2022. július 9., szombat

Madrid a középpontban

Régi vágyunk teljesült, amikor a reggeli, laza harminc fokos melegben nekivágtunk, hogy felfedezzük a spanyol fővárost.

MADRID

  Külvárosi szállodánkat úgy választottam ki, hogy közel legyen a metrómegállóhoz, mert Madridban remekül lehet közlekedni a föld alatt. Állítólag trafikban és újságosnál is lehet jegyet vásárolni, de az állomásoknál kihelyezett automata sem komplikált. Ha először utazunk, be kell jelölnünk, hogy „Multi Cardot” is szeretnék, mert erre fogja feltölteni a rendszer a befizetett viteldíjakat. Egy kártya 2,50 €, de ha szeretnél egyet ingyen, szívesen átadom az enyémet, csak írj üzenetet a Facebook oldalamra! Egy utazás ára: 1,50 €, ami az A zónába érvényes, de ez nekünk, turistáknak éppen elég. Akárhányszor átszállhatunk vele. Mi egy napra szóló bérletet kértünk az automatától, amiért 8,40-et számolt fel.

  Madrid, a külvárosokkal együtt, több mint hatmilliós metropolisz, Berlin után a második legnagyobb az Unióban. A közlekedés ehhez képest egészen tűrhető. Az autókat több helyen a föld alá terelik, megérkezésünkkor volt, hogy több kilométeren keresztül suhantunk egy háromsávos alagútban, ahonnan számos kijárat futott ki a felszínre. A metró is sűrűn jár, így gyorsan bejutottunk a város szívének számító Puerta del Sol térre. Amikor a nyominger kis megállóépületből kiléptünk a központi térre, elmaradt a várt hatás. Nem nyűgözött le a látvány, és ez nem csak az éppen folyó építkezési munkálatok miatt volt. Jellegtelen, háromemeletes házak ölelték körbe a területet, fásult emberek igyekeztek a munkahelyükre, nyoma sem volt latin hangulatnak, a hispán életérzésnek.
  Miközben átsétáltunk a Plaza Mayor térre, egy kisebb csődületen kellett átverekedni magunkat, valami politikusféle rögtönzött egy sajtótájékoztatót az utcán.  A téren aztán a nagy kihaltság fogadott. III. Fülöp király lovasszobra magányosan figyelte az árkádos házakat és azt a három rendőrjárőrt, akik gondoskodtak a nagy hőségben a csövesekről, és bekísérték őket egy hűvösebb helyre.

  Innen nem messze találtuk meg a Mercado de San Miguel piacot, ami az útikönyvek szerint, évi tízmilliónál is több látogatóval büszkélkedhet. Csakhogy még zárva volt. Milyen piac az, ami tízkor nyit? Ez még a spanyol mentalitáshoz képest is meglehetősen kényelmes. Kénytelen voltam meginni egy kávét egy közeli bár teraszán, amiért 5 (az-az öt) eurót számoltak fel. Aztán, amikor végre kinyitott a vasszerkezetű, százéves csarnok, kiderült, hogy csupán büfék és delikatesz üzletek töltik meg a helyet.

  Annak ellenére felkerestünk egy közeli éttermet, hogy az ebédidőtől még messze jártunk, ugyanis a Sobrino de Botín vendéglőt még 1725-ben alapították, így a világ legrégebbi, folyamatosan üzemelő éttermének mondhatja magát. Francisco de Goya festő is itt dolgozott pincérként, miközben arra várt, hogy felvegyék a Királyi Képzőművészeti Akadémiára.

  Madrid katedrálisát úgy hívják, hogy Catedral de la Almudena, és csupán 1,- euró a belépő, (azt is csak becsületkassza alapon). Nem véletlen a kedvező árfekvés, ezt a templomot csak 1993-ban szentelték fel, bár a terveket már a XVI. században elkezdték rajzolni. Az utolsó munkálatokkal az ezredfordulóra végeztek. Nem is értem, hova ez a nagy kapkodás. A kupolába 6,- euróért mehetünk fel, állítólag csodás panorámát kapunk cserébe.
  Mi viszont a katedrálissal szemközti királyi palota felé vettük az irányt. Palacio Real de Madrid Európa egyik legnagyobb királyi kastélya, amely 3400 teremmel rendelkezik. Biztonsági átvilágítás után, 13,- € ellenében léphettünk be és 3,- euróért audiogájdot is bérelhettünk, amit csak hitelkártyával lehetett kifizetni. (Gondolom azért, hogy ne vigyem haza a kis tabletüket.) Sajnos nem volt nálunk a fülhallgatónk, pedig akkor elég lett volna egy készüléket bérelni, és megosztva hallgatni, ahogy egy kellemes, magyar (!) női hang elmeséli, mit kell tudnunk a XVIII. századi épületről és annak berendezési tárgyairól. A falakat olyan neves festők képei díszítik, mint Goya, Caravaggio vagy Velázquez. Ezért aztán minden teremben éber őrök figyelik, nehogy véletlenül lefotózzuk valamelyiket, mert attól nyilván súlyos károsodást szenvednének el. Ha végigcsoszogtunk a nyilvános termeken, ne felejtsük el megnézni a fegyverraktárt, amit a bejárattal szemközti szárny elejében találtunk meg nagy nehezen. A királyi család egyébkén már rég nem itt lakik, csak fogadások és rendezvények helyszíneként szolgálnak a termek.

