Karantén napló

Március 20

Mi a bánatról írjon egy utazó blogger, ha nem utazhat? Márpedig írnom kell valamit, hogy úgy tűnjön, én is serénykedem home office fronton. Ráadásul lehet, hogy ma voltam utoljára „külföldön”, az is csak Komárom határon túli oldala.

Történt ugyanis, hogy szeretett külügyminiszterünk ma hajnalban büszkén kiposztolta a Facebook oldalára, hogy megnyitották a komáromi határátkelőt a magyar és szlovák állampolgárok számára. Nosza, kocsiba vágtam magam, mert volt egy halaszthatatlan ügyem, amihez nélkülözhetetlen a személyes jelenlét. Útközben örömmel nyugtáztam, hogy a rádió is bemondta a hírt, ezek után meglepő volt látni, hogy a komáromi híd magyar oldalán mindenkit visszafordítanak a rendőrök. Előkaptam a szlovák lakcímkártyámat, ami még a régi szép időkből maradt, amikor még működő cégem volt az északi szomszédunknál. A szerv akadékoskodott egy keveset, de végül átengedett. 

Révkomáromban sokkal jobban ráijesztettek a népekre, mert az utcák a pénteki napsütéses időjárás ellenére elnéptelenedtek. Az a pár ember, aki kimerészkedett közterületre, mind maszkban haladt céltudatosan a dolgára. A maszkok többsége házilag barkácsolt vászon orr-szájfityula, amiből arra következtetek, hogy ott sem lehet kapni az itthon is hiánycikk, orvosi védőeszközt. Ennek ellenére a hivatalban közölték, hogy anélkül be sem tehetem a lábam. Végül az autóm egészségügyi ládájában találtam egy hasonló készséget, amit az arcom köré tekerve már be tudtam jutni, így nem kellett dolgavégezetlenül távoznom.

Visszafelé a szlovák police is megállított a híd előtt, de nekik már a magyar papírjaimat mutattam fel. Nem értették, hogy sikerült átjutnom, mert gyakorlatilag csak azokat az ingázókat engedik át, akik tudják igazolni, hogy a határ túloldalán van a munkahelyük. Végül kénytelen volt tovább engedni, akárcsak a szakállas magyar közegek a híd közepén. 

Érti valaki, miért engedi a szolgálati szabályzat a rendőröknek, hogy arasznyi hosszú szakállat növesszenek? Vagy csak én öregedtem meg, és lettem begyepesedett? Mindenesetre úgy gondolom, az egyenruha azért van a fegyveres testületek tagjain, hogy egységes képet mutassanak. Az ápolatlan szőrzet az ilyen-olyan napszemüvegek, a látható helyen éktelenkedő tetkók viszont éppen, hogy az ellenkező hatást váltják ki belőlem.

Waberer fuvar nélkül maradt kamionjai a budaörsi repülőtéren.

Március 21

Ma jog- és józanész-követő állampolgárként lefújtuk a hatfős, összevont családi névnapozást, nálam is idősebb szüleimre való tekintettel. A megfőzött ebédet becsomagolva átvittem nekik, és csak három méter távolságból váltottunk néhány szót. Meghagytam, hogy fertőtlenítsenek még utánam is, mit lehet tudni. Remélem komolyan vették.

#maradjotthon# hirdetik a virtuális önkéntes rendőrök a közösségi oldalon megosztott fotóikon. Némelyik indulatos kísérő szöveggel, mások csak azért, mert most ez a trendi. Tény, hogy a vírus terjedését csak így lehet lassítani, de hát az élet nem állhat meg. Annál is inkább, mert már így is rengeteg ember maradt munka vagy bevétel nélkül, akiknek nincsenek hónapokra elegendő tartalékaik. Márpedig, ha mindenki leáll, miből fogja kedves miniszterelnökünk finanszírozni azt a sok mindent, amit a héten beígért? A gazdaság feltámasztását, vagy a megemelt szociális kiadásokat csak a befolyó adókból lehetne finanszírozni, mert a kincstár üres, sőt teli van kifizetetlen váltókkal (állampapír).

Március 22

Országos felháborodást váltott ki, hogy egy piaci hentes dupla áron kínálja a csirkemell filét. Próbált már valaki web-kamerát vásárolni mostanában? Mert én próbáltam. Annak az árát is szemrebbenés nélkül felemelték a duplájára, már amelyik kereskedőnek egyáltalán maradt készleten. Eszembe jutottak anyám szavai, amikor meglátott egy erősen túlárazott terméket. – Még jó, hogy lehet kapni –mondta. Ironikus megjegyzése, mára valós tartalommal bír.

Életem párja bejelentette, hogy holnaptól őt is home office-be száműzik. Behoztuk a kerti asztalt, és a nappali közepén hangulatos munkaállomást építettünk ki neki. Csak nehogy nagyon megszokja!

Március 23

Polgármesterünk ma bejelentette, hogy 5 bizonyítottan fertőzött beteg van a városunkban (nem Budapest) és a hét magyarországi áldozat egyike is idevalósi. Durva. A rohadék vírus már a spájzban van. Március elején még azt hittem, ez csak a kínaiak gondja lesz. Hányszor riogattak már SARS, H1N1, Ebola és egyéb vírusokkal, aztán egyik sem ért ide hozzánk. Amikor kiderült, hogy az olaszoknál veszettül terjed a kór, már tudtam, hogy csak idő kérdése, mikor ér el minket. De hogy ilyen gyorsan elkezdi szedni nálunk is az áldozatait, arra legrémesebb álmaimban sem gondoltam volna. Ami ennél is ijesztőbb, hogy a 7 halálos áldozatra csak 16 gyógyult beteg jut. A taljánoknál még rosszabb az arány. A 7024 gyógyulttal szemben az 5476 halott azt jelenti, hogy a lezárult eseteket nézve, több mint minden második fertőzött belehalt a betegségbe. Világszinten kicsit jobb a helyzet, ott tíz betegből hét meggyógyult. Bár ebben benne vannak azok az országok is, akik nyilvánvalóan hazudnak és kozmetikázzák a statisztikáikat. Nekem ne mondja senki, hogy Kínában egy csapásra megállt a járvány, miközben egy szó nem hangzik el a híradásokban, hogy ennek mi az oka. Vagy ott van a közel másfél milliárdos India 425 regisztrált fertőzöttel. Ugyan kérem! Aki még sosem járt Indiában, annak is van fogalma az ott uralkodó higiéniás viszonyokról, és hogy a városok utcáin mennyi az egy négyzetméterre jutó emberek száma.

#kisemteszemalábamotthonról#

Március 24

Reggel még azt hittem, nem lesz miről írnom, aztán miközben a kávémat melegítettem, kigyulladt a mikrohullámú sütőnk. Szó szerint kell érteni. Egy nagy durranásra lettem figyelmes, és hogy a belső tér oldalán felcsapott egy lángnyelv. Szerencsére ajtónyitásra elaludt a tűz, de a mikrónak annyi. Sürgősen be kellett szereznem egy újat, mert a hétre dobozos kaját rendeltünk az Interfoodtól, amit praktikusan csak ezzel a technológiával lehet felmelegíteni. Pillanatok alatt az őskorban éreztem magam, pedig az életem nagyobbik részét eme remek találmány nélkül kellett elviselnem. Kocsiba vágtam magam, és kiugrottam az Euronicsba, hogy vegyek egy újat.
A forgalom a környékünkön még gyérebb volt, mint a hétvégén, aminek azért örültem, mert így talán még egy darabig elkerülhető lesz a kijárási tilalom. Az áruházba lépve mindössze négy vásárlót láttam lézengeni, eladót egyet sem. Hónom alá csaptam a kiválasztott készüléket és a pénztárhoz siettem. A pult mögött hárman is őgyelegtek, köztük egy hatvan körüli úron volt egyedül maszk, de gumikesztyű jutott minden dolgozónak. Elgondolkoztam ezen a gumikesztyűs dolgon. Valójában csak arra jó, hogy abban talán nem piszkáljuk az arcunkat. Mert amikor levesszük, és kidobjuk (ugyanis ezek egyszer használatosak) a második kacsónkról már muszáj a puszta kezünkkel lerángatni, akkor meg így is, úgy is kezet kell mosni. Éppen ezért én nem bajlódok kesztyűvel – gondoltam – majd sűrűn mosok kezet, és megpróbálok nem érni az arcomhoz. Mondanom sem kell, hogy azonnal elkezdett viszketni az orrom hegye.
A második csapás délután jött. Elment az internet. A home office-t szerencsére meg tudtuk oldani úgy, hogy a mobilnet kapcsolatot egy hot spottal megosztottam a feleségem laptopjával. Csakhogy a szolgáltatónk egy kábelen hozza be a netet és a tévét, így teljesen megszakadt a kapcsolatunk a digitális világgal. Még a végén könyvet kell olvasnom.
Este felcsillant a remény, amikor a Vodafone küldött egy SMS-t, hogy boldog névnapot kívánjon. De ahelyett, hogy megajándékozott volna néhány extra gigabájttal, (mint tette azt a Telenor vagy T-mobil az összes előfizetőjével) elmagyarázta a keresztnevem eredetét. Ezúton is köszönöm nekik, hogy a megemelkedett adatforgalmukból származó extraprofitból áldoztak rám egy egész SMS-t.

Nézzük az előnyeit!

Március 25

Korábbi bejegyzésemet, amiben az élelmiszer házhozszállításokról írtam, kiegészíteném egy vészhelyzeti jelentéssel. Amikor beindult a pánikszerű felvásárlás, a nagyáruházak online oldalain is érződött, nehezen birkóznak meg a túlkereslettel. Az Auchan sajátos módon oldotta meg a problémát, egyszerűen leállította az élelmiszervásárlást az oldalán, csak vegyi árut és műszaki cikkeket tudnak házhoz szállíttatni. Na persze fertőtlenítő, gumikesztyű és hasonló kurrens termékek eleve nincsenek már a kínálatban.
A Sparnál négy hét volt a legkorábbi lehetőség, amire szállítást lehetett kérni (most már semmi nincs), de mivel az pont húsvét előtti hét, gondoltam lefoglalok egy időpontot, aztán majd az utolsó előtti nap kiegészítem azokkal a termékekkel, amikre szükségünk lesz majd.
Még a Tesco ajánlata volt a legkorrektebb a maga két hetes tempójával. A termékek nagy részét itt is az utolsó pillanatban pakoltam a virtuális kosárba, gondoltam így nagyobb eséllyel kapom meg a kiválasztott cuccokat. Nos, tegnap este érkezett meg a teherautójuk, de ha ez most nem lenne egy különleges helyzet bizony elhajtottam volna őket a francba. A megrendelt árunak alig több mint a fele érkezett meg, és olyan dolgok maradtak ki a szállítmányból, mint a csirkehús és a kenyér. Az a hat darab zsemle, amit gondolom még reggel bepakoltak, kő keményre kiszáradva, a zöldségek némelyikénél gondolkoznom kellett, hogy ne dobjam-e azonnal a kukába. De amire legjobban kiakadtam, hogy kifejezett tiltásom ellenére, helyettesítő termékekre cseréltek nyolc tételt. Egytől egyig olyanokat, amikre nem volt égető szükségünk, csak a csábító 25%-os leárazás miatt rendeltem meg őket. Így aztán nem hogy mást kaptam, mint amit kértem, még jóval többet is kellett fizetnem érte.
Na, de van jó hírem is. 18 órával azután, hogy bejelentettük a Diginél, elment minden szolgáltatásuk, kijött egy szaki, aki megszüntette a problémát. Szegény embernek az utcai póznára kellett felmásznia a dermesztő hidegben, mert ott tört meg az optikai kábel, amit pancser kollégái szakszerűtlenül szereltek fel egy éve. Ezért aztán most az egészségügyi dolgozók, kamionsofőrök, stb. mellett, a kábelszerelők lelki üdvéért is elmormoltunk egy imát.

