Öt napi hajózás után elhagytuk az ausztrál partokat, és a Korall-tengerről, az indonéz szigetvilágon átszlalomozva elértük a Dél-Kínai-tengert. Erre az egy munkahétnyi időre felszállt 12 váll-lapos, filippínó tiszt a hajóra, hogy az utazás kényelmeit élvezzék. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán kiderült: ezek azért jöttek, hogy ellenőrizzék az útleveleinket, az e-vízumok meglétét, és lázat mérjenek az utasokon. Öt napig… Tizenketten… Szép kis társaság, mondhatom. Azzal tisztában voltam, hogy a Fülöp-szigetek nem áll jól a korrupciós világranglistán, talán még nálunk is lejjebb csúsztak, de azt hittem, hogy csak az előző elnök felbérelt orvgyilkosai miatt, akik drogosokat, dealereket (vagy bárkit, aki a főnök útjában áll) ölnek meg, amihez a rendőrséggel, katonasággal, börtönőrökkel és még ki tudja hány korrupt hivatalnokkal kell összejátszani. De, hogy néhány ingyen ebédért és hajókázásért képesek legyenek Ausztráliába repülni, majd Cairns-ben „az életüket kockáztatva” átcsónakázni a kikötőből kitiltott óceánjáróra, azt nem gondoltam volna. Pedig hát miért is nem? Egy korrupt országban mindenki olyan szinten korrupt, ahol áll a ranglétrán. A határőr- és vámtiszteknek most ennyi zsírcsepp csöpögött le a rendszer bödönjéből.
A manilai kikötőben aztán egy zenekar és néhány gyerekből álló fogadóbizottságon kívül senki nem várt minket. Se útlevél, se QR-kód ellenőrzés nem volt, ami igazolta volna, hogy 72 órával az érkezés előtt, online nyilatkoztunk az elvámolnivaló értékeinkről. Úgy szédülhetett ki, (aki akart) az utcára, mintha egy szállodaajtón léptünk volna ki. A városközponthoz közelebbi kikötőben kötöttünk ki, aminek hátránya, hogy a közvetlen közelben semmilyen látnivaló vagy bevásárlóhely nincs. (A távolabbi kikötőtől állítólag ingyenes buszjárat viszi be az utasokat a központba.) De ez annyira nem zavart minket, mert mindkét, itt töltött napra beneveztünk egy buszos városnézésre.
Az első napi kör harmat gyengére sikerült. Egy idegesítő idegenvezető lánykát fogtunk ki, aki mielőtt elmesélt volna valamit, folyton rákérdezett, hogy tudjuk-e a választ. Talán Vágó Istvánnak képzelte magát, hogy olyanokat kérdezett: kinek az arcképe látható a Fülöp-szigetek egy pezós érméjén, vagy hogy ismerjük-e a nagyon híres költőjüket. Hát hogyne, ledoktoráltam a Délkelet-Ázsiai szigetvilág irodalmából, mielőtt ideindultam volna körülnézni. A felkészületlenségét egyébként az is bizonyította, hogy amikor (elég hamar) kifogyott a mondanivalóból, folyton azzal zaklatott, hogy van-e kérdés. Na, de nem ezzel volt a legnagyobb bajom, hanem hogy az útleírásban felsorolt látnivalók egy részébe nemhogy nem mentünk be, de még egy fotóra sem állt meg a busz. A tükröződő ablakon át kattintgattuk a fényképeket, hogy legyen néhány aláfestő-kép a bloghoz. Az első órában csak egy lepattant negyed szűk utcáin araszoltunk a dugóban. Hiába a hétvége, egy 13 milliós városban még a nem belvárosi kerületekben is zsonganak a buszok, brüngetnek a motorok, és mindenféle tákolmány cikázik, amit itt járműnek neveznek. Nem kellett sokat szemlélődnünk, hogy megállapítsuk, ez nem egy úri környék. Mindenfelé kosz, mocsok, és rendetlenség. Olyan igénytelen (és életveszélyes) romokban élnek emberek, amit tényleg csak Ázsia elmaradottabb részein tapasztalni.
Elsőként a San Sebastian katedrálisnál szállhattunk ki, ami jól illeszkedik a városképbe, ugyanis tök rozsdás. Nem elírás, valóban rozsdacsíkok ékesítik a jobb sorsra érdemes, bazilika minor rangú templomot, ugyanis az egész vasból készült. Előnye, hogy földrengésbiztos, de sajnos tapasztaltam már a világ más helyein, hogy olyan dög meleg tud lenni egy ilyen fémszerkezetű templomban, hogy hívő legyen a talpán, aki kibír egy szentmisét nyáron. 1891-ben gyártotta le egy belga cég, és az 52 tonnányi, előregyártott elemet nyolc hajóval szállították át ide, a föld másik oldalára. Sajnos az egyik hajójuk útközben felborult, éppen, amibe a fémoltárt pakolták, ezért kizárólag a szentély fából készült. Az ólomüveg ablakok német mesterek kezének munkáját dicséri, más említésre méltót nem tudok róla mesélni.
Átdöcögtünk a kínai negyeden, ami egy cseppet sem volt szebb, mint az előző, majd felhajtottunk egy felüljáróra, ami átível néhány forgalmas városrész felett, aztán egy teljesen más Manilába érkezik meg. Hirtelen eltűntek a viharvert hullámlemezek, a korhadt deszkák, helyüket felváltotta a csiszolt beton és üvegfelületek. A modern városrész járdáit utcaseprők tisztogatták, és a zebráknál biztonsági őrök felügyelik a rendet. A parkokban virág és gondozott sövény színesíti a városképet. Mintha még az autók összetétele is a gazdagságot hirdetné.
A négyórás városnézés második és egyben utolsó megállója ebben a negyedben található bevásárlóközpontnál volt, ahol kaptunk két órát, hogy szabadon lófrálhassunk a hosszú park körül sorakozó márkás üzletek között. Ez egy városnézés? Egy darab templom és kész? Eufemizmus, ha azt állítom, hogy kissé ki voltam akadva?
Szerencsére a másnapi busztúránk sokkal tartalmasabbra sikeredett, pedig ez az MSC ingyenes kirándulása volt. (Vagyis beépítették az út árába.) Itt egy negyvenes fickót nyertünk meg, akinek kisujjában volt a szakma. Folyamatosan beszélt, és ha nem volt látnivaló sztorizgatott. Tőle tudjuk, hogy a Manilára oly jellemző „jeepney” autóbuszok eredete még a II. Világháború amerikai megszállásra vezethető vissza. A háború után néhány évvel az amerikai csapatok nagyrésze hazatért, de a használt Jeep Willis terepjáróikat hátra hagyták. Élelmes filippínó vállalkozók meghosszabbították a járművek alvázát, és egy emberek szállítására alkalmas dobozt barkácsoltak rá két paddal, és már indulhatott is a tömegközlekedés. Az ötlet annyira bevált, hogy a mai napig ide szállítják az összes kimustrált alvázas Jeepet az USA-ból, hogy aztán újra hasznosítva, az emberek szolgálatába álljon. Erre ma már komoly üzemek szakosodtak. Tele van jeepneyvel a város, de hogy melyik csotrogány hová viszi az embereket, azt csak az itt élők tudják. Minden esetre, rendkívül olcsónak számít. A szűk értelemben vett, kétmilliós, központi részen belül 30 peso egy út (200 Ft), míg ugyanez Grabbel (itteni Über) a tízszerese. Nem mondom, kell gyomor némelyik utasteréhez, ráadásul olyan alacsony a belmagasság, hogy a belül ülők csak görnyedve tudnak kimászni az autóból, de hát valamit valamiért. A menetrendet, sőt az útvonalat is a piac szabályozza. Minden „busz” magánkézben van, nincs központi logisztika. Láttunk egy magasvasutat is, de népszerű a tuk-tuk és még az oldalkocsis mocin való személyszállítás is.
Mesélt a Jollybee gyorsétterem-láncról is, aminek egyik, római üzletében már volt szerencsénk csirkét ropogtatni. Nem is tudtam, hogy a nemzetközi piacon is terjeszkedő multinacionális cég eredetileg Fülöp-szigetekről indult. Vezetőnk szerint, ha egy külföldön dolgozó fülöp-szigeteki vendégmunkás hazai ízekre vágyik, akkor felkeres egy Jollybee-t. (Csak halkan jegyzem meg, pont olyan, mint a többi: hambi, csirkefalatok, és kóla.)
Elsőként a hajóállomáshoz közeli parkban szálltunk ki, ahol megnéztük a tegnap már emlegetett híres költő és forradalmár, Dr. Jose P. Rizal emlékművét. Ezután a Manila-katedrálishoz hajtottunk, ami az egyik legrégebbi a Fülöp-szigeteken. Építése 1581-ben kezdődött, és nyolcszori bővítés után, 1958-ben nyerte el mai alakját. Rendkívül büszkék rá, hogy három pápa is tiszteletét tette már ebben a templomban.
Innen átsétáltunk a Santiago erődhöz, amit még a spanyolok építettek a XVI. században, aztán a japán megszálláskor a császár katonáinak szolgált menedékül, végül amerikai hadsereg parancsnoksága kapott helyet. Ma múzeumként üzemel. Túl sok látnivaló nincs benne, ezért is tűnt fel a magyar nagykövetség emléktáblája, amelyen a sokat emlegetett, költő és nemzeti hős egyik versének fordítása olvasható.
Programtervünk szerint, az amerikai katonai temetőt látogattuk meg utoljára, amihez keresztül kellett hajtanunk a gazdag negyeden. Helyi Rózsadomb a város közepén. Az utcák magántulajdonban vannak, a buszunknak fizetni kellett a behajtásért, de a villákhoz vezető mellékutakat fegyveres őrök sorompóval védik. Mindeközben az úttest túloldalán nemzetközi szintű golfpálya ápolt gyepje hirdeti: ez is Manila.
A temető a város talán legértékesebb részén, egy dombtetőn terül el. Ez az Egyesült Államok területén kívüli legnagyobb amerikai temető. 17 ezer katonának állítottak emléket egy-egy kereszttel. Köztük 570 elesett filippínó, és háromezer ismeretlen katona fejfái emlékeztetnek a háború borzalmaira.
A kikötő felé haladva, a buszból még megnéztük a Marcos família mementójának számító épületeket is. Az egykori diktátor felesége és harcostársa, Imelda Marcos (a nő, akinek háromezer pár cipője volt) elhatározta, hogy kulturális fővárossá varázsolja Manilát, ezért hatalmas betonkomplexumokat építtetett. A Kulturális Palota, a Kókusz Palota és néhány kiállítási csarnok, ma már inkább csak gond a városnak, mint érték.
Vegyes érzésekkel átitatva próbáltuk befogadni a látottakat, de elképzelhető, hogy a hétezer szigetből álló ország más tájait már nem fogjuk megismerni a későbbiekben.
◄Előző kikötő: Townsville Következő kikötő: Taivan ►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése