Lisszaboni átszállás

 Onnan indítanám a történetet, hogy volt egy TAP voucherem (portugál légitársaság), amit egy 2020-as törölt járat miatt kaptam és 2021-októberéig le kellett vásárolnom. Csakhogy a TAP nem indította újra a budapesti járatait, ezért kénytelen voltam „bécsi” indulású repülőjegyek közül válogatni. Nehezítette a döntést, hogy a lehetséges desztinációk közül már mindenhol jártam. Viszont Madeirán meglehetősen régen voltam, és emlékeimben a világ egyik legszebb szigeteként marad meg, szóval megszületett a döntés. Persze, közvetlen járat nincs, és a kiválasztott időszakban csak olyan megoldást találtam, ahol 19 óra az átszállási idő. Sebaj, Lisszabon szép város, teszünk egy esti sétát, alszunk valahol, és reggel visszamegyünk a repülőtérre a csatlakozáshoz.

Egy hűvös novemberi péntek reggel autóba pattantunk és lezúztunk a jó öreg Schwechatra. Autónkat egy pandáról elkeresztelt parkolóban hagytuk, amiről írnék néhány sort. (Csak azért, hogy hol is tart ma a „hanyatló nyugat”.) A helyfoglalást még otthonról intéztem, a magyarul is elérhető honlapjukon. Néhány adat kitöltése után kaptam egy QR kódot, amit a parkolóba érkezve, odatartottam egy leolvasó elé. A szerkezet kinyitotta nekem a sorompót és kiírta, hogy hányas sorba állítsam le a vasat. Ezután a slusszkulccsal beléptem az irodába és átadtam a személyzet egyik tagjának, aki közben (ajándék) kávéval kínált. Két percen belül már egy Mercedes kisbuszban ültünk, ami pillanatok alatt elvitt a közeli repülőtérre.

Hazafelé felhívtam őket a bőröndök átvétele után, és mire kiértem a terminál elé, márt ott várt a járda mellett egy pandás autó, több nyelven beszélő sofőrrel. A fizetés roppant egyszerű: ugyanazt a QR kódot kell odatartani egy automatához, ami kiírja a fizetendő összeget. Miután kiválasztottam a készpénzes opciót és megetettem euróval, kiszámolta a visszajárót, nyugtát adott, és felpattintotta a kulcstároló szekrény megfelelő fiókját, amiben megtaláltam az autónk kulcsát. Az éjjeli órákban már nincs személyzet a pultnál, ezért kiszolgáltam magam a kávé automatából – csak semmi kapkodás – és egy tábla útmutatása alapján megkerestem az autónkat.

Na, de hol is tartottam? Hát persze, Lisszabon! Ne felejtsük: Portugália is nyugat, és nem csak égtáj tekintetében... A városi metró majdhogynem a csomagkiadó szalagig megy ki, így szükségtelen taxira vagy költséges transzferbuszokra áldozni. Automatákból tudunk jegyet venni, aminek kezelése olyan egyszerű, hogy egy óvodás szinten megrekedt angol tudással is gyerekjáték, de jegypénztárhoz is mehettünk volna. Egy metrójegy 1,40 € és át is szállhatunk vele. Annyi még, hogy meg kell vennünk hozzá egy feltöltőkártyát 50 centért, de ezt is adja az automata, amikor az első kérdésnél azt választjuk, hogy nincs kártyánk. Erre aztán annyi utat tölthetünk fel, amennyit csak akarunk. A szerelvénybe szállva egészen egyedi megoldást vettem észre, amit még sehol nem láttam: az üléseket parafával díszítették. Ez egyfajta országimázs is lehet annak a szemében, aki tisztában van vele, hogy Portugália a világ legnagyobb paratölgy termesztője. (Az egész világ hagyományos parafa dugójának több mint felét itt gyártják.)

A járvány betett az itteni szállodaiparnak is, fél áron jutottunk hozzá egy tisztességes szobához egy ürességtől kongó belvárosi hotelben. Ledobtuk a poggyászt, és azonnal nyakunkba vettük a várost. A Liberdade sugárúton bandukoltunk az óceán irányába, amikor elsőként belebotlottunk egy ikonikus villamosba (Funicular Lavra), amit speciálisan a meredek domboldalra fejlesztettek ki. Néhány üzlet és étterem mellett elhaladva egy újabb siklószerű tömegközlekedési eszközt kaphattunk lencsevégre, ami az Elevador da Glóra nevet kapta. A graffitisek itt sem bírnak magukkal, ezért ritka az olyan villamos, ami eredeti sárga színében pompázik.

A Nemzeti Múzeum előtt elhaladva, kiértünk a Restauradores térre, ahol az emlékmű mellett megcsodáltunk egy tavaly felújított irodaépületet és a párját ritkítóan szép Rossio pályaudvar homlokzatát. A Praça Dom Pedro IV téren találtunk egy olyan üzletet, ami képes megélni csupán szardínia konzervek árusításából. De más, bizarr kínálatú shopokból is akad itt szép számmal.

Kissé lejjebb haladva egy újabb, jellegzetes közösségi „közlekedési eszközhöz” értünk. Az Elevador de Santa Justa valójában egy 1902-ben épült, 45 méter magas felvonó, amely összeköti a Baixa negyedet a magasabban fekvő Carmo térrel. Elvileg 29 fő fér be egy kabinba és érdemes metrókártyával fizetni, mert ha a helyszínen veszünk rá jegyet, sokkal drágább.

Az Arco da Rua Augusta diadalív alatt áthaladva, a Praça do Comércio máskor oly nyüzsgő terére értünk ki. Az óceán, sötétségen áthatoló, metsző széllel fogadott, ezért gyorsan visszafordultunk a szűk utcák közé, ahol találtunk egy nem annyira turistás éttermet. Lazaccal és könnyű portugál borral zártuk az estét, hogy aztán másnap, kora hajnalban folytassuk az utunkat Madeira-szigetre.

Hosszú hételeje az Isztrián

Másfél év kényszerszünet után, újra kimerészkedtünk az országhatáron túlra. Na, semmi hősködés, csak ide a szomszédba, Horvátországba. Azon belül is a magyarok közkedvelt nyaralóhelyére, az Isztriai-félszigetre látogattunk el néhány napra. Gondosan regisztráltuk belépési szándékunkat a hivatalos horvát oldalon, és még ki is nyomtattam az uniós Covid igazolásomat, de a kutya sem kérte a letenyei kilépéskor. Ehhez képest több mint fél órát ácsorogtunk a határátkelő előtt, csak tudnám, miért? (Lassú munkához idő kell.)
A napsütéses hétvégi nap ellenére az autópályán zökkenőmentesen lehetett haladni. Egészen Zágrábig. A fővárost elhagyva, a második fizetőkapunál ismét feltorlódtak az autók. Hamar kiderült, hogy egy Gumballhoz hasonló, „flúgos” futam miatt tátották szájukat a horvátok, akadályozva ezzel a haladást. Exhibicionista aranyifjak pózoltak százmilliós verdáikkal a kattogó fényképezőgépek előtt.

A kora délutáni órákban értük el Opatiját (Abbázia), és ha már arra jártunk, sétáltunk egyet a parton. Csakhogy ehhez előbb le kellett parkolnunk, ami itt szinte lehetetlen. A jobb helyeket csak kihalásos alapon lehetett megkaparintani, ha mégis találtunk volna parkolót, akkor is csak aprópénzt fogad el az automata, ilyesmink pedig nem volt. Végül be kellett érnem egy olyan parkolóudvarral, ahol csak napijegyet lehetett venni 70 kunáért. (3.500,- Ft) Na, de hát így mulat egy magyar úr. Főleg egy Osztrák-Magyar Monarchia alatt kiépült üdülőhelyen. Merthogy korábban egy vacak kis halászfalu állt ebben az öbölben. A nagybajuszú Ferenc József idején épültek az első szállodák. A Grand Hotel Palace a mai napig őrzi eredeti enteriőrjét. A nagy ijedtségre beültünk egy kávéra és egy üdítőre, hogy a parkoló mizériától befeszült elménket lenyugtassuk. Az üdítő narancssárga színe inkább hasonlított egy felkapott olasz koktéléra, talán mert az is volt, de mondom: idegállapotba kerültünk, így nem lehet nekivágni a látnivalóknak. Miután ezt a várost csak futólag állt szándékunkban szemügyre venni, lesétáltunk a partra, ahol szembetűnő változásokat eszközöltek, mióta utoljára itt jártunk. A betonozott, központi strandot az önkori egységes nyugágy/napernyő installációval látta el, ami kétségtelenül szebb, mint a korábbi, eklektikus – mindenki hozta a saját kis cumóját – változat, viszont egy újabb lehúzás is egyben.

A kislány a sirállyal ugyanott áll, mint ahogy a város névadója, a Szent Jakab apátság is (Opatija = apátság, horvátul).
Szállást a félsziget csücskében lévő Medulinban foglaltam, és a kanyargósabb tengerparti utat választottam a megközelítésére, mert csak húsz perccel hosszabb, mint a szárazföld belsejében futó autóút, ahol a fizetős alagút falát lehetne nézni a tintakék Adria helyett. Világosban érkeztünk meg az Aréna Hotelhez, amit oly sok honfitársam méltatott lelkes szavakkal a foglaló oldalon. Nos, maradjunk annyiban: kinek a pap, kinek a papné... Aki szereti a hajókabin méretű szobákat és a sósvizű medencét, annak nem lesz baja a szálláshellyel. Hacsak az nem, hogy előtte lévő tengerparti szakaszt ellepik a csecsebecse árusok bódéjai, és ha sikerült a vizet megközelíteni, nem árt egy bakancs az öklömnyi kavicsok és köztük megbúvó tengeri sünök ellensúlyozására.

Pula

Az előttünk álló két és fél napot tartalmasan szeretnénk eltölteni, ezért pillanatnyilag lemondunk olyan csábító élvezetekről, mint csobbanni a tengerbe, szürcsölni a koktélokat a medenceparton és hasonlók. Helyette bevágódtunk a kocsiba és felkerestük a közeli Pula ókori romjait. Olyannyira korán érkeztünk Horvátország harmadik legnagyobb városába, hogy akár az Amfiteátrum lábánál is leparkolhattunk volna, de ilyet csak mozgássérültek és teljesen amatőrök tesznek. A központ ugyanis három parkolózónára van felosztva és természetesen itt a legdrágább az ácsorgás. Alig kell egy sarkot tovább gurulni és már csak a második díjzóna szerinti tarifát kell fizetnünk. De az igazi fogtechnikusok három sarokkal odébb teszik le a kocsit, ahol már ingyenes a parkolás. Én találtam egy helyet (44°52'36.5"N 13°51'07.2"E) mindössze 450 méterre a legfőbb látványosságtól, aminek azért örültem nagyon, mert nem kell folyton az órát nézni, mikor jár le a jegyünk. De – ha már a spórolásnál tartunk – hadd mondjam el, hogy teljesen felesleges kidobnunk 70 kunát belépőjegyre az Amfiteátrumba, ugyanis belülről sem látunk sokkal többet, mintha körbesétálnánk a kerítés mellett, és onnan pillantunk le az aréna bármelyik pontjára.

A pancser rómaiak úgy építették a stadionjukat a domboldalba (i. e. 27-ben), hogy a környező utcákról bárki nézhette, hogy tépi szét az oroszlán a gladiátorokat.
Előre megtervezett útvonalon a Tito park felé vettük az irányt. A jó öreg marsall nevét ma már csak egy park őrzi, de volt idő, amikor a körülötte burjánzó személyi kultusz jegyében minden valamire való település fő utcáját róla nevezték el. Amikor először jártam Jugoszláviában még egy város is viselte a nevét. (A mai Montenegró fővárosa.) Na, de erről majd később... Vissza a rómaiakhoz!

Ezek a derék rómaiak egy városfallal vették körül a mai óvárost, ami egészen a XIX. századig állt, amikor is úgy döntött az akkori vezetés, hogy lebontja. Az utókor nagy szerencséjére néhány díszes kaput meghagytak mementónak, így a II. és III. század között épült Ikerkaput, ami a régészeti múzeum és egy ókori színház bejárata is egyben. (Ez utóbbit jelenleg felújítják, nem látogatható.) A másik ilyen, a Segius Diadalív, amit a város akkori potentátja, a Segius család emeltetett még az időszámítás előtt 27-ben. Ott jártunkkor éppen egy demonstrációra gyülekeztek a pulaiak.
A boltív alatt áthaladva, végigballagtunk a sétálóutcán és megállapítottuk, hogy konjunktúráját éli a cukorka árusítás. Természetesen a szuvenír árusok még mindig dominálják a piacot, de megjelentek az igényesebb, kézműves emléktárgyak is.

Az utca végén találjuk az egykori Fórumot. Ezen a téren ma egy középkori épületben a városházát és mellette a több mint kétezer éves Augustus templomot láthatjuk.
Ha a következő utcán (Uspon Konzula Istranina) elindulunk felfelé, a XVII. században épült pulai erődbe jutunk, ahol az Isztriai Történelmi Múzeum működik. Húsz kuna a beugró. Találtam az erődbe vezető alagutakat a város több pontján, de nem sikerült megfejtenem, hogy mennyibe kerül egy normál felnőtt jegy.

Brijuni

Pulától északra található a Brijuni szigetcsoport, ami nemzeti parkja is egyben Horvátországnak. A hely szépségét, már a rómaiak is felfedezték – erre utalnak a kétezer éves romok – de igazi pikantériáját az adja a helynek, hogy itt volt Jugoszlávia atyjának, Tito marsallnak (akit a kommunista blokkban csak „láncos kutya” becenévvel illettek) exkluzív rezidenciája.

