Madrid a középpontban

Régi vágyunk teljesült, amikor a reggeli, laza harminc fokos melegben nekivágtunk, hogy felfedezzük a spanyol fővárost.

MADRID

  Külvárosi szállodánkat úgy választottam ki, hogy közel legyen a metrómegállóhoz, mert Madridban remekül lehet közlekedni a föld alatt. Állítólag trafikban és újságosnál is lehet jegyet vásárolni, de az állomásoknál kihelyezett automata sem komplikált. Ha először utazunk, be kell jelölnünk, hogy „Multi Cardot” is szeretnék, mert erre fogja feltölteni a rendszer a befizetett viteldíjakat. Egy kártya 2,50 €, de ha szeretnél egyet ingyen, szívesen átadom az enyémet, csak írj üzenetet a Facebook oldalamra! Egy utazás ára: 1,50 €, ami az A zónába érvényes, de ez nekünk, turistáknak éppen elég. Akárhányszor átszállhatunk vele. Mi egy napra szóló bérletet kértünk az automatától, amiért 8,40-et számolt fel.

  Madrid, a külvárosokkal együtt, több mint hatmilliós metropolisz, Berlin után a második legnagyobb az Unióban. A közlekedés ehhez képest egészen tűrhető. Az autókat több helyen a föld alá terelik, megérkezésünkkor volt, hogy több kilométeren keresztül suhantunk egy háromsávos alagútban, ahonnan számos kijárat futott ki a felszínre. A metró is sűrűn jár, így gyorsan bejutottunk a város szívének számító Puerta del Sol térre. Amikor a nyominger kis megállóépületből kiléptünk a központi térre, elmaradt a várt hatás. Nem nyűgözött le a látvány, és ez nem csak az éppen folyó építkezési munkálatok miatt volt. Jellegtelen, háromemeletes házak ölelték körbe a területet, fásult emberek igyekeztek a munkahelyükre, nyoma sem volt latin hangulatnak, a hispán életérzésnek.
  Miközben átsétáltunk a Plaza Mayor térre, egy kisebb csődületen kellett átverekedni magunkat, valami politikusféle rögtönzött egy sajtótájékoztatót az utcán.  A téren aztán a nagy kihaltság fogadott. III. Fülöp király lovasszobra magányosan figyelte az árkádos házakat és azt a három rendőrjárőrt, akik gondoskodtak a nagy hőségben a csövesekről, és bekísérték őket egy hűvösebb helyre.

  Innen nem messze találtuk meg a Mercado de San Miguel piacot, ami az útikönyvek szerint, évi tízmilliónál is több látogatóval büszkélkedhet. Csakhogy még zárva volt. Milyen piac az, ami tízkor nyit? Ez még a spanyol mentalitáshoz képest is meglehetősen kényelmes. Kénytelen voltam meginni egy kávét egy közeli bár teraszán, amiért 5 (az-az öt) eurót számoltak fel. Aztán, amikor végre kinyitott a vasszerkezetű, százéves csarnok, kiderült, hogy csupán büfék és delikatesz üzletek töltik meg a helyet.

  Annak ellenére felkerestünk egy közeli éttermet, hogy az ebédidőtől még messze jártunk, ugyanis a Sobrino de Botín vendéglőt még 1725-ben alapították, így a világ legrégebbi, folyamatosan üzemelő éttermének mondhatja magát. Francisco de Goya festő is itt dolgozott pincérként, miközben arra várt, hogy felvegyék a Királyi Képzőművészeti Akadémiára.

  Madrid katedrálisát úgy hívják, hogy Catedral de la Almudena, és csupán 1,- euró a belépő, (azt is csak becsületkassza alapon). Nem véletlen a kedvező árfekvés, ezt a templomot csak 1993-ban szentelték fel, bár a terveket már a XVI. században elkezdték rajzolni. Az utolsó munkálatokkal az ezredfordulóra végeztek. Nem is értem, hova ez a nagy kapkodás. A kupolába 6,- euróért mehetünk fel, állítólag csodás panorámát kapunk cserébe.
  Mi viszont a katedrálissal szemközti királyi palota felé vettük az irányt. Palacio Real de Madrid Európa egyik legnagyobb királyi kastélya, amely 3400 teremmel rendelkezik. Biztonsági átvilágítás után, 13,- € ellenében léphettünk be és 3,- euróért audiogájdot is bérelhettünk, amit csak hitelkártyával lehetett kifizetni. (Gondolom azért, hogy ne vigyem haza a kis tabletüket.) Sajnos nem volt nálunk a fülhallgatónk, pedig akkor elég lett volna egy készüléket bérelni, és megosztva hallgatni, ahogy egy kellemes, magyar (!) női hang elmeséli, mit kell tudnunk a XVIII. századi épületről és annak berendezési tárgyairól. A falakat olyan neves festők képei díszítik, mint Goya, Caravaggio vagy Velázquez. Ezért aztán minden teremben éber őrök figyelik, nehogy véletlenül lefotózzuk valamelyiket, mert attól nyilván súlyos károsodást szenvednének el. Ha végigcsoszogtunk a nyilvános termeken, ne felejtsük el megnézni a fegyverraktárt, amit a bejárattal szemközti szárny elejében találtunk meg nagy nehezen. A királyi család egyébkén már rég nem itt lakik, csak fogadások és rendezvények helyszíneként szolgálnak a termek.

