Dubai, a díszletek városa

Az érkezés:

A Salam Air járatával érkeztünk Dubai nemzetközi repülőterének kettes termináljára, ami a kifutópályák északi részén, tök máshol van, mint a fő terminál, ahol a nagy légitársaságok leszállnak. Ez csak azért fontos, mert itt kevesebb autókölcsönző, üzemeltet irodát és ezek közül is csak az Avisnak van az Al Maktoum reptéren is (Dubai déli végében) kirendeltsége, ahonnan az utunkat folytatni fogjuk egy másik fapadossal. Így hát már jó előre lefoglaltam egy kocsit, amit majd itt veszünk fel és az innen 60 kilométerre lévő másik repülőtéren adunk le.

Az Emirátusokba már nem kell magyaroknak vízum, így hamar odaértünk a kölcsönző pultjához, ahol egy kedves, ám kissé butácska hölgy közölte, hogy ő nem látja a foglalásunkat a gépén. Mutatom neki a kinyomtatott foglalás visszaigazolást, mire lázas telefonálásba kezd. Látom az arcán, hogy alakul az ügyünk, mert az egyik előtte fekvő listán megtalálja a nevemet. Ekkor a számítógépük omlott össze, és nem tudta felvinni az adatokat. Megkérdeztem tőle, nincs-e analóg módja (űrlap-golyóstoll) az adatrögzítésnek, mire előkerült a fiók mélyéből az önindigós nyomtatvány. Nem szaporítom a szót, másfél órába tellett, míg hozzájutottunk az autóhoz, eközben már több utánunk várakozó inkább átpártolt más kölcsönzőhöz.

Dubai óriásit változott, mióta utoljára itt jártam, pedig az sem volt az őskorban, már üzemelt a város ikonikus, vitorla formájú szállodája a Burj al-Arab. (Bár most, hogy utána néztem, az már húsz éve is állt.) Na szóval, akkoriban állt már jó néhány felhőkarcoló, de közel sem volt olyan nagy forgalom az utakon, mint most. A helyenként hatsávos autópályán telített minden sáv, ahogy haladunk a belváros felé. A párás idő ellenére feltűnik a Burj Khalifa 828 méteres tornya, de most egyelőre nem oda megyünk, hanem egy közeli plázába, hogy valami kaját szerezzünk be, mert egy apartman házban foglaltunk le egy lakást jutányos áron, ahol viszont nincs reggeli. Időnk van bőven, mert a szállást csak kettőtől lehet átvenni, ezért elcsoszogtunk még egy kicsit az üzletek között, és váltottunk némi dinárt, mert a repülőtéren meglehetősen pofátlan árréssel váltanak.  

Ezután lementünk a tengerpartra is és megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy mindenhol fizetni kell a parkolásért. Hát igen, a beépítéseknek hála, egyre kevesebb a szabad terület, ahol az ember otthagyhatja a verdát, ennek egyenes következménye, a sarc.

Pontban 14:00 órakor jelentem meg az épület recepcióján, ahogy azt a foglalásban is előre jeleztem, mert eléggé feszesre terveztem az első napi programot. 14:30-ra már jönnek értünk, és egy helyi iroda szervezésében, dűne szafarira indulunk, ami jó móka volt már tizenöt éve is, miért ne ismételnénk meg – gondoltam. A mélygarázsba nem tudtam leállni, mert a sorompó csak kártyával nyílik, ezért az épület főbejárata előtt álltam meg – mondjuk úgy – félig szabályosan. Hanem, ami ezután jött, az az utazó rémálma.

– Sajnálom uram, a szállást nem tudja elfoglalni, mert az ingatlan nem kiadható – fogadott az Elite Residence Tower portása kedves, ámde határozott stílusban.

– Ez valami félreértés, már ki van fizetve egy hónapja – nyomtam az orra alá a foglalásom visszaigazolását.

Sajnos a szöveg nem volt értelmezhető neki, mert cirill betűvel íródott, ugyanis amikor a booking.com felajánlotta, hogy kinyomtathatom a dokumentumot a szállásadó nyelvén, oroszul jelent meg a szöveg. Már akkor éreztem, hogy ez baljós jel, de a 9-es osztályzat megnyugtatott, nem lesz semmi baj.

– Felhívná nekem ezt a számot? – mutattam a visszaigazoláson lévő telefonszámra. Készségesen tárcsázott, majd közölte: nem veszik fel.

Hát ez remek – gondoltam – és tovább próbálkoztam a fickónál, nem engedne-e fel a 14. emeletre, hogy megnézzem, van-e az ingatlanban valaki. Ettől elzárkózott, és egy nyomtatványt kezdett el nekem mutogatni, miszerint egy közelmúltban történt jogszabályváltozás miatt, az ingatlantulajdonosok nem használhatják kereskedelmi céllal a lakásaikat. Ha gondolom, beszélhetek a menedzserrel. 

– A menedzser tud nekem szobát adni? – kérdeztem.

– Azt nem, de elmagyarázhatja nekem, mi is ez a jogszabály pontosan.

– Köszönöm, de én ide nyaralni jöttem, nem az Egyesült Arab Emírségek joggyakorlatának tanulmányozására vágyom – feleltem egyre ingerültebben.

Miután második próbálkozásra sem sikerült elérnem telefonon a tulajt, kénytelen voltam más szállás után nézni, nem állhatok itt örökké. Bekéredzkedtem egy közeli gyógyszertárba, ahol elárulták a wifi kódjukat, és foglaltam egy szobát az elkövetkező két éjszakára, merthogy ennyi időt szántam városlátogatásra.

Csakhogy ott volt még a délutáni program, ami szerencsére nem volt előre kifizetve, de becs’szóra ígérték, hogy fél három és három között felvesz az emberük. Így hát kénytelen voltam ott időzni még egy kicsit, míg elütötte a hármat az óra. Az eveningsafaridubai.com címét csak azért írom le, hogy eszébe ne jusson senkinek velük üzletelni, mert ahogy a szállásadóm, úgy ők sem jelentek meg a megbeszélt időpontban.

A csalódottság a legenyhébb kifejezés, amit éreztünk, pedig a feszültség csak ezután emelkedett a csúcspontra. Miután elfoglaltuk (és kifizettük) új szálláshelyünket, egy WatsUpp üzenet jelent meg a telefonomon (azt sem tudtam, hogy van ilyen alkalmazásom) amiben egy orosz nő érdeklődik, mikor érünk a szállásra. Na ekkor eldurrant az agyam és válaszüzenetben megírtam neki, hogy egy órát vártunk rá, miközben többször próbáltuk hívni, és ne hazudjon, hogy ott volt, hanem sürgősen utalja vissza a pénzemet. Nem okozok nagy meglepetést, természetesen nem volt hajlandó semmit visszafizetni, de ahogy a booking.com járt el az ügyben, az tanulságos volt számomra. Két üzenetet írtam nekik az applikációjukon keresztül, amire nem válaszoltak. Ezután felhívtam a magyar nyelvű ügyfélszolgálatot, ahol a telefonos kisasszony közölte, hogy ők nem tudnak igazságot tenni, ezt a szállásadóval kell lerendeznem. Miután elmagyaráztam neki, hogy én csak velük állok szerződésben, csak nekik adtam meg a kártya adataimat, és csak ők küldtek egy igazolást (nem számlát!) a kifizetésről, adott egy spéci e-mailcímet, hogy oda írjam meg a nyűgömet. Ez egy hete volt, még eddig nem sikerült válaszolniuk arra az egyszerű kérésre, hogy állítsanak ki egy számlát a kifizetésemről. Ráadásul az egycsillagos értékelésemet nem jeleníti meg a rendszerük, ami elgondolkoztató, hogy akkor vajon mennyire hiteles a booking.com értékelési átlagszáma.

A tartalom:

Az Infinity Towerrel kezdtük a napot. Ez a 2013-ban átadott felhőkarcoló azzal került be a legek közé, hogy mindmáig a legmagasabb csavart formájú épület a világon. A 306 méter magas torony több mint hét évig épült, amiben volt egy másfél éves kényszerszünet, miután az alapozás alatt átszakadt egy támfal, és az öböl vize elárasztotta a munkaterületet. Ez nem szegte kedvét a beruházóknak, mert most építik az újabb felhőkarcolót az utca tenger felőli oldalán.

Innen csak egy köpés a Pálmafa-sziget, na persze csak autóval, mert Dubaiban senki nem jár gyalog. Hatalmasak a távolságok, kevés a járda, a zebráról már ne is beszéljünk. A Palm Jumeirah építése akkor kezdődött, mikor utoljára itt jártam, emlékszem, hogy akkoriban a Dubai Marina környékén csak pusztaság és néhány építkezés volt. Mára ez a kép jócskán megváltozott. Az emberi kéz alkotta mesterséges félszigetre kilencvenmillió köbméter homokot és hétmillió tonna követ használtak fel. A hotelek a pálma törzsére és a hullámtörőként is szolgáló 12 kilométer hosszú, félhold alakú földíven állnak, míg a pálma levelein luxusvillákat találni. Kimehetnénk a végére Monoraillel is, de ha már ott van az autó a hátsónk alatt, mi ezt a módját választottuk, hogy a félsziget végében lévő Palm Atlantis Hotelt és az azzal szomszédos vízi parkot meglátogassuk. Na persze csak kívülről, mert csúszdázni nincs időnk, a bahamai testvéréről mintázott szállodába pedig nem engedett be a morcos biztonsági őr.

Tovább haladtunk a városközpont irányába a Sejk Zajed úton, ami a várost teljes hosszában átszeli. Valaha ez volt a legfőbb közlekedési útja nemcsak a városnak, hanem az egész Emírségeknek. A kétszer hatsávos út egyes részeit falként övezik a sűrűn épített magas épületek, mint például az óriási óratornyot formázó Al Yaqoub Tower, és az Emirates Office Tower ikertornyai, de közvetlen mellette fut a metró piros vonalának java is. Dubai elképesztően fejlett úthálózata flottul levezényli a brutális autóforgalmat, mégis azt kell, hogy mondjam, az egész világon talán itt van a legnehezebb dolga egy idegennek, aki csak két napot tölt itt. Az, hogy Közép-Afrikában szembe jön a teherautó a körforgalomban, még vicces is. Az már kevésbé, amikor Kairó esti forgatagában szeretnél eljutni a bazárhoz, oda erős idegzet kell. Hanem itt az van, hogy az autópálya csomópontnál a tíz sávra szélesedő út, mint egy legyező, négy különböző irányba fut szét, és ha te mondjuk jobbra kanyarodnál, csak abban lehetsz biztos, hogy nem a jobb szélső sáv lesz jó neked, mert az egy ponton felkanyarodik egy hídra, vagy le egy aluljáróba, ami tök másfelé visz, és csak öt kilométer múlva tudsz visszafordulni. Feleségem és hűséges navigátorom folyamatosan bűvészkedett a GPS készülékkel, hogy a százhússzal robogó autók közt időben be tudjunk sorolni a megfelelő sávba, de így is volt, hogy eltévesztettük. Az egyetlen megoldás, ha az ember betanulja a kerületek és intézmények helyi elnevezését, ahova menni készül, mert a csomópontok elég jól ki vannak táblázva, és szerencsére angolul is.

Nem csoda, hisz Dubaiban az elsőként használt nyelv az angol, hiszen a város több mint kétmillió lakosának csak töredéke az arab, és nekik is meg kell tanulniuk a nyelvet, ha bármit vásárolni szeretnének, mert az üzletekben, éttermekben és szinte mindenhol csak külföldiek dolgoznak.

A Mall of The Emireates már réginek számító bevásárlóközpont, hiszen tizenöt éve várja a vásárlókat és szájtátókat, akik a legpatinásabb svájci óramárkák, és nevetségesen beárazott olasz női táskák kirakatai előtt csorgathatják a nyálukat. A legnagyobbnak járó státuszt ugyan már elvesztette, de itt található a híres, nevezetes Ski Dubai, ahol egy 85 m magas és 400 m hosszú sípályán csúszkálhatunk, miközben kint 40 fok meleg tombol. A 22.500 négyzetméteres sí központot mínusz négy és mínusz hat fok közé hűtik. Az óriási zárt épületben minden van a jeges csúszdától a jégbarlangon át a tipegő pingvinekig. Síelni, snowboardozni, szánkózni és bobozni is lehet itt. Felszerelés a helyszínen bérelhető és nem is vészes az ár, nagyjából annyiból megússzuk, mintha mindezt egy osztrák sípályán tennénk.

Plázákból a világrekorder ma a Dubai Mall. A több mint egymillió négyzetméteren elterülő központban 1200 üzlet üzemel, de sokan nem a bolttenger miatt jönnek ide, hanem a tőszomszédságában található Burj Kalifa miatt. A jó hír, hogy a bevásárlóközpont hatalmas parkolójában ingyen tehettük le a járgányunkat, és sétáltunk fel megnézni a 828 méteres felhőkarcolót, ami (egyelőre) szintén világcsúcs. Az impozáns toronyépület 50 méter mélyre ásott alapja 45 ezer m³ vasbetonból áll. A teljes szerkezethez kb. 330 ezer m³ betont és 39 ezer tonna betonacélt használnak fel. 4 milliárd dollárt és 22 millió munkaórát emésztett fel az építkezés. A 160 emelet közötti közlekedő 56 db, egyenként 42 személyes lift 65km/h sebességgel repíti fel utasait. A látogatókat csak a 125. emeletig, és persze csak akkor, ha jó előre megváltották a 300 dináros (25.000 Ft.) jegyet.

A torony lábánál található a Dubai Fountain, a világ legnagyobb koreografált szökőkútja. A látványos show-k koreográfiák szerint zajlanak, zenei- és fénykísérettel. Általában arab ritmusokat játszanak a műsor alá, de olykor popslágerek szólnak kísérőként. Több mint hatezer világítótest teszi színessé a vízfüggönyt, amit akár 150 méter magasra képes fellőni a technika. (A Gellérthegy 130 m magas, a Dunától mérve.) Azt, hogy mikor lehet megtekinteni ezt az attrakciót, nem sikerült megfejtenem, így tovább folytattuk az utunkat egy újabb építészeti furcsaság felé.

A Dubai Frame a világ legnagyobb „képkerete” a maga 150 m magasságával és 95 m szélességével. Valójában egy téglalap alakú építményről beszélünk, ami kilátóként funkcionál. Eredeti elképzelés szerint, ha egyik irányban nézünk rajta keresztül, a modern Dubait látjuk a felhőkarcolókkal, míg a másik irányból átnézve a hajdan volt városról kapunk képet, a Deira, az Umm Hurait és a Karama negyedekről. Ehhez szükségünk lesz még egy drónra, ami talál olyan szöget, ahonnan ezt a fotót valóban elkészíthetjük.

A Jumeirah mecset a város második legnagyobb imahelye. A kairói Al-Azhar mecset pontos másolata, és azt írják, hogy méreteit illetőleg nyolcszor nagyobb. Én már nem emlékszem mekkora volt a kairói kistestvér, de méretek tekintetében csalódnom kellett. Most, hogy végigjártuk az Öböl-menti országok jó néhány mecsetét, ez bizony csak kápolna mellettük. Fél háromra érkeztünk a bejárathoz, és miután megetettük a parkolóórát, közölte az őr, hogy az utolsó vezetett látogatás kettőkor volt, egyedül pedig nem léphetünk be a mecsetbe.

Így aztán kultúra iránti vágyunkat az Al-Fahidi-erődben éltük ki, ahol ma a Dubaj Múzeum üzemel. A Dubai Creek partjához közel áll Dubai legöregebb, 1700-ból származó, ma is álló építménye. A belépődíj 300 forintnak megfelelő dinár, nem vártam sokat a kiállítástól, ehhez képest egy nagyon tartalmas bemutatót kaptunk a két évszázaddal előtti Dubai életéből. Panoptikumszerűen berendezett helyiségekben láthatjuk, hogyan éltek itt az elődök néhány száz évvel ezelőtt vagy, hogy milyen tárgyakat használtak az iparosok, kereskedők és a gyöngyhalászok.

Naplementekor érkeztünk az óvárosba, ahol az uralkodó, Sejk Zajed Ál Maktúm házát szerettük volna megnézni. Az útikönyvünk szerint 20:30-ig kellett volna nyitva lennie a látogatók előtt, de minden kaput zárva találtunk, és egy árva tábla sem jelezte, mikor kellett volna jönnünk, ha látni szeretnénk volna a múzeumot, ami a város azon korszakát mutatja be, amilyen az olajvagyon előtt volt. Így hát maradt a csámborgás a szépen felújított óváros (120 éves) utcáin, ahol rajtunk kívül csak elvétve láttunk turistát. Ennek megfelelően a kávézók és galériák is mind zárva voltak délután négykor. Gyanítom, hogy itt máskor sincs túl nagy idegenforgalom, mert a legjobb helynek számító, folyóparti, panorámás teraszon is évek óta zárva van a teaház.

Átkelve a Dubai Creek folyón, bevetettük magunkat a bazárnegyedbe. A Gold Souk aranyművesei egymás hegyén-hátán tolonganak és várják a vásárlókat, akik bőven vannak. Szinte majd’ minden üzletben láttunk vevőket. Hozzánk percenként lépett oda egy „titkos ügynök” hogy márkás portékáit bemutatná nekünk egy közeli sikátorban. A legsűrűbben elhangzott hívószavak a Louis Vuitton, Gucci és a Rolex voltak, de ahogy átértünk a textil- és a fűszerbazárba, ezeket leváltotta a sáfrány és a kasmír szavak.

A konklúzió

Az itt töltött két és fél napunk alatt egy furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha egy párhuzamos valóságban lennék. A dubai életérzést úgy tudnám érzékeltetni, mint egy marketing terméket. Ha egy üdítőital cégnek sikerült egy ronda, fekete, köptető ízére hasonlító löttyből a világ legnépszerűbb szénsavas üdítőjét varázsolni puszta marketingtevékenységgel, akkor miért ne lehetne a semmi közepén, egy emberi életre alkalmatlan sivatagban a világ egyik legismertebb városát létrehozni? Építsük fel a legnagyobbat, a legcsavartabbat, és csábítsuk ide a világ legnagyobb cégeit! Kevés még a látnivaló? Nosza, hozzunk létre mesterséges szigeteket, sípályákat és fura építményeket, ami bejárja a világsajtót, és özönleni fog a turiszt. Ehhez persze kellettek az olaj milliárdok, de ahogy beindult az üzlet, tódultak a vendégmunkások, és évtizedek alatt megsokszorozódott a lakosság, aki már önmagát is el tudta tartani, így kialakul egy multikulturális mikroklíma, ami működik az olaj nélkül is. Olyannyira, hogy a kőolaj és földgáz kitermelés ma már csak a 6%-át adja ki az emírség 80 milliárd dolláros költségvetésének.

Az más kérdés, hogy milyen látogatókat vonz ide ez a művileg megteremtett világ? Dubai sok más világrekord mellett az egy négyzetméterre jutó kacsacsőrű emlősök tekintetében is világelső. Azt kell, hogy mondjam, a „dubajozás” új keletű szavunknak nagyon is van alapja. De vonzó úti cél lehet az újgazdag plázacicáknak is a sok elérhető világmárka miatt, (amik ugyancsak a marketing agymosás végtermékei). Ha valaki pedig önmagát és környezetét szeretné átvágni, az álvilágban álmárkákat vehet meg félpénzből. 

Lehet, hogy már agyamra ment ez a gondolat, de úgy tűnt, mintha a hazafelé tartó Wizzair gépen utazó honfitársaim zöme is a fent említett rétegeket fedné le.