#BABOD

Ki ne hallott volna már Somogybabodról, a terepjáró rajongók Mekkájáról? Kevés olyan nagy múltú rendezvényt ismerek, ami a nyolcvanas évek óta töretlenül fejlődik, és minden évben látogatók tízezrei keresik fel. Olyannyira, hogy a szervezők ma már Európa legnagyobb off road fesztiváljaként emlegetik honlapjukon.
Ifjú titán koromban Balatonszemesen nyaraltunk, amikor feltűnt, hogy rengeteg német (NSZK) rendszámú Jeep, Toyota és más terepjáró lepte el az utcákat, kerekükön olyan bütykös gumikkal, amilyet addig csak tévében láttam. Hamar kinyomoztam, hogy egy találkozóra jöttek, amit a közeli, Somogybabod motokrossz pályáján tartottak. Bepakoltam a családot a Zsiguliba és felkerestük a helyszínt. Az út menti búzatáblán átvágva, megtaláltuk a katlant, ahol szájtátva bámultuk a szebbnél szebb „nyugati” verdát, ahogy bőgő motorral csörtetnek felfelé a meredek emelkedőkön. Kicsit ugyan visszataszítónak éreztem a német tulajdonosok pöffeszkedő, exhibicionista viselkedését, de tetszett az a bajor sörsátor, amit egy rögtönzött kemping közepén állítottak fel. Lelkesedésem rögtön alábbhagyott, amikor megtudtam, hogy márkáért mérik a csapolt nedűt.

 

Évekkel később, amikor már magyar szervezésben tartották meg a rendezvényt, ismét ellátogattunk a somogyi faluba. Óriási élményt nyújtott a fesztivál egyik különleges eseménye, a roncsderbi. (Nem is értem, miért száműzték a programok közül ezt a rendkívül látványos versenyszámot.) Házilag átalakított Ladák, Wartburgok lökdösték egymást egy hepehupás körpályán, ahol plusz pont járt annak, aki felborította az előtte haladó kocsit.
Aztán a kétezres évek elején engem is utolért az őrület, és vásároltam egy használt terepjárót, amit átalakíttattam egy erre szakosodott műhelyben, hogy a legnehezebb terepviszonyok között se hagyjon cserben. Első dolgom volt kipróbálni a vasat a somogybabodi pályán. Az év nagyobbik részében elhagyatott katlanban kedvemre roboghattam a kitaposott pályákon, és azt kell, hogy mondjam, nem szippantott be az érzés. Az adrenalinfüggők bizonyára élvezik, amikor tengelyig süppednek a sárba, vagy a borulás határán billeg az autójuk egy meredek hegyoldalon, de én jobban szerettem a hangulatos erdei utakat, napsütötte réteket.

 

Ennek ellenére, néhány évente kilátogatok az eseményre romantikázni. Utoljára már nyomasztott a kezelhetetlenül nagy embertömeg, és a magas belépődíjak, ezért hanyagoltam a fesztivált. Idén azonban ismét Szemesen nyaraltunk, és mivel vasárnap strandolásra alkalmatlan, szeles időjárást fogtunk ki, adta magát, hogy ugorjunk el Babodra. A bejáratnál leszurkoltuk a 7.500,- forintos díjat (két fő és egy autó), amiért kaptunk egy „jó szórakozást” biztatást, és egy karszalagot. Egy tájékoztató nyomtatványnak jobban örültem volna, aminek a hátuljára akár egy térképet is nyomtathattak volna, mit hol találok, és hogy melyik útvonalon hagyhatom el a helyszínt. A látogatók terelésére odaszervezett helyi erőnek fogalma sem volt a rendezvény részleteiről, ezért a szervezők honlapján próbáltunk tájékozódni, csakhogy ott nem találtunk pontos információt a vasárnapi eseményekről. Ráadásul egy baleset miatt órákig kellett várni, amíg a rendezvényre kirendelt mentősök ellátták az eltört karú sérültet a pálya közepén. A helyszínt hosszú, tömött sorokban hagyták el a résztvevők. Német vagy osztrák rendszámot ma már alig lehet látni, viszont Dunát lehet rekeszteni a rozzant Suzuki Samurai-jal, és veterán korú, leharcolt Nissan Patrollal. A kényszerszünet után egy autocross futamnak örülhettünk, ahol az erre a célra épült buggy-k úgy pattogtak a buckákon, mint szöcskék a fűben. Ezt követte egy quad motoros verseny 3 az-az három résztvevővel. Egy órakor a rendezők bontani kezdték a kordonszalagokat, a pályát ellepték a nézelődők, és a közöttük kóválygó autók. Puccos Volvók és utcai Jeepek jelentek meg pályán, ugyanis bárkit beengedtek a terepre aki kifizette a harmincezer forintos beugrót.

 

 

A nap fénypontjakén hirdetett szuperkupa pedig abból állt, hogy néhány vállalkozó kedvű terepjárós egy meglehetősen könnyűre kijelölt pályán, egyesével futhatott egy kört. A sorrendet a mért idők alapján állították fel. A hangosbemondó tájékoztatójából kiderült, hogy itt ma már nem lesz „kamion húzás”, „falmászás” és „dagonya programok”. Csalódottan hagytuk el a helyszínt, az-az csak hagytuk volna, mert a parkolóból a 67-es útra vezető, egyirányúsított földúton összetorlódtak az autók, és csak fél óra araszolás után szabadultunk.
Bizonyára a résztvevőknek nagy élmény lehetett a három-négy napig tartó bandázás, de én nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a következő tíz évben kerülni fogom ezt a rendezvényt.

Budapest - Makó

Avagy mi is az a kalandrally?

Ismered a tájékozódási futást? Na, ez nem olyan.

A kalandrally nem sport, (bár jó lenne azt hinni, hogy sportolok) sokkal inkább szórakozás. Kell hozzá egy jármű, amit nem sajnálsz, ha összekarcolja a bozótos, és némi tájékozódási képesség. Ez utóbbit ma már nagyban megkönnyíti egy olyan GPS készülék, amire földutakat is tartalmazó térképeket lehet letölteni. A játék lényege, hogy a rajtnál kapsz egy feladatlapot, amin koordináták jelzik, hol kell keresni az eldugott jelet. Ezekből kell minél többet megtalálni egy adott időn belül, és aki a legtöbb pontot gyűjtötte, az lesz az első. A feladatlapon van néhány kérdés, amire több pontot is lehet kapni, ezek rendszerint olyan helyen vannak, hogy csak tapasztalt terepjárótudással és megfelelően felkészített autóval lehet megközelíteni.

Szeptember elején rendezik a már hagyománnyá vált Budapest - Makó futamot, aminek fődíja egy 900 euró értékű indulási jog a Budapest - Bamako versenyre. Idén először az Alföldet átszelő kétnapos futam fődíját nem a legtöbb pontot összegyűjtő nyeri, hanem kisorsolják. Nem tudom, mi motiválta a rendezőket erre a fordulatra. Elképzelhető, hogy csak elegük lett az állandó vitákból és óvásokból, de az is sanszos, hogy nincs kapacitásuk kiértékelni a száz induló feladatlapját vasárnap este. Nekünk minden esetre jól jött ez a döntés, mert a végső győzelemre vajmi kevés esélyünk lett volna, így viszont nem kell stresszelni, és végletekig gyilkolni a technikát.

Szombat reggel startolt el a mezőny a gyáli motocross pályáról. Sajnos a száz indulóból több külföldön élő nem tudott rajthoz állni, a vírushelyzet miatt elrendelt határzár következtében, helyükre a várólistáról kerültek be csapatok. Meglepett, hogy ilyen sok az érdeklődő, tíz éve fele ennyi autó is már rekordnak számított. Pedig nem olcsó mulattság egy ilyen futamon részt venni. A huszonkétezer forint nevezési díj mellé, ha hozzáadjuk a 450 kilométer buckákon döcögés üzemanyag fogyasztását és a hazautat, akár hatvanezerig is felkúszhat a költség. (Hogy a mosatást ne is számoljam.) Na de melyik hobbi olcsó, nem igaz?

Normális esetben az autókat percenként indítják, ezúttal, ha átvetted a feladatlapot, már neki is vághattál az első napi etapnak. Annyi könnyítés van, hogy nem magunknak kell egyenként bepötyögni a GPS készülékbe a koordinátákat, hanem feltöltik a navigációs eszközünkre az érintendő pontokat, nekünk már csak oda kell találni a lehető leggyorsabb úton. Bár a versenynek most nincs tétje, az indulók közül szinte mindenki komolyan veszi a feladatokat. Van, aki még komolyabban, és csutka gázzal indul az első pont irányába.

– Milyen színű az úthenger? – szól az első (bemelegítő) kérdés a feladatlapon. Gyál határában meg is találjuk a helyet, a bucka tetején ott áll a kimustrált munkagép. A helyes válasz: kék – karcintjuk be a megfelelő rubrikába – és megállás nélkül robogunk tovább. Éles versenyen a legtöbb időt azzal lehet elvacakolni, ha a helyszínre érkezve túl sokáig keresgéljük a megoldást. A legtöbb kalandrallyn bevett szokás, hogy fák törzsére, vagy egyéb tereptárgyra felfestenek egy jelet, amit rá kell írnunk a feladatlapra. Azon kívül, hogy ez nem túl kreatív, gyakran időigényes, mert a GPS készülékek, különösen erdős szakaszon, tudnak annyit csalni, hogy hosszú percekig tart, míg megtaláljuk, hova rejtették el a jelet. Ezen a versenyen viszont főleg olyan kérdéseket tartalmazott a feladatlap, amihez ki se kellett szállnunk az autóból. Olyanokat, mint: „milyen állat van a táblán”, „mi a pálya neve”, „mivel etetik az állatokat”,  „mekkora a maximálisan mérhető vízszint”, „nagy kupac micsoda”, "készíts fotót a vasutas polgárőrről", stb.

Aztán persze vannak trükkös kérdések, ahol figyelni kell a pontos megfogalmazásra. „Hány kémény található itt?” Már majdnem beírtuk a távolról is jól látszó két kéményt egy elhagyatott parasztházon, de amint a pontos koordinátához értünk, észrevettem még egy melléképületet a bozótosban, amin szintén ott meredezett egy kémény. A személyes kedvencem viszont így hangzott: „Milyen Ica? (segít a tábla)” A helyszínre érve veszettül kutattunk egy nyomorult táblácska után, amin mondjuk ott áll, hogy Kovács Ica. Persze miért is lenne a szántóföldek között bármilyen tábla. Eltartott néhány másodpercig, míg leesett a tantusz.  Egy kukoricatábla mellett dekkolunk, tehát a válasz: kukor.

Gyakran több is kell a józan paraszti észnél. Ha mondjuk nem elég, hogy megtalálod a kérdésben szereplő felfestett háromjegyű számot, mert a kérdés arról szól, hogy vajon beletartozik-e a prímszámok halmazába. Ehhez minimum tudni kell, mi a bánat az a prímszám? Olyan kérdéssel is találkoztunk, hogy „milyen növény van tőled keletre?” Az égtájakkal még csak-csak elboldogulok, de nem vagyok én botanikus – zsörtölődtem magamban – aztán közelebbről megvizsgálva a palántákat, jól látszottak a cseperedő babhüvelyek. Némi műszaki tájékozottságot igényelt az a feladat, ahol arra kérdeztek rá, „mivel működtetik a szivattyút”.  

Sajnos sok volt a kérdés nélküli, úgynevezett áthaladós pont. Egy éles versenyen fontos, hogy keresztezzük, mert értékes pontokat kaphatunk érte, most viszont csak egy útmutató, hogy a pálya írója merre bóklászott a nagy pusztaságban. Segítséget jelenthetett viszont, hogy az itiner megjelölte azokat a helyeket, ahol összekarcolhatjuk a verdát, vagy ahol szükség lehet négykerék-hajtásra, ugyanis volt, aki személyautóval küzdötte végig a távot.

Fél tízre értünk Pusztavacsra, az összes Budapest-Makó kihagyhatatlan fotópontjára, a Magyarország Közepe emlékműhöz. Pár falat reggeli, és újból nekivágtunk a ménkű nagy Alföldnek. Egyik szántóföldről a másikra váltottunk, néha egy öntözőcső, vagy autópálya építkezés tarkította a látványt. Elgondolkoztam, mit komált ezen a vidéken Petőfi, de ahhoz valószínű ide kellett volna születnem, hogy megértsem, a semmi látványa is lehet szép. Na és persze nyeltük a port rendületlenül, ha utolértünk egy előttünk haladó versenyzőt. De hát szokni kell a szilikózist annak, aki Bamakóba készül. Tapasztalatból tudom, hogy a nagy afrikai kalandrally felénél már légszűrőt kell cserélni a legtöbb autóban. Az emberek pedig folyadékkal próbálják ellensúlyozni a sivatag szálló porszemcséit. (Ez többnyire alkoholt jelent, a migráns bacilusok elleni óvintézkedés jegyében.)

A nyolcórás szintidőt pontosan betartva, háromkor érkeztünk meg a szombat esti befutó helyszínére, a gyomaendrődi Pájer kempingbe. Ha lett volna rajtoltatás és kiértékelés, nagyon fontos, hogy ne lépjük túl a nyolc órát, mert komoly pontlevonás jár érte.

Tekintettel arra, hogy elfogyott az összes szabad bungaló, és mivel a sátorozáshoz nem fűlött a fogunk, ezért a gyógyfürdővel szembeni panzióban szálltunk meg, és persze kihasználtuk a vénasszonyok nyarát, megmártóztunk a nyitott strandrész langyos vizében.

Este azért még visszanéztünk a kempingbe, nehogy kimaradjunk a fergeteges buliból, de a babgulyás elfogyasztása után szomorúan konstatáltuk, hogy nagy a fluktuáció a terepjárósok táborában. A tíz évvel ezelőtti cimborák kikoptak, az új generáció, meg még nem rázódott össze annyira, hogy hajnalig tartó bandázás vegye kezdetét. Így aztán kipihenten vághattunk neki a második napnak.

Az égiek megkegyelmeztek nekünk, és hasonlóan ragyogó időben abszolválhattuk a vasárnapi szakaszt is. Sorra pipáltuk ki a kérdéseket: „Hányas számú lenne a postaláda?”, „Hány fokos a létra?”, „Milyen a telep tűzveszélyességi osztályzata?”, stb.

A navigálást gyakran nehezítette, hogy a valóságban nincs út ott, ahova a térkép pedig rajzol, de előfordult, hogy egy komplett vasúti átjáró rossz helyre volt feltüntetve.  Nincs hibátlan térkép, ezért nem árt, ha többfélével is rendelkezünk. Mi hármat is használtunk: a jó öreg Garmin térképet laptopon, OSM-et tableten és a Googlemapet telefonon. Ez azért jó, mert néha teljesen összezavarják szegény navigátort.
Időnként lovaskocsik vagy traktorosok állták az utunkat. (Nem is értem mit keresnek ezek ilyenkor a földeken?) Máskor félelmetes ragadozók társaságában haladtunk. A kollégákra is tekintettel kellett lennünk.

Az aszályos nyár ellenére belebotlottunk dagonyás utakba, és sikerült néhány brutális sártengert is kifognunk. Így aztán kellően kidekorált járművel érkeztünk Makó központjába az utolsó feladathoz, hogy egy fotót lőjünk a városnév térplasztikánál. 

A Maros-parti célban minden csapat oklevelet kapott, akinek sikerült befutnia, és megkezdődött a várva várt nyereményhúzás. Néhány bamakós ajándéktárgy is gazdára talált, majd kisorsolták a fődíjat, így ért véget a kétnapos program.