Karantén napló.

Az utolsó harc

Engem is utolért a gyilkos kór. Sikeresen kibekkeltem az elmúlt évet, és most, amikor már kapnám az oltást, beelőzött a vírus. 

Február 28. vasárnap:

Este rosszul éreztem magam, mértünk egy hőmérsékletet, 37,1. Ezt más észre sem veszi, én azonnal ágynak dőltem.

Március 1. hétfő:

Ma már 37,5 fokot mértünk, éjszakára bevettem egy Algopyrint. Éjjel már fájt a torkom is.

Március 2. kedd:

Alig aludtam valamit az éjjel. A lázam még mindig 38 fok alatt van, de hányinger is gyötört.

Március 3. szerda:

Ez már fele sem tréfa, sosem voltam négy napig lázas. Ez csak a kisebbik gond, de mára a család is belázasodott.

Március 4. csütörtök:

Felhívtam a háziorvost, és elmeséltem neki a tüneteinket: öt napja láz gyötör, a torkom már nem fáj, szórványosan köhögök, az sem száraz és érzem az ízeket is. Azt mondta, kihívja mindhármunknak a hivatalos tesztelőket. Egyben közölte, hogy innentől kezdve karanténban vagyunk, vegyük komolyan. Este megkaptam az sms-t a kormánytól, hogy szombaton mehetek oltásra. Ironikus. Más kérdés, hogy pénteken ezt vissza is vonták. Tragikomikus.

Március 5. péntek:

Ma éjjel már hánytam is. Az-az csak hánytam volna, mert a gyomrom teljesen üres. Estére felkúszott a lázmérő higanyszála 38,8 fokig, Feleségem, akinek meg sem kottyan egy kis hőemelkedés, prizniccel próbált rásegíteni a másfél szem Algopyrinre. Éjjel úgy levert a víz, hogy csatakosra izzadtam a párnát és a takarót.

Március 6. szombat:

Fiam utána olvasott a neten, és kiderítette, hogy nincs sok esély arra, hogy a PCR tesztelők egy héten belül ideérjenek, ezért megrendelt egy maszek cégtől antigén tesztet. Állítólag holnap kijönnek. Közben elkezdtünk fújni az orrunkba egy Allergodil nevű spray-t, állítólag használ valamit. Háziorvosunk tanácsára beruháztunk egy pulzoximéterre, ami a mutatóujjra csippentve, kiírja a vér oxigénszintjét. Azt mondta, ha 93% felett van, az jó. Nekem csak 92% lett, a többiek itt is jobban teljesítettek.

Március 7. vasárnap:

Fél kilenckor érkezett meg tesztelő hölgy. Kenetet vett az orrunkból és pár perc múlva megtudtuk az eredményt, amit addig is sejtettünk: mindhármunké pozitív. Ellátott jó tanácsokkal, hogy együnk sok C és D vitamint, de azt már eddig ipari mennyiségben szedtük. Még az Aspírin Protektet javasolta, nehogy trombózist kapjak a sok fekvésben.
Új elemként jelentkezett nálam a hasmenés. De úgy rendesen ám, tokától bokáig. Szerencsére a többiek továbbra is jól tarják magukat, bár a fiam már elvesztette az ízlelését.
A nap "fénypontja", amikor délután felhívtak az Állami Mentőszolgálattól, de nem azért, mert jönni szeretnének levenni a PCR tesztet, megpróbáltak rádumálni, hogy mi menjünk be a János kórházba. Miután közöltem, hogy folyamatosan 39 fok körül van a lázam, ami nálam egy hete tartó hányingerrel jár, legyenek oly kedvesek inkább kijönni. A telefon túlsó végén nyugtázták az igényemet, de még csak körülbelüli időt sem tudott mondani, hogy ez mikor fog megtörténni. Röhejes.

Március 8. hétfő:

Megkezdődött az érdemi gyógykezelésünk. A fő varázslat egy Favipiravir nevű készítmény, amit ugyan nem erre találtak ki, mégis hatékonyan alkalmazzák koronavírusos betegek kezelésében. Kaptunk antibiotikumot is, és még egy fontos adalék: hasba szúrható vérhígító, hogy elkerüljük az embólia kialakulását. Az én Drágám egy igaz hős: életében először döfött tűt a testembe, de nem remegett a keze, profi ápolónők ügyességével adta be az injekciót.
Na, délután befutott a mentő is, hogy ők bizony jöttek tesztelni. Csakhogy a protokolljuk szerint először ők is „csak” gyorstesztet alkalmaznak, és ha az nem mutat ki eredményt, csak akkor vetik be a nagyágyú PCR tesztet. Ez akkor a mi esetünkben érdektelen, hiszen már van pozitív gyorstesztünk. „Az nem jó, a miénk a hivatalos.” Újból orbapiszka és egy perc múlva közli az eredményt, mindhárman pozitívak vagyunk, leszünk szívesek karanténban maradni. Majd ahogy jöttek, úgy távoztak, semmilyen igazolást nem hagytak hátra.

Március 9. kedd:

Hajnalban ki kellett hívni a mentőt olyan rosszul voltam. Elviselhetetlen hányingerrel virrasztottam át az éjszakát. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy talán a kórházban mégis csak több esélyem van a gyógyulásra. Fél órán belül megjelent a rohamkocsi három fiatalemberrel, akiből az egyik végzős orvostanhallgató. Korrektül megvizsgáltak, még EKG-t is tapasztottak rám. A véroxigén szintem 90 százalékosra csökkent, ami már nagyon rossznak számít, ezért kaptam tőlük egy oxigénmaszkot és rákötöttek egy kis palackra. Ezt szorongatva ültem be a jéghideg mentőautóba, hogy aztán a SOTE Üllői úti klinikájára vigyenek.

A sürgősségi osztályon arrogáns asszisztensnő fogadott, aki meg volt sértődve, hogy a műszak lejárta előtt fél órával zaklatni merészelem. Végül nagy kelletlenül levette a véremet, azzal, hogy a többi vizsgálatot majd a váltás végzi. Újból néztek egy EKG-t, majd kaptam egy saját oxigénpalackot és egy ideiglenes kórterembe toltak át, ahol két öreg néni agonizált. 

Délelőtt folyamán készítettek egy mellkas CT vizsgálatot, amiből kiderült, hogy kétoldali tüdőgyulladás alakult ki, ami 25 százalékát érinti a teljes tüdőmnek. Délután kettőkor toltak át a „vörös zónába” egy fertőző részleggé alakított épületszárny kilenc ágyas kórteremébe.

Délután ötkor találkoztam az első igazi orvossal. Úgy kellett belőle kihúzni minden egyes információmorzsát, hogy mégis milyen eredményeket hoztak a vizsgálatok? Mekkora a baj? Tartós tejet már ne vegyek?
A lényeg az adminisztráció. Írjam alá három helyen, hogy minden az én felelősségemre történik, mert a felajánlott kezelések csak klinikai kísérleti stádiumban vannak. Harmadszor is letesztelnek, merthogy a „hivatalos” OMSZ által végzett vizsgálatnak semmilyen nyoma sincs a felhőben. Gratulálok.

Felkötöttek egy infúziót és kaptam egy koktélt hányinger ellen, így bizakodva várom az éjszakát.

Március 10. szerda:

Hosszú, gyötrelmes napok után végre sikerült néhány órát egyben aludnom. Az éjszaka közepén ugyan ki kellett mennem a nővérekhez egy fájdalomcsillapítóért, mert majd’ felrobbant a fejem, de betoltak egy ampullával a karomba helyezett branülön át közvetlenül az erekbe és néhány perc után újból sikerült elaludnom.

A retro berendezésű kórterem békeidőben a fül-orr-gége betegeit ápolják, most azonban csakis a koronavírusos betegek ellátására rendezkedtek be. Ez annyival jelent többet, hogy minden ágynál egy hatalmas oxigénpalackot helyeztek el, amin a beteg plusz oxigénhez juthat mindaddig, amíg a tüdeje vissza nem nyeri teljesítőképességének száz százalékát. Én is kaptam egy csövet az orromba, úgy néztem ki, mint egy rozzant terminátor. A teremben három fiatal srác is feküdt (30+) és egy 92 éves bácsi. A többiek ötvenpluszos társaság. Krónikus betegsége két embernek volt csupán. Elhízottnak három fő tekinthető. Két kivétellel mindenki kapta az oxigént különböző intenzitással. A terápia másik eleme egy infúziós oldat, ami Remdesivir névre hallgat és még az Ebola járvány idején alkalmazták hatékonyan. Végül egy Dexametason nevű szteroid, amit elsősorban gyulladáscsökkentő hatása miatt alkalmaznak sikeresen a Covid 19-ben fertőzött betegeknél is.

A személyzet helyzete nem mondható rózsásnak. Levegőtlen szkafanderben izzadnak és próbálják ellátni a betegeket. Legtöbbjük nem jószántából van itt, úgy vezényelték őket ide. Egy középkorú hölgy elárulta nekem, semmilyen kórházi gyakorlata nincs, ő egy rendelőintézetben szakasszisztens. Napjában többször mérnek lázat, vérnyomást és oxigén-saturációt. Időnként vért vesznek laborvizsgálathoz. Közben persze megy a napi rutin is. Kajaosztás, gyógyszerosztás, infúziók bekötése, stb.

Március 11. csütörtök:

Ami leginkább zavar, az állandóság hiánya. Nincs kétszer ugyanaz az orvos vagy ápolónő. Olyan, mintha nem lenne igazán gazdája ennek az osztálynak, csak jön futószalagon a személyzet. Mikor, ki. A múlt éjszakás nővér, (akit kollégája Andinak hívott) egy igazi vadállat. Beviharzott este tízkor, jól lebaszta a betegeket miért így fekszenek, miért nem úgy? Ránk nyitotta az ablakot szellőztetés címén. A mínusz öt fokos szél átsüvített a kórtermen, vacogtatva lázas betegeket. Aztán fennhangon közölte mennyire tele van a töke az egésszel, és hogy reggel felmond. Alig vártam a reggelt, de addig is, felkeltem, hogy becsukjam az ablakot, mert én még nem hallottam, hogy tüdőgyulladásnak jót tett volna a fagyos huzat. Azzal, hogy ellenszegültem a hisztis nővérnek, kivívtam a szobatársaim tiszteletét, már ezért is megérte. Andi úgy állt bosszút, hogy a bénán becsatlakoztatott infúzióm miatt átázott véres lepedőmet nem volt hajlandó kicserélni azzal a felkiáltással, hogy „túl kevesen vannak”.

Ezen a napon egyetlen orvos sem látogatott meg minket...

20 betegre jutott ez a két puritán zuhanyfülke.

Március 12. péntek:

Az első napom, amikor azt merem mondani, hogy jobban vagyok. Már van étvágyam is, bár a kórház élelmezésével megbízott részleg mindent elkövetett, hogy ne így legyen. A reggelit rendszerint csak tíz óra után osztják ki. Gondolom addig a zsömléket egy szikkasztóban „érlelik”, mert nincs olyan napszak, hogy a pékárú frissen kerüljön elénk. Ehhez kapunk egy olcsó májkrém konzervet, oszt kalap, kabát. Tea, vagy efféle luxustermékek nem léteznek. Kérésre viszont mindenki kap palackozott, mentes vizet.

Az ebéd egy fokkal jobbnak mondható. Három fogás és legalább langyos. A vacsora viszont ismét szikkasztott, összepréselt zsemle három szelet párizsival. Nem csoda, hogy mindenki igyekszik bekérni a hozzátartozóktól egy kis táplálék kiegészítőt. Ma én is kaptam egy ilyen csomagot. Másik fiam, aki egészséges, volt olyan kedves és bevásárolt néhány löncs konzervet, ami hűtés nélkül is eláll és egy tubus gulyáskrémet, amivel a legborzasztóbb levesből is ki lehet hozni némi ízt. Feleségem küldött be könyvet is, így már lassan kezdtem magam szanatóriumban érezni.

Ma lejöttem a szerről. Oxigén utánpótlás nélkül is 94 százalékos saturációt mértek, ami biztató.

Edd meg leves, paradicsomos krumpli, birsalma pép

Március 13. szombat:

Az éjszakám akár jól is telhetett volna, de nem így történt. Éjfélkor álltak neki oxigénpalackot cserélni a fejem felett. Eleve nem értem, miért kell két óránként leolvasni az amúgy napokra elegendő palackokban lévő oxigén mennyiséget, ha aztán az utolsó pillanatban cserélik csak ki. A mellettem fekvő bácsi hallucinált az éjjel és kiabálni kezdett, hogy mit keres a lakásában ez a sok ember. Ahogy elcsendesedett, rázendített az ügyeletes horkoló, aki egy ipari láncfűrészt megszégyenítő frekvenciával hasított az éjszaka csendjébe.

Na, de egyszer csak reggel lett és szerencsére undi személyzetet egy rendi váltotta le. Megkaptam az utolsó adag infúziómat és orvossal is sikerült beszélnem, aki szerint biztatóak a laboreredményeim. Ráadásul már olvasni is tudok anélkül, hogy elszédülnék és a kórházi kajának is csak a felét dobtam ki. Látom a fényt az alagút végén.

