Ó-Porto

Egy egészségügyi séta jót tesz az emésztésnek, megmozgatja az izmokat, erősíti a csontot, főleg, ha Portugália második legnagyobb városának dimbes-dombos utcáin tesszük mindezt.

PORTO

  Az I. Lajosról elnevezett, 1886-ban épült híd déli lábánál lévő parkolóházba helyeztük biztonságba a személygépjárművet, napi 17 euró, méltányos összeg ellenében. A 9,90 euró, amit fennen hirdet egy plakát a bejárat felett, még méltányosabb lenne, de mint utólag kiderült, ehhez valamiféle tagsági szükségeltetik. A parkolóház is jól példázza a 250 ezres város domborzati viszonyait, ugyanis a bejárat (nevezzük alsó-földszintnek) majdnem a Duoro-folyóval van egy szintben, míg a 7. emeleti kijárat (felső-földszint) még korántsem a dombtető.

  Innen még egy kis kaptatót kell legyűrnünk, hogy a Claustros do Mosteiro da Serra do Pilar (imádják a maratoni hosszúságú neveket) kolostor előtti térre feljussunk, ahol aztán kezdődhet a szájtátás. Na, nem a kolostor miatt, abból időközben laktanya lett, és ezért kevésbé látogatható. Még csak nem is az 1672-ben átadott kör alakú templom ejt ámulatba, sokkal inkább az elénk táruló látvány nyűgözi le a gyanútlan látogatót. Óhatatlanul Budapest, Citadelláról mutatott látképével hasonlítottam össze. A lent kanyargó, széles folyó, a rajta átívelő régi és modern hidak, vagy akár a háztetők között feltörő templomtornyok látványa mutat némi hasonlóságot, mégis minden annyira mediterrán, annyira más, hogy hamar rájöttünk egy izgalmas nap előtt állunk.

  Nem így lett. Anélkül, hogy lelőném a poént, egyik csalódás követte a másikat. Mindjárt elsőként az ikonikusnak mondható hídjuk. Az alsó szintet felújítás miatt fóliába burkolták és a gyalogosok csak egy keskeny sávon, libasorban haladva tudnak átjutni a túlpartra. A híd tetején sokkal kellemesebb, ott csak a járdával egy szintben lévő síneken időnként átrobogó metró kelt riadalmat. Nyugati irányba nézve a két városrész folyó fölé tornyosodó házait csodálhatjuk meg, de keletre fordulva már csak egy peremvárosi, üres telkekkel terhelt látvány fogad.
Kellemes, huszonhat fokos napsütésben kezdtük meg a sétát, az óceán felől érkező fuvallat folyamatosan hűtötte a búrámat, szóval az időjárásra nem lehetett panaszunk. Csakhogy ez az üdítő jelenség a házak közé érve rögtön véget ér, és csak a megrekkent meleg fogadja a látogatót. Csoda hát, hogy azonnal egy kocsmát kellett keresnünk a megfelelő folyadék bevitel (és leadás céljából)? Ezt a kényszerű szünetet azért is be kellett iktatnunk, mert a katedrálisban éppen misét tartottak, és szigorú biztonsági őrök felügyelték, hogy turista ne tegye be a lábát. Hiába adtam a határozottat, és próbáltam benyomulni két fejkendős nénike takarásában, az oldalamon lógó Canon feliratú táska gyanút kelthetett bennük.

  A Sé do Porto katedrálist a XII. században építették a város legmagasabb pontjára. Ha éppen nincs mise, 3 euró ellenében tekinthető meg. A leginkább gótikus elemeket felvonultató épület méreteiben felveszi a versenyt a környék legnagyobb templomaival, és az enteriőr miatt sincs oka szégyenkezni, de mi éppen a Caminóról érkeztünk, ahol láttuk a burgoszi és leóni katedrálist, ezért elmaradt a wow érzés.
  Fura, de az utcákat járva az volt a benyomásom, hogy Portóban nem pörög annyira a gazdaság. És ennek nincs köze a nagy járványhoz, mert a kiüresedett, romos házak nem tegnap indultak enyészetnek. Olyan, turisztikailag frekventált utcákban is egymást érik az üres épületek, amire azt gondolná az ember, hogy a legjobb lokáció. Nem úgy az Av. dos Aliados, ami egy ötszáz méter hosszú, központi tér. Ott ezerrel folyik a felújítás, ásatás, amihez nem csak a teljes teret kerítették be, de még az oda vezető mellékutcákat is. Így aztán jókora kerülővel sikerült eljutnunk az amúgy nem olyan messze lévő Torre dos Clérigos-hoz. A 76 méteres, gránit óratorony ugyanúgy hirdeti magáról, hogy a világörökség része, mint itt minden fennmaradt régi építmény, holott Porto történelmi városrészét zusammen ismerte el az UNESCO 1996-ban.

  Átvágtunk egy parkon, ahol turisták és helyiek lazultak békés nyugalomban, hogy aztán a háromszög alakú Praça de Lisboa tér túloldalán felkeressük a Livraria Lellót. Ez az egyik legrégebbi könyvesbolt Portugáliában (1869). A fából faragott neogótikus belsőteret az elegánsan ívelt lépcső teszi még látványosabbá, nem csoda, hogy látogatók ezrei keresik fel minden nap. Elege is lett a tulajnak a sok bámészkodó turistából, és belépőjegyet vezetett be, ezzel is csökkentve a tömeget. Az öt eurós beugró azonban a legtöbb portugált nem riasztotta el, annál is inkább, mert bent levásárolható ez az összeg. Így aztán kígyózó sorban várják a népek, hogy beléphessenek. Még arra is ügyeltek, nehogy má’ bekukucskáljon valaki az ablaküvegen át, ezért a teljes kirakatot lefüggönyözték és tájidegen matricákkal tették vitathatóan dekoratívvá.

  Dobtuk ezt a programpontot és helyette elsétáltunk a Igreja do Carmo templomhoz, melynek oldalát látványos, festett csempe díszíti, akárcsak a Lelkek templomát (Capela das Almas de Santa Catarina) a bevásárlóutcában, vagy éppen a pályaudvar (Porto São Bento) váróját, ahol húszezer kék-fehér csempe rajzol ki impozáns „mozaik” képeket.
  Vasárnap lévén a Mercado do Bolhão (bolhapiac) zárva volt. Elhullajtottam néhány könnycseppet, hogy az én drágám mennyi haszontalan kacatot tudott volna itt beszerezni rendkívül kedvező áron, de végül nem úsztam meg, a Rua Santa Catarina sétálóutcában nyitva voltak az üzletek. Kivéve persze a Majestic Café, egy 1921-ben nyílt kávéház, ahová szívesen beültem volna. Gondolom, rajtam kívül még vagy több száz ember az utcán hömpölygő tömegből, de hát mit értek én az üzlethez?

  Ugyanúgy pihenőnapot tartottak a folyó partot az óvárossal összekötő siklón is (Funicular dos Guindais). Ennek érdekessége, hogy az utasteret egy giroszkópos megoldás folyamatosan vízszintben tartja, miközben a kocsi változó dőlésszögű terepen halad. Megspóroltuk a 2,50 euró viteldíjat és lépcsőn ereszkedtünk le a kikötőbe. Itt aztán megint elcsodálkoztunk, milyen siralmas állapotban van a városközpontnak egy újabb része.
  Szusszantunk egyet a szálláson, hogy aztán este újból a grasszáló tömegbe vessük magunkat, és élelem után nézzünk. A rakparton sorakozó borászatok mintaboltjaiban többféle portói bort árulnak, közös bennük, hogy mindegyik ihatatlanul édes. Ezt nem tudtuk, és jól feltankoltunk ajándéknak szánt palackokból. Vacsora után, kb. tizenegykor kerültünk ágyba, amikor az egyórás időátállítás dacára, még világos volt odakint. Másnap korán kellett kelnünk, hatszáz kilométer és a csodás Segovia várt ránk epekedve, de erről majd később.