Civitavecchia

Az előző bejegyzésemben kifakadtam a hosszú, óceáni szakaszra, de valójában azért elég gyorsan eltelik egy-egy napunk. Felmegyünk a tizenharmadikra reggelizni, ahol nyolcig eldumcsizunk. Utána egy jó félórát gyalogolni szoktunk a hetedik emeleti, külső folyosón. A délelőtt további részében írni szoktam (blogot, cikket, novellát), majd délben lemegyünk ebédelni az ötödik emeleten lévő, „ültetett” étterembe. Itt a konyha és a pincérek nem kapkodják el a munkát, azzal is eltelik egy óra. Délután olvasni szoktunk. Ha az időjárás megengedi, akkor egy nyugágyban a legfelső szinten, ha nem, akkor a kis szobánk csendjében. Ilyenkor néha előfordul, hogy annyira elmélyedek a regényben, hogy csukott szemmel emésztem a történetet egy-két órán át. Este hatkor már megint enni kell, ha oda akarunk érni hétre a színházi előadásra. Ha nem tompultam el a musicalen vagy a táncos produkción, akkor este még megnézünk egy filmet a laptopon, és huss… Vége a napnak. Borzasztó, nem?
Öt ilyen nap után végre megérkeztünk Európába. Mintha csak hazaérnék. Nem azért mondom, mert Olaszországot annyira szeretjük, és sok időt töltöttünk már Itália különböző tájain, hanem mert az elmúlt huszonkét évben megszoktam, hogy Európához tartozunk. Komolyan vettem, hogy érek annyit, mint az osztrák szomszéd, a német nagytestvér, vagy a francia saláta. Bár az elmúlt másfél évtizedben rettegtem, hogy kikerülünk ebből az elit klubból, április közepe óta megint úgy érzem, megérkeztünk. Helló Európa, helló Civitavecchia!

A nagy hajóforgalmú települést Róma kapujaként is szokták emlegetni. Nem véletlen, hogy a szervezett utazások szinte mindegyike az örök városba irányult. Csakhogy mi nemrég jártunk az olasz fővárosban, öt teljes napig róttuk az utcákat, és bár sosem tudnám megunni, ezúttal úgy gondoltam, Civitavecchia is megér egy városnéző sétát.
Az időszámításunk utáni második században alapított település óvárosa nem nagy, gyalog is könnyen becserkészhető. A Porta Livorno városkapunál kezdtük a kulturális emlékek mustráját. Az ezerhatszázas évek elején épített, masszív városfalon 1761-ben nyitottak egy kaput, hogy könnyebben meg tudják közelíteni a kikötőt. A Második világháborúban ugyan lebombázták, de később szépen helyreállították a mészkő építményt.
Innen száz méterre, szintén a régi városfalba applikálva találtuk meg a Fontana del Vanvitelli falikutat, ami az 1740-es építésekor a város vízellátásának egyik fontos eleme volt. Ma már nem az – gondolom – mert nem folyik víz a faun szájából.

Elsétáltunk a közeli Forte Michelangelo erődig, ami talán a legkomolyabb építészeti emlék a városban. Nevét a híres festőről kapta, aki állítólag az egyik tornyát tervezte még a XVI. században. Olyan jól sikerült, hogy még ma is áll, sőt most is védelmi célokat szolgál. Az olasz hadsereg tisztjeit védheti a napsütéstől és a kíváncsi szemektől, merthogy nem látogatható.
A mögötte lévő téren óriáskerék csábít a magasba kicsiket és nagyokat, tisztára, mint egy korai Bud Spencer filmben. Itt amúgy egy szobrot kerestünk, az amerikai Unconditional Surrender (Feltétel nélküli megadás) helyi változatát, ahol egy világháborús matróz ölel át és csókol meg egy fehér ruhába öltözött, fiatal nőt, de nem találtuk meg. Most vagy mi voltunk bénák, vagy elvitték restaurálni, nem tudom, de kár érte.

A Corso Centocelle kifejezetten csalódást okozott. Ilyen gyenge sétálóutcát még nem láttam Olaszországban. Gyorsan befaltunk egy gelatót, és már mentünk is tovább. A Nemzeti Régészeti Múzeum előtt felgyorsítottam a lépteimet, nehogy Katának eszébe jusson, hogy bemenjünk etruszk és római szobrokat csodálni.
Miután a város fő templomát, a Cattedrale di San Francesco d’Assisit zárva találtuk, elmerültünk a történelmi, középkori negyed (borgo medievale) szívében. Az útikönyvünk szerint a Piazza Leandra egy bájos kis tér, de valójában egy lepukkadt széles útszakasz romos házakkal. Kár volt a kerülőért. Úgy általában kijelenthetem, nem nagy durranás ez a város, ha nem itt köt ki az ember, nem érdemes külön ideutazni. Azért jól esett a derengő tavaszi napsütésben ez az ötkilométeres kör. Visszatértünk a terminálra, ahol négy óráshajó is horgonyzott éppen (nem véletlenül mondják, hogy a Földközi-tenger legnagyobb cruisehajó-kikötője), és felkészültünk a genovai városnézésre.

Fotók később

◄Előző kikötő: Mindelo Következő kikötő: Genova►