Nem, nem lesz szó atombombákról, annál is inkább, mert egy olyan kirándulást foglaltunk le, ami a városon kívüli látványosságokhoz vezetett. A nemzetközi utasterminál előtt beültünk az ott sorakozó buszok egyikébe, majd néhány sarok után eltűntünk egy hosszú alagútban, aminek a végén már nem is látszott Nagaszaki. Hegyek között, völgyek között haladtunk egészen az Unzeni Pokol tornácáig. Ezt a hatásvadász címet nem én találtam ki, a helyiek nevezték el a vulkanikus hegyen bugyogó bűzforrást így.
Szépen kiépített tanösvény vezet körbe a sziklás terepen, melynek réseiből helyenként kénes gőz tört elő. Sok ilyet látni Japánban, és az bennük a közös, hogy a helyi népek ebben a száznapos lábszagú iszapban főzik meg a tojásaikat, de ami a legdurvább, hogy utána meg is eszik. A hosszabbik útvonalat választottuk, és még andalogva is belefértünk a rendelkezésünkre álló egy órába. A hely egyetlen szépséghibája, hogy csúnya. A környező SPA hotelek ugyanis innen nyerik a melegvízhez szükséges hőt, ráadásul eléggé barkács módon, a földre helyezett csövekből.
Ezután ebédelni mentünk. A hegyoldalon felhúzott csárdát eléggé szerencsétlenül tervezték meg. Nem elég, hogy nincs panorámás kilátása, de a lőrés nagyságú ablakok a buszparkolóra néztek. Igaz, evés közben ne bámészkodjon az ember. Főleg, ha magának kell elkészítenie a smac levest. Egy fokkal kényelmesebb helyzetben voltunk, mint Okinaván, itt már a zöldségeket bedobálták a lábaskába, és meggyújtották alatta a denszesz égőt. Marhahús helyett halfilé darabkákkal kedveskedtek, amit kicsit korán dobtam be a forró vízbe, ezért, mire a rizstésztám megfőtt, a halhús cafatokra ázott. Ráadásul most nem kaptunk szójaszószt, így nem volt mivel ízesíteni. (Só továbbra sincs az éttermekben.)
A kulináris élvezetek után felkerestük a Shimabara várat. Nem egy európai értelemben vett erődítményt kell elképzelni, valójában ez is egy pagoda, csak úgy alakították ki, hogy védelmi célokat is szolgáljon. A XVII. századi építmény ellenált több csatának is, de az 1792-es földrengéssorozatnak már kevésbé, szóval, amit most megmászhattunk, az az 1964-ben helyreállított változat. A különböző szinteket múzeumi teremnek rendezték be, ahol leginkább a szamurájok kultúrájáról láthattunk kiállítási tárgyakat.
És ha már szamurájok, akkor megnézhettük azt is, hol éltek a kor hős harcosai. A kastély alatti egyik mellékutcában meghagytak néhány lakhelyet, ahol betekintést nyerhettünk puritán életmódjukba. Bár az is lehet, hogy egyszerűen csak széthordták a bútoraikat, mert nem hinném, hogy azt a sok göncöt, amit magukra aggattak, este csakúgy ledobták volna a földre.
Ezzel a rövid kűrrel el is telt a nap, a visszaúton még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán megérkezünk-e a hajó indulásáig. Nem izgultam, hiszen MSC által szervezett túrán voltunk, aminek egyetlen előnye, hogy megvár a hajó, ha nem érünk vissza időben. Talán még drukkoltam is egy kicsit, hogy késsünk el, csakhogy leteszteljem a rendszert, és az út során először késve induljon az óceánjáró. Aztán befutottunk a már említett nagaszakii alagútba, ahol egyszerűen átugrottuk a városi dugót, és hip-hop a kikötőben találtuk magunkat.
Fotók később
◄Előző kikötő: Tokió Következő kikötő: Busan ►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése