...avagy, hóból is megárt a sok.
Régi vágyam vált valóra a hétvégén, motoros szánnal járni a téli tájat, juhéj! Nem is olyan komplikált az egész, vannak erre szakosodott vállalkozások, ráadásul nem is kell Lappföldig utaznunk, elég csak ide a szomszédos Erdélybe.
A Rhino Tours motoros klub már harmadik éve szervez utakat Gyergyószentmiklós mellé, a Bucsin-tetőre, ahol egy helyi vállalkozás felkészült túravezetőkkel és márkás motoros szánokkal várja a téli kalandra szomjazókat.
Csütörtök reggel vágtunk neki a hétszáz kilométeres távnak, kábé ennyire van Gyergyó. A román utak nem sokat változtak tavaly óta, a közlekedési morálról nem is beszélve. Az, hogy beláthatatlan kanyarban kimennek előzni, már szinte alap, de most egy nyerges vontató tette ugyanezt, ez új. Újra és újra meglepődöm, hogy a román útdíj szabadáras. A határon az egyik bódéban 1500 forintért árulták a virtuális matricát, de ha van türelmünk az első kútnál olcsóbban is megvehetjük. A Királyhágón át Kolozsvár felé mentünk, ez már egy jól bevált útvonal, bár sokak szerint megéri Arad felé kerülni, a több autópálya miatt.
Bánffyhunyad palotái tovább gyarapodtak, még csicsásabb és még lakatlanabb giccstömböket emeltek az egyes főút mentén. Szovátára már sötétben érkeztünk, és ami elkeserítő volt, hogy havat csak foltokban lehetett látni. Gyergyón viszont már sokkal biztatóbb volt a helyzet, itt már havas volt a panzió parkolója. Nem csoda, hiszen Románia egyik leghidegebb éghajlatú városa, évente átlagosan több mint 160 fagyos nappal.
A Rubin panzió rönkfából ácsolt főépületében már gyülekeztek a motoros arcok, nagyjából húszan érkeztünk erre a turnusra. Szépen megterített asztalnál folyt az ismerkedés és persze a folyadék utánpótlás. Rendeltem egy Csiki sört, aztán a semlegességemet hangsúlyozandó, kénytelen voltam mindjárt egy üveg Chiuk sört is kikérni Heineken bácsi választékából. A kaja rántott hús volt tepsis burgonyával, azzal nem lehet mellé lőni. A somlói viszont hagyott némi kívánni valót maga után, és akkor nagyon udvarias voltam. Vacsora után rövid ismerkedés, aminek a lényege, hogy mindenki mond pár szót magáról, majd felsorolja az előtte szólók keresztneveit. Miután a nevek így többször is elhangoznak, mire körbeér a bemutatkozás, már mindenki megjegyezte a többiek nevét.
A szobánk viszont nem a főépületben volt, hanem egy kis faházban a parkoló túloldalán. A bungaló nem lett volna rossz, de az volt. Gyakorlatilag egy ajtó sem záródott rendesen. A bejáratit végül sikerült egy emelő mozdulattal és egy jól irányzott rúgással betenni, de a fürdő és egyben WC ajtón maradt az öt centis rés. A vetemedés olyan mértékű volt, hogy ott már csak a fűrész segít. Nyugodtan mondhatom, hogy építészetileg egy állatorvosi lóhoz volt hasonló. Itt szinte mindent elrontottak, amit lehetett. Igazi Mekk Elek munka. Sehol egy párhuzamos vagy merőleges. A vízcsap fordítva bekötve, és sorolhatnám. Na persze érthető, a szakemberek, már vagy Magyarországon, vagy Spanyolországban űzik az ipart. Aki itt maradt, ennyit tud. A hálóban két méteres magasságban, a falra szerelt lapos TV egész modernnek tűnik, csak mikor lefekszünk az ágyba, akkor derül ki, hogy az elavult TFT monitor ebből a szögből már nem látható. Nem mintha lett volna kedvünk nyolc óra utazás és a kiadós vacsora után még tévézgetni.
Péntekre virradóra további 20 centi hó hullott, ennek nagyon örültem. Mint később kiderült, nem kellett volna. Mély hóban ugyanis nehezebb a szánkázás. És tényleg. Csak gondoljunk bele! Egy hagyományos faszánkón sem tudnák lecsúszni a domboldalon a szűz hóban.
Autókba ültünk, mert a panziótól négy kilométerre volt a bázis. Anna és Vili több mint egy évtizede foglalkozik motoros szánokkal. Kezdetben csak árulták és bérbe adták a gépeket, de egy jó ideje már a túrák szervezése lett a fő profil. Nem számoltam, hogy hányféle, fajta szán parkolt mindenfelé, de az biztos, hogy mindenki talál ízlésének valót. Én felkészülve mentem és tudtam, hogy mindenképpen négyütemű, önindítós gépet akarok, annál is inkább, mert ketten fogunk rajta utazni, kell a lóerő. Első pillantásra böszme nagynak tűnik a járgány, aztán ahogy felültem a nyeregbe, már egy kényelmes Harley érzés fogott el. Ezzel azt hiszem vége is van a hasonlóság a motorbiciklikhez. Tudod milyen egy quadot vezetni? Na, ez nem olyan. Itt a kormányt nem olyan könnyű rángatni, a kanyarodást a testsúlyunk ide-oda mozgatásával lehet segíteni. Mély hóban pedig még a süllyedésre is kell gondolni, tehát hiába akarunk jobbra kanyarodni, ha merül el a jobb eleje, akkor bizony ki kell állni a baloldali küszöbre, ha nem akarunk borulni. Ez így elsőre bonyolultnak tűnik, de azért nem az. Mindjárt az indulásnál mutatnak pár fogást, aztán a saját bőrünkön is hamar megtapasztaljuk, hogy kell vezetni a gépet. Nekem például azt volt nehéz megszokni, hogy ne nyomjam a gázt, mint süket a csengőt. Van egy olyan mondás, hogy a terepjárós legjobb barátja a lendület. Ezt itt nyugodtan elfelejthetjük. Itt a legfontosabb, hogy ne menjünk le a nyomvonalról. Akár meg is állhatunk a hajtűkanyarban vagy a meredek fal előtt, álló helyzetből is veszi az akadályokat a hernyótalpnak köszönhetően. Egyszer volt, hogy egy éles kanyarban nem lassítottam le eléggé és a bal első talp lefutott a nyomvonalról és elmerült a mély hóban. Ennek az lett a következménye, hogy egy jót borultunk. Elröhögtük a dolgot, mert a puha hóba esés nem fájdalmas, de ha nincs ott egy segítő ember, lehet, hogy még most is ott várjuk az olvadást.
Csodálatos erdei utakon és csapásokon haladtunk előre. A Bucsin-tetőre felérve az volt a terv, hogy egy nagy tisztáson mindenki szabadon próbálgathatja a motor- és a saját korlátait, de olyan köd volt, hogy az orrunkig nem láttunk. A fenyvesbe beérve a látótávolság lényegesen javult, a tíz szánból álló konvojunk egyre rutinosabban szlalomozott a fák között. Délutánra már csak egyszer-kétszer kellett megállnunk, mert valaki borult.
Három óra körül értünk a Bujdosó vendéglőhöz, ahol az ebédet elfogyaszthattuk. Itt úgy érzem, volt egy kis logisztikai baki, mert a szervezők ott kezdték el felkockázni a szalonnát, szeletelni a hideg kolbászt és a fagyott juhsajtot (ami állagra közelebb volt a túróhoz). Értem én, hogy székely romantika meg minden, de egy reggel összedobott szendvics sokkal praktikusabb lett volna. Viszont a forralt bor és a tea jól esett, köszönjük. Egyébként az étteremnek csúfolt vendéglátóipari egység inkább hasonlított egy kocsmára, de annak hangulatos. Még kitömött őzike is volt bent, közvetlenül a HACCP oklevél alatt. Juli néni a csapos, enyhén nagyot hall, de valamilyen érthetetlen oknál fogva, nem emeli a füléhez a telefonkagylót, inkább fél méterről ordít bele ízes székely kiejtéssel, hogy nem hall semmit. Viszont az egyik vendéget, akinek motoros kendő volt a fején, azonnal kiosztja, hogy már ne is haragudjon, de magyar ember nem ül az asztalhoz sapkában.
Újult erővel vágtunk neki a második etapnak, a gond csak az volt, hogy erősen havazott és folyton bepárásodott a szemüvegem. Ha meg levettem, szabályosan csípte a szememet a belecsapódó hópehely. És ha ez még nem lenne elég, kezdett besötétedni. Ilyen kondíciók mellett zajlott a hazaút egészen a panziónkig, merthogy addigra már annyi hó volt a völgyben is, hogy gond nélkül rá lehetett menni a szánnal. Amúgy volt, hogy letakarított úttesten, vagy éppen patakmedren keresztül kellett átkelnünk, de bírták a gépek.
A GPS-em szerint 53 kilométert tettünk meg ma, és a kint töltött hét órából, mindössze három volt a tiszta menetidő. Fura, nem is gondoltam volna, hogy ennyit töltöttünk ácsorgással. Az átlagsebesség 22 km/h, a maximum 49 km/h.
A szombat lényegesen lazábban indult, bár volt egy kis izomlázunk. A gép most már jó ismerősként várt minket és az időjárás is a szebbik arcát mutatta. Mire felértünk a hegyre, a nap is kisütött. Igaz, az éjjel újabb hóréteg rakódott le, ráadásul teljesen új részekre is elmotoroztunk, nem jelentett gondot a kormányzás. Annál is inkább, mert mára kitapasztaltuk mennyivel egyszerűbb a sor végén haladni. Elől a profi vezetőnk nyitja meg az utat az érintetlen hópaplanon, majd a többiek a nyomában. Mire mi odaérünk egy pontra, már szinte leratrakolt pályán csusszanhatunk. Nem is estünk egyszer sem sőt, amikor az egyik domboldalon borulás közeli helyzetbe sodródtunk, a szűz hó felé kormányozva a szánt védtem ki a meredek helyzetet. Aztán a mély hóból is sikerült kievickélnem a szánnal, csak leutánoztam, amit egy HVCS –től (helyi vagány csávó) láttam, és mindig a hegy felőli küszöbre állva, full gázzal sikerült visszatérnem az útra. Olyan büszke voltam magamra, hogy gondoltam, még két hétvége, és oktathatnám is az eszköz használatát. Végül aztán nem vártam két hétig, egy napsütötte tisztáson átengedtem a feleségemnek a kormányt. Itt kaptunk fél óra szabad foglalkozást és mindenki freestyle, elkezdte csapatni a járgányt körbe a réten. Az én drágám is jól teljesített, egyszer sem akadt el, sőt a harmadik kör után már úgy ment, mint a legnagyobbak.
Ma ebédre ugyanaz volt a menü: kolbász, szalonna, juhsajt, de most elmaradt a forralt bor és a változatosság kedvéért kint a fagyban állva fogyasztottuk el a hideg falatokat. A legnagyobb gond mégsem ez volt, hanem a lányoknak megoldani pisilés problematikáját. A bokrokon nem volt levél, tehát sokkal beljebb kellett menni az erdőbe egy intim zugért. Ez nem könnyű, ha minden lépésnél fél métert merülsz a hóba. Aztán meg ott van az a sok gönc, nem részletezném. Aki próbált már mínusz öt fokban, kantáros síszerkóban, guggolva megszabadulni a sárgától, tudja miről beszélek. Ilyenkor jogos félelem az is, hogy előkerül egy barna mackó, ami közvetlen és metaforikus értelemben sem jó dolog. Amíg a szánokkal rójuk a tájat, olyan zajt csapunk, hogy esély nincs vadakkal találkozni, de miközben az ember szép csöndben, félre vonulva, teszi a dolgát, bizony nincs kizárva, hogy meglepi valami.
Végül is túlestünk az ebédszünet viszontagságain és meglátogattunk egy közeli faszénégetőt, legalábbis annak hűlt helyét. Ugyanis két éve nagyon megszigorították a fakivágás lehetőségét Romániában. Ez nemcsak a fatolvajoknak tett be, hanem a faszénégetőknek is, bár lehet, hogy sok esetben a kettő ugyanaz volt. Ma, ha egy faszállító járművet leállítanak a főúton, és nincs a szállítólevele mellé csatolva a kivágási engedély, nemcsak a fát, de még a teherautót is elkobozzák. A parázsló faszén helyett viszont a naplementében tudtunk gyönyörködni, hála a szép tiszta időnek.
Csodás nap volt, kellemesen elfáradtunk, jól esett a zuhany a szálláson és utána a búcsúvacsora.
A Rhino Tours motoros klub már harmadik éve szervez utakat Gyergyószentmiklós mellé, a Bucsin-tetőre, ahol egy helyi vállalkozás felkészült túravezetőkkel és márkás motoros szánokkal várja a téli kalandra szomjazókat.
Csütörtök reggel vágtunk neki a hétszáz kilométeres távnak, kábé ennyire van Gyergyó. A román utak nem sokat változtak tavaly óta, a közlekedési morálról nem is beszélve. Az, hogy beláthatatlan kanyarban kimennek előzni, már szinte alap, de most egy nyerges vontató tette ugyanezt, ez új. Újra és újra meglepődöm, hogy a román útdíj szabadáras. A határon az egyik bódéban 1500 forintért árulták a virtuális matricát, de ha van türelmünk az első kútnál olcsóbban is megvehetjük. A Királyhágón át Kolozsvár felé mentünk, ez már egy jól bevált útvonal, bár sokak szerint megéri Arad felé kerülni, a több autópálya miatt.
Bánffyhunyad palotái tovább gyarapodtak, még csicsásabb és még lakatlanabb giccstömböket emeltek az egyes főút mentén. Szovátára már sötétben érkeztünk, és ami elkeserítő volt, hogy havat csak foltokban lehetett látni. Gyergyón viszont már sokkal biztatóbb volt a helyzet, itt már havas volt a panzió parkolója. Nem csoda, hiszen Románia egyik leghidegebb éghajlatú városa, évente átlagosan több mint 160 fagyos nappal.
A Rubin panzió rönkfából ácsolt főépületében már gyülekeztek a motoros arcok, nagyjából húszan érkeztünk erre a turnusra. Szépen megterített asztalnál folyt az ismerkedés és persze a folyadék utánpótlás. Rendeltem egy Csiki sört, aztán a semlegességemet hangsúlyozandó, kénytelen voltam mindjárt egy üveg Chiuk sört is kikérni Heineken bácsi választékából. A kaja rántott hús volt tepsis burgonyával, azzal nem lehet mellé lőni. A somlói viszont hagyott némi kívánni valót maga után, és akkor nagyon udvarias voltam. Vacsora után rövid ismerkedés, aminek a lényege, hogy mindenki mond pár szót magáról, majd felsorolja az előtte szólók keresztneveit. Miután a nevek így többször is elhangoznak, mire körbeér a bemutatkozás, már mindenki megjegyezte a többiek nevét.
A szobánk viszont nem a főépületben volt, hanem egy kis faházban a parkoló túloldalán. A bungaló nem lett volna rossz, de az volt. Gyakorlatilag egy ajtó sem záródott rendesen. A bejáratit végül sikerült egy emelő mozdulattal és egy jól irányzott rúgással betenni, de a fürdő és egyben WC ajtón maradt az öt centis rés. A vetemedés olyan mértékű volt, hogy ott már csak a fűrész segít. Nyugodtan mondhatom, hogy építészetileg egy állatorvosi lóhoz volt hasonló. Itt szinte mindent elrontottak, amit lehetett. Igazi Mekk Elek munka. Sehol egy párhuzamos vagy merőleges. A vízcsap fordítva bekötve, és sorolhatnám. Na persze érthető, a szakemberek, már vagy Magyarországon, vagy Spanyolországban űzik az ipart. Aki itt maradt, ennyit tud. A hálóban két méteres magasságban, a falra szerelt lapos TV egész modernnek tűnik, csak mikor lefekszünk az ágyba, akkor derül ki, hogy az elavult TFT monitor ebből a szögből már nem látható. Nem mintha lett volna kedvünk nyolc óra utazás és a kiadós vacsora után még tévézgetni.
Péntekre virradóra további 20 centi hó hullott, ennek nagyon örültem. Mint később kiderült, nem kellett volna. Mély hóban ugyanis nehezebb a szánkázás. És tényleg. Csak gondoljunk bele! Egy hagyományos faszánkón sem tudnák lecsúszni a domboldalon a szűz hóban.
Autókba ültünk, mert a panziótól négy kilométerre volt a bázis. Anna és Vili több mint egy évtizede foglalkozik motoros szánokkal. Kezdetben csak árulták és bérbe adták a gépeket, de egy jó ideje már a túrák szervezése lett a fő profil. Nem számoltam, hogy hányféle, fajta szán parkolt mindenfelé, de az biztos, hogy mindenki talál ízlésének valót. Én felkészülve mentem és tudtam, hogy mindenképpen négyütemű, önindítós gépet akarok, annál is inkább, mert ketten fogunk rajta utazni, kell a lóerő. Első pillantásra böszme nagynak tűnik a járgány, aztán ahogy felültem a nyeregbe, már egy kényelmes Harley érzés fogott el. Ezzel azt hiszem vége is van a hasonlóság a motorbiciklikhez. Tudod milyen egy quadot vezetni? Na, ez nem olyan. Itt a kormányt nem olyan könnyű rángatni, a kanyarodást a testsúlyunk ide-oda mozgatásával lehet segíteni. Mély hóban pedig még a süllyedésre is kell gondolni, tehát hiába akarunk jobbra kanyarodni, ha merül el a jobb eleje, akkor bizony ki kell állni a baloldali küszöbre, ha nem akarunk borulni. Ez így elsőre bonyolultnak tűnik, de azért nem az. Mindjárt az indulásnál mutatnak pár fogást, aztán a saját bőrünkön is hamar megtapasztaljuk, hogy kell vezetni a gépet. Nekem például azt volt nehéz megszokni, hogy ne nyomjam a gázt, mint süket a csengőt. Van egy olyan mondás, hogy a terepjárós legjobb barátja a lendület. Ezt itt nyugodtan elfelejthetjük. Itt a legfontosabb, hogy ne menjünk le a nyomvonalról. Akár meg is állhatunk a hajtűkanyarban vagy a meredek fal előtt, álló helyzetből is veszi az akadályokat a hernyótalpnak köszönhetően. Egyszer volt, hogy egy éles kanyarban nem lassítottam le eléggé és a bal első talp lefutott a nyomvonalról és elmerült a mély hóban. Ennek az lett a következménye, hogy egy jót borultunk. Elröhögtük a dolgot, mert a puha hóba esés nem fájdalmas, de ha nincs ott egy segítő ember, lehet, hogy még most is ott várjuk az olvadást.
Csodálatos erdei utakon és csapásokon haladtunk előre. A Bucsin-tetőre felérve az volt a terv, hogy egy nagy tisztáson mindenki szabadon próbálgathatja a motor- és a saját korlátait, de olyan köd volt, hogy az orrunkig nem láttunk. A fenyvesbe beérve a látótávolság lényegesen javult, a tíz szánból álló konvojunk egyre rutinosabban szlalomozott a fák között. Délutánra már csak egyszer-kétszer kellett megállnunk, mert valaki borult.
Három óra körül értünk a Bujdosó vendéglőhöz, ahol az ebédet elfogyaszthattuk. Itt úgy érzem, volt egy kis logisztikai baki, mert a szervezők ott kezdték el felkockázni a szalonnát, szeletelni a hideg kolbászt és a fagyott juhsajtot (ami állagra közelebb volt a túróhoz). Értem én, hogy székely romantika meg minden, de egy reggel összedobott szendvics sokkal praktikusabb lett volna. Viszont a forralt bor és a tea jól esett, köszönjük. Egyébként az étteremnek csúfolt vendéglátóipari egység inkább hasonlított egy kocsmára, de annak hangulatos. Még kitömött őzike is volt bent, közvetlenül a HACCP oklevél alatt. Juli néni a csapos, enyhén nagyot hall, de valamilyen érthetetlen oknál fogva, nem emeli a füléhez a telefonkagylót, inkább fél méterről ordít bele ízes székely kiejtéssel, hogy nem hall semmit. Viszont az egyik vendéget, akinek motoros kendő volt a fején, azonnal kiosztja, hogy már ne is haragudjon, de magyar ember nem ül az asztalhoz sapkában.
Újult erővel vágtunk neki a második etapnak, a gond csak az volt, hogy erősen havazott és folyton bepárásodott a szemüvegem. Ha meg levettem, szabályosan csípte a szememet a belecsapódó hópehely. És ha ez még nem lenne elég, kezdett besötétedni. Ilyen kondíciók mellett zajlott a hazaút egészen a panziónkig, merthogy addigra már annyi hó volt a völgyben is, hogy gond nélkül rá lehetett menni a szánnal. Amúgy volt, hogy letakarított úttesten, vagy éppen patakmedren keresztül kellett átkelnünk, de bírták a gépek.
A GPS-em szerint 53 kilométert tettünk meg ma, és a kint töltött hét órából, mindössze három volt a tiszta menetidő. Fura, nem is gondoltam volna, hogy ennyit töltöttünk ácsorgással. Az átlagsebesség 22 km/h, a maximum 49 km/h.
A szombat lényegesen lazábban indult, bár volt egy kis izomlázunk. A gép most már jó ismerősként várt minket és az időjárás is a szebbik arcát mutatta. Mire felértünk a hegyre, a nap is kisütött. Igaz, az éjjel újabb hóréteg rakódott le, ráadásul teljesen új részekre is elmotoroztunk, nem jelentett gondot a kormányzás. Annál is inkább, mert mára kitapasztaltuk mennyivel egyszerűbb a sor végén haladni. Elől a profi vezetőnk nyitja meg az utat az érintetlen hópaplanon, majd a többiek a nyomában. Mire mi odaérünk egy pontra, már szinte leratrakolt pályán csusszanhatunk. Nem is estünk egyszer sem sőt, amikor az egyik domboldalon borulás közeli helyzetbe sodródtunk, a szűz hó felé kormányozva a szánt védtem ki a meredek helyzetet. Aztán a mély hóból is sikerült kievickélnem a szánnal, csak leutánoztam, amit egy HVCS –től (helyi vagány csávó) láttam, és mindig a hegy felőli küszöbre állva, full gázzal sikerült visszatérnem az útra. Olyan büszke voltam magamra, hogy gondoltam, még két hétvége, és oktathatnám is az eszköz használatát. Végül aztán nem vártam két hétig, egy napsütötte tisztáson átengedtem a feleségemnek a kormányt. Itt kaptunk fél óra szabad foglalkozást és mindenki freestyle, elkezdte csapatni a járgányt körbe a réten. Az én drágám is jól teljesített, egyszer sem akadt el, sőt a harmadik kör után már úgy ment, mint a legnagyobbak.
Ma ebédre ugyanaz volt a menü: kolbász, szalonna, juhsajt, de most elmaradt a forralt bor és a változatosság kedvéért kint a fagyban állva fogyasztottuk el a hideg falatokat. A legnagyobb gond mégsem ez volt, hanem a lányoknak megoldani pisilés problematikáját. A bokrokon nem volt levél, tehát sokkal beljebb kellett menni az erdőbe egy intim zugért. Ez nem könnyű, ha minden lépésnél fél métert merülsz a hóba. Aztán meg ott van az a sok gönc, nem részletezném. Aki próbált már mínusz öt fokban, kantáros síszerkóban, guggolva megszabadulni a sárgától, tudja miről beszélek. Ilyenkor jogos félelem az is, hogy előkerül egy barna mackó, ami közvetlen és metaforikus értelemben sem jó dolog. Amíg a szánokkal rójuk a tájat, olyan zajt csapunk, hogy esély nincs vadakkal találkozni, de miközben az ember szép csöndben, félre vonulva, teszi a dolgát, bizony nincs kizárva, hogy meglepi valami.
Végül is túlestünk az ebédszünet viszontagságain és meglátogattunk egy közeli faszénégetőt, legalábbis annak hűlt helyét. Ugyanis két éve nagyon megszigorították a fakivágás lehetőségét Romániában. Ez nemcsak a fatolvajoknak tett be, hanem a faszénégetőknek is, bár lehet, hogy sok esetben a kettő ugyanaz volt. Ma, ha egy faszállító járművet leállítanak a főúton, és nincs a szállítólevele mellé csatolva a kivágási engedély, nemcsak a fát, de még a teherautót is elkobozzák. A parázsló faszén helyett viszont a naplementében tudtunk gyönyörködni, hála a szép tiszta időnek.
Csodás nap volt, kellemesen elfáradtunk, jól esett a zuhany a szálláson és utána a búcsúvacsora.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése