Ne arénázz, ha nem tájékozódsz!

 Flatley – Lord of the Dance 
Ha ezt látod a plakáton, mire gondolsz? Én arra, hogy a közel hatvan éves Michael Flatley még utoljára összekapta magát és világkörüli turnéra indult tánccsapatával. Meg is vettem a jegyet a Papp László Arénába, (potom tíz rugó a kakasülőre) és izgatottan vártam a produkciót, mert még frissen élt bennem az emlék, amikor vagy húsz éve, először láttam őket a TV-ben, és katartikus élményt nyújtott az akkor teljesen újszerű, ír motívumokkal tarkított zene és tánc.

Sokan gondolkodhattak így, mert megtelt az Aréna, amikor tíz perc csúszással, felcsendült az első dal. Kicsit lagymatagul indult a műsor, az első szám inkább volt balett, mint ír tánc, de hát nem lehet mindjárt az elején ellőni a puskaport, gondoltam. A következő dal is lírikus volt, és a lányok, még a sportcsarnok túlsó feléből is egyértelműen kivehetően, balettcipőben ropták. Mindeközben a színpad mögött lévő óriás monitoron a kilencvenes évek Amiga computer animációira emlékeztető giccses tájképek jelentek meg valószínűtlen vízesésekkel, csicsergő madárkákkal, tovaszálló pillangókkal sőt, békésen legelésző unikornissal. Ekkor már elkezdtem feszengeni a székben, és rémülten néztem körül, hogy ez a többieknek tetszik-e.

Végre megérkeztek a szteppcipős fickók is és elindult valami homályos tematika robotzsaru táncosokkal versus kockás hasú szépfiúkkal egy idétlen parókás, balett táncos lány kegyeiért, vagy talán a flitteres Lord of the Dance feliratú hasitasiért, én már nem is tudom.
Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem volt élvezhető produkció, tehetséges táncosokról beszélünk, de ez a vetített, elvont háttér előtti ugrálás közel sem volt olyan hangulatú, mint amikor két évtizede, az eredeti Riverdance csoport mosolygós lányai és vidám fiútáncosai színes ruhákban végig tolták a két órát teljes lendülettel, jellegzetes feszes tartással, és olyan egyszerre, hogy az embernek elállt a lélegzete.

A mai létszám sokkal kisebb, ezért időnként egy énekesnő vagy egy hegedűs duó állt be szusszanásnyi pihenőt biztosítva a többieknek. Bevallom, a szünet után volt, hogy elbóbiskoltam.
Ahogy közeledett a finálé, egyre inkább éledt bennem a felismerés, hogy Flatley papát itt ma nem fogom látni. Végül mégis megjelent a kivetítőn, és villantott egy szteppműsort felvételről, ami inkább volt Fred Astaire stílus, mint kelta néptánc, de hát végül is egy chicagói születésű táncosról beszélünk…
A műsorvégi ovációból arra következtettem, hogy a többiek utána olvastak mire vettek jegyet, és nem várták a híres táncost, vagy egyszerűen csak tetszett nekik az előadás és már megint egyedül maradtam a véleményemmel.

- o -

Tudom, hogy nem lehet az almát a körtével összehasonlítani, de muszáj szóvá tennem, hogy a múlt héten ugyanebben az arénában egy motoros trial versenyre látogattunk ki, ahol egy három órás élményt kaptunk fele ennyi pénzért, és ennek ellenére félig sem telt meg a sportcsarnok. Pedig ez inkább egy show műsor, mint sportélmény, olyannyira, hogy a feleségem is lelkesen tapsolt a bravúros mozdulatok láttán, miközben annyi köze van a motorokhoz, mint nekem a csipkeveréshez.
Ismét leszűrtem az örök tanulságot, nem vagyunk egyformák.

Parndorfot a magyarnak

Ha már felvállaltam a blog indításakor, hogy nem különbözöm az átlag magyar utazótól, azt sem rejthetem véka alá, hogy a hosszú hétvégét kihasználva, sok ezer honfitársammal együtt kiugrottunk Parndorfba shopingolni egy kevéskét. Ez még hagyján, de le is írom ide, ez már vér ciki, nem igaz? Mentségemre legyen szólva, nem terveztem, de aztán találtam néhány fikázni való terméket és akkor elhatároztam, hogy megosztom a népes olvasótáborommal. (Figyelsz anya?)
Mindjárt kezdeném a savazást saját magunkkal. Az milyen már, hogy március idusán a labancokhoz megyünk pénzt költeni, ahelyett, hogy itthon ünnepelnénk valamelyik menet élén. Na de ebbe most ne menjünk bele, mert nincs itthon vérnyomáscsökkentő tabletta.
Több mint egy éve, hogy nem jártunk az osztrák határ túloldalán lévő outlet centerben. A nagy európaiságban már teljesen megfeledkeztem a migráns veszedelemről, és ennek kapcsán, hogy a sógorék határellenőrzést vezettek be Hegyeshalomnál. A lassuló kocsisor végén hasított belém a felismerés, hogy csak jogsi van nálam, se személyi, se útlevél. Márpedig azt nem fogja elfogadni a közeg. Már éppen azon voltam, hogy visszafordulok, és kerülök egyet Pozsony felé, mert a szlovák-osztrák határon nincs ez a cirkusz, de láttam, hogy a rend éber őrei egy furgon rakterével vannak elfoglalva, a személyautók közben suhannak át, mint sunyi galamb a gatyán.

Nem lepődtem meg, hogy a bevásárlóközpont parkolója most is tele volt. A rendszámok nagy része persze magyar, mint a kilencvenes évek elején a Shoping City Süd-ben, annyi csak a fejlődés, hogy Dáciák és Wartburgok helyett most már vállalhatóbb autókkal parkolunk be a sok fullextrás bécsi merga és bömös közé. (Merthogy ők sem álltak meg, hogy bevárjanak minket.)
Azonnal szembetűnt a legnagyobb változás, hogy utolsó látogatásunk óta újabb épületeket húztak fel és még több világmárka képviselteti magát, hogy elkápráztasson minket csodálatosabbnál csodálatosabb ruhakölteményekkel.

Itt van például ez a Gucci remekmű. Nem kérem, ezt a női ruhát nem a moszkvai cigány tánckarnak a ruhatárában fotóztam, és az öltöny sem a berlini Love Parade kelléke (bár ki tudja). Ez a Guccio Gucci alapította világcég egyik túlfizetett sztár tervezőjének agyszüleménye. Ha ezt a kollekciót egy holland bálában találta volna a Háda beszerzője, undorral dobta volna félre a géprongyok közé.

Egy újabb remekmű a Humanic kirakatában. Bár, ha elfogadjuk Lázár nemistudommilyen miniszterünk bécsi helyzetjelentését, hogy az osztrák főváros utcáit ellepték a migráns hordák, és az újévi koncertek nercbundás dámái hanyat-homlok menekülnek, nehogy megerőszakolják őket a Kärntner strassén, nem is olyan meglepő ez az irányzat.
Na de, nézzünk valami sportosabbat! Az mégis csak közelebb áll az én ízlésvilágomhoz.

Óh! Ez a remekbe szabott Converse csuka most fillérekbe van, kár hogy nincs a méretemben.

