Elgondolkodtam, hogy van-e „nagyperui” úgy mint „nagymagyar” és akkor azok hogy vannak ezzel a leigázás dologgal? Büszkén nézik Sapa Inka idejében lévő „Nagyperut”, amikor még hozzájuk tartozott Kolumbia, Ecuador és fél Chile, aztán meleg szível gondolnak Pizzarora is, aki sakkbábúként játszott a regnáló inka főnökökkel vagy éppen lemészároltatta őket, ha a nagy politika úgy kívánta? Úgy vélem ebben a kérdésben komoly szakadék van bőrszín és hovatartozás függvényében. Szerintem nincs olyan perui lakos, aki kitenné falára ezt a képet, de lehet, hogy tévedek.

A főtéren egy-két helyi lakósnak sikerült átkéredzkedni a kordon túloldalára, be az árkádok alatti részbe, ezen felbuzdulva mi is tettünk egy kísérletet, és a rendőrök éberségének lankadását kihasználva beslisszantunk. Valami kínai küldöttséget fogadhattak, mert minden tele volt aggatva kínai zászlóval. Kattintottunk néhány fotót az impozáns Plaza Armanán álló elnöki palotáról is és a mellette parkoló páncélozott szállító harcjárműről, amit utoljára a kis Karmacs nevű zalai település utcáin láthattunk, amikor a TEK kivonult a körúti robbantó házához.
Barrio Chino-t, vagyis a kínai negyedet hazafelé, a kocsiból mustráltuk, amíg a dugóban álldogáltunk. Erről csak annyit tudtunk, hogy Peruba a XIX. század elején érkeztek az első kínai bevándorlók, akik kezdetben a földeken, vagy a vasútépítéseknél vállaltak munkát. Az ő leszármazottaik alkotják Dél-Amerika legnagyobb kínai közösségét, és jelentős hatást gyakorolnak a helyi konyhaművészetre. Ennyi pont elég is. Ahogy már írtam, a józsefvárosi piacra emlékeztet, csak még nagyobb a nyüzsi.

A vásárlást másnapra hagytuk, mert a gépünkhöz csak estére kellett kiérni. Kisétáltunk a tengerpartra, ahol a Larcomar bevásárlóközpontot szerettük volna megnézni, de sajnos le volt zárva, és biztonsági őrök figyeltek, hogy még a környékére se menjen senki. Fogalmam sincs, hogy csak egy bombariadó volt, vagy kezdett megsüllyedni a magas partfalba rejtett pláza, mindenesetre a shopingolásnak lőttek, így leereszkedtünk egy közeli lépcsőn a kavicsos tengerpartra megnézni a szörfösöket, akik szép számban gyűlnek itt össze nap mint nap. Ezek többnyire Lima előkelő Miraflores negyedében élő aranyifjak, akiknek hétköznap is van idejük egy jó kis hullámlovagolásra. Csak halkan jegyzem meg, hogy a limai strandok borzasztóak. A parton öklömnyi szürke kavicsok, az óceán színe is inkább szürke, mint kék. A keskeny partsáv mellett pedig ott robognak az autók egy négysávos gyorsforgalmi úton. Nem is beszélve arról, hogy a városból leereszkedni a magas partról és vissza, komoly túra teljesítmény.

 Délután megcéloztuk a Jockey Plaza bevásárló központot, hogy esetleg egy Hard Rock Café pólóval gazdagítsuk a gyűjteményüket, de minden idők leggagyibb választékával találtuk magunkat szemben. Rendes férfi méret (XXL) pedig nem is volt nekik készleten. A parkolója csak 250,-Ft/óra, de a fagyit egy ezresért mérték gombóconként. Az egyetlen, ami miatt érdemes volt idejönni egy karácsonyi kompozíció az aulában. Vicces volt látni a Mikulást pingvinek társaságában, +25 fokos melegben, flipflop papucsban grasszáló emberek között.

Jó, hogy időben indultunk a reptérre, mert olyan gigadugóba kerültünk, hogy konkrétan fél órát álltunk egy helyben egy kilométerre a céltól. Beindult a ki mit tud, volt aki már a járdán próbálkozott, de egy bácsi nevelési célzattal lecövekelt a renitens kocsik előtt és nem mozdult. Na, gondoltam, bunyó lesz, legalább történik valami, amíg ácsorgunk. Végül az egyik toyotás versenyző a bácsit kikerülve egy meredek árokparton offródozott át, hogy visszatérjen a főútra. Eközben persze az elmaradhatatlan kisbuszok, ajtajukban a kiabáló emberekkel keresték a réseket, hol tudnának néhány centit előrébb nyomakodni.
Besötétedett, amikor már az autókölcsönzőhöz értünk. Ez jó nekünk, mert ugyan koszosan hagytam a szélvédőt, de így sötétben mégis csak nagyobb esélyünk van, hogy nem veszik észre az útközben beszerzett kőfelverődés nyomait.  Szerencsére ezt nem vették észre, de a kilométerórát leolvasva, bepróbálkoztak, hogy fizetnem kell az extra mileage-ért. Elég nehéz volt Pedrónak elmagyarázni, hogy korlátlan mérföld felhasználással foglaltunk, mert hát ő sem tudott angolul. Végül is csak egy olyan állásban van, ahol minden második ügyfél külföldi. Kihívattam vele a reptéri recepciójukból Juanitát, akivel már a kocsi felvételkor lemeccseltük ezt a kérdést. Minden rendben, indulhatunk haza, jobban mondva Ekvádorba, de ezt majd egy másik bejegyzésben szidom tele.

Köszi a türelmet, és vágjatok neki az útnak, mert nem minden fika, ami zöld!