Wellington

 – Hölgyeim és uraim, fontos információ következik – harsogta az összes hangszóró a hajón este tízórakor. – Mentőhelikopteres légimentést hajtunk végre, fél órán belül, ezért a hajó felső szintjét lezárjuk. Kérjük, mindenki tartózkodjon a kabinjában, csukja be az erkélyajtót és ne fényképezzen.
Mit tesz erre a fegyelmezett európai? Természetesen kitódul az erkélyre, amikor meghallja a rotor berregését, és azonnal fotózni kezdi a műveleteket. A testes, fehér helikopter tett egy kört az óceánjáró körül, majd a kapitányi híd magasságában lebegni kezdett az álló hajó felett. (Úgy mesélték.) Kötélhágcsón egy narancssárga kabátos fickó ereszkedett le a fedélzetre, ezután a légijármű felemelkedett. Az úszó szálloda tetején egyébként nincs helikopterleszálló-hely. A 16. szinten lévő sportpálya talán alkalmas lenne rá, de előbb le kellene bontani az azt körbevevő hálókat és állványzatot, ami nem ötperces művelet. A hajón van ugyan egy orvos és ápoló személyzet, de ahogy megtippeltem a doki korát, még ott fityegett az egyetem tojáshéja az ülepén, és a felszerelése is inkább csak egy üzemorvosi rendelő szintjén állhatott. Nem tudom, melyik utastársunknak és mi baja lehetett, annyi biztos, hogy amikor visszatért a helikopter, csak a narancskabátost húzta vissza, tepsivel nem vacakoltak.

Minden empátiám ellenére jól aludtam, talán az egyre hűvösebb időjárásnak köszönhetően. Ahogy haladtunk délre, az új-zélandi nyárnak ripsz-ropsz vége, az óceánt Antarktisz felől fújó szelek borzolták. Mire megérkeztünk Wellingtonba, már csak 14 fokig emelkedett a hőmérő mutatója. Ezzel még megbirkóznék valahogy, de a csontig hatoló ködszitálás már nem nagyon volt ínyemre. Szerencsére, a köd felszállt, mire kijutottunk a hajóból, és az eső is alábbhagyott. Egy idevalósi ismerősünktől tudtuk meg, hogy Wellington a világ legszelesebb városa. Évente 173 olyan nap van, amikor 63 km/h feletti széllökéseket mérnek.
Hanem, itt már komolyabban vették a rend éber őrei a „ne hozz semmilyen kaját a partra”, és mindenkinek átkutatták a csomagját. Ezzel csak az a gond, hogy mi már egyszer új-zélandi földre léptünk. Mi van azzal a zacskó csipsszel, amit Aucklandban vettünk, és ott virít rajta a felirat, hogy made in New Zealand? Sajnos nem fogom tudni megválaszolni a kérdést, mert annyira ránk hozták a parát a 400 dolláros bírság fenyegetéssel, hogy Kata még az utolsó morzsát is kitakarította a válltáskája béléséből.

A négyszázezres Wellington 1865-től az ország fővárosa, és (szél ide vagy oda) a világ legélhetőbb városainak listáján az előkelő negyedik helyet foglalta el 2021-ben. A környező dombokon szétszóródott település belvárosa gyalog bejárható területre koncentrálódik, ezért nem is gondolkoztunk szervezett túrában, már otthon megtervezetem miket nézünk meg egy körséta keretén belül. Szerencsére a kikötő ingyenes transzferbusz szolgáltatással segít bejutni a központba, így megspóroltunk néhány unalmas kilométert.
De mielőtt még belevágnék egy hasznos információt szeretnék megosztani közszolgálatilag. Ha Magyarországról fúrnánk egy függőleges alagutat a föld közepén át, akkor 17.958 km megtétele után, nagyjából Wellingtonba érkeznénk meg. És akkor most jöhet az uncsi rész, úgymint katedrális, emlékpar, országház, és hasonlók. (Azért megpróbálom feldobni.)
Elsőként az Old St Paul's Catedralt látogattuk meg, ami fellengzős neve ellenére egy fatemplom. Szép nagy, és úgy néz ki a teteje, mint egy felfordított hajófenék, de semmi különös. Ja, de mégis. Wifi működött az 1866-ban épült, anglikán templomban. Végre feltölthettem az eddig készült fotóimat a netre. (És még merje mondani valaki ezután, hogy nincs Isten.)

Innen egy sarokra találtuk a Magyar Millennium Parkot székelykapuval és a kopjafával, amit 2003-ban avatott fel az új-zélandi miniszterelnök A kerámia burkolatba a támogatók neveit vésték bele, de ez nem zavarta a későbbi, magyar politikusokat, hogy ne karcoltassák fel a nevüket az utókornak. Külön megörültem annak, hogy jelenlegi külügyminiszterünknek bokros teendői közepette még jutott ideje a saját nevét utólag kiíratni. Mondjuk, a szerény véleményem pont ugyanaz, mint a helyi galamboké…
Ha már a politikusokról esett szó, innen néhányszáz méterre fekszik az Új-Zéland kormányzati központja és a méhkast formázó parlament épülete. A Beehive elnevezést, ami eredetileg az 1981-ben átadott épület formájára utal, ma már használják a mindenkori kormányra is mint szinonima. A mellette fekvő, parlamenti irodaházakba alagúton juthatnak át a honatyák.

Wellington ikonikus látványossága a cabel car, ami közvetlenül a belvárosból szállítja az utasokat a közeli hegytetőre, ahol az előző század fordulóján egy lakóparkot építettek. A magánkézben lévő sikló később átkerült a város tulajdonába, és ma már leginkább csak turistákat szállít nem olcsón. A tízpercenként induló szerelvényeknek tíz perc sem kell, hogy felérjenek a felső végállomásra, ahol egy ingyenes múzeum fogadja a látogatókat. Itt fotókon mutatják be a felvonó történetét, és persze szuvenír kacattal árasztják el a betérőket.
Idetartozó, hazai vonatkozású érdekesség, hogy a wellingtoni elővárosi vasútvonalakon közlekedő járművek túlnyomó részét 2016-ig a magyar Ganz-MÁVAG által 1982-83-ban gyártott 44 elektromos motorvonat tette ki.

A hegycsúcs túloldalán fekszik a 25 hektáros Wellington Botanic Garden. Az 1868-ban alapított arborétum nyilván sokkal szebb napsütésben, és főleg tavasszal, de nekünk ez jutott. Örültünk, hogy nem esett az eső, és nekivágtunk a völgynek, hogy magunkévá tegyük a látványt.
Délután siklóval visszatértünk a központba, ahol elegáns butikok és kávéházak között barangolva eljutottunk a sétálóutcájukhoz. (Tudtad? Wellingtonban több az egy főre jutó vendéglátóegység, mint New York Cityben. Most már tudod.) A Cuba street elején betértünk egy Taco Bell-be, mert Kata mindenáron burritót akart ebédelni, de a gyorsétteremről kiderül, hogy itt meglehetősen lassú, és a taccojuk sem annyira finom, mint Latin-Amerikában. A „bevásárlóutcájuk” csalódást okozott, még kelet európai szinten is elég szegényes, nemhogy Új-Zélandin. Béna üzletek, kevésbé hangulatos kajáldák sorakoztak egymás után, ezért inkább visszatértünk a főutcába, ahol vásárlással töltöttük a maradék időt. (Értsd: hűtőmágnes, és néhány kiegészítő a reggelihez, mert ezek a sóher olaszok nem tesznek ki paprikát, a retket meg egyáltalán nem ismerik.)

Indulás előtti percekben még kisütött a nap, hogy mosolyával jelezze, ebbe az országba még egyszer vissza kell jönnünk, ha nem is mint emigráns, de mint turista, mindenképp.

Fotók

◄ Előző kikötő: Auckland Következő kikötő: Sydney ►