Öt föld

 Egy hétezer kilométeres Dél-Európa körút utolsó állomásaként értük el a Ligur-tenger festői, keleti partját.

CINQUE TERRE

Mindannyiunknak megvan az a falinaptárért kiáltó kép, amikor színes házikók tolonganak szinte egymás tetején egy sziklás tengerparti hegyoldalon. Ha nincs autó a fotón, akkor az nagy valószínűséggel a Cinque Terre Nemzeti Parkban készült Olaszországban. Miután erre vezetett az utunk, kézenfekvő volt, hogy lecsekkoljuk ezt a bakancslistás vidéket.

   La Speziában vettünk ki egy szobát, mert itt még megfizethetőek az árak, és másnap reggel innen indultunk a környék felfedezésére menetrendszerűen induló sétahajóval. Házigazdánk ugyan megpróbált lebeszélni róla, hogy a vonatozás olcsóbb, kényelmesebb és gyorsabb, de a lényeg pont az lenne, hogy a tenger felől élvezhessük a látványt.
  Reggel kilenckor már a kikötőben tobzódtunk a „hop on hop off” rendszerben működő hajók állomásánál, mert nem sikerült korábban online jegyet vennünk a bedöglött honlapjukon. Matróz bagázs... Megváltottuk a harmincöt eurós napijegyet és felültünk egy balatoni sétahajó méretű vízibuszra. Azt a taktikát választottuk, hogy csak az utolsó falunál szállunk ki a hajóból, és inkább a visszautat szakítjuk meg többször. Porto Venere tengerészeti bázisánál fordultunk ki az öbölből, és haladtunk északnyugati irányba mintegy húsz kilométert a Cinque Terre partjai mentén.

  Monterosso al Mare talán a legkevésbé látványos hely, de bemelegítésnek éppen megteszi. A legnagyobb a Cinque Terre települései közül a maga 1500 lakosával, és neki van a leghosszabb, strandolásra alkalmas tengerpartja. De hát kit érdekel a lubickolás a harmincnyolc fokos hőségben, nem igaz? Irány a hegyoldal, ahol egy Kapucinus kolostor áll, amit még 1525-ben alapítottak Ferences rendi fundamentalisták, akik a puhány reneszánsz kori szerzetesi életüket az Assisi Ferenc által 1209-ben felállított szigorúbb szabályok szerint kívánták volna leélni. Kisebb nehézséget okozott, hogy a kolostort Napóleon seregei 1810-ben lerombolták, de a XIX. század végére sikerült újra építeni.

  Lesétáltunk a vasútállomásra, hogy felmérjük a lehetőségeket arra az esetre, ha vihar, cunami, partraszállási hadművelet, vagy egyéb oknál fogva nem közlekedne a hajó visszafelé. Egységesen, négy eurót kérnek el egy jegyért, függetlenül attól hány falun haladunk át a régióban, és szint egymásba érnek a szerelvények, olyan sűrűn közlekednek.
  Az 1301-ben újjáépített S. Giovanni Battista plébániatemplomot néztük még meg és annak barokk temetkezési kápolnáját, aztán az ófalu központi utcáján ereszkedtünk vissza a kikötőhöz hangulatos éttermek és üzletek között.

Eredetileg az volt a tervem, hogy innen átsétálunk a négy kilométerre lévő, következő faluhoz, de amint megláttam a meredek, ámde keskeny hegyi ösvényt, ami a tériszony összes rémségével fenyegetett (ráadásul 4 € úthasználati díjért) letettem róla, és inkább hajóval tettük meg a távot.
  Vernazza egy kisebb öbölbe szorult település, ráadásul már délfelé járt, így hiába nyújtott gyönyörű látványt, a tömeg kezdte átlépni a tűréshatáromat. Mentő ötletként, gyorsan meghívtam ebédelni az én Drágámat, annál is inkább, mert házassági évfordulónkat ünnepeltük aznap. (Igen, van olyan férfi, aki a sokadik X után is számon tartja a jeles napot.) Biztosra mentem, és a szállásadónk által javasolt, tengeri herkentyűkre szakosodott étterem felé fordultam, ami gyakorlatban az ég felé mutató irányt jelenti. Ömlött rólunk a víz, mikor odaérkeztünk, de megérte. A mesés panoráma és a rákot átkaroló polipcsáp látványa mindenért kárpótolt.

  A kicsiny település szűk utcái megteltek látogatókkal és ott nyaralókkal, miközben a hőmérséklet egyre emelkedett. Mindenki ott próbált menedéket keresni a forróság elől, ahol tudott. A precíz utazó, aki az összes látnivalót ki akarja pipálni, a Santa Margherita di Antiochia templomba húzódik be, amit a helyi népek emeltek a XIII. században, mert valaki el tudta hitetni velük, hogy egy Vernazza partjainál talált szelencében Szent Margit egyik ujjának csontjait találta.
  A térképemre pillantva örömmel konstatáltam, hogy innen egy majdnem vízszintes gyalogút vezet a hegy oldalában egészen a következő faluig. Sajnos néhány száz méter megtétele után barikádba ütköztünk, a korridort lezárták a forgalom elől. (Csak itthon vettem észre, hogy miért.) Csalódottan visszaballagtunk a régi vár (Castello dei Doria) lábánál lévő kikötési ponthoz, amit a hajó csak úgy tudott megközelíteni a szikláktól, hogy odadugta az orrát, és az utasok imbolyogva szálltak ki-be egy deszkapallón.

  Cornigliánál nem álltunk meg, mert nincs kikötésre alkalmas partszakasza, így csak a harmadik településnél jártunk még, de Manarolában már úgy éreztem, mindent láttunk. Itt is megpróbáltuk, hogy a tengerparti falban húzódó sétányon át érjük el a következő falut, de az utat ezen a szakaszon is lezárták.
  Bosszankodva szálltunk fel egy újabb hajóra és Riomaggiorét már csak a fedélzetről fotóztuk le. Elég volt a túlárazott butikokból a fagylaltosok előtt kígyózó sorokból. Tikkadtan borultunk egymás vállára, amikor elhaladtunk Porto Venere partjainál, és La Speziaba érve, az első bárnál leroskadtunk, hogy egy Aperol Spriz-cel öntsünk magunkba lelket.
  Összefoglalva: Cinque Terrét egy igazán romantikus helynek tartom, annak ellenére, hogy a házak színei köszönőviszonyban sincsenek az interneten keringő, túlszaturált fotókhoz képest. Ha viszont tanácsot kérne tőlem valaki, azt mondanám, ne nyáron keresse fel ezt a vidéket. A folyamatosan hömpölygő turistaáradat felettébb lelombozó tud lenni.