  Elmúlt dél, és a hőmérő nem higanyból készült szála megközelítette a negyven fokot, amikor a kastélytól északra fekvő Templo de Debodhoz értünk. Ez egy ősi egyiptomi templom, amit Egyiptom kormánya 1968-ban adományozott Spanyolországnak, mert felajánlották, hogy áttelepítik és megőrzik az i.e. II. században épített szentélyt, aminek eredeti helyén duzzasztógát épült. A templom falán hieroglifák figyelhetők meg, belsejében egy kis múzeumot rendeztek be. Megtekintése ingyenes, csakhogy egy tekintélyes sort kellett volna végigállni a hőségben, ezért úgy döntöttünk, beérjük egy külső fotóval.
  Hangulatos utcákon át sétáltunk el a legközelebbi metróállomásig, hogy egy nagyot ugorva, a város északi részére kerüljünk. Itt található ugyanis a Puerta de Europa, egy egymás felé dőlő ikertorony (amit Torrentének sikerült lerombolni, de szerencsére csak a filmben).

  Ugyanebben az utcában található a Real Madrid focicsapatának otthont adó Santiago Bernabéu Stadion is, amit éppen felújítanak, de ez nem gátolja meg a lilákat abban, hogy az építkezések idejére felfüggesszék a 25,- eurós stadionlátogatást. Ennyit még focimeccsért sem fizetnék, ezért gyorsan elhúztuk a csíkot onnan, így nem láthattuk a sok serleget és Puskás Öcsi kiállított cipőjét sem. Itt jegyzem meg, hogy a város tele van szuvenírárussal, akik a legkülönbözőbb tárgyakat árulják Real vagy Atletico (sőt Barca) emblémával, de valószínű, ez mind jogtiszta cucc, mert elég borsos az áruk.

  Visszametróztunk a belvárosba, és végigsétáltunk a Calle Gran Vía szecessziós épületei között. Rápillantottunk a Telefónica toronyházára, ami az 1929-es átadásakor az első felhőkarcoló volt Európában. Majd elhaladtunk a Metropolis épületnél, amelynek tornyát huszonnégy karátos arany díszíti. Itt az asszonyt szabadjára eresztettem egy órára, amit azzal hálált meg, hogy csak egy bevásárlótáskával tért vissza a kirakatnézésből (igaz, másfél óra múlva).
  Ismét metróra szálltunk, ami elvitt minket a központi pályaudvarra. A Madrid-Puerta de Atocha egyben botanikus kert is, ahol hétezer növény található, némelyikük üvegházban, halak és teknősök társaságában. Ne egy Keletit képzeljünk el, itt akkora az autó- és buszforgalom, mint egy nagyobb repülőtéren. Nem csoda, hisz innen az összes nagyobb spanyol városba 200 km/h feletti sebességgel utazhatunk, kényelmes gyorsvonatokon.

  Gyalog sétáltunk át a Pradóba, hogy útközben megnézhessük a Jardín Vertical Caixaforum-nak csúfolt, élő zöldfalat egy ház oldalán. A híres képtár hétköznaponként 18:00 óra után ingyen látogatható, igaz, akkor csak két óránk marad a temérdek festmény tanulmányozására, de ha magunkhoz ragadunk a fogadócsarnokban egy alaprajzot, rástartolhatunk rögtön a híresebb festők alkotásaira. Neves spanyol, olasz, flamand és német művészek festményeit gyűjtötték össze a XII. századtól a XX-ig, amivel a Prado a világ egyik legtekintélyesebb művészeti múzeuma lett. Fényképezni szigorúan tilos. Biztonsági kamerákkal pásztázzák a helyiségeket, és ha előkerül valakinél egy telefon, azonnal megjelenik egy morcos teremőr, és rendreutasítja. Az utolsó képeket, már feltűnően hosszan vizsgáltam egy padról, miközben a fejem néha előrebukott. Az otthon, optimistán eltervezett Buen Retiro park látogatására már energia híján nem kerülhetett sor, akárcsak a Puerta de Alcalá, XVIII. században épült diadalívre. Végül a Plaza Cibeles metróállomás felé poroszkáltunk (a Real Madrid szurkolók ezen a téren szokták ünnepelni csapatuk győzelmét), hogy hulla fáradtan hazavánszorogjunk a jól hűtött, szállodai szobánkba.

Feltűnés nélkül kövess!

2022. július 7., csütörtök

Római vízvezeték, középkori várkastély... Tovább is van, mondjam még?

 Porto és Madrid között fekszik egy spanyol kisváros, melynek történelmi emlékei mindenképp megérnek egy sétát. 

SEGOVIA

  Az ezer méter magas felföldön fekvő Segoviát már az ókorban is lakták, de az igazi fejlődését a római hódítóknak köszönheti. Az I. században épített, 15 km hosszú vízvezetékük leglátványosabb szakasza az Acueducto a mai napig fennmaradt, és egy kicsit jobb állapotban, mint a mi Aquincumunk. Igaz, a mór megszállás alatt a 166 gránit boltívből álló, 800 méter hosszú és 29 méter magas építményt kicsit megágyúzta Al-Mamún muzulmán vezér, de a megsérült 36 ívet később helyreállították. Ez az Ibériai-félsziget legjelentősebb római kori műemléke, nem csoda, hogy az UNESCO világörökség része.