Március 26

Lehet, hogy ez generációs probléma, de eddig is behánytam „hesteg” szótól. Meglehet, ez az oka annak is, hogy a kettős kereszt után biggyesztett, egybeírt mondatoktól is kiráz a hideg. Tekintsünk el attól, hogy semmi értelme, hisz kulcsszóként nyilván nem üt be senki komplett mondatokat helytelenül írva a jobb találati eredmény érdekében. De akkor mi a búbánatos lószerszámnak kell az a # jel a mottónak szánt kulcsszavunk elé? Mert ezt láttuk a többiektől, akkor az biztos jó valamire. Meg különben is, olyan trendi.
Na, de ugorjunk át ezen az apróságon, és vizsgáljuk meg, miért írogatjuk Facebook posztunk után, hogy #vigyazzunkegymasra? Arra tudok gondolni, hogy a tehetetlenség íratja ki velünk az efféle lózungokat. Miért, más élethelyzetben nem vigyázunk szeretteinkre? Vagy van olyan ember, aki a sok felhívás láttán most csap a homlokára: Basszus, tényleg! Eddig nem is gondoltam volna, hogy vigyáznom kell magamra és egymásra. Azt hiszem, ez is csak egy amolyan tartalom nélküli udvariassági forma, mint a hogy vagy? Majd hívjuk egymást!
Csak hogy egy Facebook posztot nem feltétlenül kell kiraknunk, ha nincs valódi mondanivalónk. Van, akinek mégis belső kényszer, hogy akkor is szerepeljen, ha nincs mivel előrukkolnia. Olyankor nyakra-főre osztjuk ismerőseink posztjait, míg az körbe nem ér, és már azt sem lehet tudni, eredetileg ki tette fel. Először arra gondoltam, hogy ez a magányos emberek mentsvára, de nem. A közösségi oldalak főszereplői legtöbbször családos emberek. De akkor mi váltja ki ezt a késztetést?
Tényleg nem tudom. Példának itt van ez a mai posztom. Se füle, se farka, csak írom ki magamból a gondolataimat. Abba is hagyom, mielőtt még az utolsó olvasóimat is elveszíteném.

Március 27

A mai napra csak annyit szeretnék írni, hogy mielőtt nagyon sajnálnád magad, mert nem bírsz a kölyökkel otthon, vagy mert meg kell válnod a megszokott napi rutinodtól, gondolj azokra, akiket ez a helyzet a totális kilátástalanságba lökött! Akiknek nem az a gondjuk, hogy elbukják a nehezen megszerzett színházjegyet, vagy a törölt repülőjáratuk miatt kell kardoskodniuk a viteldíj visszatérítéséért, hanem, hogy miből vesznek ételt a családnak a jövő hónapban.

A ma bejelentett kormányrendelet szerint, holnaptól kijárási korlátozás lesz érvényben az egész országban. Sokan várták már ezt a lépést, nem tudom, hogy elégedettek-e vele, mert annyi kivételt enged a jogszabály, hogy valójában csak az nem lép ki az utcákra, aki nem akar. Ez pedig eddig is így volt.

Március 28

Ma a fiamnak be kellett zárnia a boltját. A speciális ruhákra szakosodott üzlet az utolsók közt zárt be a forgalmas belvárosi utcában, ezzel kényszerszabadságra küldve az összes dolgozóját. Mivel neki nem írta elő a kormány, hogy teljesen zárjon be, (csak éppen a kijárási korlátozás miatt senki nem teheti be a lábát jogszerűen) így nem kap adómentességet, mint a szállodák vagy kaszinók. Nem KATA-s adózó, ezért ilyen címen sem jár neki kedvezmény. Nem maradt más választása, lehúzta a rolót, hogy csökkentse a két hete halmozódó veszteségeit. A jó oldala, hogy innentől ő is otthon tud maradni, ahogy azt elvárja a társadalom. A rossz, hogy két gyereket kell eltartania, és a tartalékai nem tartanak örökké, miközben továbbra is fizetnie kell a vállalkozással kapcsolatos rezsi számlákat és járulék terheket.

Ami ennél sokkal rémisztőbb, azoknak az alkalmazottaknak a sorsa, akiknek még ennyi tartalékuk sincs. Bele se merek gondolni, mi lesz, ha kiürül a spejz és a bukszában sincs már egy fillér sem.

Azt mondják, az ember agyának húsz nap kell ahhoz, hogy hozzászokjon a változásokhoz, és utána minden könnyebb lesz.
Azon gondolkozom, honnan számoljam a húsz napot? Március 4-től, amikor bejelentették az első vírusfertőzött beteget Magyarországon? 11-től, amikor veszélyhelyzetet hirdettek ki? Esetleg március 15-től, amikor az első halálos áldozatot követelte a lánykori nevén COVID-19? (Most éppen SARS-CoV-2 néven szokás emlegetni, hogy mégse hozzunk kapcsolatba egy rohadt kis vírust a királyok fejdíszével.)
Azt hiszem, én huszadikától fogom számolni. Akkor kezdhettem igazán betojni, ha úgy éreztem naplót kell, hogy írjak az utókornak.

Március 29,  Budaörs - Sorrento

Szegény ember vízzel főz, avagy kijárási korlátozás idején érd be azzal, ami van. Így hát felkerekedtünk, hogy a dél-olasz városka sziklái helyett a budaörsi sziklákat kapjuk lencsevégre.

Egy mindössze öt kilométeres szakaszt jártunk be „szabadidős célú gyaloglás céljából”. A város északnyugati végénél, az erdőszélen tettük le az autónkat, hogy aztán a sárga jelzést követve, eljussunk a piktortégla vájatokig. Bevallom halványlila gőzöm sem volt, mi az a piktortégla, más néven festékföld, de utána néztem: Agyagásványokból előállított festékipari segédanyag. A mésztej és az enyves festék töltőanyaga, növeli a festék fedőképességét. A piktortéglát össze kell törni, majd meleg vízben feloldani, ezután lehet a festékhez hozzákeverni.
A XIX. század második felében kezdték a híres budai (fehér) festékföldet bányászni, piktortéglák gyártásához. Ezeket még exportálták is. A feltárások elérhetők Budaörs felől bármelyik, a hegyekre vezető erdei úton, de a nagyobbakat már eltömítették omlásveszély miatt. Kisebb üregeket viszont szerteszét fedeztünk fel az út mentén.
A polgárok ma mintha komolyabban vették volna egészségüket, és többen éltek szabadidős célú gyaloglással, kerékpározással és kutyasétáltatással, mint egy karantén előtti átlagos tavaszi nap. Sorrentót még akkor sem téveszthettük volna el, ha nem pillantunk rá a térképre, mert számtalan ajánlat említi, mint gyerekbarát kirándulóhelyet a főváros környékén, így elég volt a lurkók zsivaja felé venni az irányt.

Nem értem, miért nevezték el campaniai Sorrentót a budaörsi sziklákról, mert tökre nem olyan. Azon kívül, hogy itt nincs tenger, még a kőzetek színei és méretei sem hasonlítanak olasz névrokonára. Arról nem is beszélve, hogy itt nem visz fel lift a szikla aljától a felső szintekig, mint Itáliában. Így aztán önerőből kapaszkodtunk fel a hegytetőre. A panoráma mellett másik látvány is felkeltette a figyelmünket, egy porban fekvő iPhone készülék. Annyira frissen veszthették el, hogy még látszott rajta az egy perce érkezett, megválaszolatlan üzenet. Meg is kérdeztük a környéken tartózkodó hölgyeket, (szigorúan betartva a 2 m távolságot) hogy nem hiányzik-e valakinek az aranyszínű telefon, de csak a fejüket rázták. Elindultunk keletre, a hegynyergen. A Sinka Lajos emléktáblánál jártunk, amikor megcsörrent a talált tárgy. Béla hívott, mert a felesége nem találja a készülékét.
– A jó hír, hogy megtaláltuk az Iphone-t – mondtam Bélának. – A rossz hír pedig, hogy megtartjuk, mert nagyon tetszik.
Kicsit meghökkent, de mielőtt még felocsúdott volna a meglepetésből, megnyugtattam, hogy bevárjuk őket a helikopter hangárnál, ami kb. egy kilométerre van a Sorrento szikláktól.

Visszafelé indultunk a Budaörsi kopárok irányába, ahol a kirándulók száma hirtelen megsokszorozódott. Nem csoda, hisz a 21-es busz végállomása csak két kilométer innen, így sok budai lakos veszi célba ezt a panorámapontokban igen gazdag dombcsoportot. A vitorlázó repülősök emlékművénél párok heverésztek a fűben, de volt, aki a gázrezsóját is felcipelte, hogy itt fogyassza el a bespájzolt konzervkészletéből a leghamarabb lejárókat.
Még egy látványos kőbányát szerettem volna megnézni a kocsinkhoz vezető erdei út mellett, ami néhány éve még kedvenc háttere volt divatfotósoknak, de a hihetetlenül mély kráter, egyszerűen eltűnt. Először azt hittem, rossz helyen keresem, aztán a térképre pillantva láttam, hogy jó helyen járok, csak időközben a gigantikus gödröt szeméttel töltötték fel majd a tetejét földdel beborítva rekultiválták.
Összességében annyi tapasztalatot vonnék le a két órás sétából, hogy talán egy kivétellel, senki nem hordott maszkot, és bár a távolságot igyekeztünk betartani egymástól, azért ez egy arasznyi széles erdei ösvényen nem mindig lehetséges.