Nyomásellenőrzés az éjszaka közepén

Március 14. vasárnap:

A hazamenetellel kapcsolatban folyamatos a hitegetés. Az ágyszomszédjaimnak, akik egy nappal korábban érkeztek, mint én, beígérték a vasárnapi zárójelentést, végül csak egyet engedtek haza, aki a legtöbbet rinyált, hogy neki mennyire fontos lenne otthon tartózkodnia. Ehhez képest a meglepetés erejével hatott, amikor közölték, hogy tüdőröntgenre kell mennem, ahol, ha jó az eredmény, akár már ma hazaengednek. Szerencsére így történt és délután háromkor „szabaduló levéllel” a kezemben robogtam hazafelé.

Így utólag visszatekintve már nem volt annyira félelmetes történet, mint amikor az ember még az elején tart, rosszul van és meg van rémülve, annyi szörnyűségről hallott a híradásokban. 

Ami egy nagy tapasztalás volt számomra, hogy lehet kétoldali tüdőgyulladása az embernek úgy is, hogy valójában semmije nem fáj, alig köhög és még levegőt is kap rendesen. Mégis, ha nem fordulunk vele időben orvoshoz, könnyen megeshet, hogy egyik pillanatról a másikra omlik össze a lélegzésünk és akkor jön a lélegeztető gép, amitől Isten óvjon mindannyiunkat!

"Nővérszoba"

Karantén napló, második hónap

Április 4

Fegyelmezetlenek vagyunk mi magyarok? Én biztosan. Legalábbis a fiam szerint, aki azt mondja, a „szabadidős célú gyaloglás céljából” nem kell felkeresni a környék népszerű kirándulóhelyeit, és kitenni magunkat a fertőzés veszélyének. És milyen igaza van, ezért most próbáltam egy olyan hegyet keresni a főváros környékén, ahol talán kevesebben vannak, mint a budaörsi szikláknál. Így esett a választásom Solymárra. Természetesen eszem ágában sem volt a Paprikás-patak mentén sétálni a Jegenye-völgyben, mert ott még hétköznap sem nagyon lehet mozdulni a kutyasétáltató és bicikliző helybéliektől. A megérzésem olyannyira helyes volt, hogy a faluba érve, egymásba értek a parkoló autók az út szélén, mintha búcsú lenne.

Ehelyett a Zsíros-hegy keleti nyúlványát fedeztük fel. Sajnos a kellemes tavaszi idő erre a területre is több látogatót vonzott a kelleténél, ezért hamar letértünk a zöld jelzésről, és kisebb csapásokon át közelítettük meg a környék talán legszebb kilátással bíró helyét egy elhagyatott kőbánya tetején.

Innen csak egy köpés a Solymári Ördög-lyuk, ami egy kiterjedt barlangrendszer egyik bejárata. A kaptatón tovább haladva elérünk egy fennsíkra, ahol kellemes meglepetésként egy „SZERETLEK” feliratba botlottunk. Természetesen próbáltam beadni a nejemnek, hogy ezt én készítettem neki korábban, de nincs az a naiva, aki ezt bevenné. Hacsak, előre nem tud róla egy ifjú Don Juan. Ezért most közszolgálatilag adok egy tippet kezdő udvarlóknak, ha le akarják venni a kiszemelt csajt a lábáról. Spontán kirándulásra kell invitálni a nőneműt azzal a dumával, hogy készültünk neki egy kis meglepetéssel. Ezután navigáljuk oda a 47.5911, 18.9031 koordinátához, (Google térkép is megteszi) ahol ez a kép fogadja majd.

Bízzunk benne, hogy azóta nem rombolta le valami tahó. A környéken romantikus tisztások valamelyikén kiterítjük a pokrócunkat és egy pikniket rendezünk a magunkkal hozott elemózsiából. Nincs az a leányzó, aki nem olvadna el ettől.

Innen pár száz méterre található a Kauzál István emlékmű. Egy rakás kőkupac, ami a hajdan volt zsíros-hegyi turistaház alapítójának állít emléket. Elsétáltunk a Nagykovácsi határában álló turistaház maradványaihoz is, ami elég siralmas látványt nyújtott ahhoz képest, hogy gyerekkoromban mennyire szerettem megérkezni ebbe az egykoron két éttermet és egy szállót magába foglaló komplexumba.

Április 5

Az emberek nem bírnak a seggükön ülni ilyen csodálatos kirándulóidőben, mint ami ma volt. Ha meg aztán még tiltják is, annál inkább ki kívánkozunk a szabadba. Még szerencse, hogy ez a „kijárási korlátozás” egy „nesze semmi, fogd meg jól” rendelkezés, ami arra jó, hogy lássuk, a vezetés nagyon aktív, és mindent megtesz értünk, valójában nem szeretné, ha a gazdaság ennél is jobban padlóra kerülne, ezért annyi kiskaput nyit, hogy csak az nem él vele, akire már tényleg sikerült ráhozni a vírusfrász magasabb fokozatát. Így aztán a Budakeszi határában álló óriás fenyőknél szinte majális hangulatot idéző volt az embertömeg. Na jó, ez költői túlzás volt, azonnal vissza is szívom, csak előbb felveszem a maszkot. Nem úgy, mint az a pártucat sétáló, futó és lovagló ember, aki ugyanezt a területet nézte ki a vasárnapi ebéd utáni időtöltésnek. Maszkot egyáltalán nem láttunk, annál inkább csoportokba verődő baráti társaságokat, ami már szerintem is túlzás.

Ökörapátit választottuk célpontnak, és aki azt hiszi, most viccelek, üsse be nyugodtan a Google térképén a falunevet és meglátja, hogy mindössze két kilométer választja el Budakeszitől. A Mária Út jelzésén haladva, hamar elértük a tévések által felépített díszlet települést, ahova sajnos nem lehet bejutni, mert sűrű bozótos veszi körül, és a két lehetséges bejáratot kapuval és biztonsági őrrel védik. Innen tovább haladva egy lovarda állta utunkat, ahol semmi jelét nem tapasztaltuk a vészhelyzetnek. Kislányok ügettek fényesre suvikszolt paripáik hátán, ahogy egy átlagos napsütötte hétvégén teszik ugyanezt. A visszaúton a domb déli oldalát választottuk, hátha ott majd nem találkozunk másokkal, de ez nem így történ, hiszen a jellegtelen erdőszéli csapásból tanösvényt varázsolt az önkormányzat. Bár a táblákon jelzett tornagyakorlatokat senki nem csinálja meg, azért a kitaposott úton mégis csak könnyebb a haladás.

A könnyű, négy kilométeres kör után, autóba ültünk, és ellátogattunk a törökbálinti Tópark épületkomplexumba, hogy személyesen is meggyőződjünk róla, hogy áll az építkezés. Ez az az ingatlan beruházás, ami az M1 és M0 autópálya találkozásánál, a budaörsi OBI-val szemben indult még 2007-ben. Aztán egy évtizednyi Csipkerózsika állom után újra lehetett látni mozgást a betontorzók környékén, és mára már közel a fele elkészült az ingatlanoknak sőt, ha lehet hinni az híreknek, akkor kétszáz luxuslakás már el is kelt.