  Ingyenes parkolási lehetőség nincs a közelben, de számos mélygarázs teszi lehetővé, hogy autónkat biztonságban tudjuk. Mi a várhegy oldalában találtunk egyet, ahonnan lift vitt fel egyenesen az óvárosba. Szerencsére a mórokat kizavarták a XI. században, és megkezdődött a település felvirágzása. A legszebb épületeket a XIV-XVI. században emelték. Ezek közül elsőként az 1525-ben épített Catedral de Segovia székesegyházat látogattuk meg, merthogy katedrálisból sosem elég. Igaz, kétszáz év kellett, hogy mai formáját elnyerje, de megérte várni, igazán impozáns templom lett belőle. Természetesen ugyanazok gótikus oszlopok, és aranyozott oltárok, mint amiből oly sokat látni Európa szerte, de azért észrevettünk néhány különleges alkotást is. És, hogy mennyire haladnak a korral, misem bizonyítja jobban, hogy a Szent Mária-székesegyház már Instagram profillal is rendelkezik.

  A katedrális sztorijához hozzátartozik még, hogy VI. Sándor pápa (Rodrigo Borgia) elveszett bullájának öt példányát találták meg itt. A történészek szerint ez nagy felfedezés, mert az Ibériai-félszigeten ez az első, európai viszonylatban pedig a harmadik ilyen típusú nyomtatvány.
  A korrekt tájékoztatás érdekében azt is meg kell említenem, hogy Tomás de Torquemada, az egész Ibériai-félsziget főinkvizítora is itt fejtette ki nem annyira áldásos tevékenységét, melynek következtében több ezer ember került máglyára.

  Bájos utcácskákon át jutottunk el a város másik nagy durranásának számító Alcázar de Segovia fellegvárhoz. A XIV-XV. században épült hajdani királyi rezidenciát 1862-ben építették ujjá, miután egy tűzvésznek köszönhetően igencsak leromlott az állaga. Most viszont úgy néz ki, hogy akár a Disney stúdió is forgathatna itt tündérmeséket. Nyolc euró a beugró, de ha nem akarunk felmenni a toronyba, hatból megússzuk. Mi nem akartunk, mert a várfalról is nagyjából ugyanazt a panorámát láthattuk (és nem azért mert lusta vagyok 152 lépcsőfokot mászni egy fotóért). Napjainkban az Alcazar nemzeti levéltárként és múzeumként üzemel, ami leginkább fegyvergyűjteményére lehet büszke.

  Ha valaki Madridban múlatja az időt, és már mindent látott, érdemes ellátogatni a kilencven kilométerre fekvő Segoviába, egy tartalmas félnapot tölthet el itt.


2022. július 5., kedd

Ó-Porto

Egy egészségügyi séta jót tesz az emésztésnek, megmozgatja az izmokat, erősíti a csontot, főleg, ha Portugália második legnagyobb városának dimbes-dombos utcáin tesszük mindezt.

PORTO

  Az I. Lajosról elnevezett, 1886-ban épült híd déli lábánál lévő parkolóházba helyeztük biztonságba a személygépjárművet, napi 17 euró, méltányos összeg ellenében. A 9,90 euró, amit fennen hirdet egy plakát a bejárat felett, még méltányosabb lenne, de mint utólag kiderült, ehhez valamiféle tagsági szükségeltetik. A parkolóház is jól példázza a 250 ezres város domborzati viszonyait, ugyanis a bejárat (nevezzük alsó-földszintnek) majdnem a Duoro-folyóval van egy szintben, míg a 7. emeleti kijárat (felső-földszint) még korántsem a dombtető.

  Innen még egy kis kaptatót kell legyűrnünk, hogy a Claustros do Mosteiro da Serra do Pilar (imádják a maratoni hosszúságú neveket) kolostor előtti térre feljussunk, ahol aztán kezdődhet a szájtátás. Na, nem a kolostor miatt, abból időközben laktanya lett, és ezért kevésbé látogatható. Még csak nem is az 1672-ben átadott kör alakú templom ejt ámulatba, sokkal inkább az elénk táruló látvány nyűgözi le a gyanútlan látogatót. Óhatatlanul Budapest, Citadelláról mutatott látképével hasonlítottam össze. A lent kanyargó, széles folyó, a rajta átívelő régi és modern hidak, vagy akár a háztetők között feltörő templomtornyok látványa mutat némi hasonlóságot, mégis minden annyira mediterrán, annyira más, hogy hamar rájöttünk egy izgalmas nap előtt állunk.

  Nem így lett. Anélkül, hogy lelőném a poént, egyik csalódás követte a másikat. Mindjárt elsőként az ikonikusnak mondható hídjuk. Az alsó szintet felújítás miatt fóliába burkolták és a gyalogosok csak egy keskeny sávon, libasorban haladva tudnak átjutni a túlpartra. A híd tetején sokkal kellemesebb, ott csak a járdával egy szintben lévő síneken időnként átrobogó metró kelt riadalmat. Nyugati irányba nézve a két városrész folyó fölé tornyosodó házait csodálhatjuk meg, de keletre fordulva már csak egy peremvárosi, üres telkekkel terhelt látvány fogad.
Kellemes, huszonhat fokos napsütésben kezdtük meg a sétát, az óceán felől érkező fuvallat folyamatosan hűtötte a búrámat, szóval az időjárásra nem lehetett panaszunk. Csakhogy ez az üdítő jelenség a házak közé érve rögtön véget ér, és csak a megrekkent meleg fogadja a látogatót. Csoda hát, hogy azonnal egy kocsmát kellett keresnünk a megfelelő folyadék bevitel (és leadás céljából)? Ezt a kényszerű szünetet azért is be kellett iktatnunk, mert a katedrálisban éppen misét tartottak, és szigorú biztonsági őrök felügyelték, hogy turista ne tegye be a lábát. Hiába adtam a határozottat, és próbáltam benyomulni két fejkendős nénike takarásában, az oldalamon lógó Canon feliratú táska gyanút kelthetett bennük.

  A Sé do Porto katedrálist a XII. században építették a város legmagasabb pontjára. Ha éppen nincs mise, 3 euró ellenében tekinthető meg. A leginkább gótikus elemeket felvonultató épület méreteiben felveszi a versenyt a környék legnagyobb templomaival, és az enteriőr miatt sincs oka szégyenkezni, de mi éppen a Caminóról érkeztünk, ahol láttuk a burgoszi és leóni katedrálist, ezért elmaradt a wow érzés.
  Fura, de az utcákat járva az volt a benyomásom, hogy Portóban nem pörög annyira a gazdaság. És ennek nincs köze a nagy járványhoz, mert a kiüresedett, romos házak nem tegnap indultak enyészetnek. Olyan, turisztikailag frekventált utcákban is egymást érik az üres épületek, amire azt gondolná az ember, hogy a legjobb lokáció. Nem úgy az Av. dos Aliados, ami egy ötszáz méter hosszú, központi tér. Ott ezerrel folyik a felújítás, ásatás, amihez nem csak a teljes teret kerítették be, de még az oda vezető mellékutcákat is. Így aztán jókora kerülővel sikerült eljutnunk az amúgy nem olyan messze lévő Torre dos Clérigos-hoz. A 76 méteres, gránit óratorony ugyanúgy hirdeti magáról, hogy a világörökség része, mint itt minden fennmaradt régi építmény, holott Porto történelmi városrészét zusammen ismerte el az UNESCO 1996-ban.

  Átvágtunk egy parkon, ahol turisták és helyiek lazultak békés nyugalomban, hogy aztán a háromszög alakú Praça de Lisboa tér túloldalán felkeressük a Livraria Lellót. Ez az egyik legrégebbi könyvesbolt Portugáliában (1869). A fából faragott neogótikus belsőteret az elegánsan ívelt lépcső teszi még látványosabbá, nem csoda, hogy látogatók ezrei keresik fel minden nap. Elege is lett a tulajnak a sok bámészkodó turistából, és belépőjegyet vezetett be, ezzel is csökkentve a tömeget. Az öt eurós beugró azonban a legtöbb portugált nem riasztotta el, annál is inkább, mert bent levásárolható ez az összeg. Így aztán kígyózó sorban várják a népek, hogy beléphessenek. Még arra is ügyeltek, nehogy má’ bekukucskáljon valaki az ablaküvegen át, ezért a teljes kirakatot lefüggönyözték és tájidegen matricákkal tették vitathatóan dekoratívvá.

  Dobtuk ezt a programpontot és helyette elsétáltunk a Igreja do Carmo templomhoz, melynek oldalát látványos, festett csempe díszíti, akárcsak a Lelkek templomát (Capela das Almas de Santa Catarina) a bevásárlóutcában, vagy éppen a pályaudvar (Porto São Bento) váróját, ahol húszezer kék-fehér csempe rajzol ki impozáns „mozaik” képeket.
  Vasárnap lévén a Mercado do Bolhão (bolhapiac) zárva volt. Elhullajtottam néhány könnycseppet, hogy az én drágám mennyi haszontalan kacatot tudott volna itt beszerezni rendkívül kedvező áron, de végül nem úsztam meg, a Rua Santa Catarina sétálóutcában nyitva voltak az üzletek. Kivéve persze a Majestic Café, egy 1921-ben nyílt kávéház, ahová szívesen beültem volna. Gondolom, rajtam kívül még vagy több száz ember az utcán hömpölygő tömegből, de hát mit értek én az üzlethez?

  Ugyanúgy pihenőnapot tartottak a folyó partot az óvárossal összekötő siklón is (Funicular dos Guindais). Ennek érdekessége, hogy az utasteret egy giroszkópos megoldás folyamatosan vízszintben tartja, miközben a kocsi változó dőlésszögű terepen halad. Megspóroltuk a 2,50 euró viteldíjat és lépcsőn ereszkedtünk le a kikötőbe. Itt aztán megint elcsodálkoztunk, milyen siralmas állapotban van a városközpontnak egy újabb része.
  Szusszantunk egyet a szálláson, hogy aztán este újból a grasszáló tömegbe vessük magunkat, és élelem után nézzünk. A rakparton sorakozó borászatok mintaboltjaiban többféle portói bort árulnak, közös bennük, hogy mindegyik ihatatlanul édes. Ezt nem tudtuk, és jól feltankoltunk ajándéknak szánt palackokból. Vacsora után, kb. tizenegykor kerültünk ágyba, amikor az egyórás időátállítás dacára, még világos volt odakint. Másnap korán kellett kelnünk, hatszáz kilométer és a csodás Segovia várt ránk epekedve, de erről majd később.

2022. június 28., kedd

Monaco fél nap alatt

 „Egészségügyi séta” címmel rövid sorozatot indítottam, melyben néhány városról fogom megosztani a gondolataimat, és útvonaltippeket ajánlok közszolgálati jelleggel.
  Verona, Porto, Segovia, Madrid, Barcelona, Cinque Terre látnivalói után bővebben írok majd utunk valódi céljáról az El Camino zarándokútról. 

