Parndorfot a magyarnak

Ha már felvállaltam a blog indításakor, hogy nem különbözöm az átlag magyar utazótól, azt sem rejthetem véka alá, hogy a hosszú hétvégét kihasználva, sok ezer honfitársammal együtt kiugrottunk Parndorfba shopingolni egy kevéskét. Ez még hagyján, de le is írom ide, ez már vér ciki, nem igaz? Mentségemre legyen szólva, nem terveztem, de aztán találtam néhány fikázni való terméket és akkor elhatároztam, hogy megosztom a népes olvasótáborommal. (Figyelsz anya?)
Mindjárt kezdeném a savazást saját magunkkal. Az milyen már, hogy március idusán a labancokhoz megyünk pénzt költeni, ahelyett, hogy itthon ünnepelnénk valamelyik menet élén. Na de ebbe most ne menjünk bele, mert nincs itthon vérnyomáscsökkentő tabletta.
Több mint egy éve, hogy nem jártunk az osztrák határ túloldalán lévő outlet centerben. A nagy európaiságban már teljesen megfeledkeztem a migráns veszedelemről, és ennek kapcsán, hogy a sógorék határellenőrzést vezettek be Hegyeshalomnál. A lassuló kocsisor végén hasított belém a felismerés, hogy csak jogsi van nálam, se személyi, se útlevél. Márpedig azt nem fogja elfogadni a közeg. Már éppen azon voltam, hogy visszafordulok, és kerülök egyet Pozsony felé, mert a szlovák-osztrák határon nincs ez a cirkusz, de láttam, hogy a rend éber őrei egy furgon rakterével vannak elfoglalva, a személyautók közben suhannak át, mint sunyi galamb a gatyán.

Nem lepődtem meg, hogy a bevásárlóközpont parkolója most is tele volt. A rendszámok nagy része persze magyar, mint a kilencvenes évek elején a Shoping City Süd-ben, annyi csak a fejlődés, hogy Dáciák és Wartburgok helyett most már vállalhatóbb autókkal parkolunk be a sok fullextrás bécsi merga és bömös közé. (Merthogy ők sem álltak meg, hogy bevárjanak minket.)
Azonnal szembetűnt a legnagyobb változás, hogy utolsó látogatásunk óta újabb épületeket húztak fel és még több világmárka képviselteti magát, hogy elkápráztasson minket csodálatosabbnál csodálatosabb ruhakölteményekkel.

Itt van például ez a Gucci remekmű. Nem kérem, ezt a női ruhát nem a moszkvai cigány tánckarnak a ruhatárában fotóztam, és az öltöny sem a berlini Love Parade kelléke (bár ki tudja). Ez a Guccio Gucci alapította világcég egyik túlfizetett sztár tervezőjének agyszüleménye. Ha ezt a kollekciót egy holland bálában találta volna a Háda beszerzője, undorral dobta volna félre a géprongyok közé.

Egy újabb remekmű a Humanic kirakatában. Bár, ha elfogadjuk Lázár nemistudommilyen miniszterünk bécsi helyzetjelentését, hogy az osztrák főváros utcáit ellepték a migráns hordák, és az újévi koncertek nercbundás dámái hanyat-homlok menekülnek, nehogy megerőszakolják őket a Kärntner strassén, nem is olyan meglepő ez az irányzat.
Na de, nézzünk valami sportosabbat! Az mégis csak közelebb áll az én ízlésvilágomhoz.

Óh! Ez a remekbe szabott Converse csuka most fillérekbe van, kár hogy nincs a méretemben.

Drágám? Egy ilyet szülinapodra? Rendkívül praktikus tornacipő, mert ha megizzadsz sportolás közben, mindjárt meg is tudod törölni vele a homlokodat. Jean-Claude Van Damme már vett is belőle egy párat.
Ez volt az a pont, amikor úgy döntöttem, inkább egy padon várom meg a feleségemet, amíg beszerzi a legszükségesebbeket húsvétra. 

A Lindt csoki finom, ezt nem is vitatja senki. De mégis csak egy csoki. És abból is csak egyetlen márka, még ha oly sok cikket gyárt is. Ki gondolná, hogy ebből fenn lehet tartani egy üzletet ilyen helyen, ahol nem gombokkal fizetnek a bérleti díjért. Még hogy fenntartani? Átköltöztek egy nagyobb üzletbe! Akkora volt a forgalom az előzőben, hogy nem fért be sok édesség rajongó.

Ezt persze látta a nápolyi mogul is, nem volt rest a nyakára nyitni egy újabb csoki boltot. Elképesztő, ha egy üzlet beindul, ha egy márkanév felfut, szinte bármit el lehet adni vele. És most nem a Gucciék polgárpukkasztó gönceire gondolok, hanem erre az egyszerű mogyorós nápolyira. Ki gondolta volna, hogy a Manner cég definiálhatatlan színű csomagolásából egyszer még jól eladható merchandise lesz.

Záró gondolatként had nosztalgiázzak egy kicsit! Az én korosztályomnak Ausztria olyan hely, mint zsidóknak a Kánaán. Itt mindig zöldebb volt a fű, finomabb a Fa szappan illata és az osztrák Persil jobban kiszedte a foltot. A Toblerone után ugyan fájt a fogam a beleragadt Kojak-nyalóka darabkáktól, de azért kitartóan majszoltam. És amit legjobban irigyeltem tőlük a nyolcvanas években, az a cigi automata. A Mariahilfer Strasse szinte minden sarkán állt belőlük egy, arra csábítva, hogy vegyél egy doboz Memphist vagy egy Milde Sortét.

A slozi előtt várakozva, újra átélhettem ezt az érzést. Bár nem dohányzom, külön köszönet az osztrák törvényhozóknak, hogy nem kellett az automata oldalára tüdőrákos fazonokat rajzolni, és visszakaphattam egy morzsát a fiatalságomból.