Ehhez képest, meglehetősen szellemváros fílingje van a helynek, de lehet, hogy csak a lakók fegyelmezettebbek, mint máshol, és az ablakon keresztül bámulják, hogy horgásznak a pecások a Hosszúréti-víztározónál.

Összességében inkább jó tapasztalataimról tudok beszámolni. Meglepett, milyen igényesen alakították ki a környezetet. Térburkolóval kirakott parkolóhelyek, zöld fallal álcázott parkolóházak, és drága növényzettel beültetett parkosítás várja a látogatókat.  Csak így tovább!

Április 9,  Most akkor én migráns vagyok?

Embercsoportokat nagyon könnyű megosztani. Feketék - fehérek, muzulmánok - keresztények, Újpest - Fradi, Fidesz - mindenki más, és még sorolhatnám a példákat. Hogy csak a közelmúlt eseményeit vegyem alapul, politikai erők azon munkálkodtak, hogy a lakosság minél nagyobb részét a menekültek ellen fordítsa, vélt vagy valós félelmekre alapozva. A kampány sikeres volt, választást lehetett vele nyerni, így hát maradt az idegen szavak szótárából beemelt „migráns” szitokszó. Csakhogy a vándorlás (migráció) nemcsak faji, vagy vallási, esetleg a nincstelenség okán indulhat be, hanem, mint most, a vírustól való félelem esetén is.
A világ hazament. Esetleg egyesek olyan helyekre, ahol nagyobb biztonságban érzik magukat. Román és bolgár vendégmunkások tízezrei várakoznak a határátkelőknél, hogy lakóhelyükön bekkelhessék ki a vészhelyzetet. A tranzit országok lakói (tisztelet a kivételnek) azonnal az ellenséget látták a fertőzöttebb, nyugati országokból keletre migráló autós konvojok utasaiban. De nem kell ehhez külföldinek lenni sem. Ismerősöm úgy döntött, balatoni nyaralójuk csendes nyugalmát választják a nagyváros kihalt utcái helyett. Mi történt? Az ott lakó népek, rögtön elfelejtették, hogy az oda is adózó, és a községért legalább annyi áldozatot hozó nyaralótulajdonosnak is köszönhetik a falu szép, új rendelőjét, azonnal a vírushordozót látják benne és kígyót, békát kiabálnak rá.
Mai vezető hír, hogy a népszerű kirándulóhelyek polgármesterei lezárják a parkolókat, és különböző praktikákat eszelnek ki, hogy távol tartsák az „idegent” a falujuktól.
Komolyan mondom, félünk lemenni a nyaralónkba, nehogy a helyi barátaink szimpátiáját örökre elveszítsük, de lassan már az erdőben sétálni sem merek, nehogy egy felbőszített zebegényi lakos vasvillával támadjon rám. Hozzáteszem úgy, hogy a településre be sem tesszük a lábunkat.
Igazán nem szeretném mélyíteni a vidék kontra főváros ellentétet, de elgondolkoztam azon, mi lenne, ha megkérném azokat az agglomerációban lakó szerencséseket, akik most kitiltják a környékükről a szabadba vágyó embereket, hogy legyenek kedvesek nem betenni a lábukat Budapestre a következő hónapokban sem vásárlás, sem bármilyen célból, mert rettegek, hogy valami mutáns börzsönyi vírussal fertőznek meg minket?

Április 13

Rendben elteltek a húsvéti ünnepek. Az izomból aggódóknak jelentem, bezárkózva ünnepeltük Jézus halálától a feltámadásig tartó négy napos időszakot. Egy kivétellel, vasárnap elvittük a csokikat a család apró tagjainak Érdre, de csak felakasztottuk a kertkapura a csomagot, amit a nyuszi hozott, be sem köszöntünk. És ha már ott jártunk, tettünk egy öt kilométeres kört a fennsíkon az Erdő-hát-dűlőtől a Biai-erdőig. De hogy biztosan ne találkozzunk emberekkel, az út nagy részét a volt légvédelmi rakétabázis "Galecska" hívójelre hallgató, 11. Légvédelmi Dandár központja környékén tettük meg, óvakodva, nehogy seggbe lőjenek, mert állítólag van ott még valami őrizni való. Ha más nem is, a kiterjedt területen elfekvő levendulamező mindenképp. Még ugyan nem virágzik, de el tudom képzelni, hogy a közelben lakók szívesen járnak fel megdézsmálni az illatos növényt.

Április 26,   Érd-Ófalu és a Beliczay-sziget

Ma igazi kirándulóidő volt szikrázó napsütéssel, de húsz fok alatti hőmérséklettel. Már minden környékbeli turista útvonalat bejártunk, ezért egy kicsit távolabb merészkedtünk lakóhelyünktől, és Érd Dunához közel eső végében tettük le az autót. A mai Ófalut, amit még a XVIII. századig Hamzsabégnek is hívtak, az M6 autópálya választja el a várostól, és egy teljesen külön egységet képez. Nem mondanám, hogy hangulatos, sokkal inkább lepattant környezetben találhatjuk az ország három minaretjének egyikét, a legkisebbet. Kádárházak szegélyezte Mecset utca közepén magasodik a 23 méteres torony, amit az emléktábla szellemesen úgy aposztrofál, hogy zömökségével tűnik ki a hasonló alkotások közül. Békeidőben 200 forintért akár fel is mászhattunk volna, most azonban egy hirdetmény jelezte, hogy a járvány miatt ez a létesítmény sem látogatható.

A lakott területet egy védgát választja el a Duna árterétől. Ezt a területet ma Beliczay-szigetnek hívják utolsó tulajdonosa után. Beliczay Béla pesti mézeskalácsos és viaszöntő mágnás építette a már akkor sem szigetként funkcionáló, közel egy négyzetkilométeres erdő bejáratához a Beliczay-házat. Az azóta több átalakításon átesett épület hiába áll helyi védelem alatt, egy igen ronda házról beszélünk, ami ma önkormányzati tulajdon, és fontolgatják a bontását.
Innen indítottuk a négy kilométeres körsétánkat. Az erdő nagy része telepített nyárfa, amit egykoron a gyufagyári igények kielégítésére ültettek, a vízparthoz közeli részeken viszont az évezredek óta itt élő őshonos tölgy és fűzfa is megtalálható. Látszik, hogy az önkormányzat áldozott a területre, pihenőpadok és egy tanösvény gazdagítja az erdőt átszelő utakat.

Már-már azt hittük, teljesen egyedül vagyunk a terepen, de a Duna partra érve előkerültek a kijárási korlátozást nehezen tűrő kollégák. Kutyát sétáltató családok, bringások, pecások és egy félreeső, bokros területet keresgélő fiatal pár emelte a fertőzés esélyeit. Halált megvető bátorsággal haladtunk el mellettük, mígnem az egykori téglagyár kikötőjében találtuk magunkat, amit mára a motorcsónakosok és evezősök vettek birtokba. Ez persze ma nem látszott rajta, mindössze két elhagyatott horgászcsónak árválkodott a parton. Az egykori kikötőről mostanra csak néhány épületmaradvány tanúskodik, melynek némelyikét úgy benőtte a növényzet, hogy nevezhetnénk akár az érdi Angkorvatnak is.
A Kakukk-hegy lábánál visszafordultuk az autónk irányába, de előtte még tettünk egy kitérőt, hogy megnézzük a Szent Mihály arkangyalról elnevezett templomot. Sajnos zárva volt, csak a templomkertben lévő apáca szobor kínálkozott fotótémának. Rákerestem, ki volt ez a fiatalon meghalt nővér, akinek sírhelyét díszíti a bronzszobor, és nem igazán találtam a rövid hitélete alatt kiemelkedő teljesítményt. Ennek ellenére Bogner Mária Margit a lengyel érdekeltségű Vizitációs rend támogatásával ma már a boldoggá avatását várja.
Következő alkalommal az innen induló rómaiak által épített hadiúton fogunk felmenni a Kakukk-hegy platójára, amin egy bronzkori földvár maradványain kívül a Százhalombattai Régészeti Parkot is meglátogathatjuk.

A víruscirkusz első napjairól itt olvashatsz személyes élményeket.

Karantén napló

Március 20

Mi a bánatról írjon egy utazó blogger, ha nem utazhat? Márpedig írnom kell valamit, hogy úgy tűnjön, én is serénykedem home office fronton. Ráadásul lehet, hogy ma voltam utoljára „külföldön”, az is csak Komárom határon túli oldala.

Történt ugyanis, hogy szeretett külügyminiszterünk ma hajnalban büszkén kiposztolta a Facebook oldalára, hogy megnyitották a komáromi határátkelőt a magyar és szlovák állampolgárok számára. Nosza, kocsiba vágtam magam, mert volt egy halaszthatatlan ügyem, amihez nélkülözhetetlen a személyes jelenlét. Útközben örömmel nyugtáztam, hogy a rádió is bemondta a hírt, ezek után meglepő volt látni, hogy a komáromi híd magyar oldalán mindenkit visszafordítanak a rendőrök. Előkaptam a szlovák lakcímkártyámat, ami még a régi szép időkből maradt, amikor még működő cégem volt az északi szomszédunknál. A szerv akadékoskodott egy keveset, de végül átengedett. 

Révkomáromban sokkal jobban ráijesztettek a népekre, mert az utcák a pénteki napsütéses időjárás ellenére elnéptelenedtek. Az a pár ember, aki kimerészkedett közterületre, mind maszkban haladt céltudatosan a dolgára. A maszkok többsége házilag barkácsolt vászon orr-szájfityula, amiből arra következtetek, hogy ott sem lehet kapni az itthon is hiánycikk, orvosi védőeszközt. Ennek ellenére a hivatalban közölték, hogy anélkül be sem tehetem a lábam. Végül az autóm egészségügyi ládájában találtam egy hasonló készséget, amit az arcom köré tekerve már be tudtam jutni, így nem kellett dolgavégezetlenül távoznom.

Visszafelé a szlovák police is megállított a híd előtt, de nekik már a magyar papírjaimat mutattam fel. Nem értették, hogy sikerült átjutnom, mert gyakorlatilag csak azokat az ingázókat engedik át, akik tudják igazolni, hogy a határ túloldalán van a munkahelyük. Végül kénytelen volt tovább engedni, akárcsak a szakállas magyar közegek a híd közepén. 

Érti valaki, miért engedi a szolgálati szabályzat a rendőröknek, hogy arasznyi hosszú szakállat növesszenek? Vagy csak én öregedtem meg, és lettem begyepesedett? Mindenesetre úgy gondolom, az egyenruha azért van a fegyveres testületek tagjain, hogy egységes képet mutassanak. Az ápolatlan szőrzet az ilyen-olyan napszemüvegek, a látható helyen éktelenkedő tetkók viszont éppen, hogy az ellenkező hatást váltják ki belőlem.

Waberer fuvar nélkül maradt kamionjai a budaörsi repülőtéren.

Március 21

Ma jog- és józanész-követő állampolgárként lefújtuk a hatfős, összevont családi névnapozást, nálam is idősebb szüleimre való tekintettel. A megfőzött ebédet becsomagolva átvittem nekik, és csak három méter távolságból váltottunk néhány szót. Meghagytam, hogy fertőtlenítsenek még utánam is, mit lehet tudni. Remélem komolyan vették.

#maradjotthon# hirdetik a virtuális önkéntes rendőrök a közösségi oldalon megosztott fotóikon. Némelyik indulatos kísérő szöveggel, mások csak azért, mert most ez a trendi. Tény, hogy a vírus terjedését csak így lehet lassítani, de hát az élet nem állhat meg. Annál is inkább, mert már így is rengeteg ember maradt munka vagy bevétel nélkül, akiknek nincsenek hónapokra elegendő tartalékaik. Márpedig, ha mindenki leáll, miből fogja kedves miniszterelnökünk finanszírozni azt a sok mindent, amit a héten beígért? A gazdaság feltámasztását, vagy a megemelt szociális kiadásokat csak a befolyó adókból lehetne finanszírozni, mert a kincstár üres, sőt teli van kifizetetlen váltókkal (állampapír).

Március 22

Országos felháborodást váltott ki, hogy egy piaci hentes dupla áron kínálja a csirkemell filét. Próbált már valaki web-kamerát vásárolni mostanában? Mert én próbáltam. Annak az árát is szemrebbenés nélkül felemelték a duplájára, már amelyik kereskedőnek egyáltalán maradt készleten. Eszembe jutottak anyám szavai, amikor meglátott egy erősen túlárazott terméket. – Még jó, hogy lehet kapni –mondta. Ironikus megjegyzése, mára valós tartalommal bír.

Életem párja bejelentette, hogy holnaptól őt is home office-be száműzik. Behoztuk a kerti asztalt, és a nappali közepén hangulatos munkaállomást építettünk ki neki. Csak nehogy nagyon megszokja!