Előtte még útba ejtettünk a stinjani félsziget csücskét, ahol a Googlemaps szerint romantikus (értsd: ütött-kopott) függőhíd ível át egy kisebb öböl felett. A hídnak már csak hűlt helyét találtuk, de teljesen véletlenül rábukkantunk egy hatalmas erődre, melynek létezéséről még csak nem is tudtunk. Utánanéztem: a Punta Christo erőd, az Osztrák-Magyar Monarchia idején épült és egy fontos hadikikötőt volt hivatott védeni. A kikötő most kőbánya lerakat és alkalmi strandoló hely.
Szóval, Brijuni legnagyobb szigete már 1985 óta (Tito halála után három évvel) látogatható, mára pedig komoly infrastruktúrát fejlesztettek ki. Fažana kikötőjében önjelölt túravezetőktől vagy a hivatalos jegyirodában megvásárolhatjuk a belépőjegyünket potom 250,- kunás áron. Ezért kapunk egy hajóutat oda-vissza, a szigeten egy elektromos „kisvasút” körutazást hivatásos idegenvezető kíséretében és meglátogathatunk egy múzeumot. Lássuk a részleteket:
Belinkelem a hivatalos oldalukat, mert látványos honlap, de azért ki vagyok akadva, hogy a hét nyelvű fordítás mellé nem voltak képesek a magyart is elkészíttetni. (Csak halkan jegyzem meg: élnek a határ mentén jó néhányan, akik a horvát mellett anyanyelvi szinten beszélik a magyart.)

A 15:30-as hajóra szálltunk fel, mert ehhez a turnushoz biztosítottak angolul beszélő idegenvezetőt. A fiatal hölgy egy „English” tárcsával a kezében várt a „vonatnál”, pár lépésnyire a túlparti kikötőtől. A körút során megtudhattuk, hogy a látott épületekben a szigeten lévő három szálloda személyzete és családjaik laknak. Megcsodálhattuk a messze földön híres golfpályájuk kiégett gyepét, majd elérkeztünk a fő attrakcióhoz, Tito elvtárs magán állatkertjéhez. Az öreg partizánnak ugyanis az volt a heppje, hogy egzotikus állatokkal vette magát körül. Ebben siettek segítségére más országok diktátorai, akik látogatásukkor rendszerint egy élő vadat hoztak ajándékba. Tito halála után a magánállatkert zömét felszámolták és az állatokat elajándékozták. Néhány zebra és egy elefánt maradt hírmondónak (és, hogy kapjanak valamit a pénzükért a nyomorult turisták). Vadregényes erdőn át vezet az út a sziget keleti felébe, ahol Bizánc kori romokat csodálhatunk meg jó messziről. Az utazás a múzeumnál ért véget, ahol vethetünk egy pillantást az államfő ’53-as Cadillacére (állítólag pár ezer kunáért el is visznek vele egy körre). Az épületben temérdek fotóval bizonyítják, hány államfő és híresség legitimálta látogatásával a Jugoszláv rendszert. (A WC viszont tiszta, és ekkora már kezd aktuálissá válni.)

A szigeten még található néhány látványosság, úgymint botanikus kert (ősszel kevésbé volt látványos) egy középkori templom és egy dinópark, hüllőszobrokkal. (Ne kérdezd!) Szabadon választhatjuk meg, melyik hajóval indulunk vissza, így akár egy napot is eltölthetünk ott, de figyelmeztettek, hogy a legszebb partszakaszokon szigorúan tilos a fürdés.

Rovinj

Rovinj, minden Isztrián nyaraló kedvenc kirándulóhelye. A település csodaszép óvárosát a velenceiek fejlesztgették ötszáz éven át, nem csoda, hogy úgy éreztük magunkat, mint egy olasz kisvárosban. A zegzugos utcácskák, a tengerhez lefutó lépcsők, a színes házak látványa még belőlem is elővarázsolta a mélyen rejlő romantikát. Talán ennek köszönhető, hogy nem hajtottam el csípőből azt a fickót, aki megállított az utcán, látszólag ismerkedési szándékkal, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy el akar adni valamit. Miközben kifaggatott minket, honnan érkeztünk, egy fekete papírlapot vett elő, és látszólag értelmetlenül egy körömollóval kezdte nyirbálni. Folyamatosan locsogott, megvillantotta magyar tudását is, ezalatt végig csattogtatta a kis ollót, mintha csak valami kényszeres betegség lenne. Nem kellett hozzá két perc (és 50 kuna), hogy a fekete lapból az asszony tökéletes kontúrját kiszabja. Egy előre bekészített, átlátszó tasakba helyezte fehér háttér elé és már kész is volt a szuvenír.

A középkori Balbi kapun át indultunk felfelé a dombtetőre, ahol a Szent Eufémia-székesegyház kémleli a tengert évszázadok óta. Hatvanhárom méteres harangtornyát ugyanaz az építész tervezte, mint a Velence ikonjának számító Szent Márk téri tornyot. A templombelsőtől nagy újdonságot ne várjunk, átlagos, barokk díszítésű, háromhajós megoldás. Engem inkább egy XIX. századi festmény fogott meg Eufémia az oroszlánok között címmel.

Csábító éttermek között, hangulatos utcákon ereszkedtünk visszafelé a parkolóhoz. A kísértésnek végül nem is tudtunk ellenállni, és az egyik vendéglőben benyomtunk egy rostonsült tintahalat, – amit tapasztalatból mondhatom – a horvátok készítenek el legjobban a világon. Be is magoltam az eredeti nevét: lignje na žaru.

Kastav

Isztriától Budapestig hat óra az út, így bőven belefért az utolsó nap délelőttjébe egy kitérő az autópályáról. Rijeka agglomerációjához tartozó Kastav település kevéssé ismert az utazók között. Ezt támasztja alá, hogy ingyenes a parkolás és ürességtől konganak az óváros utcái. Sehol egy turista, szuvenír boltból is csak egy árválkodik a középkori városkapu mellett. Az időszámításunk előtt hatszázzal már lakott település gazdái folyamatosan adták át a kulcsot egymásnak (legtöbbször nem önszántukból). Rómaiak, gótok, bizánciak, szlávok, frankok és habsburg uralkodók váltották egymást. Mindenki próbált hozzátenni valamennyit a hegyoldalban álló Szent Ilona templomhoz, míg az elnyerte mai képét.

A templom mögött, kiskerteken átvágva jutottunk fel az egyik bástyáig, ahonnan egykoron a várost védték. Ha másért nem, a panoráma miatt érdemes volt felmászni. Két középkori kápolnát érintve jutottunk vissza az autónkhoz, hogy aztán elinduljunk hazafelé.

