A marseille-i kikötő Európa harmadik legnagyobb hajóállomása, ráadásul a legutolsó móló legvégébe álltunk be, a városközpontban lévő régi kikötőtől nyolc kilométerre. Nem volt kérdés, hogy ezt nem vállaljuk be gyalog, de az MSC ajánlata sem tűnt igazán vonzónak. Már eddig is pitiáner üzletpolitikának tartottam, hogy az olyan kikötőknél, amelyek messze esnek a várostól, pénzt kér a hajótársaság a transzferbuszért, na de tizenhét eurót fejenként, az szabályos rablás. Főleg, hogy egyébként létezik egy ingyenes shuttle bus szolgáltatás is, de ezt valahogy elfelejtették reklámozni. Annyi, hogy ki kellett sétálnunk a kerítéssel lezárt terület elé (750 m) és egy zsúfolt, csuklósbuszra felszállnunk.
A busz egy bevásárlóközpont mellett tett ki (lehet, hogy ők finanszírozzák a járatot), ahonnan besétáltunk a régi kikötő partján lévő városnéző „kisvasút” megállójához. Megváltottuk a jegyeket és már be is ülhettünk az ott várakozó szerelvénybe. A jármű körbe vitt egy tengerparti szakaszon, ahonnan látható volt If vára (Château d'If), ahonnan Montecristo grófjának sikerült megszöknie (legalábbis a regényben). Aztán hirtelen felkanyarodtunk a meredek hegyi úton a bazilika felé. Már eddig is kellemesen csalódtam Franciaország második legnagyobb városában. Az itt játszódó bűnügyi filmekben ritkán látszanak a belvárost átszelő, sugárutak négy-ötemeletes házai, a hosszú erkélyek kovácsoltvas korlátjai, a mediterrán ablakokat árnyékoló, nyúlánk spaletták. A Rejtő Jenő által lefestett kikötőképről és népségről már ne is beszéljek. Na, de a katedrálishoz felvezető út mentén majdhogynem eltátottam a számat. A helyi „Rózsadombból” csakúgy sugárzott a francia elegancia, a provence-i életérzés. Patinás villák és gondozott kertek mindenfelé. Jól öltözött népek siettek a tengerparti sétányra egy kis vasárnapi mozgásra.
A kisvasút egészen a Notre-Dame de la Garde lábánál tett ki. Itt megszakíthattuk az utazásunkat, mert a jegyünk érvényes volt a következő járatokra is. A hegycsúcson magasodó neoklasszicista bazilika 1853 és 1864 között épült, és a harangtornyának tetejéről, szokatlan mód, egy hatalmas, aranyozott Szűz Mária szobor tekint le a városra, a szokásos kereszt helyett. Állítólag a tengerészeket védi óvó tekintetével. Szívesen beszámolnék róla, milyen hatással volt rám a mozaikokkal díszített, neoklasszicista belsőtér, de éppen misét tartottak, így a turistákat kitiltották a templomból. Ráadásul ez egy maratoni szertartás lehetett, mert tizenegy órakor azt a tájékoztatást kaptam, hogy délután kettőtől lesz újra látogatható. Maradt hát egy semmitmondó kripta, ami valójában egy unalmas kápolna a templom alatt, na de a kilátásért mindenképp érdemes volt felmennünk.
A hegy kikötőfelöli oldalán leereszkedtünk a belvárosba, és kiszálltunk az ikonikus halpiacon, ami állítólag hozzájárul a marseille-i életérzéshez. A halászok egész délelőtt ott árulják a parton az aznap kifogott halat. Európai módon, jéggel megszórt tálcán fekszenek a tetemek, de a szaguk bejárja még a zöldséges standokat is. Fene az ízlésüket, én biztosan nem vásárolnék krumplit azon a piacon.
Innen indul a La Canebière sugárút, ami a latin „cannabis” szóból ered, mivel a régi kikötő környékén eredetileg kenderföldek voltak. Első pillantásra a párizsi Champ Elysee-re hasonlít, de ahogy elkezdtünk sétálni, rájöttünk, hogy itt nem lesznek luxusmárkák butikjai, de még egy közönséges C&A sem, csak néhány kávéház jelezte, hogy a belvárosban járunk. Átváltottunk más főutakra is, de csak lehúzott vasrolók mindenfelé. Itt már érzékelhető volt az is, hogy Marseille 20-30 százaléka arab bevándorló, de ezek is békésen múlatták az időt olcsóbb kávéházakban, nem úgy tapasztaltuk, hogy éppen dzsihádot tervezgetnének.
Búcsúzóul a régi kikötőben betoltunk egy könnyű ebédet, amelyhez a látványt a Citadelle de Marseille (Fort Saint-Nicolas) panorámája biztosította. Szemben vele a Fort Saint-Jean erőd áll, amit szintén XIV. Lajos építtetett az ezerhatszázas években, és ahol 1930-ban belépett az Idegenlégióba Rejtő Jenő.
„A Fort Saint-Jeanba kerültem, lenyírták a hajamat, rizst és feketekávét adtak, hogy valahogy tartsam magam, és megindultam egy ócska hatalmas hombárban, hatvanad-magammal Dakar felé.”
◄Előző kikötő: Genova Következő kikötő: Barcelona►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése