Barcelona

Bár nem először járok a katalán fővárosban, ezeket az utcákat, épületeket és az egész hangulatot, miliőt nem lehet megunni.

BARCELONA

  Miután egy körutazás keretében, Madrid felől, autóval közelítettük meg a négy és félmilliós nagyvárost, természetesnek mondható, hogy először a Montserrat kolostort ejtettük útba, ami csupán egy órányira van Barcelonától északnyugati irányban. A IX. században, még nyilván csak körülményes módon lehetett megközelíteni a sziklák rejtekében fekvő bencés kolostort, ma már kényelmes aszfaltút vezet szinte az oltárig, de feljuthatunk lanovkával is 12 euróért, ha nincs kedvünk a parkolóért 6,50-et kifizetni. A jó hír, hogy a templomba már ingyen bejuthatunk, pedig igencsak komoly ereklyét őriznek itt. A "Fekete Madonnát", amit a legenda szerint, Lukács evangélista faragott, és maga Szent Péter hozta el a sziklákhoz 0050-ben. (Na persze!) Az biztos, hogy évente több mint egymillió ember zarándokol ide, és kéri a szűz közbenjárását ügyeinek pozitív fordulatára. Az oltár felett álló Mária szobor a kis Jézussal közvetlen közelről is megtekinthető, ha kivártuk a sorunkat. Említésre méltó még a bazilika falát és mennyezetét díszítő mozaikalkotások. Kifelé menet gyújthatunk gyertyát halottaink emlékére vagy egyéb célból, és nem hivatkozhatunk arra, hogy nincs választék vagy, hogy elfogyott az aprónk.

  A hatalmas kolostornak csupán 17 szerzetes és egy gyermekkórus a lakója. Elvileg látogatható az épület, de ezt a nyitva tartás tábla szerint mi már lekéstük. Nem úgy a múzeumot, ami még éppen nyitva volt. Már csörtettünk volna be, amikor a szuvenír üzletből (!) ránk szóltak, hogy belépőjegyet kell váltanunk, nem számít, hogy hamarosan zárnak. A „rejtett kassza”, és az írásos tájékoztatás hiánya miatt, egy kissé csőbehúzásnak értékeltem az esetet, ezért elköszöntem tőlük: cső! És, hogy milyen jól tettem... Így az utolsó pillanatban engedtek be minket a parkolóhoz közel eső látogatóközpont aljában kialakított önkiszolgáló étterembe. Festmények és régészeti leletek helyett be kellett érnünk egy svédasztal nyújtotta vizuális (és kulináris) élménnyel, 17 euróért panorámás ablak mellett fogyaszthattuk el szerény estebédünket, és korlátlanul vedelhettünk hozzá üdítőt, sört, bort, kinek mit enged meg a jogszabály.

  Leereszkedtem a szerpentinen és a legrövidebb útvonalon, a hegyeken át közelítettem meg Barcelona külvárosát. (Legközelebb nem követem el ezt a hibát. Ha visszamentem volna az ingyenes A2-es autópályára, majdnem ugyanannyi idő alatt értem volna el a várost, míg erre több alagútnál is lehúztak egy-két euróval.) A központtól északnyugatra fekvő, 512 méter magas Tibidabo-hegy kedvelt kirándulóhelye a turistáknak. Ennek nemcsak a város fölé magasodó Expiatori del Sagrat Cor templom az oka, hanem sokkal inkább Spanyolország legrégebbi, 1901-ben megnyílt vidámparkja. A meredek hegyoldalba épült vurstli elég gagyi, Aki nívósabb látványra vágyik, jobban teszi, ha az innen nem messze lévő, Güell parkot látogatja meg. A 17 hektáros, nyilvános, városi park kertekkel és olyan építészeti különlegességekkel büszkélkedhet, amit még Gaudi tervezett meg 1900-ban.

  Központi elhelyezkedésű szállásunknak köszönhetően egy metrójeggyel és egy kisebb vízhólyaggal megúsztuk az egész napos városnézést. A bámészkodást a Parc de la Ciutadella árnyat adó lombjai közt kezdtük. A harminchektáros központi parkban elsősorban a Cascada szökőkútra voltunk kíváncsiak, amit állítólag a római Trevi-kút mintájára épített Josep Fontseré, akinek a keze alatt már ott sertepertélt a kis Gaudi, mint tanonc. Na most, a Trevi-kúthoz nagyjából annyi a köze, mint egy gémeskút ornamentikájának a benzinkútéhoz, de igazán impozáns látvány annak, aki szereti a giccset és az algás tavacskákat. A park végében átsétáltunk az Arc de Triomf diadalív alatt, ami az 1888-as barcelonai világkiállításra épült, és annak főbejárataként funkcionált.
  A közeli metróállomáson megvettük a jegyünket, ami korlátlan átszállásra jogosít (akár buszra is), de csak egy és negyedórán belül. Nem használtuk ki ezt a lehetőséget, mert néhány percen belül megérkeztünk a nap fénypontjához.

    Minden útikönyv melegen ajánlja, hogy a Sagrada Família templomhoz nyitásra menjünk, hogy elkerüljük a tömeget. (Nem kevesebb, mint évi hárommillió látogatója van az intézménynek.) Antoni Gaudí fő művét 1882-ben kezdték építeni és az eltelt 140 év szűkösnek bizonyult a befejezésre. Ha azt vesszük, hogy ebből 135 éven át még építési engedélye sem volt a Szent Család templomának, még jó kis időbe telhet, amíg mind a tizennyolc torony elkészül. Főleg, hogy már ebben az állapotában is el lehet kérni a beugróért 26 eurót, amivel éllovas a világ legdrágább katedrális-belépőjegyei listán. Ez már csak azért is érdekes, mert Gaudi a „szegények templomának” hívta az építményt.
  Legegyszerűbb online lefoglalni a jegyet, és mindjárt töltsük is le a hivatalos applikációjukat, mert ezen hallgathatjuk (akár magyarul is) az okosságokat, mintegy audiogájdként. Ebből aztán annyi részletet megtudtam, hogy kisregényt írhatnék belőle, de most nem ecsetelném a jól átgondolt üvegablakokról, a különböző kövekből faragott oszlopokról és a számtalan karzatról hallottakat, csak egyet emelnék ki: Az oltárral szembeni falon, egy hatalmas kőtáblán magyarul is kifaragtak a Mi atyánkból egy részletet. Két toronyba lift vezet fel, amit külön díjazásért igénybe vehetnek a panorámahajszolók, és hogy ezt a tíz eurót ne spórolhassa meg az edzettebb turista, a lépcsőket lezárták. Az altemplomba még plusz pénzért sem engedtek le, hiába vágtam ájtatos képet a lejáratnál posztoló őrnek. A sekrestye viszont múzeumszerűen van berendezve, ott még futottunk egy kört. Nagyjából egy órát töltöttünk bent, és mire elhagytuk a hátsó kijáratot, már megsokszorozódott a tömeg. Valóban kuriózum ez a templom: úgy modern, hogy egyben hagyománytisztelő, és ha lehet hinni az ott hallott önreklámnak, számos építészeti bravúrt is hordoz magában ez a 172 méter magas monstrum.

  Gaudí, korának szupersztárja lehetett, mi sem bizonyítja jobban, hogy a XIX-XX. század fordulóján minden magára valamit adó modern katalán pénzember vele terveztette meg a házát. Aki nem, az természetesen fikázta semmivel össze nem hasonlítható stílusát, és olyan lakóházat emeltetett, amire ma már senki nem kíváncsi. Ilyen például a Casa de les Punxes, a katedrálistól nem messze, amit Gaudí kortársa épített, és senki nem áll meg előtte egy pillanatra sem, hogy ráemelje a tekintetét.
  Nem úgy a néhány saroknyira lévő Casa Milla, ami Gaudí épületeinek a sorában az egyik legismertebb lakóház. Ide szabályosan belépőjegyet szed a társasház, hogy a kíváncsi idegen bepillanthasson a belső terekbe, vagy kimehessen a háztetőre. No hiszen – mondtam magamban – ki az a nyomorult, aki ezért 28,- eurót kicsenget? Döbbentem konstatáltam, hogy a bejárat előtt hosszú sor kígyózik. Én minden gond nélkül beértem a homlokzat látványával, és feleségemet is sikerült meggyőznöm róla, hogy ha meg akarjuk nézni az összes aznapra tervezett látnivalót, akkor nem fér bele, hogy beálljunk a sor végére.

  Pedig ez még semmi! A Casa Batlló, amit a „Csontok házaként” emlegetnek, és UNESCO világörökség, 35,- eurót van arcuk elkérni. És ezért a pénzért, még nem is láthatunk mindent. A fullos belépő 49,- € (cirka annyi, mint egy állóhely egy kétórás Rolling Stones koncerten). Ez az épület egyik személyes kedvencem, de ami sok az sokk.

  Érdemes egy pillantást vetni a mellette álló, múzeumként működő Casa Amatllerre is. Ez az épület is a spanyol modernizmus jegyében készült, de a szabályos formákból azonnal látszik, hogy tervezője (Josep Puig i Cadafalch) inkább a hagyományos iskola híve volt. Sajnos ez a ház ott jártunkkor nem volt látogatható, pedig úgy adtam volna 50-100 eurót, hogy megnézzem, milyen környezetben élt száz évvel ezelőtt egy csokoládégyáros.

Ebben a háztömbben, csak úgy tobzódnak a cifra paloták a szecesszió és a neoklasszicizmus jegyében, de még sok látnivalót tartogatott a nap, ezért tovább bandukoltunk, egészen a Plaça de Catalunya nevű térig. Az amúgy tök unalmas főtérről találtam egy leírást, ahol a szerző olyan részletességgel ír a legutolsó szoborról is, mintha ebből írná a disszertációját.

  Ráfordultunk Barcelona nevezetes sétálóutcájára, a La Rambla-ra, amin azért két szervizúton mégiscsak osonkodhatnak az autók, és nagy kedvenceim, a robogósok. Csúcsidőben ugyanis annyi motoros lepi el a város utcáit, mint Saigon legforgalmasabb kereszteződését. Tetkós felsőtestű vadorzók és miniszoknyás lányok csapatják kétkerekűiken, mit sem törődve saját és mások épségével. (Persze az is lehet, hogy én vagyok öreg.) Az ezerkétszáz méter hosszú platánsor egészen a tengerpartig húzódik, ahol Kolumbusz szobra tekint a kikötő felé, egy magas oszlopon egyensúlyozva. Egymásba érnek a mutatványosok és szobornak álcázott kéregetők.

  Betértünk a La Boqueria névre hallgató piacra is, amit, mint megannyi belvárosi csarnokot Európában, a zöldségeseket mára a turistákra szakosodott standok és falatozók váltották fel. Ennek megfelelően meglehetősen zsúfolt hely.

  Néhány sarokkal lejjebb egy újabb Gaudí épületbe botlottunk, amit a textilgyáros Güell gróf emeltetett szerény hajlékul még 1889-ben. A Palau Güell egy 18x12 méteres foghíjtelekre épült, és a szűk utcában nehezen fotózható. Fő ékességét, a kerámia tetődíszeket igazán csak az tudja lencsevégre kapni, aki megvásárolja a 12,- eurós beugrót.

  A La Rambla másik oldalán terül el a gótikus negyed (Barri Gothic), a tulajdonképpeni óváros. Számos középkori épület mellett még a római korból is felfedezhetők falmaradványok. A romantikus, kanyargós sikátorok néhol egy hangulatos térre futnak ki, vagy éppen a Catedral de la Santa Creu i Santa Eulàlia impozáns bejáratához. Ezt a templomot már a XIII. században elkezdték építeni, de hát ez Barcelona, ne csodálkozzunk, hogy csak a XIX. századra sikerült befejezni. Elvileg 3,- € a belépő, de vannak ingyenes időszakok is, nekünk sikerült egy ilyet kifognunk. A katedrális belső udvarán, legnagyobb meglepetésemre, kissé tájidegen libák gágogtak veszettül.

  Átsétáltunk a El Pont del Bisbe alatt, és megkerestük a kikötő felé vezető legrövidebb utat. Amilyen jól álltunk az idővel, annyira elcsigázottan vonszoltuk magunkat a harmincöt fokos melegben. Egy hangulatos cukrászdában próbáltunk új erőre kapni, aminek az lett a vége, hogy az én kis feleségem a bögrét is megvette a kávé mellé, hadd cipeljünk még egy porcelántárgyat is magunkkal.

  A Mirador de Colom emlékműnél fejeztük be a városnézést. Az otthon megtervezett, laza, öt kilométeres körséta lassú tempója, a hőség és az egész napos toporgás annyira kimerített bennünket, hogy még Katának sem volt kedve felmenni a hatvan méter magasan tengert fürkésző Kolumbusz szobrához, pedig ő mindenhová felmászik, ahonnan panorámafotót készíthet.