Drágám? Egy ilyet szülinapodra? Rendkívül praktikus tornacipő, mert ha megizzadsz sportolás közben, mindjárt meg is tudod törölni vele a homlokodat. Jean-Claude Van Damme már vett is belőle egy párat.
Ez volt az a pont, amikor úgy döntöttem, inkább egy padon várom meg a feleségemet, amíg beszerzi a legszükségesebbeket húsvétra. 

A Lindt csoki finom, ezt nem is vitatja senki. De mégis csak egy csoki. És abból is csak egyetlen márka, még ha oly sok cikket gyárt is. Ki gondolná, hogy ebből fenn lehet tartani egy üzletet ilyen helyen, ahol nem gombokkal fizetnek a bérleti díjért. Még hogy fenntartani? Átköltöztek egy nagyobb üzletbe! Akkora volt a forgalom az előzőben, hogy nem fért be sok édesség rajongó.

Ezt persze látta a nápolyi mogul is, nem volt rest a nyakára nyitni egy újabb csoki boltot. Elképesztő, ha egy üzlet beindul, ha egy márkanév felfut, szinte bármit el lehet adni vele. És most nem a Gucciék polgárpukkasztó gönceire gondolok, hanem erre az egyszerű mogyorós nápolyira. Ki gondolta volna, hogy a Manner cég definiálhatatlan színű csomagolásából egyszer még jól eladható merchandise lesz.

Záró gondolatként had nosztalgiázzak egy kicsit! Az én korosztályomnak Ausztria olyan hely, mint zsidóknak a Kánaán. Itt mindig zöldebb volt a fű, finomabb a Fa szappan illata és az osztrák Persil jobban kiszedte a foltot. A Toblerone után ugyan fájt a fogam a beleragadt Kojak-nyalóka darabkáktól, de azért kitartóan majszoltam. És amit legjobban irigyeltem tőlük a nyolcvanas években, az a cigi automata. A Mariahilfer Strasse szinte minden sarkán állt belőlük egy, arra csábítva, hogy vegyél egy doboz Memphist vagy egy Milde Sortét.

A slozi előtt várakozva, újra átélhettem ezt az érzést. Bár nem dohányzom, külön köszönet az osztrák törvényhozóknak, hogy nem kellett az automata oldalára tüdőrákos fazonokat rajzolni, és visszakaphattam egy morzsát a fiatalságomból.

Torkig vagyok a csütörtökkel

De azért most hiányzik, hogy nem potyázhatunk féláron mindenféle menő helyeken, mindenféle finomságokat. A torkos csütörtök megszűntével viszont kezdetét vette a sokkal kevésbé fantáziadús „Országos Étterem Hét” elvevezésű program a DiningCity szervezésében.
Bár ez továbbra sem egy gasztro blog, azért véleményem nekem is van, és nem félek megosztani. Kezdeném azzal, hogy az Étterem Hét nem új, és látható a fejlődés, egyre több vendéglátó kapcsolódik a programhoz, de még mindig elég sok a középszerű hely. A torkos csütörtökben azt bírtam, hogy top éttermekben lehetett emberi áron falatozni legalább egyszer egy évben. Ha nem lett volna ilyen lehetőség, be nem tettem volna a lábamat olyan helyekre, ahol ott hagyom egy heti fizetésemet, hogy aztán éhesen távozzak. A fine dining fogalmát amúgy sem tudom magamévá tenni, ha éhes vagyok. Ha képzőművészeti alkotásra vágyom, elmegyek egy múzeumba. Viszont ha egy jót akarok kajálni, olyan helyet választok, ami hangulatos és az ételek finomak. Nem árt, ha a pincér nem bunkó, de nálam nem muszáj tolnia az unalmas kliséket a nagyobb jattért. Nem hátrány az sem, ha a tányéron nem csupán egy degusztációs adag töpörödik, mert nem kívánom végigenni a teljes étlapot ahhoz, hogy jóllakottan távozzak.

Ellenben az Étterem Hétben pont ez a csapda. Muszáj jóllakottan távoznom, akkor is, ha már alig bírom letuszkolni azt a desszertet. A kedvezmény ugyanis nem a korábbi 50%-os ár, hanem egy korrektül megállapított 3300,- forintos fix összeg, amiért egy háromfogásos menüt választhatok ki az étterem direkt erre a hétre összeállított menüsorából.
Így fordulhatott elő, hogy kedden a Remiz Kávéház és Étteremből úgy távoztam, mint akit csőbe húztak. Mert ha egyszer már leült az ember, ott mese nincs, a 3300-at (+ital, +savanyúság, +borravaló) szóval valójában 4-5 ezret simán otthagy, ami ugye már nem is annyira bomba ár, főleg egy ilyen középszerű helyért. Már az előételnél éreztem, hogy ezt még talán én is jobban megfőztem volna, aztán a főételnél derült ki egyértelműen, hogy a szakácsuk, akármelyikünk anyukája is lehetett volna. Az étel meg volt főzve, mondhatnám azt is, hogy nem volt baja, de nem az a kulináris élvezet, amire vágyik az ember, ha néhanapján ellátogat egy ilyen műintézménybe.
Ezek után erősen gondolkodtam, hogy lemondom a pénteki foglalásunkat az A38-as hajó éttermében, de végül a kíváncsiság győzött és bevállaltunk egy ottani vacsorát is. Bár nem igazán illik a Fikatours arculatába, de bemásolom az 5/5-ös értékelő szövegemet, hogy meglegyen a happy end.

- Melyik hajó? 28-as? - Á 38-as. - Az ahol zajonganak a fiatalok, és nem lehet normálisan megközelíteni a rakpartot? - Pontosan. - Hát jó. Nézzük meg, mit tud a szakács! Sok jóra nem számítok egy ilyen akciós héten. - A biztonság kedvéért csomagoltam egy kis rántott húsos zsömlét, nehogy éhen maradjunk. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Te ez tök hangulatos hely! - És nézd! Nyomtattak tányéralátétet külön erre az alkalomra, rajta van a menü. - Ez a pisztráng elég bizarrul hangzik előételnek, de irtó finom, és hozzá a provence-i zöldségropogós egyenesen csúcs. - Finom a csirkés-bazsalikomos mozzarella saláta még így is, hogy nem buffala. - Basszus, ez a mézes kacsamellcsík rengeteg. Kérsz a krokettemből? - Köszönöm nem. Örülök, ha legyűröm a tanyasi csirkecombomat a sok spenótos gnocchival, és akkor még ott lesz desszertnek az áfonyás créme brulée. - Én csak egy somlóit kértem a végére, de nem bántam meg. Olyan volt, mint a nagykönyvben, és külön szerencsém, hogy nem kellett mazsolákat pöckölnöm belőle. - Te, vajon miért kaptad ingyen a kávét a végén? - Szerintem mert a borodnál kifogásoltad, hogy a rozé nem elég sápadt. Állítólag ez a fajta sötétebb az átlagnál. Minden esetre, ha így van, jó hogy nem oktattak ki, sőt még ingyen kávét is hoztak. Úgy látom, itt komolyan veszik, hogy "a vendégnek mindig igaza van". - Akkor legközelebb is kritizálni fogom a borukat. - :D .

De hogy valami viccesebbel fejezzem be ezt a bejegyzést, elmesélem Kőhalmi Zoltán aznapi önálló estjének nyitó poénját a Dumaszínházban.
Neki az egyik kedvenc étele az ottani menüből a „magyaros tapas tál”, amin szalonna- és hagymakockák is vannak.
„Mondjuk a nagyapám is ezt ette Csongrádban, csak nem tudta, hogy ez tapas tál.”

Maszkabálban Velencében

Komoly várakozással feltöltve indultunk el Velencébe, hogy megtapasztaljuk miről is szól itt a híres-neves karnevál. A megközelítési stratégiánk az volt, hogy Mestrében megállunk egy ingyenes parkolóhelyen, és vonattal megyünk be a lagúnák városába. A helyszínre érkezve viszont szomorúan tapasztaltuk, hogy a pályaudvar közelében lévő Interspar parkolója fizetős. 60 cent egy órára nem olyan vészes, mint mondjuk egy lepukkant VIII. kerületi mellékutcában a 440,- Ft., de nálam ez elvi kérdés. Az én korosztályom nehezen viseli, hogy egy aszfaltozott útszéli placcért pénzt fizessen, amikor korábban azzal etettek, hogy azért drága a benzin, mert a benne lévő adóból építik nekünk az utakat. Akkor hogy is van ez? A mi pénzünkből épült úttestért fizessünk mi parkoló díjat? Értem én, hogy forgalomszabályzó szerepe van, meg hogy az ott lakók is meg tudjanak állni a házuk előtt, csakhogy ezt meg lehetne ám úgy is oldani, hogy parkoló házakat, mélygarázsokat és P+R parkolókat kell építeni, ahol aztán a szolgáltatásért jogosan lehet kérni ellenszolgáltatást. De persze sokkal egyszerűbb nulla beruházással, nulla szolgáltatással lehúzni az autósokat, hogy abból aztán eltartsanak egy jó nagy csősz szervezetet, aki behajtja a sarcot, és a végén alig megy valami a közösbe. 

Bocs a kitérőért, a végén csak sikerült leparkolnom egy mellékutcában és rövid séta után ott tolongtunk a pályaudvar délelőtti forgatagában. A vasúttársaság honlapja szerint 1,30 € egy jegy, ezért aztán kicsit meglepődtem, hogy 7,20-at kértek két retúrjegyért. Biztos van rá magyarázat, gondolom ez is úgy megy, mint a fapados repülőknél, hogy ha személyesen akarsz valamit intézni, az úgy drágább. Velencében aztán jött az újabb meglepi. A vaporettót üzemeltető társaság béna honlapja szerint, úgy értelmeztem, hogy egy vonaljegy 1,50 €, viszont a pénztárnál kiderült, hogy 7,50 € akkor is, ha csak egy megállót megyünk. Kár volt előre (félre)tájékozódnom, mert így sikerült ezen is felhúzni magam. Na mindegy, lényeg, hogy a harmadik vízibuszra sikerült felférnünk, merthogy ugyanolyan tömeg van, mint a nyári főszezonban.

A Szent Márk térre érve kirajzolódott egy szembetűnő különbség, hogy a téli viselet mennyivel sötétebb. Télikabátban a fekete szín dominált, szemben a nyári színes ruha kavalkáddal. Amúgy nem volt nagyon hideg, 6-7 fokot mutatott a hőmérő, úgyhogy én csak egy vastag pulcsit viseltem. Ezt egy kissé kopott farmerrel egészítettem ki, és mivel síelésből jöttünk, egy téli bakanccsal tettem kompletté a szettemet. A feleségem is az alkalomhoz öltözött a sídzseki – farmer kombóval, ami azt jelenti, hogy mi magyar turistának öltöztünk be a jelmezes felvonuláshoz. Elismerem, hogy ennél némileg érdekesebb látványt nyújtottak a XVIII. századi bárónak és baronesse-nek öltözött párok, akik meglepően kevesen voltak. Nem tudom, mire számítottam, de a tömegből alig, alig tűnt fel egy jelmezes alak. Volt köztük egyszerűen csak régies viseletbe bújt farsangoló, de láttunk egészen extrém jelmezeket is.

Feltűnt, hogy inkább az idősebb korosztály élte ki exhibicionista hajlamait a mai napon, de bizonyára fiatalok is gyakran húznak magukra különböző maszkarákat. A legszánalmasabbak viszont azok a turisták, akik megveszik a 10 eurós kínai maszkot és az öteurós, egyszer használatos műselyem leplet és így vetik be magukat a tömegbe. A maszkárus piacot teljesen az indiaiak uralják olcsó álarcaikkal, de még tartja magát néhány velencei kézműves fennen hirdetve a kirakatában, hogy „Made in Italy”.

Még mindig a Szent Márk téren vagyunk, de mivel az épített színpadon semmilyen érdemleges esemény nem folyik, meglátogattuk a bazilikát. Szerencsére nem kellett sokáig sorban állni, merthogy egyébként a bejáratnál elhajtottak a retikülnél nagyobb táskánkkal. Viszont, ami teljesen korrekt, hogy egy közeli mellékutcában üzemeltetnek egy ingyenes csomagmegőrzőt. Ez több mint furcsa, ugyanis valami érthetetlen okból a bazilika is ingyenes, ami nem jellemző a híres olasz templomokra. Csak az oltár mögötti részbe bejutáshoz kellett fizetnünk 2 eurót, hogy megnézzük a Pala d’Doro-t. Aki nem gerjed a színarany szentképekből összeállított és drágakövekkel giccsesé alacsonyított táblára, megspórolhatja ezt a bélást. Potom 5 euróért viszont felmehetünk az erkélyre, ahonnan beláthatjuk az egész teret.

Mi e helyett inkább a sétát választottuk, gondosan elkerülve a turisták által látogatott zsúfolt főútvonalakat. Velence újabb és újabb meglepetéseket tud okozni, ha hagyjuk, hogy eltévedjünk. Menjünk be elhagyatottnak tűnő sikátorba és olyan kis belső tereket, érdekes házakat, romantikus tetőkerteket fogunk felfedezni, amire nem is gondoltunk volna. Aztán végül minden út a Rialto hídhoz vezet, ahol újból feltűnnek a jelmezes figurák és az őket fényképező embergyűrű. A magamutogató helyiek kitartóan állják a rohamot, pózolnak a kameráknak és viselik a szelfire éhes csajszik folyamatos zaklatását. A híd lábánál egy „hot vine” feliratra lettünk figyelmesek és ez hívó szónak bizonyult, nem bírtunk ellenállni a kísértésnek. Milyen jól jött volna ez a hét elején a sípálya mellett, de ott csak Aperol Spritz-et árultak a mínusz öt fokban. A kávéház melegéből, ablakon át kémlelni a forgatagot jóval komfortosabb, főleg hogy a forralt boruk is kiváló volt.

Négy óra körül elkezdett szemerkélni az eső, és már amúgy is elegünk volt a „mulatságból” ezért a pályaudvar felé vettük az irányt. Bizonyára nem pénteken kellett volna jönnünk, vagy csak rosszkor voltunk rossz helyen, de maga a karnevál elég nagy csalódás volt. Sokkal több jelmezest és programot vártam volna. Tudom, hogy ez itt nem Rio, de ahhoz képest, hogy egy lapon emlegetik a Szamba Drom látványosságával, ez a mutatvány nem áll arányban a világhírnevével. Velence azért továbbra is a szívem csücske marad, elhatároztuk, hogy egyszer majd úgy jövünk vissza, hogy elkerüljük mind a nyári csúcsidőt, mind a karneváli és ünnepi időszakokat.

Cortina d'Ampezzo

Én nem tudom miért választottam hobbinak a síelést, mikor tériszonyom van és a térdem sem bírja sokáig, minden esetre régi vágyam volt, hogy Cortina d'Ampezzo-ba utazzam, és végig csússzak az 1956-os téli olimpia pályáin, (legalábbis amin le merek jönni).
Ausztrián keresztül mentünk a Dolomitokban lévő síparadicsomba, annak ellenére, hogy a GoogleMap Szlovéniát preferálta. Azon egyszerű okból, mert az a néhány kilométer és fél óra előny nem éri meg a drága olasz autópálya díjakat, nem is beszélve arról, hogy mivel nyolc napra indultunk, az egyhetes szlovén matrica nem is lett volna elég. Így vettem háromezerért egy 10 napos osztrák autópálya matricát és a jó öreg A2-es autópálya felé indultunk el. Ezt az utat jól ismertem a régi szép időkből, amikor csak erre lehetett megközelíteni Olaszországot. Most csak annyival volt jobb a helyzet, hogy már nem egy Zsiguli kormányába kapaszkodva kellett végignéznem, hogy húznak el mellettem a sógorok csili-vili autókkal. Viszont, ami úgy látszik állandó, hogy most is hosszú kilométerek vannak lezárva építkezés okán, de munkálatoknak semmi nyoma nem látszik.
Sosem értettem, miért kell egy tíz kilométeres szakaszt lezárni, mikor a munka egyszerre csak pár száz méteren folyik. Ha folyik, mert most éppen szombat van, esik a hó és ebből kifolyólag egy teremtett lelket nem lehet látni a munkagépek környékén, de isten igazából azt sem véltem felfedezni, hogy ha dolgoznának, mi a munkavégzés tárgya.

Lienz-en áthaladva, a nap lebukott a magas sziklaormok mögé, ekkor kezdtem sajnálni, hogy miért nem indultunk el hajnalban, mert sötétben és hóesésben nem olyan jó móka az autózás, kivált ismeretlen tájakon. Viszont ahogy átértünk a hegy túloldalára, olasz oldalon már felhőtlen volt az égbolt, így volt esély, hogy világosban érjük el a szálláshelyet.
Itt kell megjegyeznem, hogy a határon egyetlen osztrák rendőrt nem láttunk, pedig az olaszoknál sok ezer menekült dekkol, várva a jobb sorsot, míg a magyar határon vegzált bennünket az osztrák, hogy igazoljuk magunkat, miközben nálunk egy migráns sincs állítólag. Most a letelepedési kötvényes, gazdag migráncsról nem beszélünk. (Meg különben sem beszélünk ilyesmikről, és akkor nincs is.)
Jägerhaus panziót a város szélén, egy domboldalra építették, ahonnan kilátás nyílik a környező hegyekre. Nyáron gyönyörű lehet, de így télen is hangulatos a részben rönkfákból épített, és belül szinte mindenhol antik fával burkolt épület. Ez egy „agriturismo” panzió, ami annyit tesz, hogy büdös van a közeli tehénistálló miatt. Viszont a szobák szépek és kényelmesek, úgyhogy megbocsájtottuk az étteremből kiáramló égett olajszaggal keveredett tehéntrágya illatkompozíciót, miközben cuccoltunk be az autóból.
Este a tévében megnéztük hány embert temetett el aznap a lavina nem is olyan messze innen, aztán álomba szenderedtünk.

Vasárnap reggel felmentünk egy, a pályarendszer felénél lévő parkolóba, ahonnan majd becsúszunk a jegypénztárakhoz. Azt viszont kifelejtettem a számításból, hogy az olimpiai lesiklópálya szakadéknak tűnik, így két év kihagyás után. Végül sikerült lejutnunk, de a stílusomat leginkább egy szaró galambéhoz tudnám hasonlítani. A jegy 54 euró egy napra, ami nem kevés, viszont annál inkább sok. De hát mit tegyen az ember, ha ilyen puccos hobbit választott? Leszurkoltuk a 108 eurót és már ülhettünk is be a négyes felvonóba, ahová egy tíz emberből álló sor próbált odafurakodni. A bambinókat itt sem nevelték meg a szüleik, embert és síléceket nem kímélve tolakodnak előre.
A nap gyönyörűen sütött, nem volt túl hideg, a pályát még nem túrták össze a snowbordosok, nem tudok mibe belekötni, csak a pálya közepén lepihenő sporttársakba, akiket kedvem lett volna legázolni, ha az nem lenne nekem is fájdalmas.

Egy óra körül leültünk egy hütte előtti sörpadra pihenni egy kicsit és inni valami meleget, de a kevés üzleti érzékkel megáldott kocsmáros még egy vacak teát sem árult, forralt borról már nem is beszélve. Vettünk egy falatnyi sült krumplit 4 euróért és innivalónak elővettük a hátizsákból a hazait.
A félórás lazulás után viszont úgy lemerevedtem, hogy alig tudtam normálisan lecsúszni a völgybe és ebben az sem segített, hogy közben elment a napsütés, alig láttam a közben egyre nagyobbra duzzadó buckákat. A harmadik lecsúszás után feladtam, mert éreztem, hogy ezt nem kell erőltetni. Ilyenkor jön a sérülés, amikor a magyar, hogy minél többet kapjon az 54 eurójáért, zárásig erőlteti a csúszkálást, nehogy má őrajta gazdagodjon meg a digó. A parkoló felé sétálva éppen arról beszélgettünk a nejemmel, hogy nem láttuk a milánói aranyifjakat, akiről a Wikipédia szerkesztője beszélt Cortina d'Ampezzo kapcsán, amikor a havas úton elsuhant egy Ferrari majd egy Lamborghini. Nem mindennapi volt ezeket az autócsodákat atom retkesen látni.
Ma nem vacsizunk a fogyó jegyében, csak egy bögrés levest toltunk, hogy mégis csak legyen bennünk valami meleg, aztán viszonylag korán ágyba bújtunk és onnan néztük az olaszok kedvenc TV shop csatornáját, ahol két butikos asszonyság próbált eladni valami ízléstelen dzsörzénadrágot. Egy betelefonáló a fülünk hallatára érdeklődött, hogy nincs-e esetleg még borzalmasabb színben a ruhadarab. Komolyan mondom, még így, hogy nem értjük az olaszt, is viccesebb volt, mit Gyurcsók a Budapest tévében.

Kedd reggel is sütött a nap, ami azért volt meglepetés, mert az előrejelzések havazást jósoltak. Ma csak félnapos jegyet vettünk, (42,-€) mert a tegnapi nap tapasztalatai alapján, délutánra csúnyán feltúrják a pályát, és ha tényleg megjön a hó, akkor biztos, hogy nem maradunk délutánra. De a hó nem jött hál'istennek, ezért kitaláltuk, hogy a kabinos felvonóval (magyarul: lanovka) felmegyünk a 2470 méteres Ra Valles csúcsra, kattintani egy-két jó fotót. Anyagilag ez nem volt a legjobb döntés, mert ha egész napos síbérletünk lett volna, azzal simán felengednek ide is, így viszont meg kellett vennünk a 25,- eurós retúrjegyet, merthogy ide már sílécek nélkül mentünk fel, látva a fekete pályák dőlésszögét.

Megérte, a látvány pazar, és ki tudja, hogy lesz-e még ilyen szép idő, amíg itt leszünk. Fent amúgy 13 fokkal volt hidegebb, mint a völgyben, ezért hamar a büfében kötöttünk ki, ahol nagy meglepetésünkre nem volt drágább a kaja, mint az alsó pályák melletti kis kócerájban. Egyébként vannak fent kék és piros pályák is, de a rideg sziklák tövében, a felhők között kevésbé barátságos a síelés, legalábbis nekünk. Nem úgy az orosz cicababának, akit már tegnap kiszúrtunk a lenti pályák egyikén, mert hófehér, testhez tapadó síruhájában, fehér szőrmegallérral elég feltűnő jelenség volt. Akkor még egy síoktató mögött csúszkált, ezért is volt furcsa, hogy feljött ide, ahova inkább már csak a profik merészkednek. Egyedül volt a drága, ami okot adott a találgatásra. Feleségem szerint egy orosz oligarcha ifjú felesége és amíg atyuska odalent intézi az oligarchák fontos teendőit, (úgy mint piszkos pénzek pártkasszába csúsztatása) addig gyévuska itt múlatja az időt. Na jó, de ha ilyen menő, hogy nem félt ide feljönni, akkor minek kellett neki tegnap oktató, kérdem én? Valószínű, hogy férjuram tukmálta rá Robertót, nehogy valami baja essék a drága szerkónak, de később feltűnt neki, hogy amikor a síoktató napbarnított arca mosolyra nyílik, vakító fehér fogaiból több van, mint az átlagos férfinépnek, és beijedt, hogy lesiklás helyett besiklás lesz a vége a dolognak.
Este még tettünk egy sétát a városban, elszörnyülködtünk a kirakatban látható ruhák és szőrmék árain, aztán visszatértünk a jó meleg szobánkba.

Kedden, csakhogy legyen mit írni a blogba, tettünk egy autós túrát a Dolomitokban. Aki azt állítja, hogy biztos az izomláz és a sajgó térdek miatt iktattunk be egy pihenőnapot, annak innen üzenem, hogy ez egy szemen szedett igazság.
Első állomásunk Bruneck (Brunico) városa, ahol a fő látnivaló egy középkori vár, hangulatos ódon utcácskákkal, ami most múzeumként üzemel. Úgy időzítettük az indulást, hogy tízre érjünk oda, előtte biztos nem lesz nyitva. A vár mögött van egy parkoló, ahol befizettünk egy órát, majd felcaplattunk a kapuhoz, ahol kiderült, csak délben nyitnak. Már ezt furcsálltam, de ahogy olvasom tovább a tájékoztató táblát, kedden egyáltalán nincsenek nyitva. Egy múzeum? Milyen hülyeség ez már megint? A világon mindenhol hétfőn van múzeumi szünnap, ha egyáltalán van. Körbe sétáltuk a várfalat kívülről, de ez inkább csak pótcselekvés, élvezeti értéke nulla. Behajtottunk a városba, hogy legalább a parkolójegyünket lelakjuk, de kiderült, hogy különböző zónák vannak és a mi jegyünk itt szert sem ér.

Bruneck óvárosának főutcája egyébként fél óra alatt bejárható és akkor abban már benne van a két útba eső templom meglátogatása is.
Innen 37 kilométerre fekszik a valamivel nagyobb Bressanone. (Ahol már Liedl is van) Itt felkerestük a 992-ben épített katedrálist, ami nyilvánvalóan nem az eredeti, de ettől még jól néz ki, főleg a mellette lévő kerengő.
Az útikönyvünk azt írta Dél-Tirolról, hogy bár sokáig volt az Osztrák-Magyar Monarchia része, nem sikerült elnémetesíteni az itt lakókat. Ehhez képest itt németül beszélnek az utcán, és wiedersehen-nel köszönnek el a boltban. Kivéve azt a meglepően sok tájidegen négert, akik az utcán őgyelegnek, dideregve a februári mínuszokban.

Ortisei innen 30 kilométerre fent a hegyekben van, és megint csak a könyv szerint, fafaragó mestereiről híres. Valójában egy ugyanolyan síközpont, mint amilyenből errefelé rengeteg van, a faragványokból keveset láttunk az üzletekben. Itt is bementünk a templomba, mert állítólag sok a helyi mesterek által készített faszobor, de csak annyi Szent Antal és Szűz Mária szobrot láttunk, mint amennyit bármelyik templomban lehet. Feltűnt viszont, hogy milyen nagy ez a két oldalszárnnyal is rendelkező dóm egy 4500 lelket számláló településnek.
Ennél kisebb, de annál felkapottabb hely Canazei, ahol se szeri, se száma a felvonóknak, ember legyen a talpán, aki kiigazodik a temérdek sípálya között.
Még átkeltünk két hágón, ahol már erősen drukkolni kellett, hogy megússzuk hólánc nélkül a többméteres torlaszok között, de végül szerencsésen zártuk a 200 kilométeres túrát, és tértünk vissza szálláshelyünkre.

A szerda és csütörtök síeléssel telt el, amiről most nem szeretnék bővebben értekezni tekintve, hogy nem történ semmi említésre méltó. Hacsak az nem, hogy utolsó nap átmerészkedtünk egy másik pályára, amiről azt hittük eddig, hogy nincs visszacsúszási lehetőség, de miközben a térképet böngésztük, egy ötvenes olasz úr odasiklott mellénk és felajánlotta segítségét. Megnyugtatott, hogy ha átcsúszunk a domb másik oldalára, simán vissza tudunk ide jönni, így a parkolónkhoz sem kell gyalogolnunk. Nos, ha valaki ezt a bejegyzést olvasva készül ide síelni, és atom széles, jól ápolt, változatos lankákat akar, elenyésző ember mennyiséggel, akkor a 14-es felvonó környékére menjen. Olyan kevesen síeltek itt, hogy még délben is voltak részei a pályának, ahol a ratrak bordái látszottak a hóban. A lifthez nem hogy sorba állni nem kellett, de még az előttünk lévő székekben sem ült senki. Legyünk pozitívak: legalább az utolsó napra megtaláltuk a tutit.

Péntek reggel korán elbúcsúztunk a hegyektől (és egy csomó eurótól a szállásért) majd elindultunk Velence irányába, ahol éppen karneváloznak a taljánok. Erről bővebben itt olvashatsz.

Advent(ure) a Hargitán

...avagy, hóból is megárt a sok.

Régi vágyam vált valóra a hétvégén, motoros szánnal járni a téli tájat, juhéj! Nem is olyan komplikált az egész, vannak erre szakosodott vállalkozások, ráadásul nem is kell Lappföldig utaznunk, elég csak ide a szomszédos Erdélybe.
A Rhino Tours motoros klub már harmadik éve szervez utakat Gyergyószentmiklós mellé, a Bucsin-tetőre, ahol egy helyi vállalkozás felkészült túravezetőkkel és márkás motoros szánokkal várja a téli kalandra szomjazókat.

Csütörtök reggel vágtunk neki a hétszáz kilométeres távnak, kábé ennyire van Gyergyó. A román utak nem sokat változtak tavaly óta, a közlekedési morálról nem is beszélve. Az, hogy beláthatatlan kanyarban kimennek előzni, már szinte alap, de most egy nyerges vontató tette ugyanezt, ez új. Újra és újra meglepődöm, hogy a román útdíj szabadáras. A határon az egyik bódéban 1500 forintért árulták a virtuális matricát, de ha van türelmünk az első kútnál olcsóbban is megvehetjük. A Királyhágón át Kolozsvár felé mentünk, ez már egy jól bevált útvonal, bár sokak szerint megéri Arad felé kerülni, a több autópálya miatt.
Bánffyhunyad palotái tovább gyarapodtak, még csicsásabb és még lakatlanabb giccstömböket emeltek az egyes főút mentén. Szovátára már sötétben érkeztünk, és ami elkeserítő volt, hogy havat csak foltokban lehetett látni. Gyergyón viszont már sokkal biztatóbb volt a helyzet, itt már havas volt a panzió parkolója. Nem csoda, hiszen Románia egyik leghidegebb éghajlatú városa, évente átlagosan több mint 160 fagyos nappal.

A Rubin panzió rönkfából ácsolt főépületében már gyülekeztek a motoros arcok, nagyjából húszan érkeztünk erre a turnusra. Szépen megterített asztalnál folyt az ismerkedés és persze a folyadék utánpótlás. Rendeltem egy Csiki sört, aztán a semlegességemet hangsúlyozandó, kénytelen voltam mindjárt egy üveg Chiuk sört is kikérni Heineken bácsi választékából. A kaja rántott hús volt tepsis burgonyával, azzal nem lehet mellé lőni. A somlói viszont hagyott némi kívánni valót maga után, és akkor nagyon udvarias voltam. Vacsora után rövid ismerkedés, aminek a lényege, hogy mindenki mond pár szót magáról, majd felsorolja az előtte szólók keresztneveit. Miután a nevek így többször is elhangoznak, mire körbeér a bemutatkozás, már mindenki megjegyezte a többiek nevét.
A szobánk viszont nem a főépületben volt, hanem egy kis faházban a parkoló túloldalán. A bungaló nem lett volna rossz, de az volt. Gyakorlatilag egy ajtó sem záródott rendesen. A bejáratit végül sikerült egy emelő mozdulattal és egy jól irányzott rúgással betenni, de a fürdő és egyben WC ajtón maradt az öt centis rés. A vetemedés olyan mértékű volt, hogy ott már csak a fűrész segít. Nyugodtan mondhatom, hogy építészetileg egy állatorvosi lóhoz volt hasonló. Itt szinte mindent elrontottak, amit lehetett. Igazi Mekk Elek munka. Sehol egy párhuzamos vagy merőleges. A vízcsap fordítva bekötve, és sorolhatnám. Na persze érthető, a szakemberek, már vagy Magyarországon, vagy Spanyolországban űzik az ipart. Aki itt maradt, ennyit tud. A hálóban két méteres magasságban, a falra szerelt lapos TV egész modernnek tűnik, csak mikor lefekszünk az ágyba, akkor derül ki, hogy az elavult TFT monitor ebből a szögből már nem látható. Nem mintha lett volna kedvünk nyolc óra utazás és a kiadós vacsora után még tévézgetni.

Péntekre virradóra további 20 centi hó hullott, ennek nagyon örültem. Mint később kiderült, nem kellett volna. Mély hóban ugyanis nehezebb a szánkázás. És tényleg. Csak gondoljunk bele! Egy hagyományos faszánkón sem tudnák lecsúszni a domboldalon a szűz hóban.
Autókba ültünk, mert a panziótól négy kilométerre volt a bázis. Anna és Vili több mint egy évtizede foglalkozik motoros szánokkal. Kezdetben csak árulták és bérbe adták a gépeket, de egy jó ideje már a túrák szervezése lett a fő profil. Nem számoltam, hogy hányféle, fajta szán parkolt mindenfelé, de az biztos, hogy mindenki talál ízlésének valót. Én felkészülve mentem és tudtam, hogy mindenképpen négyütemű, önindítós gépet akarok, annál is inkább, mert ketten fogunk rajta utazni, kell a lóerő. Első pillantásra böszme nagynak tűnik a járgány, aztán ahogy felültem a nyeregbe, már egy kényelmes Harley érzés fogott el. Ezzel azt hiszem vége is van a hasonlóság a motorbiciklikhez. Tudod milyen egy quadot vezetni? Na, ez nem olyan. Itt a kormányt nem olyan könnyű rángatni, a kanyarodást a testsúlyunk ide-oda mozgatásával lehet segíteni. Mély hóban pedig még a süllyedésre is kell gondolni, tehát hiába akarunk jobbra kanyarodni, ha merül el a jobb eleje, akkor bizony ki kell állni a baloldali küszöbre, ha nem akarunk borulni. Ez így elsőre bonyolultnak tűnik, de azért nem az. Mindjárt az indulásnál mutatnak pár fogást, aztán a saját bőrünkön is hamar megtapasztaljuk, hogy kell vezetni a gépet. Nekem például azt volt nehéz megszokni, hogy ne nyomjam a gázt, mint süket a csengőt. Van egy olyan mondás, hogy a terepjárós legjobb barátja a lendület. Ezt itt nyugodtan elfelejthetjük. Itt a legfontosabb, hogy ne menjünk le a nyomvonalról. Akár meg is állhatunk a hajtűkanyarban vagy a meredek fal előtt, álló helyzetből is veszi az akadályokat a hernyótalpnak köszönhetően.  Egyszer volt, hogy egy éles kanyarban nem lassítottam le eléggé és a bal első talp lefutott a nyomvonalról és elmerült a mély hóban. Ennek az lett a következménye, hogy egy jót borultunk. Elröhögtük a dolgot, mert a puha hóba esés nem fájdalmas, de ha nincs ott egy segítő ember, lehet, hogy még most is ott várjuk az olvadást.

Csodálatos erdei utakon és csapásokon haladtunk előre. A Bucsin-tetőre felérve az volt a terv, hogy egy nagy tisztáson mindenki szabadon próbálgathatja a motor- és a saját korlátait, de olyan köd volt, hogy az orrunkig nem láttunk. A fenyvesbe beérve a látótávolság lényegesen javult, a tíz szánból álló konvojunk egyre rutinosabban szlalomozott a fák között. Délutánra már csak egyszer-kétszer kellett megállnunk, mert valaki borult.
Három óra körül értünk a Bujdosó vendéglőhöz, ahol az ebédet elfogyaszthattuk. Itt úgy érzem, volt egy kis logisztikai baki, mert a szervezők ott kezdték el felkockázni a szalonnát, szeletelni a hideg kolbászt és a fagyott juhsajtot (ami állagra közelebb volt a túróhoz). Értem én, hogy székely romantika meg minden, de egy reggel összedobott szendvics sokkal praktikusabb lett volna. Viszont a forralt bor és a tea jól esett, köszönjük. Egyébként az étteremnek csúfolt vendéglátóipari egység inkább hasonlított egy kocsmára, de annak hangulatos. Még kitömött őzike is volt bent, közvetlenül a HACCP oklevél alatt. Juli néni a csapos, enyhén nagyot hall, de valamilyen érthetetlen oknál fogva, nem emeli a füléhez a telefonkagylót, inkább fél méterről ordít bele ízes székely kiejtéssel, hogy nem hall semmit. Viszont az egyik vendéget, akinek motoros kendő volt a fején, azonnal kiosztja, hogy már ne is haragudjon, de magyar ember nem ül az asztalhoz sapkában.

Újult erővel vágtunk neki a második etapnak, a gond csak az volt, hogy erősen havazott és folyton bepárásodott a szemüvegem. Ha meg levettem, szabályosan csípte a szememet a belecsapódó hópehely. És ha ez még nem lenne elég, kezdett besötétedni. Ilyen kondíciók mellett zajlott a hazaút egészen a panziónkig, merthogy addigra már annyi hó volt a völgyben is, hogy gond nélkül rá lehetett menni a szánnal. Amúgy volt, hogy letakarított úttesten, vagy éppen patakmedren keresztül kellett átkelnünk, de bírták a gépek.
A GPS-em szerint 53 kilométert tettünk meg ma, és a kint töltött hét órából, mindössze három volt a tiszta menetidő. Fura, nem is gondoltam volna, hogy ennyit töltöttünk ácsorgással. Az átlagsebesség 22 km/h, a maximum 49 km/h.

A szombat lényegesen lazábban indult, bár volt egy kis izomlázunk. A gép most már jó ismerősként várt minket és az időjárás is a szebbik arcát mutatta. Mire felértünk a hegyre, a nap is kisütött. Igaz, az éjjel újabb hóréteg rakódott le, ráadásul teljesen új részekre is elmotoroztunk, nem jelentett gondot a kormányzás. Annál is inkább, mert mára kitapasztaltuk mennyivel egyszerűbb a sor végén haladni. Elől a profi vezetőnk nyitja meg az utat az érintetlen hópaplanon, majd a többiek a nyomában. Mire mi odaérünk egy pontra, már szinte leratrakolt pályán csusszanhatunk. Nem is estünk egyszer sem sőt, amikor az egyik domboldalon borulás közeli helyzetbe sodródtunk, a szűz hó felé kormányozva a szánt védtem ki a meredek helyzetet. Aztán a mély hóból is sikerült kievickélnem a szánnal, csak leutánoztam, amit egy HVCS –től (helyi vagány csávó) láttam, és mindig a hegy felőli küszöbre állva, full gázzal sikerült visszatérnem az útra. Olyan büszke voltam magamra, hogy gondoltam, még két hétvége, és oktathatnám is az eszköz használatát. Végül aztán nem vártam két hétig, egy napsütötte tisztáson átengedtem a feleségemnek a kormányt. Itt kaptunk fél óra szabad foglalkozást és mindenki freestyle, elkezdte csapatni a járgányt körbe a réten. Az én drágám is jól teljesített, egyszer sem akadt el, sőt a harmadik kör után már úgy ment, mint a legnagyobbak.

Ma ebédre ugyanaz volt a menü: kolbász, szalonna, juhsajt, de most elmaradt a forralt bor és a változatosság kedvéért kint a fagyban állva fogyasztottuk el a hideg falatokat. A legnagyobb gond mégsem ez volt, hanem a lányoknak megoldani pisilés problematikáját. A bokrokon nem volt levél, tehát sokkal beljebb kellett menni az erdőbe egy intim zugért. Ez nem könnyű, ha minden lépésnél fél métert merülsz a hóba. Aztán meg ott van az a sok gönc, nem részletezném. Aki próbált már mínusz öt fokban, kantáros síszerkóban, guggolva megszabadulni a sárgától, tudja miről beszélek. Ilyenkor jogos félelem az is, hogy előkerül egy barna mackó, ami közvetlen és metaforikus értelemben sem jó dolog. Amíg a szánokkal rójuk a tájat, olyan zajt csapunk, hogy esély nincs vadakkal találkozni, de miközben az ember szép csöndben, félre vonulva, teszi a dolgát, bizony nincs kizárva, hogy meglepi valami.

Végül is túlestünk az ebédszünet viszontagságain és meglátogattunk egy közeli faszénégetőt, legalábbis annak hűlt helyét. Ugyanis két éve nagyon megszigorították a fakivágás lehetőségét Romániában. Ez nemcsak a fatolvajoknak tett be, hanem a faszénégetőknek is, bár lehet, hogy sok esetben a kettő ugyanaz volt. Ma, ha egy faszállító járművet leállítanak a főúton, és nincs a szállítólevele mellé csatolva a kivágási engedély, nemcsak a fát, de még a teherautót is elkobozzák. A parázsló faszén helyett viszont a naplementében tudtunk gyönyörködni, hála a szép tiszta időnek.
Csodás nap volt, kellemesen elfáradtunk, jól esett a zuhany a szálláson és utána a búcsúvacsora. 

Zimbabwe, Viktória-vízesés

Az overland utazás első tizennégy napját itt olvasatod el.

16. nap: Victoria Falls

Kéthetes izgalmas utazásunk záróakkordja és egyben fénypontja a világ legszélesebb (1708 m) zuhatagja, a Viktória-vízesés. Az ugyanilyen nevű városkába hamar megérkeztünk, a határátkelést 45 perc alatt abszolváltuk. Első utunk a Shearwater nevű irodába vezetett, ahol árulják a környék összes adrenalin emelő fakultációját. A névválasztás (shearwater=vészmadár) nem túl szerencsés egy olyan cégnek, aki bungee jumping-ra és rafting túrára invitálja az idelátogatót. Shearwaterék a legnagyobb ilyen jellegű vállalkozás a településen és mint ilyen, jól ki is használja az erőfölényét. Mit mondjak, nincs olcsóság.

Mindjárt ott van maga a vízesés. 30 dollárt kérnek el, hogy átengedjenek a kerítésen, ami körbekeríti az egész területet, ahonnan látszik is valami. Van egy kis széthajtható szórólap, amin egy térkép jelzi, merre lehet menni a kerítésen belül, azt plusz 1 dollárért mérik, de teljesen felesleges venni, mert csak egy út van, párhuzamosan a vízesés peremével és a kilátópontok jól ki vannak táblázva. Aztán ahogy beléptél, 3 dolcsit kérnek egy esőpelerinért, amire szintén nincs szükséged, mert maga a zuhatag a Zambiai oldalon van, Zimbabwébe már nem jön át annyi pára, ami indokolná a védőfelszerelést. 

Itt jegyzem meg, hogy végig amerikai dollárról beszélünk, mert nincs más pénz ebben az országban. Valaha volt, de Mugabe bácsi olyan ügyesen kormányozta a gazdaságot, hogy a hiperinflációjuk leszorította a Guinness rekorder pengőnket a csúcsról. Ma már csak szuvenírként árulják utcai árusok a 2008-as 100.000.000.000.000 zimbabwei dolláros bankókat.

Na de vissza a vízeséshez! Gyakorlatilag egy két kilométer hosszú, kb. száz méter széles kanyonról beszélünk, ahol északról, Zambia felől másodpercenként közel 15 000 m3 víz zúdul le a százméteres mélységbe. Esős évszakban, ami elvileg novemberben kezdődik, de idén csúszott egy kicsit, szóval most a vízesés fele „zárva” volt és a sziklafal keleti részein csak csordogált lefele a Zambézi vize. Na persze így is van min eltátani a szánkat, és van előnye is a száraz évszaknak, nevezetesen, hogy ilyenkor a bátrabbak megmártózhatnak az ördög medencéjében (Devil’s Pool), ami közvetlenül a vízesés pereménél egy mélyedés. Itt biztonságban készíthetünk olyan fotókat, hogy fürdőzünk a szakadék peremén, majd a halált megvető bátorságunkat ábrázoló képeket aztán megoszthatjuk a Facebook-on. 

Lássuk csak, mennyibe kerül egy ilyen fotó? Természetesen egyedül nem szédülhetünk a Zambézi közepére, ezt csak vezetett túrán tehetjük meg, amit összekötnek egy ebéddel is, hogy ne érezzük soknak a 100 dolláros belépődíjat. Ehhez jön még a vízumdíj, amit a zambiai határon válthatunk, és persze kétszeri belépéses vízumot kell kérni Zimbabwébe is, ami újabb költség. Így összesen 60.000,- Ft. a szórakozás ára tokkal, vonóval. Ha mondjuk a pároddal mész, akkor ez megduplázódik, de valójában továbbra is csak 1 fotóval tudtok hencegni. Mi úgy gondoltuk, hogy ezt a 120.000,- ezer forintos fotót inkább elengedjük.

Van bent a park bejáratánál egy nyitott étterem, ahol meglepően gusztán adjusztált és valóban ízletes kajákat adnak. Kipróbáltam a krokodilfarokkal töltött tortilla tekercset, egész jó. De nem ez a lényeg, hanem miközben falatoztunk békésen, elsétált az asztalunk mellett egy varacskos disznó pár. A következő korty sört a zimbabwei NÉBIH egészségére ajánlottam.

17. nap: Victoria Falls (mint település)

Akárcsak a kanadai testvérénél, itt is a zuhatagról nevezték el a közelben található várost. Victoria Falls Zimbabwe északnyugati csücskében van, 700 kilométerre a fővárostól, tehát ide a puccs és Mugabe diktátor lemondásának hatásai lassan gyűrűznek be, de azért mégis csak volt bennünk egy kis félsz, milyen hatást vált ki a helyiekből a változás szele. Nos, konkrétan itt senkin nem látszott, hogy milyen rendszer van, tegnap is a turisták vegzálása volt a fő program és ma sincs másként. Fehér ember nem tudja megúszni, hogy ne követné őt mindenhova legalább két árus, aki valamilyen faragványt próbál rásózni. A város nem nagy, a szállodánktól minden elérhető volt gyalog.

Elsétáltunk az 1905-ben épült hídig, amit igen fantáziadúsan Victoria Falls hídnak kereszteltek el. A 200 méter hosszú, Zimbabwét Zambiával összekötő vasúti és közúti híd a tajtékzó Zambézi folyó felett, közel száz méter magasságban ível át. Az isten is bungee jumpingozásra teremtette, (bár nem tudom, hogy hányadik napon). A hídra úgy lehet fellépni, hogy a határállomásnál bemondjuk az útlevélvizsgálatnál, hogy csak ugrabugrálni megyünk és nem lépünk be Zambiába. Akkor csak egy külön cetlire pecsételnek rá és nem kell többszöri belépéses vízumot váltanunk.

Az adrenalin emelésnek több formája van, lehet ugrani klasszik módon, fejjel lefele, a lábunknál megkötözve, de fosósabbaknak van beülős verzió is. A leglájtosabb, egy kifeszített drótkötélpályán átsuhanni a folyó felett. Rövid gondolkodás után, mi a zambiai oldalon lévő kocsma mellett döntöttünk, ahol mindenféle kötelek nélkül legurítottunk egy hideg sört. (Esetleg kettőt.)
(Na jó hármat, de kis üvegest.)

A nap második felében meglátogattuk a helyi kézműves piacot. Nagy hiba volt. Ugyan sikerült beszereznünk egy-két teljesen felesleges szuvenírt, aminek feltehetően egyetlen otthoni sem fog örülni, de ezután nejlonzacsival a kezünkben kellett folytatnunk a barangolást, ami az utcai árusoknak olyan, mint harcsának a műcsali. A többségüket sikerült lepattintani, de két arc olyan kitartóan nyomult, hogy nem volt mit tenni, bemenekültünk egy szupermarketbe. Annál is inkább, mert időközben eleredt az eső is. Magunkhoz vettünk egy kis innivalót és vártuk, hogy alább hagyjon a zápor. Amikor kezdett elcsendesedni, újból kimerészkedtünk az utcára, és a két tag, aki mindenáron ránk akart sózni valami faragott szarságot, tovább folytatta. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, nem akartam velük durva lenni, mert nem voltak agresszívek, csak mérhetetlenül tolakodóak. Megértem én, hogy ebből élnek, de mégsem vehetem meg Zimbabwe összes fatálát. Aztán jött a jól bevált sírás-rívás. Ha nem sikerül üzletet kötni, akkor kolduljunk egy kicsit. És ez így ment, míg vissza nem értünk a hotelig, ahova már nem mertek bejönni.

Este búcsúvacsorát főzött nekünk Mama Soly. Kibérelt valami rendezvénykertet a városban, ahol felszolgálta háromfogásos vacsoráját. Szegénykémnek úgy látszik, nem fekszik a rendes konyha, jobban szereti a tábori körülményeket, mert ez a koronának szánt menü sikerült a leggyengébben. Az előétel sült hernyó volt. Értem én a viccet, csak nem szeretem. A főételnek szánt sztéket csúnyán túlsütötte, úgyhogy el lehetett volna adni rágóguminak. A desszertre már nem is emlékszem, annyira felejthető volt. Egy utastársunk meglepett valami helyi "sörrel", ami csomagolásra és színre leginkább a Kofolára emlékeztetett, de sokkal rosszabb volt annál (pedig azt hittem, ilyet nem fogok mondani, miután megkóstoltam a szlovákok nagy kedvencét). Szerencsére lehetett rendes sört venni a pultnál, de csak miután visszaültem a helyemre vettem észre, hogy a csapos zimbabwei dollárral adott vissza. Mielőtt visszamentem volna leütni a gyalogot, adtam egy esélyt neki, hogy korrigálja a hibáját és a következő körnél a háromdolláros árat a nem rég rám sózott játékpénzzel egyenlítettem ki. Szerencsémre (és az övére) arcizma sem rebbent, megértette az üzenetemet.

18. nap: Még egy nap, de minek.

Az utolsó napunkat a szálloda medencéjének a partján töltöttük, és bár nagyon élveztük az elmúlt heteket, azért jó lett volna már indulni haza. Az igazat megvallva, egy rafting túrát terveztünk mára, de látva, hogy mennyi halálos baleset történik a Zambézin, és hogy nem lehet megúszni anélkül, hogy néhányszor megkóstoljuk a folyó vizét, elment a kedvünk az egésztől. Jobb a békesség, még sok szép helyre el kell jutnunk az előttünk álló életben.
Amiről természetesen be fogok számolni a Fikatours blogon.