Tajvan

Korábban úgy képzeltem el Tajvant, hogy egy lapos sziget tele gyárépülettel, ahol azt a temérdek tajvani bóvlit állítják elő, amivel ellepték Európát, mielőtt még a kínaiak át nem vették tőlük a gagyigyártást. Ide kellett jöjjek, hogy kiderüljön, olyannyira nem lapos, hogy kétszáznál is több 3000 m feletti hegycsúcsuk van, amelyekből a legmagasabb majdnem 4000 m. Télen még hósipka is van a tetején, pedig szubtrópusi övezetről beszélünk. A sziget teljes területének 70 százaléka nem lakható a meredek hegyoldalak, és a gyakori földmozgások miatt. A maradék 30 százalékon él a 23 millió tajvani, és már rég nem bóvlit gyártanak, hanem a világ legnagyobb computer márkáinak mikrocsipeket.  De az Asus például saját márkájuk. Ezt sem tudtam, és még sok mindent nem, amit a helyi idegenvezetőtől hallottunk.

Talán az egész földkörüli út legjobb idegenvezetőjét fogtuk, ki pedig most is több mint két tucat buszra fért csak fel a kirándulásra jelentkező utashorda. Szimpatikus, ötven körüli fickó, tökéletes angol kiejtéssel. Ha meg értetlen tekintetek pillantottak rá, átfogalmazta a mondandóját még kevesebb szókincsre. Az egyik pihenőben leálltam vele beszélgetni és kiderült, hogy járt már Magyarországon, sőt, egy jóbarátja a budapesti konzul. Eredetileg azért léptem hozzá, mert érdekelt, mennyire félnek a kínai fenyegetéstől. Nyilván sokan tudják, de azért összefoglalom Tajvan történelmét két mondatban. Volt egyszer egy Kínai Köztársaság, akik erőszakkal cserélték le a császárt, de őket is lecserélték a kommunisták 1949-ben. Ekkor a diktátor Tajvanra menekült a megmaradt seregével, ahol kikiáltotta a Nemzeti Kínai Köztársaságot. Így aztán most (szerintük) két Kína van: az övéké az eredeti, és van a Kínai Népköztársaság, akik komcsik, és csak annyi a közös bennük, hogy egy nyelvet beszélnek. Egyébként 1971-ig az ENSZ is őket tekintette Kína jogutódjának, csak aztán ahogy a nagy Kína erősödött, egyre többen csicskultak be nekik. Szí Csí Pingék, ugyanis kijelentették, hogy azokkal nem állnak szóba, akik elismerik Tajvan függetlenségét. Így aztán most az a képmutatás alakult ki a világban (néhány kis államot kivéve), hogy nem ismerik el az önálló Tajvant, nincs is nagykövetségük Taipeiben, csak kereskedelmi képviselet, ahol konzuli szolgálat is működik.
Na, szóval a közelmúltban a Népi Kína hadgyakorlat címén többször is körbe zárta hadihajóival a szigetet, ezért is tartottam indokoltnak a kérdést. A gájdunk erre felnevetett és a következőt mondta: „Az egész világ aggódik értünk, csak mi, tajvaniak nem félünk. Amikor hadgyakorlatot tartottak a partjainktól néhány kilométerre, tudod mit csináltak az itteniek? Semmit. Mindenki ugyanúgy ment este a kareokibárba, étterembe vagy a kaszinóba, mint máskor. Háború biztos, hogy nem lesz, mert nekünk nincs is hadseregünk, de a kommunista Kínának nem kell ez a sziget, mert nincs itt semmilyen ásványianyag vagy termőföld, csak a hegyek. Az egyetlen érték a mikrocsip gyártás, ami a nemzeti jövedelem egyharmadát teszi ki, de ha kínai kézbe kerülne az ország, a gyárak azonnal az Egyesült Államokba költöznének.”

A fővárostól negyven percre, Keelung nevű városban kötöttünk ki, ami első látásra meglepően elhanyagoltnak tűnt. Aztán ahogy haladtunk kifele, második látásra is. Nem mondom, hogy nem volt egy-két modern épület, de ennél többet vártam egy ilyen fejlett országtól, amit már a nyolcvanas években is az „ázsiai kistigrisek” közé soroltak. Azt kell, hogy mondjam, a komcsi Kína leelőzte őket, már ami a városképet illeti.
Taipeibe érve azért javult a helyzet, a régebbi lakóépületek is rendezettebbek, az újak pedig kifejezetten mutatósak. A széles sugárutakon fiatal autók robognak, a sávokat azálea bokrok választják el. Nem tűnt nagy városnak, de lehet, hogy csak a sok felüljárónak köszönhetően tudtunk gyorsan közlekedni. Hamar meg is érkeztünk a Taipei National Palace Museumhoz, ahol megnéztünk egy-két régi cuccot. Hát most mit mondjak? Olyan, mint a többi múzeum: unalmas. Pontosítok: engem nem tud lekötni egy tárgy csak azért, mert több száz éves. Sajnos a művészien kivitelezett használati vagy dísztárgyért sem tudok lelkesedni annyira, mint azt megérdemelné az alkotója. Azon meg végképp ki vagyok akadva, amikor egy ízléstelen, pingált porcelán csészéért 35 millió USA dollárt költ egy múzeum. Két óránk volt az egész tárlatra, ezért a vezetőnk célirányosan kisért minket azokhoz a tárgyakhoz, amiket ő a legérdekesebbnek gondolt, hogy aztán részletesen taglalja, amit tudnunk kell róla.

Ezután egy emlékhelyre robogtunk, ahol még épp elértük az őrségváltást. Nem igazán értettem a Mártírok Szentélye jelentőségét, minden esetre megtudtam, hogy ide járnak a tajvaniak imádkozni az országukért. (Akkor mégsem veszi mindenki olyan lazán a kínai fenyegetést?)
A városközpont felé vettük az irányt, hogy megtekintsük a monumentális Csang Kaj-sek Emlékcsarnokot. Ő volt az a csóka, akit Mao Ce Tung elkergetett az országból, és aztán Tajvanon uralkodott egészen 1975-ös haláláig. Miután nem annyira kedvelem a diktátorokat, nem másztam fel a 85 lépcsőn, hogy közelről megnézhessem a szobrát, viszont ehelyett egész jó fagyit ettünk a közeli Nemzeti Színház épületének büféjében.
Az időjárással kifejezetten szerencsénk volt. 25 fok, kellemes szellő, és tiszta égbolt abban a hónapban, amikor állítólag folyton esik az eső, és nemcsak záporok, hanem hetekig konstans vizes minden a szigeten. Ezért aztán remek fotókat lőhettünk a Taipei 101 épületéről, ahogy éppen karcolja a bárányfelhőket. A bambuszszárra emlékeztető, 2004-ben elkészült felhőkarcoló a világ legmagasabb toronyházának számított átadásakor a maga 508 méteres magasságával és 101 emeletével. Ma lakások és irodák töltik ki a nagyrészét, az alsóbb szinteken pedig egy bevásárlóközpont üzemel.

Visszaindultunk Keelungba, a hajónkhoz. Útközben újabb érdekességeket jegyezhettem fel. Ami legjobban tetszett, hogy az itteni Bubi bérbringa első fél órája ingyenes, ha előtte tömegközlekedési eszközzel utaztál. Rákérdeztem a tajvani átlagbérekre is, amire részletes választ kaptam, csak éppen az átlagot nem. Éppen azért, amiért Magyarországon sincs sok értelem az átlag jövedelemről beszélni addig, amíg egyesek percenként keresnek milliókat, míg sokan a létminimum alatt élnek. Az viszont kiderült, hogy egy főiskolát végzett fiatal kezdő fizetése ezer tajvani dollár, amiért egy háromszobás lakást tud bérelni, és akkor másra már nem jut. Állítólag rengeteg a felsőfokú végzettségű fiatal Tajvanon, és 18 éves korig eleve kötelező iskolába járni.
Ezekkel az emberekkel mondjuk nem találkoztunk Keelung éjszakai piacán, ahova még beugrottunk, mielőtt elindult volna a hajónk. A nagyüzem még nem kezdődött el, de a kajáldák már kínálgatták a csemegéiket az arra fogékonyaknak, és néhány nagyobb üzletet is nyitva találtunk. Megállapítottuk, hogy az árak nem annyira vonzóak, mint ahogy azt vártuk, de nem sokkal drágábbak a portékák, mint nálunk. Ennek ellenére elégedetten zártuk a napot, tartalmas programot tudhatunk magunk mögött.

Fotók

◄Előző kikötő: Manila Következő kikötő: Ishigaki ►