Liget projekt

Az idén januárban, nagy csinnadrattával felavatott Magyar Zene Házában tettünk családi látogatást tegnap, amiről szeretném megosztani a független, de továbbra is szubjektív tapasztalataimat. Független, mert nem tartozom azok táborába, akik azt mondják, minden, ami az Orbán rendszer alatt épült, az csakis rossz lehet, és kizárólag a lopásról szól. (Nem kizárólag.) A zeneháza esetében még csak nem is beszélhetünk a Városliget pusztításáról, hiszen egy évtizedek óta a fák közt éktelenkedő épületszörny helyére került Fudzsimoto Szószuke, japán építész formabontó alkotása.

  Gondoltam, a legpraktikusabb módszer, ha meg szeretnénk ismerni az épületet, hogy befizetem magunkat egy vezetett „épületsétára”, és az ezerötszáz forint fejében, hatvan perc alatt bejárhatjuk az intézményt, és egy narancssárga pólós hölgytől meghallgathatjuk, minden mennyire csodálatos. Na, de ne szaladjuk ennyire előre!
  Miután három programra is vásároltam belépőt online felületükön, (Egyszer élünk!) szembesültem azzal a ténnyel, hogy milyen élénk az érdeklődés, a nyitás utáni hónapokban, ezért a közeli hétvégékre már elkelt minden jegy. Egy csütörtök délutánt szemeltünk ki, amikor nincsenek sokan, és autóval közelítettük meg a terepet. A Dózsa György út melletti, egykori Felvonulási tér ingyenes parkolóhelyén alakították ki a többszintes mélygarázst, ahol óránként háromszáz forint kifizetése fejében otthagyhattuk a gépjárművet. Praktikus a parkolószelvényt magunkkal vinni, mert csak annak birtokában tudunk visszajutni az autónkhoz, ugyanis a lépcsőház ajtaja csak azzal nyílik. Illetve nem árt, ha bankkártyával vagyunk felvértezve, mert a fizetésre kihelyezett automata nem fogad el készpénzt. Hiába, ez már a huszonegyedik század!

  A hamarosan nyíló Néprajzi Múzeum mögötti területen, mintegy ötszáz méter séta után értük el az ementáli sajt tetejű gombaházat, ami felülről egy lyukas palacsinta látszatát kelti. (Csakhogy teljes legyen a képzavar.) Az attrakció már az épület előtt elkezdődik, ugyanis egy „Zenei játszótér” fogadja a gyanútlan látogatót, ahol különböző eszközökön ugrálnak a lurkók, amik ilyen-olyan hangot adnak ki magukból, ezzel is felkeltve a zene iránti érdeklődésüket.
  Az épület előterét lefedő impozáns tetőt úgy alakították ki, hogy a fák növekedését ne akadályozza. A csupaüveg falakon át, elénk tárul a hatalmas aula, ahol egyből az információs pulthoz siettem, hogy parkolójegyemre érvényesítsem a két óra ingyenes kedvezményt. Sajnos a technika még nem tart ott (vagy inkább csak nem akar ott tartani), hogy ha három programra van jegyünk, akkor háromszor két órát húzzon le a gép, én pedig vagyok annyira lusta, hogy nem megyek vissza a mélygarázsba kétóránként, hogy egy újabb jeggyel ismét élvezzem a kétórás ingyen parkolást.

Az épületséta pontban egy órakor indult a bejárat elől, ahol először a szabadtéri színpadot leshetjük meg, mint bárki, aki arra jár. Itt megtudtam, hogy amit a fejem fölött látok, az nem egyszerű nyílás, hovatovább lyuk, ezek kérem szépen „napkutak”, és amiben éppen nincs fa, ott majd lesz egyszer. Aztán következett a fő durranás, az előadóterem, majd egy kisterem, ahova egyébként legtöbbször beleshetünk kívülről is, ha éppen nem húznak az üvegfal elé óriási függönyt irigy kezek. Egy csigalépcsőn át felkísértek minket a nyilvános könyvtárba, amit nyitvatartási időben bárki ingyen látogathat, és a büfén keresztül kiléphettünk egy erkélyre is. (Wow!) Nem szeretném, ha pikírt megjegyzéseim azt a látszatot keltenék, hogy nem tetszett, amit láttam, csak érzékeltetni szeretném, hogy a jövőbeli látogató jobb, ha tartózkodik a túlzott elvárásoktól, és megfontolja, megér-e neki ezerötszázat egy ilyen séta. Ha mondjuk, volt már valaki az Operaházban hasonló bejáráson, vagy akár csak valamelyik nagyobb színházunkban vezetett sétán (merthogy ilyen is van), az hozzászokhatott, hogy olyan helyiségekbe is beleshetnek, amit alapból csak ott az dolgozók, vagy fellépők láthatnak, és olyan kulisszatitkot tudhatnak meg, amit nem írt meg a Blikk. Itt ilyen nincs, és hát nem irigylem az idegenvezetőt, mert nem tudja feldobni az egyórás sétát múltbéli történetekkel, hiszen az intézmény csak néhány hónapja működik. Az út vége a pincében végződik, ahol megcsodálhatjuk a meszelt falakat és egy ásítozó biztonsági őrt.

  A legalsó szinten helyezkedik el a Hangdóm, ahová szintén váltottam jegyet fejenként ötszáz forintért. Bár csak húsz perces produkciót kapunk ezért az összegért, de azt mondom, ez megérte. Egy félgömb alakú kupola alatt helyezkedhetünk el kényelmesen, amire egy 360 fokos panorámafilmet vetítenek, és a különböző hangokat, zörejeket és persze a zenét mindig abból az irányból halljuk, ahonnan a vetített kép alapján indokolt.
  Miután csak délután négy órára sikerült jegyet vásárolnom a szintén a mínusz kettes szinten lévő állandó kiállításra, ezért a maradék másfél óránkban elsétáltunk a háromszáz méterre lévő Millennium Házához, ami 1885-ben az első épület volt a Városligetben. A Zsolnay kerámiával díszített, szépen felújított ház a közösségi terek mellett, egy elegáns étteremnek is helyt ad, így hát betértünk egy késői ebédre. A lenyűgözően tálalt ételeknél különös hangsúlyt fektetnek a vendég alakjára, ezért az adagok mennyiségét úgy állítják be, hogy még véletlenül se tudjunk meghízni elfogyasztásukkor. Ha pedig valaki arra vetemedik, hogy desszertet, ne adj’ isten alkoholt rendeljen, az készüljön fel rá, hogy egy főétel árát fizettetik meg vele, ezzel is terelve az egészséges táplálkozás irányába.

  Várakozással telve tértünk vissza a zeneházba, mert a fő programpont még csak ezután jött. A „Hangdimenziók - Zenei utazások térben és időben” fedőnevű állandó kiállítás tényleg valami új, legalábbis hazánkban még nem láthattunk ilyet. Minden látogató kap egy helyzetmeghatározóval felszerelt fejhallgatót és egy hozzákapcsolt, nyakba akasztható készüléket, és nincs szükség az audioguide további kezelésére. Az eszköz mindig látja, hogy hol állunk éppen, és az ott kiállított tárggyal vagy vetített képpel kapcsolatos hangokat, zenéket fogjuk hallani. A rendszer olyan érzékeny, hogy néha elég egy lépést tennünk és már más tartalmat hallhatunk. Igazán látványos, interaktív élményben volt részünk, ami felvonultatta a digitális csúcstechnológia vívmányait. Nem is szeretném részletezni, a sok szellemes megoldást, mert ezt tényleg hallani, látni kell. Akik ódzkodnak a múzeumok monoton, statikus látványától, és a falra függesztett rengeteg olvasnivalótól, annak jó szívvel ajánlom ezt a kiállítást, mert itt, a múzeumi tárgyak helyett leginkább szórakoztató elektronikát fog találni. Persze nem árt, ha az illető szereti a zenét és még inkább a komolyzenét, mert a kiállítás nagy részét ennek szentelték. A könnyűzene nagyjai mindössze egy teremet kaptak az út végén.

  A 2800 forintos belépőjegy megvásárlásakor ki kell választanunk az időpontot, mikor szeretnénk megtekinteni a show-t, de bent már rajtunk múlik, milyen mélyen merülünk el a világ- és főképp a magyar zenetörténelem bugyraiban. A vendéglátók szerint 2-3 órát érdemes rászánni a látogatásra. Mi két órát töltöttünk ott, mondanom sem kell, hogy a teljesség igénye nélkül, de majd egyszer visszatérünk, főleg, ha a sok elektronika mellett több műemlék hangszer is ki lesz állítva.