Március 30

Önnyugtató terápiába kezdtem, ajánlom ezt másoknak is, akik szoronganak a kilátástalan jövőtől. A módszerem lényegét két szóban tudnám összefoglalni: Elengedés és esélyelemzés.

Régi szép idők, (három hete) amikor még azon nyafogtam, hogy elbukom az áprilisra megvásárolt repülőjegyeimet. Ezt hamar sikerült elengedtem, több is veszett Mohácsnál. Aztán amikor a tőzsdék kezdtek összeomlani, a befektetéseim értékvesztése miatt aggódtam. Majd úgy voltam vele, rá sem nézek az árfolyamokra, csak néhány év múlva, amikor helyre áll a rend, és a „nagyon biztonságosnak” mondott befektetési alapok visszanyerik legalább a 2019-es értéküket.

Mostanra utolért engem is a „mi lesz velünk” nyomasztó gondolat, ezért esélylatolgatásba kezdtem.

Mekkora az esélye annak, hogy ha kiteszem a lábam az utcára, elkapom a fertőzést? Nagyjából annyi, mint egy lottónyeremény. Ráadásul, ha csak ritkán hagyom el az otthonomat, és betartom az alapvető egészségügyi előírásokat, az esély egy lottó ötös szintjére csökken.

Na de mi van, ha vagyok olyan „szerencsés” és megtámad a vírus? Még mindig reménykedhetem benne, hogy megúszom gyenge tünetekkel, mint Tom Hanks és neje, akik két hét után meggyógyultak. Márpedig Tom jóval öregebb, mint én. A legrosszabb eset, ha szövődmények lépnek fel, és kórházba kerülök. Ha a világátlagot veszem alapul, még akkor is 81 százalékos a túlélési esélyem.

Azt most hagyjuk, hogy Magyarországon tízezres megbetegedéstől kezdődően beszélünk járványról, és most egy hónap után is csak 447 regisztrált beteg van, mert tudjuk, hogy ez a vírus veszélyesebb, mint a korábbiak, és a fertőzések száma exponenciálisan nő. De azért a tömegpszichózist ne hagyjuk figyelmen kívül! Az önmagát gerjesztő világméretű dráma oly mértékben átjárja a híreket, hogy szinte másról sem szól a média. Erre azt találtam ki, hogy naponta csak egyszer, egy általam hitelesnek tartott portál címoldalán szereplő hírekre pillantok rá, hogy nincs-e valami új intézkedés, amiről feltétlenül tudnom kell, aztán gyorsan elnavigálok, és csak olyan cikkeket olvasok, aminek nincs köze a járványhoz és a politikához. Így kompenzálom a rám zúduló hisztériát anélkül, hogy homokba dugnám a fejem.

Gyakran látom, hogy egyes bűnelkövetők, akik közel ülnek a tűzhöz, vagy ügyvédjüknek vannak jó összeköttetései, letöltendő börtönbüntetésük egy részét házi őrizetben tölthetik el. Ilyenkor folyton az jut eszembe, hogy nekem az nem is lenne akkora büntetés, hisz a feladataim nagy részét eddig is itthonról oldottam meg, ráadásul mindez egy kertes házban élve, felfogható szanatóriumként is.

Ezen az analógián tovább haladva, ha engem bűnösnek kiálltunk ki, mert mondjuk a sok utazással hozzájárultam a világ levegőszennyezettségének nagymértékű romlásához, és a bíróság fél év letöltendő szabadságvesztésre ítél, de ezt átválthatom egy év házi őrizetre, egy másodpercig nem gondolkoznék, és inkább a lakásrabságot választanám. Na, hát most pont ez van, csak nyomkövető és felügyelő tiszt nélkül. Máris mennyivel jobb, nem igaz? 

Folytatás