MONACO

  A mentális egészség is fontos, márpedig ha valakinek önértékelési zavarai vannak, annak nem árt egy sétát tennie Monaco sűrűn beépített hegyoldalain. Nekem például már-már kezdett fejembe szállni a tudat, hogy egy majdnem új Dácia büszke tulajdonosaként döngethetek az utakon, és csak egy hajszál hiányzott ahhoz, hogy letekert ablakomon át üvöltessem a hifiből, hogy „csak a nézését, meg a járását...”

  Ebben a városban (országban) mindannyian tanulhatunk egy kis alázatot. Aki a frissen elnyert közbeszerzési pályázaton talált millióit Mercédeszre vagy BMW-re költi és idejön, hogy a maradékot feltegye a rulett asztalra, meglepetten tapasztalhatja, hogy a negyvenmilliós verdáját itt úgy elhajtja a portás a kaszinó elől, mint úszómester a kukucskáló kölyköket a női napozótól.
  Kettőkor foglalhattuk el a szobát, ami megérkezéskor tudatosult bennem, hogy nem is Monacóban van, pedig csak két saroknyira voltunk a Casino Monte-Carlo épületétől. A sűrűn beépített tengerparti hegyoldalnak ugyanis csak az alsó fele tartozik a hercegséghez, a mi utcánk páratlan számai már Beausoleil nevű francia város része.

  Természetesen egy földalatti garázsban parkoltuk le a verdát, mert az utcán csak kihalásos alapon lehet parkolóhelyhez jutni. A 24 eurós napi ár, az egynegyedét tette ki szállásköltségünknek, pedig az autónk nem igényel tiszta törölközőt, minibárt és légkondicionálást. Megállapítottam, hogyha Monacóba költözöm, parkolóba fektetem a felesleges milliárdjaimat. Ennek persze igen csekély az esélye, és nemcsak az említett összeg hiánya miatt, hanem a világ legnagyobb népsűrűsége is aggaszt kissé. Nehezen viselem a tömeget. Nem beszélve arról, hogy az „ország” államfőjét, II. Albertet csak hercegként aposztrofálják a helyiek, ami roppant zsenánt. (A mi Albertünket legalább császárnak hívták.)

  Mindössze egy parkon kellett átvágnunk, hogy eljussunk a kaszinóig. A tikkasztó kora délutáni melegben kevesen őgyelegtek a XIX. századi épület előtt, azok is inkább a polgárpukkasztó álomautók mellett fényképeztették magukat. Az igazi élet itt estefelé kezdődik, amikor egymás (nem repedt) sarkára lépnek a feltöltött mellű, kacsacsőrű nők nyakig érő combokkal. Éppen csak, hogy árcímke nem fityeg a nyakukban. Az orosz turistákat sem tudja otthon tartani holmi embargó, boldogan fizetik ki a tízeurós belépőt, amivel persze csak a félkarú rablókig jutnak be, de azzal is lehet menőzni a VKontakte (ruszki fészbuk) oldalon.

  A kaszinó melletti Cafe de Paris átépítés alatt áll, így a belle époque stílusban emelt kávéháznak csak a teljesen kommersz, kiskörúti stílusú teraszát figyelhettük meg, ahogy turisták hadai áhítattal kortyolgatják a kapucsínót.
  A vele szemközti, 1864-ben átadott épület szintén a Párizs nevet viseli. A Hotel de Paris, ahol olyan illusztris személyek múlatták az időt egykoron, mint Verdi vagy Dumas. Nem tudom, hogy egy mai zeneszerzőnek vagy írónak tellene-e az ezereurós szobaárakra, minden esetre mi nem költöztünk át, túl nagy a nyüzsi.

  A Forma 1-es pálya nyomvonalát követve jutottunk le a kikötőhöz. Nem volt nehéz dolgunk, mert bár a Monacói Nagydíj már egy hete lezajlott, a kordonokat és lelátókat még mindig nem bontották el. Hiába, a lassú munkához idő kell, még gazdagéknál is. A kikötőben aztán kisebb csalódás ért, mert nem láttam sehol a Lady MRD, vagy a Seagull MRD jachtokat (Merthogy Szíjj Lászlónak már kettő is van.)

  Felkapaszkodtunk a Le Rocher névre hallgató hegyre, ami egyetlen hatalmas sziklatömb. Nyolcszáz méterre nyúlik be a tengerbe és háromszáz méter széles. Lifttel is fel lehet jutni, de csak a túloldalról, ahol nem igazán járnak turisták. A Palais du Prince (Albert herceg kecója) mellett számos állami hivatal és jó néhány lakóház épült ide. Elzarándokoltunk a Saint Nicholas katedrálishoz is, amit zárva találtunk, ezért a palota előtti téren rendezett kézműves vásárhoz sétáltunk. A tér mostanában kordonnal van lezárva, és egy repülőtérihez hasonló átvilágítókapun át juthatunk csak be.

  Nagyjából két óra alatt végigcsoszogtuk a világ második legkisebb országát és már majdnem mindent láttunk. A herceg autógyűjteményének otthont adó múzeum már bezárt, ezért trolira ültünk, ami visszavitt minket a szállodákhoz. A kéteurós viteldíjat valami érthetetlen okból nem kérte el a sofőr, csak hajtogatta, hogy „gratis”, de nem tudtam megfejteni az okát. Csak arra tudok gondolni, hogy felismert, és nem szerette volna, ha valami negatívat írnék róla a Fikatours blogon.

2022. június 27., hétfő

Délutáni séta Veronában

„Egészségügyi séta” címmel rövid sorozatot indítok, melyben néhány városról fogom megosztani a gondolataimat, és útvonaltippeket ajánlok közszolgálati jelleggel.
(Verona, Monaco, Porto, Segovia, Madrid, Barcelona, Cinque Terre látnivalói után bővebben írok majd utunk valódi céljáról, az El Camino zarándokútról.)

VERONA

  Egy hétezer kilométeres európai túra első állomásaként a tőlünk hétszáz kilométerre fekvő Veronába látogattunk. Balatontól rajtoltunk el, így már a koradélutáni órákban megérkeztünk a 273 ezres város szélén álló szálláshelyünkre. Lemostuk az út porát, és nyakunkba vettük a várost. Gyér szombati forgalom mellett közelítettük meg a belvárost, amely 2000 óta az UNESCO világörökség része, és ókori emlékekben Róma után a második leggazdagabb Európában. Nem csoda, hogy izgatottan hajtottunk be az óváros közelében lévő mélygarázsok egyikébe. A háromeurós óránkénti tarifa elég borsos, főleg így négyszáz feletti euró árfolyamnál, de hát így adózik az autós turista, miután már kifizette az idáig vezető út pofátlanul magas autópályadíjait, és a kéteurós benzinár sokkhatása ellenére idelátogatott.

  Sétánkat a város központi és egyben legnagyobb terén kezdtük a Piazza Bra (Amit olaszosan brának ejtünk és nem brének.) Elnevezése egyébként német eredetű, a breit (széles) szóból származik. A tér közepén egy gondozott park terpeszkedik, az elmaradhatatlan szökőkúttal és lovas szoborral. A parkot délutánra már ellepték az egész napos sétától megfáradt turista hordák. A teret számos történelmi épület szegélyezi (Palazzo Gran Guardia és a Palazzo Barbieri), de a fő látványosság kétségtelenül az Aréna.

  Az Amfiteátrum, amire leginkább kíváncsiak voltunk, és ahová ezen a napon nem léphettünk be, ugyanis egy esti operaelőadásra készültek. Végül is, egyik aréna olyan, mint a másik: középen egy nagy placc, és körülötte ülőhelyek gyűrűznek lépcsőzetesen emelkedve. Igaz, hogy ezt az I. században építették szorgos rabszolgák fehér és rózsaszínű mészkőből, és még ma is olyan állapotban van, hogy tizenötezres rendezvényeket lehet benne tartani, de hát akkor is csak egy stadion, amiből nálunk minden mezővárosra jut egy.

  A Via Giuseppe Mazzini sétálóutcán folytattuk a látványosságok felfedezését, amit nejem kissé félreértelmezett, hiába mondtam neki, hogy a Gucci és LV butik nem része az ókori emlékeknek. A kelleténél lényegesen több időt töltött a kirakatok tanulmányozásával, de végül elérkeztünk a következő ikonikus pontra.
  Bár több Shakespeare-darabnak is helyszíne ez a város, elsőként mindannyiunknak a Rómeó és Júlia ugrik be. Nem csoda, hogy már messziről lehet látni, melyik a Casa di Giulietta, annyi kíváncsiskodó tolong a bejáratnál. A háznak természetesen semmi köze sincs a Capulet-családhoz, de még csak nem is ez az épület inspirálta a nagy drámaírót, hiszen az erkélyt, amelyért 6 eurót gombolnak le a fényképezkedő balekoktól, csak 1936-ben építették, éppen ezzel a szándékkal.

  Innen csak két sarok a Piazza Delle Erbe, Verona történelmi városközpontjának a centruma. A szabálytalan négyszög alakú tér a rómaiak idején a Fórum helyszíne volt. A teret ma középkori házak szegélyezik: az 1301-ben épült Casa dei Mercanti vagy a XV. században emelt Palazzo Maffei. Megpihentem a tér közepén álló XIV. századi szökőkút lépcsőjén, és egy IV. századi Madonna-szoborral szemeztem, miközben Kata felment fotókat készíteni a Lamberti toronyba.
  Az Erbe tér melletti Torre dei Lamberti 1173-ban épült, és 6 euróért lift repít fel a tetejébe. Ott aztán észreveszi a szeleburdi turista, hogy a fényképező apparátust a férje nyakában hagyta, így korunk vívmányával, egy okostelefonnal készít káprázatos fotókat a tetőcserepekről.

  A torony bejáratától balra fordulva lyukadtunk ki a Piazza dei Signori térre, ami lényegesen nyugodtabb hely, már ami a látogatók tömegét illeti. XIV. és XV. századi paloták között folytattuk az utunkat a város legszebb temploma felé.
  A XIV. században épült gótikus Chiesa di Santa Anastasia kívülről nem tűnik nagy eresztésnek, de belépve elámultunk a sok szobor és freskó láttán. Az útikönyvünk szerint 3 euró lett volna a belépő, de mi ingyen jutottunk be, jegyárusnak nyomát sem láttuk. Ennek leginkább Szent Antal örülhetett, akinek szobra alatti perselybe dobtuk az előkészített pénzt.



  Az óvárost körülölelő Adige-folyó felett, egy Krisztus előtt száz évvel épült hídon, a Ponte Pietrán sétáltunk át a túlpartra, ahol a Teatro Romano romjai húzódnak. Sajnos nem sok maradt fent az egykori színházból, de egy fotót megér, és amúgy is erre kell felmenni a várba. Mármint annak, aki nem olyan lusta, mint én, és nem a közeli siklót választja.
  A Castel San Pietróhoz ugyanis egy vezető nélküli járművel is feljuthatunk. A 2,50-es retúrjegyet automatából kellett megvennünk és jegyszedő helyett is csak önműködő sorompó fogad. A rómaiak által épített várnak már nyomát sem láthatjuk itt, sőt, az osztrákok építette kastélyt is lerombolták Napóleon seregei 1801-ben, de a panoráma lenyűgöző a városra és a büfében jéghideg Aperol Spritzet szolgálnak fel.


 Elcsigázva poroszkáltunk vissza a városba, de még útba ejtettük a felírt látnivalókat, nehogy hiányérzetünk maradjon. Bekukkantottunk a nem sokára ezer éves veronai katedrálisba (Duomo), és megnéztük a Porta Borsarinak keresztelt ókori kaput, amely a Corso végében áll. Vetettünk egy pillantást a Ponte di Castelvecchio hídra, ami 1354-es építésekor a világ legnagyobb boltíve volt a maga 48,7 méteres fesztávjával.

SIRMIONE

  Ha már Veronában vagyunk, vétek kihagyni a Garda-tó déli partján épült Sirmione városkát, amit csupán félórás autókázással elérhetünk. Érdemes korán indulni, mert a parkolók hamar megtelnek. Sirmione szépségéről a római költő, Catullus is ódákat zengett. Én ezt nem fogom megtenni, de valóban egy gyöngyszem a félszigetre épült település, mármint addig, amíg el nem lepik a turisták. Tíz óra után már lépni nem lehet a szűk utcácskákon.
  A Scaligero erőd inkább csak kívülről látványos, nem éri meg a 6 eurós belépőt, hogy belülről is megnézzük a nagy semmit, vagy maximum a XIV. században épült, erődítményszerű dokkot.



2022. május 24., kedd

Nauru

Napok óta kering a hír, hogy két „ország” van csupán a világon, ahol az oktatást a belügyminiszter felügyeli. A miénken kívül a Csendes-óceánban található, a világ ötödik legkisebb országa: Nauru, ami fele akkora, mint a Szentendrei-sziget. Ez a mini állam abból él, hogy pénzt kap az ausztráloktól, hogy menekülttáborokat működtethessenek a bezárt foszfátbánya helyén. Bár az utóbbi időben cunami is sújtotta a térséget, kíváncsiságból megnéztem, hogy tudnék-e ott szállást foglalni, ha kedvem szottyanna egy látogatásra.

Leesett az állam attól, amit találtam.



2022. május 13., péntek

Liget projekt

Az idén januárban, nagy csinnadrattával felavatott Magyar Zene Házában tettünk családi látogatást tegnap, amiről szeretném megosztani a független, de továbbra is szubjektív tapasztalataimat. Független, mert nem tartozom azok táborába, akik azt mondják, minden, ami az Orbán rendszer alatt épült, az csakis rossz lehet, és kizárólag a lopásról szól. (Nem kizárólag.) A zeneháza esetében még csak nem is beszélhetünk a Városliget pusztításáról, hiszen egy évtizedek óta a fák közt éktelenkedő épületszörny helyére került Fudzsimoto Szószuke, japán építész formabontó alkotása.

  Gondoltam, a legpraktikusabb módszer, ha meg szeretnénk ismerni az épületet, hogy befizetem magunkat egy vezetett „épületsétára”, és az ezerötszáz forint fejében, hatvan perc alatt bejárhatjuk az intézményt, és egy narancssárga pólós hölgytől meghallgathatjuk, minden mennyire csodálatos. Na, de ne szaladjuk ennyire előre!
  Miután három programra is vásároltam belépőt online felületükön, (Egyszer élünk!) szembesültem azzal a ténnyel, hogy milyen élénk az érdeklődés, a nyitás utáni hónapokban, ezért a közeli hétvégékre már elkelt minden jegy. Egy csütörtök délutánt szemeltünk ki, amikor nincsenek sokan, és autóval közelítettük meg a terepet. A Dózsa György út melletti, egykori Felvonulási tér ingyenes parkolóhelyén alakították ki a többszintes mélygarázst, ahol óránként háromszáz forint kifizetése fejében otthagyhattuk a gépjárművet. Praktikus a parkolószelvényt magunkkal vinni, mert csak annak birtokában tudunk visszajutni az autónkhoz, ugyanis a lépcsőház ajtaja csak azzal nyílik. Illetve nem árt, ha bankkártyával vagyunk felvértezve, mert a fizetésre kihelyezett automata nem fogad el készpénzt. Hiába, ez már a huszonegyedik század!

  A hamarosan nyíló Néprajzi Múzeum mögötti területen, mintegy ötszáz méter séta után értük el az ementáli sajt tetejű gombaházat, ami felülről egy lyukas palacsinta látszatát kelti. (Csakhogy teljes legyen a képzavar.) Az attrakció már az épület előtt elkezdődik, ugyanis egy „Zenei játszótér” fogadja a gyanútlan látogatót, ahol különböző eszközökön ugrálnak a lurkók, amik ilyen-olyan hangot adnak ki magukból, ezzel is felkeltve a zene iránti érdeklődésüket.
  Az épület előterét lefedő impozáns tetőt úgy alakították ki, hogy a fák növekedését ne akadályozza. A csupaüveg falakon át, elénk tárul a hatalmas aula, ahol egyből az információs pulthoz siettem, hogy parkolójegyemre érvényesítsem a két óra ingyenes kedvezményt. Sajnos a technika még nem tart ott (vagy inkább csak nem akar ott tartani), hogy ha három programra van jegyünk, akkor háromszor két órát húzzon le a gép, én pedig vagyok annyira lusta, hogy nem megyek vissza a mélygarázsba kétóránként, hogy egy újabb jeggyel ismét élvezzem a kétórás ingyen parkolást.

Az épületséta pontban egy órakor indult a bejárat elől, ahol először a szabadtéri színpadot leshetjük meg, mint bárki, aki arra jár. Itt megtudtam, hogy amit a fejem fölött látok, az nem egyszerű nyílás, hovatovább lyuk, ezek kérem szépen „napkutak”, és amiben éppen nincs fa, ott majd lesz egyszer. Aztán következett a fő durranás, az előadóterem, majd egy kisterem, ahova egyébként legtöbbször beleshetünk kívülről is, ha éppen nem húznak az üvegfal elé óriási függönyt irigy kezek. Egy csigalépcsőn át felkísértek minket a nyilvános könyvtárba, amit nyitvatartási időben bárki ingyen látogathat, és a büfén keresztül kiléphettünk egy erkélyre is. (Wow!) Nem szeretném, ha pikírt megjegyzéseim azt a látszatot keltenék, hogy nem tetszett, amit láttam, csak érzékeltetni szeretném, hogy a jövőbeli látogató jobb, ha tartózkodik a túlzott elvárásoktól, és megfontolja, megér-e neki ezerötszázat egy ilyen séta. Ha mondjuk, volt már valaki az Operaházban hasonló bejáráson, vagy akár csak valamelyik nagyobb színházunkban vezetett sétán (merthogy ilyen is van), az hozzászokhatott, hogy olyan helyiségekbe is beleshetnek, amit alapból csak ott az dolgozók, vagy fellépők láthatnak, és olyan kulisszatitkot tudhatnak meg, amit nem írt meg a Blikk. Itt ilyen nincs, és hát nem irigylem az idegenvezetőt, mert nem tudja feldobni az egyórás sétát múltbéli történetekkel, hiszen az intézmény csak néhány hónapja működik. Az út vége a pincében végződik, ahol megcsodálhatjuk a meszelt falakat és egy ásítozó biztonsági őrt.

  A legalsó szinten helyezkedik el a Hangdóm, ahová szintén váltottam jegyet fejenként ötszáz forintért. Bár csak húsz perces produkciót kapunk ezért az összegért, de azt mondom, ez megérte. Egy félgömb alakú kupola alatt helyezkedhetünk el kényelmesen, amire egy 360 fokos panorámafilmet vetítenek, és a különböző hangokat, zörejeket és persze a zenét mindig abból az irányból halljuk, ahonnan a vetített kép alapján indokolt.
  Miután csak délután négy órára sikerült jegyet vásárolnom a szintén a mínusz kettes szinten lévő állandó kiállításra, ezért a maradék másfél óránkban elsétáltunk a háromszáz méterre lévő Millennium Házához, ami 1885-ben az első épület volt a Városligetben. A Zsolnay kerámiával díszített, szépen felújított ház a közösségi terek mellett, egy elegáns étteremnek is helyt ad, így hát betértünk egy késői ebédre. A lenyűgözően tálalt ételeknél különös hangsúlyt fektetnek a vendég alakjára, ezért az adagok mennyiségét úgy állítják be, hogy még véletlenül se tudjunk meghízni elfogyasztásukkor. Ha pedig valaki arra vetemedik, hogy desszertet, ne adj’ isten alkoholt rendeljen, az készüljön fel rá, hogy egy főétel árát fizettetik meg vele, ezzel is terelve az egészséges táplálkozás irányába.

  Várakozással telve tértünk vissza a zeneházba, mert a fő programpont még csak ezután jött. A „Hangdimenziók - Zenei utazások térben és időben” fedőnevű állandó kiállítás tényleg valami új, legalábbis hazánkban még nem láthattunk ilyet. Minden látogató kap egy helyzetmeghatározóval felszerelt fejhallgatót és egy hozzákapcsolt, nyakba akasztható készüléket, és nincs szükség az audioguide további kezelésére. Az eszköz mindig látja, hogy hol állunk éppen, és az ott kiállított tárggyal vagy vetített képpel kapcsolatos hangokat, zenéket fogjuk hallani. A rendszer olyan érzékeny, hogy néha elég egy lépést tennünk és már más tartalmat hallhatunk. Igazán látványos, interaktív élményben volt részünk, ami felvonultatta a digitális csúcstechnológia vívmányait. Nem is szeretném részletezni, a sok szellemes megoldást, mert ezt tényleg hallani, látni kell. Akik ódzkodnak a múzeumok monoton, statikus látványától, és a falra függesztett rengeteg olvasnivalótól, annak jó szívvel ajánlom ezt a kiállítást, mert itt, a múzeumi tárgyak helyett leginkább szórakoztató elektronikát fog találni. Persze nem árt, ha az illető szereti a zenét és még inkább a komolyzenét, mert a kiállítás nagy részét ennek szentelték. A könnyűzene nagyjai mindössze egy teremet kaptak az út végén.

  A 2800 forintos belépőjegy megvásárlásakor ki kell választanunk az időpontot, mikor szeretnénk megtekinteni a show-t, de bent már rajtunk múlik, milyen mélyen merülünk el a világ- és főképp a magyar zenetörténelem bugyraiban. A vendéglátók szerint 2-3 órát érdemes rászánni a látogatásra. Mi két órát töltöttünk ott, mondanom sem kell, hogy a teljesség igénye nélkül, de majd egyszer visszatérünk, főleg, ha a sok elektronika mellett több műemlék hangszer is ki lesz állítva.