Somogyvár

Imádom, hogy mostanában minden „Nemzeti”. Nemzeti a trafik, a hulladék szállítás, az adó behajtás, és amit csak át lehet keresztelni. Értem én, hogy a magyar identitástudatot sulykolni kell az emberekbe, mert attól sokkal jobb lesz nekik, de valóban így van? Vajon nemzetünk azon polgárai közül, akik oly büszkék arra, hogy magyar földön látták meg a napvilágot, hányan ismerik a nemzeti emlékhelyeinket? Hányan látogattak el már például Somogyvárra, hogy megnézzék Szent László alapította Bencés apátság romjait?

A Krisna-völgy meglátogatásával együtt, akár egy délelőttbe is belefér a két program. Balatonboglártól húsz perc autózás után érjük el a Somogyvár községbe vezető út mentén elhelyezkedő, 2015-ben átadott látogatóközpontot. Az 1,4 milliárdból kialakított fogadóépület mérnöki bravúr. Impozáns megjelenésű mégis szépen belesimul a tájba. Az 1600 forintos jegyért cserébe megtekinthetünk egy történeti kiállítást, ahol az ásatásokon talált, ezeréves kőfaragványok is helyet kaptak. Ezután felsétálhatunk egy kiépített erdei ösvényen az emlékhelyig, vagy egy kis kerülőúton, a falun keresztül autóval is fel tudunk jutni a gondosan körbe kerített romokhoz, ahol újból elkérik a belépőnket. (A jegyet érdemes megtartanunk, ha a krisnások szépen parkosított völgyét és egzotikus templomát meg szeretnénk nézni, mert tíz százalék kedvezményt kapunk az ottani belépő árából.)

Koppány vezér egykori birtokán, a XI. század végén I. László királyunk alapította azt a bencés monostort, amelynek feltárt romjai között barangolhatunk, vagy egy kilátóba felkapaszkodva felülről is áttekinthetünk. A monostort több mint négy évszázadon keresztül lakták a szerzetesek és látogatták a zarándokok. A kiállításon megtudtam, hogy fontos állomása volt még a compostelai zarándokoknak is.
A XVI. században már erőddé alakított kolostor török kézre került, majd a pusztítás és az enyészet tette láthatatlanná több száz évre, mígnem a XIX. század végén lelkes régészek kezdték meg a feltárást. Az érdemi munka a hetvenes években kezdődött, ami egészen a kilencvenes évek elejéig tartott, amikorra a feltárt alapokra egy-két méter magas falakat emeltek, hogy jobban áttekinthető legyen a komplexum.

I. László az Árpád-ház leszármazottja, I. Béla király másodszülött fia. A trónt mégsem apjától vagy bátyjától örökölte, hanem hosszú csatározások és diplomáciai alku után Salamon nevű unokatestvérétől vette át. Őt mondják az első választott magyar királynak és ő volt az első, aki törvényeket hozott a magántulajdon megvédésére. (Tyúklopásért karlevágás és hasonlók.) Óriás termetű, félelmetes harcos hírében állt, több csatát is megnyert a betolakodó kunok, besenyők ellen, és ha már benne volt a csatározásokban, gyorsan elfoglalta a horvát területeket. Ekkor romlott meg viszonya a Pápával, aki balga módon magáénak gondolta ezt a vidéket.
László avatta szentté I. István királyunkat annak ellenére, hogy az megvakíttatta nagyapját, Vazult. Majd közel száz évvel 1095-ben bekövetkezett halála után őt magát is szentté avatták. Úgy látszik, kunok és besenyők gyilkolászása nem tartozott a kizáró okok közé annak idején.

 

Krisna-völgy

Háre Krisna, Háre Rama, Háre Háre, ismerjük a híres mantra transcendentális szavait a Hair musical óta. Nagyjából ennyit tudtam a Krisna tudatú hívőkről, na meg persze azt, hogy festékes orrú, száriba öltözött leánykák próbálják szent könyvüket rám sózni a Tesco parkolójában. Hogy miért adom mégis nekik minden évben az egyházaknak felajánlható egy százalék adómat? Egyszerű. Rendszeresen látom őket a városban, ahogy ételt osztanak a rászorulóknak.

Szerettem volna jobban megismerni ezt a „kis csapatot”, ezért egy napsütötte kedd délelőtt ellátogattunk Somogyvámosra, Kelet-Közép-Európa legnagyobb krisnás kommunájába, hogy bekukkantsunk hétköznapjaikba. Boglártól húsz percnyi autózásra található a dombok lankája között megbúvó, hangulatos település. Táblák jelzik a Krisna-völgybe vezető utat, de nem is lehet eltéveszteni, mert a falu templomától látszik a bejárat. Díszes oszlopok között jutunk be a 260 hektáros farmra. A recepció épületéig színes térburkolattal lerakott út vezet, amerre a szem ellát, gondozott szántók és legelők. Tíz perccel nyitás után érkeztünk a kőelefántokkal kiegészített, impozáns fogadóépülethez. Leparkoltunk és a jegypénzárhoz sétáltunk, ahol a legnagyobb meglepetésünkre csak egy zárva tábla fogadott. A kapu azonban tárva-nyitva állt, időnként egy személyautó haladt át rajta. Vettük a bátorságot és gyalogosan nekivágtunk a szentélyig vezető két kilométeres útnak. A sétányt tudatosan parkosított, árnyas liget övezte, helyenként indiai stílusú szaletlivel és egy csörgedező patakkal, amit néhány helyen tóvá duzzasztottak. A parkból csak úgy áradt a gazdagság illata. Elbizonytalanodtam, hogy vajon jó helyre irányítottam az egy százalékomat?

Egy ponton kettéválik az út, és bár a templomot egyenesen mutatja az útba igazító tábla, az embert mégis inkább balra vonzza a dombtetőn terpeszkedő iskolaépület látványa. A suli előtt lazuló nebulók képe alapján akár Ázsiában is lehetnénk, leszámítva a hajszínüket. Már amennyi látszik belőle, mert a fiúcskáknak ugyanúgy kopaszra nyírják a búráját, mint apjukét, mindössze egy „janicsár lófarok” jelzi az egy isten hitet. Sajnos az épület nem látogatható, de annyit sikerült megtudnunk, hogy általános iskolájuk akkreditált, tehát a vallásoktatás mellett megtanítják a hagyományos ismeretanyagokat is.
Innen mintegy kétszáz méterre található az istálló, ami előtt egy modern, homlokrakodós traktor rendezgette a szalmabálákat. Ez némiképp ellentmond a tájékoztató táblán olvasottnak, miszerint csak állati erővel hajtott földművelést folytatnak, a fosszilis energiák mellőzése érdekében. Egy közeli kilátóból tekinthetünk körbe a hatalmas birtokon, amit a kilencvenes években szereztek meg kárpótlási jeggyel. Hogy honnan volt a kárpótlási jegyük, arra nem sikerült választ kapnom.

 

Jóllakott tehenek kíváncsi tekintette mellett haladtunk tovább egy fasor árnyékában, melyet újabb meditációs helyek öveztek, egészen a kertészetig. Fóliasátrak és üvegházak alatt termelik meg a kommunának szükséges élelmiszereket. A vegetáriánus életmódot folytató Krisna-tudatú hívők szinte teljes önellátásra vannak berendezkedve, és teszik mindezt környezetkímélő módon, ami mindenképp szimpatikus. Az, hogy miből szerzik be a legmodernebb termelőeszközöket, számomra rejtély maradt.
A templom (szentély) külső megjelenésében nem hivalkodó, akár egy felújított TSZ központ is lehetne. Rajtunk kívül egyetlen látogatóval sem találkoztunk ez idáig, félő volt, hogy elmarad a tizenegyre hirdetett, vezetett látogatás. Ahogy tébláboltunk a bejárat előtt, megjelent egy szimpatikus fiatalember zöld vászoningben és bokáig érő, fehér szoknyában. Mikor elmondtuk neki, hogy jöttünk be a kapun, nem problémázott, csak közölte, hogy akkor nála kell megvennünk a fejenként 2500,- forintos belépőjegyet. Ezért a pénzért nem csak a szentélybe vezetett be minket, de bármit kérdezhettünk is tőle. Gopa Kumárától megtudtuk, hogy eredetileg Gáborként jött a világra, de tizenhárom évvel ezelőtt, amikor idekerült, tanítója adta neki ezt a nevet. Személyes indíttatásáról is szívesen mesélt, de még a párválasztás rejtelmeibe is beavatott minket, tényleg nem volt tabutéma. Persze legszívesebben a vallásáról mesélt, de a legjellemzőbb sajátosságokat már korábban is ismertem, és természetesen megvolt a kialakult véleményem, amit most meg is osztanék.

 

 

Kezdetben vala a 3-4000 éves hindu vallás több istennel és kusza szabályokkal. Aztán jött Buddha, aki egy teljesen más szemléletet terjesztett el, amihez nem volt szükség istenekre. (Az más kérdés, hogy ma már istenként tisztelik az egykori herceg, szerzetest, és áldozatokat mutatnak be szobránál.) A buddhizmus elég nagy szeletet hasított ki a szakrális tortából, de még mindig volt rés a piacon, amikor A. C. Bhaktivedánta Szvámi Prabhupáda 1966-ban elterjesztette a hindu valláson alapuló, ámde egy isten hívő (a nyugati embernek is befogadható) irányzatot, a Krisna-tudatot és filozófiát. A legjobbkor, hiszen az Egyesült Államok ekkor háborúban állt Vietnámmal, tombolt a hippi-korszak, a lázadás a meglévő vallástanításokkal szemben. A fiataloknak vonzó alternatívát jelentett a színes külsőség, a szereteten alapuló, békés életszemlélet. Majd jött Milos Forman Hair című sikerfilmje, ami jó reklámot csinált a vallásnak világszerte.
Pedig, ha jól belegondolunk az egzotikus kinézetet és a keleti mantrákat leszámítva, sokban hasonlít más világvallásokhoz. Hasonló igéket hirdet, (alázat, szolgaság, ima, szeretet, stb.) hasonló kellékeket alkalmaz, (oltár, ima-gyöngysor, fohászok) miközben kevésbé liberális. Ott van például a párválasztás kérdése. Gopa tizenhárom évig cölibátusban élt, és most, hogy már csajozna, nem lehet neki, mert majd a bölcs tanítói kiválasztják a hozzá illő mátkát. De a kötelező vegetáriánus étkezést sem mondanám szabadelvűnek.

 

Ezzel együtt, szimpatikus nekem ez a vallás (csak ne kelljen gyakorolnom), mert szeretetet és megbékélést hirdet, odafigyel a környezet megóvására, miközben nem ragaszkodik bigott módon a múlthoz és bátran használja korunk vívmányait. A háztetőkön napelemek és szélkerekek biztosítják az energiát, a vizet kutakból nyerik. A növényeket biogazdálkodással termesztik és tárolják. A lakók mosolyognak és mindenkit hangos Hare Krisnával köszöntenek.
Csupán egy dolog zavar, hogy honnan ez a sok lóvé? Az én egy százalékom biztos nem fedezi ezt a rengeteg kiadást. Az egy dolog, hogy a bent élők ingyen dolgoznak a közösségnek, de ottjártunkkor több külsős munkaerőt is láttunk, akik különböző szakipari munkákban segítettek. De pénzbe kerül a falakon kívül élő szerzetesek lakhatásának finanszírozása is, és még ki tudja mi minden. Már nem volt pofám Gopától megkérdezni, ki finanszírozta utazásait, de megtudtam tőle, hogy sikerült eljutnia Indiába, Vrindávana és Majapur zarándokhelyekre.
Akárhogy is, nagy szerencse, hogy még ételosztásra is marad a büdzséből.

#BABOD

Ki ne hallott volna már Somogybabodról, a terepjáró rajongók Mekkájáról? Kevés olyan nagy múltú rendezvényt ismerek, ami a nyolcvanas évek óta töretlenül fejlődik, és minden évben látogatók tízezrei keresik fel. Olyannyira, hogy a szervezők ma már Európa legnagyobb off road fesztiváljaként emlegetik honlapjukon.
Ifjú titán koromban Balatonszemesen nyaraltunk, amikor feltűnt, hogy rengeteg német (NSZK) rendszámú Jeep, Toyota és más terepjáró lepte el az utcákat, kerekükön olyan bütykös gumikkal, amilyet addig csak tévében láttam. Hamar kinyomoztam, hogy egy találkozóra jöttek, amit a közeli, Somogybabod motokrossz pályáján tartottak. Bepakoltam a családot a Zsiguliba és felkerestük a helyszínt. Az út menti búzatáblán átvágva, megtaláltuk a katlant, ahol szájtátva bámultuk a szebbnél szebb „nyugati” verdát, ahogy bőgő motorral csörtetnek felfelé a meredek emelkedőkön. Kicsit ugyan visszataszítónak éreztem a német tulajdonosok pöffeszkedő, exhibicionista viselkedését, de tetszett az a bajor sörsátor, amit egy rögtönzött kemping közepén állítottak fel. Lelkesedésem rögtön alábbhagyott, amikor megtudtam, hogy márkáért mérik a csapolt nedűt.

 

Évekkel később, amikor már magyar szervezésben tartották meg a rendezvényt, ismét ellátogattunk a somogyi faluba. Óriási élményt nyújtott a fesztivál egyik különleges eseménye, a roncsderbi. (Nem is értem, miért száműzték a programok közül ezt a rendkívül látványos versenyszámot.) Házilag átalakított Ladák, Wartburgok lökdösték egymást egy hepehupás körpályán, ahol plusz pont járt annak, aki felborította az előtte haladó kocsit.
Aztán a kétezres évek elején engem is utolért az őrület, és vásároltam egy használt terepjárót, amit átalakíttattam egy erre szakosodott műhelyben, hogy a legnehezebb terepviszonyok között se hagyjon cserben. Első dolgom volt kipróbálni a vasat a somogybabodi pályán. Az év nagyobbik részében elhagyatott katlanban kedvemre roboghattam a kitaposott pályákon, és azt kell, hogy mondjam, nem szippantott be az érzés. Az adrenalinfüggők bizonyára élvezik, amikor tengelyig süppednek a sárba, vagy a borulás határán billeg az autójuk egy meredek hegyoldalon, de én jobban szerettem a hangulatos erdei utakat, napsütötte réteket.

 

Ennek ellenére, néhány évente kilátogatok az eseményre romantikázni. Utoljára már nyomasztott a kezelhetetlenül nagy embertömeg, és a magas belépődíjak, ezért hanyagoltam a fesztivált. Idén azonban ismét Szemesen nyaraltunk, és mivel vasárnap strandolásra alkalmatlan, szeles időjárást fogtunk ki, adta magát, hogy ugorjunk el Babodra. A bejáratnál leszurkoltuk a 7.500,- forintos díjat (két fő és egy autó), amiért kaptunk egy „jó szórakozást” biztatást, és egy karszalagot. Egy tájékoztató nyomtatványnak jobban örültem volna, aminek a hátuljára akár egy térképet is nyomtathattak volna, mit hol találok, és hogy melyik útvonalon hagyhatom el a helyszínt. A látogatók terelésére odaszervezett helyi erőnek fogalma sem volt a rendezvény részleteiről, ezért a szervezők honlapján próbáltunk tájékozódni, csakhogy ott nem találtunk pontos információt a vasárnapi eseményekről. Ráadásul egy baleset miatt órákig kellett várni, amíg a rendezvényre kirendelt mentősök ellátták az eltört karú sérültet a pálya közepén. A helyszínt hosszú, tömött sorokban hagyták el a résztvevők. Német vagy osztrák rendszámot ma már alig lehet látni, viszont Dunát lehet rekeszteni a rozzant Suzuki Samurai-jal, és veterán korú, leharcolt Nissan Patrollal. A kényszerszünet után egy autocross futamnak örülhettünk, ahol az erre a célra épült buggy-k úgy pattogtak a buckákon, mint szöcskék a fűben. Ezt követte egy quad motoros verseny 3 az-az három résztvevővel. Egy órakor a rendezők bontani kezdték a kordonszalagokat, a pályát ellepték a nézelődők, és a közöttük kóválygó autók. Puccos Volvók és utcai Jeepek jelentek meg pályán, ugyanis bárkit beengedtek a terepre aki kifizette a harmincezer forintos beugrót.

 

 

A nap fénypontjakén hirdetett szuperkupa pedig abból állt, hogy néhány vállalkozó kedvű terepjárós egy meglehetősen könnyűre kijelölt pályán, egyesével futhatott egy kört. A sorrendet a mért idők alapján állították fel. A hangosbemondó tájékoztatójából kiderült, hogy itt ma már nem lesz „kamion húzás”, „falmászás” és „dagonya programok”. Csalódottan hagytuk el a helyszínt, az-az csak hagytuk volna, mert a parkolóból a 67-es útra vezető, egyirányúsított földúton összetorlódtak az autók, és csak fél óra araszolás után szabadultunk.
Bizonyára a résztvevőknek nagy élmény lehetett a három-négy napig tartó bandázás, de én nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a következő tíz évben kerülni fogom ezt a rendezvényt.

A legnagyobb magyar

Fél évszázada élek Budán sőt, még taxisként is jártam a várost a nyolcvanas években (fiatal voltam és kellett a pénz), de a Széchenyi emlékmű és kilátó teljesen kimaradt. Még csak nem is hallottam létezéséről, mea culpa. Most is csak azért vetett arra a sors, mert vasárnapi ebéd utáni séta helyszínt keresgélve észrevettük az egyik párt hecckampányként kihelyezett tábláját: Mészáros-villa 3 km >

Na, erre mindenki kíváncsi – gondoltam – és tényleg. Amikor leparkoltunk a Széchenyihegy lábánál, érezhetően nagyobb volt az autóforgalom az emlékműhöz vezető úton, amin hazánk ismert oligarchájának és új mátkájának nemrégiben vásárolt hajléka is található. A szűk utcában nincs járda, ezért gyakran kellett a kerítéshez préselni magunkat, nehogy maga alá gyűrjön egy bámészkodó autós, aki az út helyett a villákat silabizálja. Mondanom sem kell, a környék házai nem CSOK-ból épültek fel. Az ősfáktól hemzsegő, hatalmas telkeken felújított, régi kúriák és a közelmúltban épült, luxusépületek váltják egymást. „Pénztáros Lőrinc”, vagy a „Nemzet Lölője”, ahogy némelyek hívják, (elhatárolódom tőlük) egy négylakásos társasháznak épült ingatlant vásárolt meg, aminek tetejéről akár Felcsútig is ellátni. Reménykedtünk benne, hátha látjuk Andreát gyomlálni a kertben, de az épület jelenleg felújítás alatt áll, morcos tekintetű biztonsági őr állt a kapuban, hogy puszta jelenlétével távol tartsa a kíváncsiskodókat. Amúgy a kecó nem nagy durranás, ennél különbre számítottunk ahhoz képest, milyen házban lakik Mark Zuckerberg, akinek cége állítólag lassabban gyarapodik, mit a Mészáros cégcsoport. (Ellenőrizetlen hír, ettől is elhatárolódom.)

Ezek után kíváncsi még valaki az emlékműre? Pedig érdekes. Na, nem maga a kilátó, ennél azért már láttunk szebbet, hanem a története. Az Ybl Miklós tervezte építmény ugyanis 1897-ig a mai Hősök tere közepén állt és egy artézi kutat volt hivatott elfedni. A Gloriette névre hallgató emlékművet átszállították a mai helyére és lett belőle Széchenyi emlékmű. Kihasználva a napsütéses időt, a leggazdagabb és a legnagyobb magyarról elnevezett építmények után lesétáltunk a hegyről, egyenként elemezve az út menti villákat, hogy nekünk miért nem kellene egyik sem.

Karantén napló.

Az utolsó harc

Engem is utolért a gyilkos kór. Sikeresen kibekkeltem az elmúlt évet, és most, amikor már kapnám az oltást, beelőzött a vírus. 

Február 28. vasárnap:

Este rosszul éreztem magam, mértünk egy hőmérsékletet, 37,1. Ezt más észre sem veszi, én azonnal ágynak dőltem.

Március 1. hétfő:

Ma már 37,5 fokot mértünk, éjszakára bevettem egy Algopyrint. Éjjel már fájt a torkom is.

Március 2. kedd:

Alig aludtam valamit az éjjel. A lázam még mindig 38 fok alatt van, de hányinger is gyötört.

Március 3. szerda:

Ez már fele sem tréfa, sosem voltam négy napig lázas. Ez csak a kisebbik gond, de mára a család is belázasodott.

Március 4. csütörtök:

Felhívtam a háziorvost, és elmeséltem neki a tüneteinket: öt napja láz gyötör, a torkom már nem fáj, szórványosan köhögök, az sem száraz és érzem az ízeket is. Azt mondta, kihívja mindhármunknak a hivatalos tesztelőket. Egyben közölte, hogy innentől kezdve karanténban vagyunk, vegyük komolyan. Este megkaptam az sms-t a kormánytól, hogy szombaton mehetek oltásra. Ironikus. Más kérdés, hogy pénteken ezt vissza is vonták. Tragikomikus.

Március 5. péntek:

Ma éjjel már hánytam is. Az-az csak hánytam volna, mert a gyomrom teljesen üres. Estére felkúszott a lázmérő higanyszála 38,8 fokig, Feleségem, akinek meg sem kottyan egy kis hőemelkedés, prizniccel próbált rásegíteni a másfél szem Algopyrinre. Éjjel úgy levert a víz, hogy csatakosra izzadtam a párnát és a takarót.

Március 6. szombat:

Fiam utána olvasott a neten, és kiderítette, hogy nincs sok esély arra, hogy a PCR tesztelők egy héten belül ideérjenek, ezért megrendelt egy maszek cégtől antigén tesztet. Állítólag holnap kijönnek. Közben elkezdtünk fújni az orrunkba egy Allergodil nevű spray-t, állítólag használ valamit. Háziorvosunk tanácsára beruháztunk egy pulzoximéterre, ami a mutatóujjra csippentve, kiírja a vér oxigénszintjét. Azt mondta, ha 93% felett van, az jó. Nekem csak 92% lett, a többiek itt is jobban teljesítettek.

Március 7. vasárnap:

Fél kilenckor érkezett meg tesztelő hölgy. Kenetet vett az orrunkból és pár perc múlva megtudtuk az eredményt, amit addig is sejtettünk: mindhármunké pozitív. Ellátott jó tanácsokkal, hogy együnk sok C és D vitamint, de azt már eddig ipari mennyiségben szedtük. Még az Aspírin Protektet javasolta, nehogy trombózist kapjak a sok fekvésben.
Új elemként jelentkezett nálam a hasmenés. De úgy rendesen ám, tokától bokáig. Szerencsére a többiek továbbra is jól tarják magukat, bár a fiam már elvesztette az ízlelését.
A nap "fénypontja", amikor délután felhívtak az Állami Mentőszolgálattól, de nem azért, mert jönni szeretnének levenni a PCR tesztet, megpróbáltak rádumálni, hogy mi menjünk be a János kórházba. Miután közöltem, hogy folyamatosan 39 fok körül van a lázam, ami nálam egy hete tartó hányingerrel jár, legyenek oly kedvesek inkább kijönni. A telefon túlsó végén nyugtázták az igényemet, de még csak körülbelüli időt sem tudott mondani, hogy ez mikor fog megtörténni. Röhejes.

Március 8. hétfő:

Megkezdődött az érdemi gyógykezelésünk. A fő varázslat egy Favipiravir nevű készítmény, amit ugyan nem erre találtak ki, mégis hatékonyan alkalmazzák koronavírusos betegek kezelésében. Kaptunk antibiotikumot is, és még egy fontos adalék: hasba szúrható vérhígító, hogy elkerüljük az embólia kialakulását. Az én Drágám egy igaz hős: életében először döfött tűt a testembe, de nem remegett a keze, profi ápolónők ügyességével adta be az injekciót.
Na, délután befutott a mentő is, hogy ők bizony jöttek tesztelni. Csakhogy a protokolljuk szerint először ők is „csak” gyorstesztet alkalmaznak, és ha az nem mutat ki eredményt, csak akkor vetik be a nagyágyú PCR tesztet. Ez akkor a mi esetünkben érdektelen, hiszen már van pozitív gyorstesztünk. „Az nem jó, a miénk a hivatalos.” Újból orbapiszka és egy perc múlva közli az eredményt, mindhárman pozitívak vagyunk, leszünk szívesek karanténban maradni. Majd ahogy jöttek, úgy távoztak, semmilyen igazolást nem hagytak hátra.

Március 9. kedd:

Hajnalban ki kellett hívni a mentőt olyan rosszul voltam. Elviselhetetlen hányingerrel virrasztottam át az éjszakát. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy talán a kórházban mégis csak több esélyem van a gyógyulásra. Fél órán belül megjelent a rohamkocsi három fiatalemberrel, akiből az egyik végzős orvostanhallgató. Korrektül megvizsgáltak, még EKG-t is tapasztottak rám. A véroxigén szintem 90 százalékosra csökkent, ami már nagyon rossznak számít, ezért kaptam tőlük egy oxigénmaszkot és rákötöttek egy kis palackra. Ezt szorongatva ültem be a jéghideg mentőautóba, hogy aztán a SOTE Üllői úti klinikájára vigyenek.

A sürgősségi osztályon arrogáns asszisztensnő fogadott, aki meg volt sértődve, hogy a műszak lejárta előtt fél órával zaklatni merészelem. Végül nagy kelletlenül levette a véremet, azzal, hogy a többi vizsgálatot majd a váltás végzi. Újból néztek egy EKG-t, majd kaptam egy saját oxigénpalackot és egy ideiglenes kórterembe toltak át, ahol két öreg néni agonizált. 

Délelőtt folyamán készítettek egy mellkas CT vizsgálatot, amiből kiderült, hogy kétoldali tüdőgyulladás alakult ki, ami 25 százalékát érinti a teljes tüdőmnek. Délután kettőkor toltak át a „vörös zónába” egy fertőző részleggé alakított épületszárny kilenc ágyas kórteremébe.

Délután ötkor találkoztam az első igazi orvossal. Úgy kellett belőle kihúzni minden egyes információmorzsát, hogy mégis milyen eredményeket hoztak a vizsgálatok? Mekkora a baj? Tartós tejet már ne vegyek?
A lényeg az adminisztráció. Írjam alá három helyen, hogy minden az én felelősségemre történik, mert a felajánlott kezelések csak klinikai kísérleti stádiumban vannak. Harmadszor is letesztelnek, merthogy a „hivatalos” OMSZ által végzett vizsgálatnak semmilyen nyoma sincs a felhőben. Gratulálok.

Felkötöttek egy infúziót és kaptam egy koktélt hányinger ellen, így bizakodva várom az éjszakát.

Március 10. szerda:

Hosszú, gyötrelmes napok után végre sikerült néhány órát egyben aludnom. Az éjszaka közepén ugyan ki kellett mennem a nővérekhez egy fájdalomcsillapítóért, mert majd’ felrobbant a fejem, de betoltak egy ampullával a karomba helyezett branülön át közvetlenül az erekbe és néhány perc után újból sikerült elaludnom.

A retro berendezésű kórterem békeidőben a fül-orr-gége betegeit ápolják, most azonban csakis a koronavírusos betegek ellátására rendezkedtek be. Ez annyival jelent többet, hogy minden ágynál egy hatalmas oxigénpalackot helyeztek el, amin a beteg plusz oxigénhez juthat mindaddig, amíg a tüdeje vissza nem nyeri teljesítőképességének száz százalékát. Én is kaptam egy csövet az orromba, úgy néztem ki, mint egy rozzant terminátor. A teremben három fiatal srác is feküdt (30+) és egy 92 éves bácsi. A többiek ötvenpluszos társaság. Krónikus betegsége két embernek volt csupán. Elhízottnak három fő tekinthető. Két kivétellel mindenki kapta az oxigént különböző intenzitással. A terápia másik eleme egy infúziós oldat, ami Remdesivir névre hallgat és még az Ebola járvány idején alkalmazták hatékonyan. Végül egy Dexametason nevű szteroid, amit elsősorban gyulladáscsökkentő hatása miatt alkalmaznak sikeresen a Covid 19-ben fertőzött betegeknél is.

A személyzet helyzete nem mondható rózsásnak. Levegőtlen szkafanderben izzadnak és próbálják ellátni a betegeket. Legtöbbjük nem jószántából van itt, úgy vezényelték őket ide. Egy középkorú hölgy elárulta nekem, semmilyen kórházi gyakorlata nincs, ő egy rendelőintézetben szakasszisztens. Napjában többször mérnek lázat, vérnyomást és oxigén-saturációt. Időnként vért vesznek laborvizsgálathoz. Közben persze megy a napi rutin is. Kajaosztás, gyógyszerosztás, infúziók bekötése, stb.

Március 11. csütörtök:

Ami leginkább zavar, az állandóság hiánya. Nincs kétszer ugyanaz az orvos vagy ápolónő. Olyan, mintha nem lenne igazán gazdája ennek az osztálynak, csak jön futószalagon a személyzet. Mikor, ki. A múlt éjszakás nővér, (akit kollégája Andinak hívott) egy igazi vadállat. Beviharzott este tízkor, jól lebaszta a betegeket miért így fekszenek, miért nem úgy? Ránk nyitotta az ablakot szellőztetés címén. A mínusz öt fokos szél átsüvített a kórtermen, vacogtatva lázas betegeket. Aztán fennhangon közölte mennyire tele van a töke az egésszel, és hogy reggel felmond. Alig vártam a reggelt, de addig is, felkeltem, hogy becsukjam az ablakot, mert én még nem hallottam, hogy tüdőgyulladásnak jót tett volna a fagyos huzat. Azzal, hogy ellenszegültem a hisztis nővérnek, kivívtam a szobatársaim tiszteletét, már ezért is megérte. Andi úgy állt bosszút, hogy a bénán becsatlakoztatott infúzióm miatt átázott véres lepedőmet nem volt hajlandó kicserélni azzal a felkiáltással, hogy „túl kevesen vannak”.

Ezen a napon egyetlen orvos sem látogatott meg minket...

20 betegre jutott ez a két puritán zuhanyfülke.

Március 12. péntek:

Az első napom, amikor azt merem mondani, hogy jobban vagyok. Már van étvágyam is, bár a kórház élelmezésével megbízott részleg mindent elkövetett, hogy ne így legyen. A reggelit rendszerint csak tíz óra után osztják ki. Gondolom addig a zsömléket egy szikkasztóban „érlelik”, mert nincs olyan napszak, hogy a pékárú frissen kerüljön elénk. Ehhez kapunk egy olcsó májkrém konzervet, oszt kalap, kabát. Tea, vagy efféle luxustermékek nem léteznek. Kérésre viszont mindenki kap palackozott, mentes vizet.

Az ebéd egy fokkal jobbnak mondható. Három fogás és legalább langyos. A vacsora viszont ismét szikkasztott, összepréselt zsemle három szelet párizsival. Nem csoda, hogy mindenki igyekszik bekérni a hozzátartozóktól egy kis táplálék kiegészítőt. Ma én is kaptam egy ilyen csomagot. Másik fiam, aki egészséges, volt olyan kedves és bevásárolt néhány löncs konzervet, ami hűtés nélkül is eláll és egy tubus gulyáskrémet, amivel a legborzasztóbb levesből is ki lehet hozni némi ízt. Feleségem küldött be könyvet is, így már lassan kezdtem magam szanatóriumban érezni.

Ma lejöttem a szerről. Oxigén utánpótlás nélkül is 94 százalékos saturációt mértek, ami biztató.

Edd meg leves, paradicsomos krumpli, birsalma pép

Március 13. szombat:

Az éjszakám akár jól is telhetett volna, de nem így történt. Éjfélkor álltak neki oxigénpalackot cserélni a fejem felett. Eleve nem értem, miért kell két óránként leolvasni az amúgy napokra elegendő palackokban lévő oxigén mennyiséget, ha aztán az utolsó pillanatban cserélik csak ki. A mellettem fekvő bácsi hallucinált az éjjel és kiabálni kezdett, hogy mit keres a lakásában ez a sok ember. Ahogy elcsendesedett, rázendített az ügyeletes horkoló, aki egy ipari láncfűrészt megszégyenítő frekvenciával hasított az éjszaka csendjébe.

Na, de egyszer csak reggel lett és szerencsére undi személyzetet egy rendi váltotta le. Megkaptam az utolsó adag infúziómat és orvossal is sikerült beszélnem, aki szerint biztatóak a laboreredményeim. Ráadásul már olvasni is tudok anélkül, hogy elszédülnék és a kórházi kajának is csak a felét dobtam ki. Látom a fényt az alagút végén.

Nyomásellenőrzés az éjszaka közepén

Március 14. vasárnap:

A hazamenetellel kapcsolatban folyamatos a hitegetés. Az ágyszomszédjaimnak, akik egy nappal korábban érkeztek, mint én, beígérték a vasárnapi zárójelentést, végül csak egyet engedtek haza, aki a legtöbbet rinyált, hogy neki mennyire fontos lenne otthon tartózkodnia. Ehhez képest a meglepetés erejével hatott, amikor közölték, hogy tüdőröntgenre kell mennem, ahol, ha jó az eredmény, akár már ma hazaengednek. Szerencsére így történt és délután háromkor „szabaduló levéllel” a kezemben robogtam hazafelé.

Így utólag visszatekintve már nem volt annyira félelmetes történet, mint amikor az ember még az elején tart, rosszul van és meg van rémülve, annyi szörnyűségről hallott a híradásokban. 

Ami egy nagy tapasztalás volt számomra, hogy lehet kétoldali tüdőgyulladása az embernek úgy is, hogy valójában semmije nem fáj, alig köhög és még levegőt is kap rendesen. Mégis, ha nem fordulunk vele időben orvoshoz, könnyen megeshet, hogy egyik pillanatról a másikra omlik össze a lélegzésünk és akkor jön a lélegeztető gép, amitől Isten óvjon mindannyiunkat!

"Nővérszoba"