Március 23

Polgármesterünk ma bejelentette, hogy 5 bizonyítottan fertőzött beteg van a városunkban (nem Budapest) és a hét magyarországi áldozat egyike is idevalósi. Durva. A rohadék vírus már a spájzban van. Március elején még azt hittem, ez csak a kínaiak gondja lesz. Hányszor riogattak már SARS, H1N1, Ebola és egyéb vírusokkal, aztán egyik sem ért ide hozzánk. Amikor kiderült, hogy az olaszoknál veszettül terjed a kór, már tudtam, hogy csak idő kérdése, mikor ér el minket. De hogy ilyen gyorsan elkezdi szedni nálunk is az áldozatait, arra legrémesebb álmaimban sem gondoltam volna. Ami ennél is ijesztőbb, hogy a 7 halálos áldozatra csak 16 gyógyult beteg jut. A taljánoknál még rosszabb az arány. A 7024 gyógyulttal szemben az 5476 halott azt jelenti, hogy a lezárult eseteket nézve, több mint minden második fertőzött belehalt a betegségbe. Világszinten kicsit jobb a helyzet, ott tíz betegből hét meggyógyult. Bár ebben benne vannak azok az országok is, akik nyilvánvalóan hazudnak és kozmetikázzák a statisztikáikat. Nekem ne mondja senki, hogy Kínában egy csapásra megállt a járvány, miközben egy szó nem hangzik el a híradásokban, hogy ennek mi az oka. Vagy ott van a közel másfél milliárdos India 425 regisztrált fertőzöttel. Ugyan kérem! Aki még sosem járt Indiában, annak is van fogalma az ott uralkodó higiéniás viszonyokról, és hogy a városok utcáin mennyi az egy négyzetméterre jutó emberek száma.

#kisemteszemalábamotthonról#

Március 24

Reggel még azt hittem, nem lesz miről írnom, aztán miközben a kávémat melegítettem, kigyulladt a mikrohullámú sütőnk. Szó szerint kell érteni. Egy nagy durranásra lettem figyelmes, és hogy a belső tér oldalán felcsapott egy lángnyelv. Szerencsére ajtónyitásra elaludt a tűz, de a mikrónak annyi. Sürgősen be kellett szereznem egy újat, mert a hétre dobozos kaját rendeltünk az Interfoodtól, amit praktikusan csak ezzel a technológiával lehet felmelegíteni. Pillanatok alatt az őskorban éreztem magam, pedig az életem nagyobbik részét eme remek találmány nélkül kellett elviselnem. Kocsiba vágtam magam, és kiugrottam az Euronicsba, hogy vegyek egy újat.
A forgalom a környékünkön még gyérebb volt, mint a hétvégén, aminek azért örültem, mert így talán még egy darabig elkerülhető lesz a kijárási tilalom. Az áruházba lépve mindössze négy vásárlót láttam lézengeni, eladót egyet sem. Hónom alá csaptam a kiválasztott készüléket és a pénztárhoz siettem. A pult mögött hárman is őgyelegtek, köztük egy hatvan körüli úron volt egyedül maszk, de gumikesztyű jutott minden dolgozónak. Elgondolkoztam ezen a gumikesztyűs dolgon. Valójában csak arra jó, hogy abban talán nem piszkáljuk az arcunkat. Mert amikor levesszük, és kidobjuk (ugyanis ezek egyszer használatosak) a második kacsónkról már muszáj a puszta kezünkkel lerángatni, akkor meg így is, úgy is kezet kell mosni. Éppen ezért én nem bajlódok kesztyűvel – gondoltam – majd sűrűn mosok kezet, és megpróbálok nem érni az arcomhoz. Mondanom sem kell, hogy azonnal elkezdett viszketni az orrom hegye.
A második csapás délután jött. Elment az internet. A home office-t szerencsére meg tudtuk oldani úgy, hogy a mobilnet kapcsolatot egy hot spottal megosztottam a feleségem laptopjával. Csakhogy a szolgáltatónk egy kábelen hozza be a netet és a tévét, így teljesen megszakadt a kapcsolatunk a digitális világgal. Még a végén könyvet kell olvasnom.
Este felcsillant a remény, amikor a Vodafone küldött egy SMS-t, hogy boldog névnapot kívánjon. De ahelyett, hogy megajándékozott volna néhány extra gigabájttal, (mint tette azt a Telenor vagy T-mobil az összes előfizetőjével) elmagyarázta a keresztnevem eredetét. Ezúton is köszönöm nekik, hogy a megemelkedett adatforgalmukból származó extraprofitból áldoztak rám egy egész SMS-t.

Nézzük az előnyeit!

Március 25

Korábbi bejegyzésemet, amiben az élelmiszer házhozszállításokról írtam, kiegészíteném egy vészhelyzeti jelentéssel. Amikor beindult a pánikszerű felvásárlás, a nagyáruházak online oldalain is érződött, nehezen birkóznak meg a túlkereslettel. Az Auchan sajátos módon oldotta meg a problémát, egyszerűen leállította az élelmiszervásárlást az oldalán, csak vegyi árut és műszaki cikkeket tudnak házhoz szállíttatni. Na persze fertőtlenítő, gumikesztyű és hasonló kurrens termékek eleve nincsenek már a kínálatban.
A Sparnál négy hét volt a legkorábbi lehetőség, amire szállítást lehetett kérni (most már semmi nincs), de mivel az pont húsvét előtti hét, gondoltam lefoglalok egy időpontot, aztán majd az utolsó előtti nap kiegészítem azokkal a termékekkel, amikre szükségünk lesz majd.
Még a Tesco ajánlata volt a legkorrektebb a maga két hetes tempójával. A termékek nagy részét itt is az utolsó pillanatban pakoltam a virtuális kosárba, gondoltam így nagyobb eséllyel kapom meg a kiválasztott cuccokat. Nos, tegnap este érkezett meg a teherautójuk, de ha ez most nem lenne egy különleges helyzet bizony elhajtottam volna őket a francba. A megrendelt árunak alig több mint a fele érkezett meg, és olyan dolgok maradtak ki a szállítmányból, mint a csirkehús és a kenyér. Az a hat darab zsemle, amit gondolom még reggel bepakoltak, kő keményre kiszáradva, a zöldségek némelyikénél gondolkoznom kellett, hogy ne dobjam-e azonnal a kukába. De amire legjobban kiakadtam, hogy kifejezett tiltásom ellenére, helyettesítő termékekre cseréltek nyolc tételt. Egytől egyig olyanokat, amikre nem volt égető szükségünk, csak a csábító 25%-os leárazás miatt rendeltem meg őket. Így aztán nem hogy mást kaptam, mint amit kértem, még jóval többet is kellett fizetnem érte.
Na, de van jó hírem is. 18 órával azután, hogy bejelentettük a Diginél, elment minden szolgáltatásuk, kijött egy szaki, aki megszüntette a problémát. Szegény embernek az utcai póznára kellett felmásznia a dermesztő hidegben, mert ott tört meg az optikai kábel, amit pancser kollégái szakszerűtlenül szereltek fel egy éve. Ezért aztán most az egészségügyi dolgozók, kamionsofőrök, stb. mellett, a kábelszerelők lelki üdvéért is elmormoltunk egy imát.

Március 26

Lehet, hogy ez generációs probléma, de eddig is behánytam „hesteg” szótól. Meglehet, ez az oka annak is, hogy a kettős kereszt után biggyesztett, egybeírt mondatoktól is kiráz a hideg. Tekintsünk el attól, hogy semmi értelme, hisz kulcsszóként nyilván nem üt be senki komplett mondatokat helytelenül írva a jobb találati eredmény érdekében. De akkor mi a búbánatos lószerszámnak kell az a # jel a mottónak szánt kulcsszavunk elé? Mert ezt láttuk a többiektől, akkor az biztos jó valamire. Meg különben is, olyan trendi.
Na, de ugorjunk át ezen az apróságon, és vizsgáljuk meg, miért írogatjuk Facebook posztunk után, hogy #vigyazzunkegymasra? Arra tudok gondolni, hogy a tehetetlenség íratja ki velünk az efféle lózungokat. Miért, más élethelyzetben nem vigyázunk szeretteinkre? Vagy van olyan ember, aki a sok felhívás láttán most csap a homlokára: Basszus, tényleg! Eddig nem is gondoltam volna, hogy vigyáznom kell magamra és egymásra. Azt hiszem, ez is csak egy amolyan tartalom nélküli udvariassági forma, mint a hogy vagy? Majd hívjuk egymást!
Csak hogy egy Facebook posztot nem feltétlenül kell kiraknunk, ha nincs valódi mondanivalónk. Van, akinek mégis belső kényszer, hogy akkor is szerepeljen, ha nincs mivel előrukkolnia. Olyankor nyakra-főre osztjuk ismerőseink posztjait, míg az körbe nem ér, és már azt sem lehet tudni, eredetileg ki tette fel. Először arra gondoltam, hogy ez a magányos emberek mentsvára, de nem. A közösségi oldalak főszereplői legtöbbször családos emberek. De akkor mi váltja ki ezt a késztetést?
Tényleg nem tudom. Példának itt van ez a mai posztom. Se füle, se farka, csak írom ki magamból a gondolataimat. Abba is hagyom, mielőtt még az utolsó olvasóimat is elveszíteném.

Március 27

A mai napra csak annyit szeretnék írni, hogy mielőtt nagyon sajnálnád magad, mert nem bírsz a kölyökkel otthon, vagy mert meg kell válnod a megszokott napi rutinodtól, gondolj azokra, akiket ez a helyzet a totális kilátástalanságba lökött! Akiknek nem az a gondjuk, hogy elbukják a nehezen megszerzett színházjegyet, vagy a törölt repülőjáratuk miatt kell kardoskodniuk a viteldíj visszatérítéséért, hanem, hogy miből vesznek ételt a családnak a jövő hónapban.

A ma bejelentett kormányrendelet szerint, holnaptól kijárási korlátozás lesz érvényben az egész országban. Sokan várták már ezt a lépést, nem tudom, hogy elégedettek-e vele, mert annyi kivételt enged a jogszabály, hogy valójában csak az nem lép ki az utcákra, aki nem akar. Ez pedig eddig is így volt.

Március 28

Ma a fiamnak be kellett zárnia a boltját. A speciális ruhákra szakosodott üzlet az utolsók közt zárt be a forgalmas belvárosi utcában, ezzel kényszerszabadságra küldve az összes dolgozóját. Mivel neki nem írta elő a kormány, hogy teljesen zárjon be, (csak éppen a kijárási korlátozás miatt senki nem teheti be a lábát jogszerűen) így nem kap adómentességet, mint a szállodák vagy kaszinók. Nem KATA-s adózó, ezért ilyen címen sem jár neki kedvezmény. Nem maradt más választása, lehúzta a rolót, hogy csökkentse a két hete halmozódó veszteségeit. A jó oldala, hogy innentől ő is otthon tud maradni, ahogy azt elvárja a társadalom. A rossz, hogy két gyereket kell eltartania, és a tartalékai nem tartanak örökké, miközben továbbra is fizetnie kell a vállalkozással kapcsolatos rezsi számlákat és járulék terheket.

Ami ennél sokkal rémisztőbb, azoknak az alkalmazottaknak a sorsa, akiknek még ennyi tartalékuk sincs. Bele se merek gondolni, mi lesz, ha kiürül a spejz és a bukszában sincs már egy fillér sem.

Azt mondják, az ember agyának húsz nap kell ahhoz, hogy hozzászokjon a változásokhoz, és utána minden könnyebb lesz.
Azon gondolkozom, honnan számoljam a húsz napot? Március 4-től, amikor bejelentették az első vírusfertőzött beteget Magyarországon? 11-től, amikor veszélyhelyzetet hirdettek ki? Esetleg március 15-től, amikor az első halálos áldozatot követelte a lánykori nevén COVID-19? (Most éppen SARS-CoV-2 néven szokás emlegetni, hogy mégse hozzunk kapcsolatba egy rohadt kis vírust a királyok fejdíszével.)
Azt hiszem, én huszadikától fogom számolni. Akkor kezdhettem igazán betojni, ha úgy éreztem naplót kell, hogy írjak az utókornak.

Március 29,  Budaörs - Sorrento

Szegény ember vízzel főz, avagy kijárási korlátozás idején érd be azzal, ami van. Így hát felkerekedtünk, hogy a dél-olasz városka sziklái helyett a budaörsi sziklákat kapjuk lencsevégre.

Egy mindössze öt kilométeres szakaszt jártunk be „szabadidős célú gyaloglás céljából”. A város északnyugati végénél, az erdőszélen tettük le az autónkat, hogy aztán a sárga jelzést követve, eljussunk a piktortégla vájatokig. Bevallom halványlila gőzöm sem volt, mi az a piktortégla, más néven festékföld, de utána néztem: Agyagásványokból előállított festékipari segédanyag. A mésztej és az enyves festék töltőanyaga, növeli a festék fedőképességét. A piktortéglát össze kell törni, majd meleg vízben feloldani, ezután lehet a festékhez hozzákeverni.
A XIX. század második felében kezdték a híres budai (fehér) festékföldet bányászni, piktortéglák gyártásához. Ezeket még exportálták is. A feltárások elérhetők Budaörs felől bármelyik, a hegyekre vezető erdei úton, de a nagyobbakat már eltömítették omlásveszély miatt. Kisebb üregeket viszont szerteszét fedeztünk fel az út mentén.
A polgárok ma mintha komolyabban vették volna egészségüket, és többen éltek szabadidős célú gyaloglással, kerékpározással és kutyasétáltatással, mint egy karantén előtti átlagos tavaszi nap. Sorrentót még akkor sem téveszthettük volna el, ha nem pillantunk rá a térképre, mert számtalan ajánlat említi, mint gyerekbarát kirándulóhelyet a főváros környékén, így elég volt a lurkók zsivaja felé venni az irányt.

Nem értem, miért nevezték el campaniai Sorrentót a budaörsi sziklákról, mert tökre nem olyan. Azon kívül, hogy itt nincs tenger, még a kőzetek színei és méretei sem hasonlítanak olasz névrokonára. Arról nem is beszélve, hogy itt nem visz fel lift a szikla aljától a felső szintekig, mint Itáliában. Így aztán önerőből kapaszkodtunk fel a hegytetőre. A panoráma mellett másik látvány is felkeltette a figyelmünket, egy porban fekvő iPhone készülék. Annyira frissen veszthették el, hogy még látszott rajta az egy perce érkezett, megválaszolatlan üzenet. Meg is kérdeztük a környéken tartózkodó hölgyeket, (szigorúan betartva a 2 m távolságot) hogy nem hiányzik-e valakinek az aranyszínű telefon, de csak a fejüket rázták. Elindultunk keletre, a hegynyergen. A Sinka Lajos emléktáblánál jártunk, amikor megcsörrent a talált tárgy. Béla hívott, mert a felesége nem találja a készülékét.
– A jó hír, hogy megtaláltuk az Iphone-t – mondtam Bélának. – A rossz hír pedig, hogy megtartjuk, mert nagyon tetszik.
Kicsit meghökkent, de mielőtt még felocsúdott volna a meglepetésből, megnyugtattam, hogy bevárjuk őket a helikopter hangárnál, ami kb. egy kilométerre van a Sorrento szikláktól.

Visszafelé indultunk a Budaörsi kopárok irányába, ahol a kirándulók száma hirtelen megsokszorozódott. Nem csoda, hisz a 21-es busz végállomása csak két kilométer innen, így sok budai lakos veszi célba ezt a panorámapontokban igen gazdag dombcsoportot. A vitorlázó repülősök emlékművénél párok heverésztek a fűben, de volt, aki a gázrezsóját is felcipelte, hogy itt fogyassza el a bespájzolt konzervkészletéből a leghamarabb lejárókat.
Még egy látványos kőbányát szerettem volna megnézni a kocsinkhoz vezető erdei út mellett, ami néhány éve még kedvenc háttere volt divatfotósoknak, de a hihetetlenül mély kráter, egyszerűen eltűnt. Először azt hittem, rossz helyen keresem, aztán a térképre pillantva láttam, hogy jó helyen járok, csak időközben a gigantikus gödröt szeméttel töltötték fel majd a tetejét földdel beborítva rekultiválták.
Összességében annyi tapasztalatot vonnék le a két órás sétából, hogy talán egy kivétellel, senki nem hordott maszkot, és bár a távolságot igyekeztünk betartani egymástól, azért ez egy arasznyi széles erdei ösvényen nem mindig lehetséges.

Március 30

Önnyugtató terápiába kezdtem, ajánlom ezt másoknak is, akik szoronganak a kilátástalan jövőtől. A módszerem lényegét két szóban tudnám összefoglalni: Elengedés és esélyelemzés.

Régi szép idők, (három hete) amikor még azon nyafogtam, hogy elbukom az áprilisra megvásárolt repülőjegyeimet. Ezt hamar sikerült elengedtem, több is veszett Mohácsnál. Aztán amikor a tőzsdék kezdtek összeomlani, a befektetéseim értékvesztése miatt aggódtam. Majd úgy voltam vele, rá sem nézek az árfolyamokra, csak néhány év múlva, amikor helyre áll a rend, és a „nagyon biztonságosnak” mondott befektetési alapok visszanyerik legalább a 2019-es értéküket.

Mostanra utolért engem is a „mi lesz velünk” nyomasztó gondolat, ezért esélylatolgatásba kezdtem.

Mekkora az esélye annak, hogy ha kiteszem a lábam az utcára, elkapom a fertőzést? Nagyjából annyi, mint egy lottónyeremény. Ráadásul, ha csak ritkán hagyom el az otthonomat, és betartom az alapvető egészségügyi előírásokat, az esély egy lottó ötös szintjére csökken.

Na de mi van, ha vagyok olyan „szerencsés” és megtámad a vírus? Még mindig reménykedhetem benne, hogy megúszom gyenge tünetekkel, mint Tom Hanks és neje, akik két hét után meggyógyultak. Márpedig Tom jóval öregebb, mint én. A legrosszabb eset, ha szövődmények lépnek fel, és kórházba kerülök. Ha a világátlagot veszem alapul, még akkor is 81 százalékos a túlélési esélyem.

Azt most hagyjuk, hogy Magyarországon tízezres megbetegedéstől kezdődően beszélünk járványról, és most egy hónap után is csak 447 regisztrált beteg van, mert tudjuk, hogy ez a vírus veszélyesebb, mint a korábbiak, és a fertőzések száma exponenciálisan nő. De azért a tömegpszichózist ne hagyjuk figyelmen kívül! Az önmagát gerjesztő világméretű dráma oly mértékben átjárja a híreket, hogy szinte másról sem szól a média. Erre azt találtam ki, hogy naponta csak egyszer, egy általam hitelesnek tartott portál címoldalán szereplő hírekre pillantok rá, hogy nincs-e valami új intézkedés, amiről feltétlenül tudnom kell, aztán gyorsan elnavigálok, és csak olyan cikkeket olvasok, aminek nincs köze a járványhoz és a politikához. Így kompenzálom a rám zúduló hisztériát anélkül, hogy homokba dugnám a fejem.

Gyakran látom, hogy egyes bűnelkövetők, akik közel ülnek a tűzhöz, vagy ügyvédjüknek vannak jó összeköttetései, letöltendő börtönbüntetésük egy részét házi őrizetben tölthetik el. Ilyenkor folyton az jut eszembe, hogy nekem az nem is lenne akkora büntetés, hisz a feladataim nagy részét eddig is itthonról oldottam meg, ráadásul mindez egy kertes házban élve, felfogható szanatóriumként is.

Ezen az analógián tovább haladva, ha engem bűnösnek kiálltunk ki, mert mondjuk a sok utazással hozzájárultam a világ levegőszennyezettségének nagymértékű romlásához, és a bíróság fél év letöltendő szabadságvesztésre ítél, de ezt átválthatom egy év házi őrizetre, egy másodpercig nem gondolkoznék, és inkább a lakásrabságot választanám. Na, hát most pont ez van, csak nyomkövető és felügyelő tiszt nélkül. Máris mennyivel jobb, nem igaz? 

Folytatás