  Elmúlt dél, és a hőmérő nem higanyból készült szála megközelítette a negyven fokot, amikor a kastélytól északra fekvő Templo de Debodhoz értünk. Ez egy ősi egyiptomi templom, amit Egyiptom kormánya 1968-ban adományozott Spanyolországnak, mert felajánlották, hogy áttelepítik és megőrzik az i.e. II. században épített szentélyt, aminek eredeti helyén duzzasztógát épült. A templom falán hieroglifák figyelhetők meg, belsejében egy kis múzeumot rendeztek be. Megtekintése ingyenes, csakhogy egy tekintélyes sort kellett volna végigállni a hőségben, ezért úgy döntöttünk, beérjük egy külső fotóval.
  Hangulatos utcákon át sétáltunk el a legközelebbi metróállomásig, hogy egy nagyot ugorva, a város északi részére kerüljünk. Itt található ugyanis a Puerta de Europa, egy egymás felé dőlő ikertorony (amit Torrentének sikerült lerombolni, de szerencsére csak a filmben).

  Ugyanebben az utcában található a Real Madrid focicsapatának otthont adó Santiago Bernabéu Stadion is, amit éppen felújítanak, de ez nem gátolja meg a lilákat abban, hogy az építkezések idejére felfüggesszék a 25,- eurós stadionlátogatást. Ennyit még focimeccsért sem fizetnék, ezért gyorsan elhúztuk a csíkot onnan, így nem láthattuk a sok serleget és Puskás Öcsi kiállított cipőjét sem. Itt jegyzem meg, hogy a város tele van szuvenírárussal, akik a legkülönbözőbb tárgyakat árulják Real vagy Atletico (sőt Barca) emblémával, de valószínű, ez mind jogtiszta cucc, mert elég borsos az áruk.

  Visszametróztunk a belvárosba, és végigsétáltunk a Calle Gran Vía szecessziós épületei között. Rápillantottunk a Telefónica toronyházára, ami az 1929-es átadásakor az első felhőkarcoló volt Európában. Majd elhaladtunk a Metropolis épületnél, amelynek tornyát huszonnégy karátos arany díszíti. Itt az asszonyt szabadjára eresztettem egy órára, amit azzal hálált meg, hogy csak egy bevásárlótáskával tért vissza a kirakatnézésből (igaz, másfél óra múlva).
  Ismét metróra szálltunk, ami elvitt minket a központi pályaudvarra. A Madrid-Puerta de Atocha egyben botanikus kert is, ahol hétezer növény található, némelyikük üvegházban, halak és teknősök társaságában. Ne egy Keletit képzeljünk el, itt akkora az autó- és buszforgalom, mint egy nagyobb repülőtéren. Nem csoda, hisz innen az összes nagyobb spanyol városba 200 km/h feletti sebességgel utazhatunk, kényelmes gyorsvonatokon.

  Gyalog sétáltunk át a Pradóba, hogy útközben megnézhessük a Jardín Vertical Caixaforum-nak csúfolt, élő zöldfalat egy ház oldalán. A híres képtár hétköznaponként 18:00 óra után ingyen látogatható, igaz, akkor csak két óránk marad a temérdek festmény tanulmányozására, de ha magunkhoz ragadunk a fogadócsarnokban egy alaprajzot, rástartolhatunk rögtön a híresebb festők alkotásaira. Neves spanyol, olasz, flamand és német művészek festményeit gyűjtötték össze a XII. századtól a XX-ig, amivel a Prado a világ egyik legtekintélyesebb művészeti múzeuma lett. Fényképezni szigorúan tilos. Biztonsági kamerákkal pásztázzák a helyiségeket, és ha előkerül valakinél egy telefon, azonnal megjelenik egy morcos teremőr, és rendreutasítja. Az utolsó képeket, már feltűnően hosszan vizsgáltam egy padról, miközben a fejem néha előrebukott. Az otthon, optimistán eltervezett Buen Retiro park látogatására már energia híján nem kerülhetett sor, akárcsak a Puerta de Alcalá, XVIII. században épült diadalívre. Végül a Plaza Cibeles metróállomás felé poroszkáltunk (a Real Madrid szurkolók ezen a téren szokták ünnepelni csapatuk győzelmét), hogy hulla fáradtan hazavánszorogjunk a jól hűtött, szállodai szobánkba.

Feltűnés nélkül kövess!